10. fejezet

Halihó, emberek!^^ Meghoztam a következő fejezetet. Köszönöm a kommentet Clove-nak, és a pipákat! Most előre megmondom, hogy a hétvégén nem lesz időm fejezetet kirakni, ismét rossz hetem van, teli dolgozatokkal, és sajnos a hétfőre is ez vonatkozik. Úgyhogy csak egy hét múlva, szerdán jön a következő! És egy kérdés: Láttatok már olyat, hogy a rendőrök lovon 'járőrőznek' az utcán? :D Pont ma találkoztam suli után egy ilyen esettel, és elég vicces volt. :D haha. Na mindegy. Befejeztem a felesleges dumálást, inkább olvassatok, úgyhogy jó olvasást! <3

Egy óra elteltével bemegyek a fürdőbe, hogy lemossam magamról ezt a rengeteg sminket. De ahogy látom, a könnyeim eltűntette már a felét a szememről az egész arcomra. A feketeség alatt a vörös duzzadt szemeimet lehet csak látni. Vagy hatszor megmosom az egész fejemet, hogy végleg eltűnjenek, de a nyomai azért ott maradnak. Lefürdeni is lefürdök, órákat tudnék most állni a zuhany alatt, de nem teszem meg, mert mindjárt vacsora.

Oda állok a nagy tükrös  szekrényem elé, és kinyitom. Rengeteg, mindenféle színben pompázó ruhát látok. Hosszas gondolkozás után kiválasztok magamnak egy szürke hosszúnadrágot, és egy kék pólót. A hajamat pedig szabadon hagyom.

Lassan sétálok ki hozzájuk, és már látom, mindannyian ott ülnek asztalnál. Celia, és Dean stylistja is velük eszik. Sajnos szegény nőnek még a nevét sem tudom, de hogy nézne ki, ha csak vacsora közben megkérdezném: „hé, téged meg hogy hívnak?” Inkább reménykedem, hogy valakinek elhagyja a száját, és akkor már tudni fogom.

Katniss és Peeta egymás mellett ül, ahogy a két stílustanácsadó. Dean mellett látok üres helyet, így hát leülök mellé.

- Szia Myra! – üdvözöl vidáman mindenki.

- Sziasztok – köszönök vissza egy mosolyt villantva.

Már mindenki vacsorázik, úgy tűnik, csak én vagyok lemaradva.

Miközben pakolom a kaját a tányéromra, Dean-re nézek, és mosolygok rá. Ezt egy köszönésnek szántam, amit viszonoz is.

- Majd tudnánk beszélni? – szólok hozzá, mire teli szájjal bólint egyet.

Csak úgy tömöm a számba a rántott húst és a sült krumplit, nem nagyon foglalkozom azzal, hogy egy-pár darab a földön landol. Majd ha végeztem úgyis összeszedem őket, ahogy otthon szoktam, és kidobom a kukába.

- Nagyszerűek voltatok a Nyitóünnepségen! – szól hozzánk váratlanul Effie, ami után észreveszem az arckifejezésén: Myra, egyél már illedelmesebben! Ezért kicsit lassítok a tempómon. Deannel egyszerre egymásra nézünk, és szinte szinkronban megköszönjük.

- Igazából a két stílustanácsadónak jár az érem, hiszen ők terveztek meg nekünk egytől-egyig mindent – Celiára pillantok, mire látni a csillogást a szemében, hogy nagyon köszöni.

A mentoraink felé fordulok, meg akarom tőlük kérdezni, hogyan fog zajlani a holnapi nap.

- Katniss, holnap hánykor hova kell mennünk és mit kell csinálnunk? – kérdezem tőle.

Megvárja, míg lemegy a falat a torkán, aztán beszédre nyílik a szája. – Hát úgy lesz, hogy reggel nyolcra lementek az edzőterembe. Ha akarjátok, lekísérünk titeket. Aztán délig gyakoroltok, próbálkoztok új dolgokkal, és délben ebéd lesz, ahol az összes kiválasztottal fogtok együtt enni. Igazából nem szó szerint együtt, csak egy helyiségben. Utána háromig folytatódik az edzés, és ha vége, feljöttök, és azt csináltok, amit akartok – lassan, és érthetően elmondja a napirendünket. Nincs vele semmi gondom, de azért remélem, nagyon gyorsan el fog telni.

- Értem. És mit javasolsz, holnap mire összpontosítsunk inkább? – Szeretnék tanulni a tanácsaiból, ezért is kérdezek meg mindent.

Mindenki a mi monológunkat hallgatja. Dean is ugyanolyan kíváncsian néz, ahogy én.

- Azt javaslom, osszátok be erre a három napra az időtöket. Mondjuk, a holnapi napot töltsétek el csapdaállítással, tűzgyújtással, ilyenekkel. A másodikat próbálkozzatok a fegyverekkel, hiszen azok is fontosak. A harmadik napot pedig az ehető növényekkel, és a maradékkal – figyelemfelkeltően magyaráz, de a végét már egy kicsit elhadarja.

- Rendben, értem, köszi – elégedetten válaszolom.

- Peeta, te mit tudnál nekünk mondani? – Dean kérdezi a fiútól, feléje nézve.

- Igazából, egyetértek Katnisszel, újat nem tudok tanácsolni. De majd ha eszünkbe jut még valami, úgyis szólunk – feleli a fiú.

Akkor holnap meg fogom tanulni, hogyan tudok egy állatot elkapni az arénában. Meg fogom tudni, hogyha fázom, mivel melegítsem fel magam. Habár a füsttel elárulom magam, attól függetlenül lehetséges, hogy épségben megúszom. Én legszívesebben valami erdős arénának örülnék, mint ahol Katniss és Peeta volt. Azonban kétlem, hogy ugyanolyat csinálnak rá két évvel, de majd minden kiderül a maga idejében.

A vacsora után a szobám felé indulok, de Effie még hozzám szól.

- Hova mész kislány? – érdeklődően teszi fel a kérdést.

- A szobámba – jelentem ki vonakodva.

- Ne felejtsd el, hamarosan megnézzük a Nyitóünnepség ismétlését a tévében! – magyarázza.

- Oké, majd arra kijövök. – A mondandóm közben már indulok is tovább.

Mikor már egy ideje az ablaknál állok, és nézegetem az őrjöngő embereket az utcán, kopogást hallok az ajtómon. Dean az.

- Szia – boldogan fordulok feléje.

- Hali – mosolyogva köszön, és elindul felém.

Ahogy közelebb lép, és mikor már itt áll egy méterre előttem, megint érzem azt a fura érzést, amit a Nyitóünnepségen. Nem tudom mi ez, de nagyon jó, jól esik a lelkemnek. Talán többet éreznék iránta, mint barátság? Neem. Az kizárt. Ha szerelmes lennék Dean-be, akkor már régen az lennék. Vagy talán csak most jön elő? Nem tudom, nem hiszem, de teljesen össze vagyok zavarodva.

- Mi újság?

- Semmi érdekes, csak, csodáltam ezt a várost. Látom te is csupaszig lemostad magadról a sok festéket – vidáman beszélek hozzá.

- Igen – nevetve válaszol. – Sosem tetszett a túl sok csillogás. Viszont neked remekül állt. – Kicsit mintha zavarban lenne. De miért? Nincs oka rá.

- Köszi a bókot. Viszont ahhoz képest, hogy nem szereted, te is elképesztően néztél ki – a földre pillantva, de egyben magabiztosan mondom neki. Ahogy visszagondolok pár órával ezelőttre... Összekeverednek a gondolataim vele kapcsolatban.

- Myra, Dean, gyertek! – Effie hangos ordibálását hallom a nappaliból. Úgy tűnik, kezdődik az ismétlés. Deanre pillantok, és leolvasom az arcáról: pont most?! Én is ugyanerre gondolok. Akárhányszor el kezdünk beszélgetni, mindig közbe jön valami. Mi szerencsénk.

Elindulunk kifele, és Dean az ajtóban előre enged, miközben a hátamhoz ér. Azonnal kiráz a hideg, de jó értelemben.

Leülünk a kanapékra, Katniss mellett látok üres helyet. Ahogy elhelyezkedünk, már kezdődik is az adás. Többször ráközelítenek a kiválasztottakra, és belém hasít: csak ne akkor mutassanak minket közelről, mikor Deant bámulom. Mert az nagyon gáz lenne. Egyből rájönne, hogy vele kapcsolatban valami nem stimmel, és akkor kérdezősködne, hogy miért bámultam így. Reménykedek, reménykedek.

Most gördülünk ki. Integetünk, mosolygunk, és az arcunkat mutatják. Persze, természetesen pont akkor, mikor őt lesem. Gondoltam, éreztem. A fejemhez kapom a kezemet, és érzem, hogy fülig elpirultam. Az ujjaim között Deanre nézek, aki velem szemben ül. Engem figyel. Ne már. Most azonnal be tudnék rohanni a szobámba. A többiekre már nem is merek pillantani. Eltemetem az arcomból a kezemet, és a tévére szegezem a tekintetemet. Csak maradj nyugodt, talán nem vett észre semmi feltűnő dolgot – súgom magamnak. Mondjuk az egész fejem olyan lehet, mint egy paradicsom, de próbálok nem törődni vele.

Jön Snow elnök üdvözlete, majd pedig a visszavonulás, és vége. Már csak Caesar Flickermant lehet látni a borzalmas kék hajával és szemöldökével együtt, és társával, Claudius Templesmith-tel ,a mondhatjuk normális kinézetével. Effie elkezd tapsikolni, milyen jó volt, és hogy még ötvenszer végig tudná nézni. De jó neki. Celia és a másik stílustanácsadó, akinek még mindig nem tudom a nevét, összesugdolóznak. Dean most már Peetával cseveg, és csak én és Katniss ülünk szótlanul. Mondjak neki valamit? De mit? Nem tudom. Valamit pedig szóba kéne hoznom, mielőtt rákérdez a történtekre, mert már látom az arcán, hogy szívesen megemlítené.

- Holnap hánykor kell kelnem? – Jobbat nem is kérdezhettem volna. Nem baj, legalább ez is valami.

- Hát, kilencre kell lent lenni, úgyhogy olyan nyolc fél kilenc között. De majd úgyis felébresztelek.

- Ó, értem. Köszi – mosolyogva felelem.

Deannel elég sokszor egymásra pillantunk, mire én ugyanannyiszor elkapom a fejemet. Kezdek elég fáradt lenni, úgy döntök, inkább elmegyek aludni.

- Szerintem én most megyek aludni. Akkor majd holnap találkozunk. Jóéjszakát mindenkinek – kedvesen elköszönök tőlük.

- Jóéjszakát neked is, Myra! – szinte egyszerre viszontkívánják.

Miközben a szobám felé baktatok, a holnapi napon jár az eszem, és Deanen. Ezer százalék, hogy kérdőre von, miért viselkedtem így az előbb. Nem akarok vele erről beszélni, olyan hülyén érzem magam. De valószínűleg lehetetlen lesz majd elkerülni azt a pillanatot.

Már vagy fél órája küszködök az alvással, de folyamatosan kattog az agyam. Pedig jó lenne aludni, mert akkor holnap tudnék figyelni mindenre. Imádni fogom az elkövetkezendő napokat. Nem, egyáltalán nem fogom szeretni. Haza akarok menni. A családomhoz, a rétre, és otthon akarok lenni a legjobb barátommal. De tudom, ez már soha nem fog megtörténni. A hazatérés még talán, de hogy Deannel, az kizárt. Belegondolni is rossz, ráadásul most könnyek borulnak a szememre. Így nem tudok elaludni, ezekkel a gondolatokkal nem. Pedig muszáj lesz, ha nem akarok álmatlannak és gyengének tűnni a fáradtságom miatt a kiképzésen. Gyerünk Myra, meg tudod csinálni, el tudsz aludni ilyen körülmények között. – próbálom bíztatni magam, de nem sikerül. Feladom.

9. fejezet

Sziasztok! Itt a következő fejezet. Igazából különösképpen hozzáfűzni valóm nincs, úgyhogy jó olvasást. :)

Lassan tárul ki a hatalmas kapu az Első körzet előtt. Egy férfi hang figyelmeztet minket, mikor indulunk. Egyre jobban izgulok, érzem, ahogy ég az arcom. A sok sminktől pedig remélem, nem lehet észrevenni.

Elindul az első kocsi, majd jön a második, harmadik, negyedik, és így tovább. Hamarosan mi jövünk. Számolom magamban a másodperceket, mennyi idő után indul el a következő; körülbelül fél perc telik el a figyelmeztető hangok között. Dean-re nézek, de ő mered előre, és látom rajta, hogy valamin nagyon gondolkozik.

- Jól vagy? – teszem fel a kérdést érdeklődve. Észreveszem rajta, mennyire be van parázva, a keze is remeg. Még sosem láttam idáig ennyire izgatottnak.

- Igen, foghatjuk rá. De minden rendben van, nem lesz semmi bajom, csak melegem van, és már végezni akarok, veled mi újság? –  hadarja el az egész válaszát. Megpillantom a homlokán gyöngyöző izzadságot, és velem ellentétben az ő  a piros fejét semmivel sem lehetne eltakarni.

- Ó, én megvagyok, kicsit félek, de minden oké – magam elé nézve, nyugodtan felelek a kérdésére.

Most jelentik be, hogy a Tízedik körzet következik. Akkor van még egy percem összeszedni a gondolataimat, és határozottságot kimutatni magamból.

-  Tizenkettesek, ti következtek! – hangosan ordítva jelentik be. Tehát indulunk. Myra, egész jól fogsz mutatni, nem kell rettegni, csak mosolyogsz, integetsz, és szép szemekkel a közönségre nézel – próbálom megnyugtatni, és egyben meggyőzni magam, hogy képes vagyok rá.

Majdnem hátra esek, mikor megindul a kocsink.

- Jól vagyok, csak hirtelen megijedtem – nyugtatóan mondom, mert Dean aggódóan nézett rám.

A mondandómra mélyen a szemembe néz, mire elmosolyodok, és megfogom a kezét. Erősen megszorítom, mert így jobban érzem magam.

Ebben a pillanatban gördülünk ki a nagy közönség elé. Nem eresztem el Dean kezét, szinte még erősebben fogom. A szabad kezemmel elkezdek integetni, és akkora vigyort ejtek, amekkorát csak lehet. Mindenki éljenez, majd a nagy kivetítőn magunkat veszem észre. 

- Nézd! Ott vagyunk – mutatok a képernyő felé, miközben Dean-hez beszélek. Egymás felé fordulunk, és egymás szemébe is nézünk. Mélyen elmeredek pár pillanatra a két szempárba, mire kezdek érezni magamban valamit. Ilyet még sosem tapasztaltam idáig. Feltűnnek előttem a régi képek, emlékek. Eszembe jut, ahogy feküdtünk egymás mellett a réten, ahogy az iskolában megnyugtatott, ahogy mindig szorosan magához ölelt, ahogy puszit nyomott a kiválasztásunk előtt az arcomra, és ahogy most megjelent előttem a jelmezben, ami kápráztatóan kiemeli izmos felsőtestrészét. Ezek mind szép, és jó emlékek, amikre boldogan gondolok vissza. Valami bizarr fut végig a testemen. Elönt a melegség, de egyben a hideg is kiráz. A szívem gyorsabban kezd dobogni, mire még erősebben szorítom meg Dean kezét. Egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetemet, de aztán feleszmélek, hogy erre most nem érek rá, majd ha vége lesz, átgondolhatom ezt az egészet, mivel éppen nagyon-nagyon kedvesnek, bájosnak, aranyosnak kell mutatnom magam, és sorolhatnám a végtelenségig a pozitív tulajdonságokat, amivel elő kell rukkolnom.

Többször a kivetítőre pillantok, és látom, hogy rengetegszer minket mutatnak. Csak azon keresztül nézek Deanre, de a kezét még mindig nem engedem el.  

A kocsik beállnak a körönd végén, és a mi mélyen megtisztelt Snow elnökünk lép ki az erkélyre. Még sosem találkoztam vele szemtől szemben, de most már nem is érdekel, miért. Élőben sokkal rondább, mint tévén keresztül. Hiába az a sok arcplasztikai műtét, látni rajta, hogy az öregkorban jár.

Boldog viadalt kíván, de előtte még üdvözöl bennünket. A mondandója végén még hozzáteszi, hogy sose hagyjon el bennünket a remény.

Ezután a  kocsik visszafele indulnak, és szokás szerint mi érünk be utoljára. Engedek Dean kézszorításából egy kicsit, szegénynek lehet, már az ujjait is eltörtem, annyira belekapaszkodtam. De most már legalább az első nehézségen túl vagyunk, jönnek a következők: három napos kiképzés, amit nagyon nem várok, a tudásunk bemutatása a Játékmestereknek, amit majd egytől tizenkét pontig értékelnek, és úgyszintén nem várok, és a legeslegvégén a három perces interjú Caesar Flickerman-nel – ez sem hangzik jól. Tartalmas napok várnak ránk a viadal előtt, úgy érzem.

Dean és Peeta segít nekem leszállni a kocsiról. Katniss és Celia kicsit odébb álldogálnak, és mosolyognak ránk. Miután sikerül szerencsésen lekecmeregnem, oda lépek hozzájuk, és mindkettőjüket megölelem.

- Nagyon ügyes voltál! – szól hozzám Katniss kedvesen.

- Egyet értek a mentoroddal, csuda jók voltatok! – Celiától is kapok egy bókot tapsolva, aminek nagyon örülök. Hátra nézek Dean felé, de éppen ő is a mentorával és a stylistjával cseveg. Úgy döntök, inkább nem zavarom meg őket a jelenlétemmel, majd később beszélek vele. Észreveszem, hogy Effie nincs itt. Vajon hova mehetett? Megkérdezem Katniss-t, ő biztosan tudja.

- Effie hova tűnt?

- Felment a lakosztályunkba, előkészít mindent az érkezésünkre – válaszol.

Effie sosem tud nyugton maradni. Mindig kell valamit csinálnia, intézkednie, mert ha éppen nincs semmi dolga, akkor a világ összedől. Néha kiakasztó tud lenni ezzel a viselkedéssel, pedig csak két napja vagyok vele egy társaságban. Nem szeretném megbántani, de egy kétszer lazíthatna, jót tenne neki.

- És mikor megyünk fel? – teszem fel a kérdést.

- Mindjárt. Kíváncsi vagy már, mi? – mosolyogva visszakérdez. Eléggé érdekel, hol fogok lakni az elkövetkezendő egy hétben. Állítólag nagyon modern minden bútor, és mindenféle elektronikai készülékek vannak a szobákban, meg egy hatalmas nagy tévé a nappaliban. Tényleg kíváncsi vagyok.

Elindulunk a lift felé, de csak én meg Katniss, a többiek még tovább beszélgetnek a kivonulásról. Dean-től nem nagyon tudtam megkérdezni, hogy jön-e, le volt foglalva Peetával. Úgy tűnik, elég jóban lettek.

A mi lakosztályunk van a legfeljebb, a tizenkettedik emeleten, mert mi vagyunk a Tizenkettedik körzetbeliek. Beszállunk a liftbe, és Katniss megnyomja a gombot. A lift bezárul, és süvítünk felfelé. Egy darabig csöndben állunk egymás mellett, de én mégis megszólalok, nem bírom magamban tartani.

- Katniss, félnem kéne a holnaptól? Mert bevallom őszintén, egy kicsit parázok – mukkanok meg.

- Nincs okod az izgalomra! Kipróbálsz mindent, kicsit használatba veszed a fegyvereket, és gyakorolsz egy kicsit. Sok új dolgot tanulhatsz, amit fel tudsz majd használni az arénában, de tényleg nem lesz semmi baj – nyugtatóan válaszolja, majd átkarolja a vállamat.

- Rendben van – válaszolom neki. 

Már a tízedik emeletnél tartunk, mindjárt felérünk. Veszek egy pillantást a tündöklő városra is, a liften keresztül tisztán átlátni a ragyogó épületeket. Elképesztőek. Ráadásul minden ember az utcán lófrál, és ordítozik, kiabál.

Megszólal a megérkezést jelző gong, mire Katnisst követve kilépek a liftből. Elém tárul a csodás lakosztályunk. Meglepetten megtorpanok, és Effie tűnik fel, ahogy sürög-forog az étkezőben. Mindent tökéletesre akar alakítani. Pár szolgát is látok körülötte, akik álldogálnak, vagy éppen pakolásznak. Katniss már előrébb van, és jelez, menjek csak utána nyugodtan. Kicsit csoszogva lépdelek feléje, majd megállok a nappali, és az étkező között. Nagy kanapék, óriási plazmatévé, üvegasztalok, és fura formás székek az étkezőasztal körül. Nem is tudom, hova menjek először. Üljek le a szürke kanapéra, vagy inkább az asztalhoz, és illedelmesen várjam meg a többieket a vacsoráig? Úgy döntök, mind két esetet kizárom. Inkább a szobámba mennék, meg is kérdezem a mentoromat, merre találom.

- Katniss – szólok utána, mire hátrafordul, és kíváncsi tekintettel rám néz. – Merre van a szobám? – egy mosolyt ejt, és maga után vezetve megmutatja nekem.

Kitárul előttem egy nagy szoba, nagynak számító puha ággyal, szekrénnyel, tükörrel, és egy kis ajtón át keresztül egy fürdővel.

- Na, tetszik? - kérdezi tőlem.

- Még szép! Ez... ez elképesztő – válaszolom neki, de még mindig teljesen le vagyok sokkolva. Lehuppanok a pihe-puha ágyba, és a plafont kezdem el bámulni. Katniss még mindig az ajtóban áll, majd megszólal:

- Akkor most szerintem magadra hagylak. Majd a vacsoránál találkozunk. – Becsukja maga mögött az ajtót, én pedig egyedül maradok. Még mindig felfelé bambulok, és még mindig nem tudom ezt elhinni, hogy ennyire csodálatos itt az élet. Bárcsak a családom is láthatná mindezt. Könnycseppek gördülnek végig az arcomon, ahogy rájuk gondolok. Hiányoznak... Nagyon. A megérzékenyülés most már át vált bőgésre, amit nem bírok magamba fojtani. Jó is itt, meg nem is. Jó, mert ezeket tapasztalhatom magam körül, de rossz, mert csakis a viadal miatt vagyok ebben a modern városban. És alig egy hét múlva már az arénában fogom találni magam, ezek  viszont el fognak tűnni. Örökre.

8. fejezet

Sziiasztok! ((: Újabb szerda, újabb fejezet. Köszönök nektek mindent, a pipákat, kommenteket, sokat jelentenek. Az eddigiek közül ez lett eddig a leghosszabb fejezet, és nem valami tartalmas, remélem nem bánjátok, de azért kiderül belőle egy s más. :)) Ó, és teljesen rákattantam erre a számra, főleg, hogy holnap kerül a mozikba a Beavatott. :3 Hallgassátok meg, ha szeretnétek. ^^ 

"Wanna hear your beating heart tonight..."

Jó olvasást! <3

Csendben dolgoznak rajtam. Az előbb felfektetett az előkészítő csapatom valami fémágyra, és csak úgy sürögnek-forognak körülöttem. Celiának dolga akadt, úgyhogy rájuk hagyott minden feladatot. Azt mondta nekem, mire készen leszek, arra visszajön. Azt nem árulta el, hova megy, biztos valami hivatalos ügye akadt.

Megbízik ebben a három nőben, ezért nekem is meg kell. Mivel az alap dolgokat már elvégezték rajtam, mikor megérkeztem, már csak a sminkelés marad. Na meg a frizurám. Kíváncsi leszek, hogyan tudják majd valami szépségessé tenni. Nem szeretem a hajamat, sosem áll úgy, ahogy akarom, összekötve pedig nem szeretem hordani; de itt semmi sem lehetetlen.

Arra gondolok, miközben folyamatosan festenek meg alakítgatnak, hogy a családom mit fog majd szólni hozzám, mikor meglátnak a tévében. Biztosan jó véleményük lesz rólunk, de ezt csak én mondom, és nem is biztos. Mit fognak gondolni arról, hogy más leszek? Nem az a Myra, akit ismernek, és aki a családtagjuk? Nem. Ilyen nem lesz. Az a lány leszek mindig, aki voltam, és hiába fogok máshogy kinézni, belülről ugyanaz a szende lány maradok. Sosem akarok megváltozni. Mert vannak emberek, akik így szeretnek engem.

Panem összes lakójának kötelező néznie a Nyitóünnepséget, az interjúkat a kiválasztottakkal, és a viadalt. Nekem is mindig néznem kellett, amit bárcsak ne kellett volna. Sosem bírtam a vért, na meg a gyilkolást. A vér láttán mindig rosszul vagyok. Voltak még verekedések az osztályunkban a fiúk között, és mikor észrevettem, hogy egyszer az egyiknek elkezdett vérezni az orra, egyből futottam ki a vécébe. Hányni tudtam volna, de szerencsére nem jött ki belőlem az aznapi reggelim. Azt sem díjazom, ahogy egy ketten megjátsszák az eszüket. Bájosnak, kedvesnek mutatják magukat, és mikor elkezdődik a gyilkolás, kegyetlenek. Mindenkivel végeznek, aki az utukba kerül. Ez velem nem fog előfordulni. Mert sosem leszek képes megölni bárkit is. Akár muszáj, akár nem.

Bárcsak anya most itt lehetne velem. De Jenna is megtenné azt a megnyugtatást, amit ő tudna. Sokkal jobb lenne minden, ha még mindig élne. Már négy éve annak, hogy elhunyt. Akkor nagyon össze voltam törve lelkileg, nem szóltam senkihez, egymagam-mentem mindenfele, és abban az időben ültem ki először a rétre. Azóta járok ki oda. Találkozni is ott találkoztam első alkalommal Deannel. Szedegette a növényeket, amelyek a patikájukba kellettek. Lehajtott fejjel üldögéltem, és a lábamat bámultam. Váratlanul meghallottam, ahogy valaki megáll mellettem. Felnéztem a könnyekkel teli szememmel, és megpillantottam őt. Megkérdezte, mi bánt, én meg nagy nehezen, de elmeséltem neki. Attól a naptól fogva az iskolában is elkezdtünk beszélgetni, majd szabadidőnkben is egyre többet lógtunk együtt. Ha nem sétálgatok akkor mindenfele, nem ülök ki a rétre, nem találkoztam volna vele, az életem egyik legfontosabb személyével. És akkor lehet, most ellenségként tekintenénk egymásra.

- Készen vagy! – riadok fel az egyik előkészítőm szavára, miközben tapsol, mosolyog. Gyorsan elrepült az idő.

- Köszönöm szépen! – megköszönöm nekik a munkáikat. Sutyorognak egymással, és pluszba mutogatnak is – a hajamra, az arcomra. Már szívesen megnézném, mit műveltek velem, de Celia kitalálta, hogy csak akkor láthatom magam teljesen átalakítva, mikor a ruha és a cipőm is rajtam lesz. Már furdal a kíváncsiság, mekkora csodát tettek velem, ha már úgy vigyorognak, mint a tejbe tök. De perceken belül úgyis meglátom.

Bevisznek abba szobába, ahol pár órával ezelőtt még a stylistommal csevegtem. Annyi a különbség, hogy egy nagy szekrénnyel és tükörrel bővelkedett a szobácska. Ismét leültetnek, és ismét várakozásra kényszerítenek.

Celia pillanatok után szó szerint beront az ajtón, és kimeresztett szemekkel, tátott szájjal néz engem. Szerintem ez jót jelent, mert ezek után még egy mosolyt is villant. Közelebb lép, és végre megszólal:

- Elképesztően nézel ki! – csodálva beszél hozzám. – Ugye nem lested meg magad a tükörben? – kíváncsi tekintettel szegezi hozzám a kérdését.

- Persze, hogy nem! – mosolyogva felelem. Miközben beszélek, és pislogok, érzem, hogy a rengeteg smink úgy le tudná tapasztani a szemeimet, hogy azok többé ki sem nyílódnának.

- Hát akkor, lássuk a legnagyobb csodát! – nagyon izgatott, örömében egyhelyben toporog  a hatalmas sarkú lábbelijében.

Odalép a szekrény elé, és szép lassan kinyitja azt. A művelet közben folyamatosan felém vet egy-egy pillantást. Nyisd már ki, gondolom magamban.

 És végre meglátom. Meglátom a gyönyörű, káprázatos és elképesztő ruhát. A kezemet a számra tapasztom, muszáj eltakarnom a tátva maradt számat. Meg nem tudok szólni az ámulattól. Teljesen biztos vagyok benne, hogy mindenkinek el fogja nyerni a tetszését. Celia engem fürkész, és örül, hogy tetszik az alkotása. Rengeteget dolgozhatott vele.

-  Nem is tudok mit mondani. Ez mesés! – ez így igaz. Tényleg szóhoz sem jutok.

A ruha egy fekete pántnélküli, mely első látásra a combom közepéig érhet, de aztán meglátom, hogy hátrafele egyre lejjebb nyúlik, a földig, körülbelül. Az alapszíne a fekete, de a ruha felső részén, és a szoknya részén hátul piros-arany flitterekkel lángnyelvek rajzolódnak ki. Én is lángra lobbant lennék, mint Katniss? Nem. Csak egy lángra lobbant lány létezik, és az ő. De ez akkor is ámulatba ejtő. Percekig csak állok, a ruhát bámulom, majd Celia szavaira eszmélek fel.

- Na, próbáld fel! – Kicsi tétovázás után a szekrény elé lépek, és végigsimítom a ruhát. Puha anyagból készült.

Nagy nehezen, és óvatosan magamra húzom, és a cipőt is felveszem, ami ezúttal egy majdnem térdig érő fekete csizma, amely a lábszáramra szorosan illeszkedik. A tükör elé állok, Celia pedig elfordítja azt, hogy belebújhassak, csakhogy sikerüljön megfigyelnem alaposan a sminkemet. A szemhéjamon belülről kifele haladva piros, arany, majd fekete színű csillámos festék követi egymást, a számat pedig pirosan virító rúzs fedi. Nagyon jól néz ki. Most már a hajamat is átfürkészem, hiszen azzal is csodát műveltek. Hátul egy kis hajam összekötve lóg, és a maradék pedig alatta göndör tincsekben borul a vállamra. Ahogy jobban nézegetem, aranyon csillog. Most már Celia felé fordulok, illene megköszönnöm neki mindezt.

- Celia, én tényleg nagyon köszönöm, ennél szebb már nem is lehetek! Én...

- Egyáltalán nincs mit köszönnöd, hisz ez a dolgom – vág közbe a szavamba. – Másoknak örömet okozni. És te igazán megérdemelsz egy kis csillogást ezekben a napokban, ugyanúgy, ahogy reményt is a viadalra – a mondandója végén kacsint felém egyet.

Reményt. Azt, amit mindenkinek megígértem. Ahogy bámulom magamat a tükörben, és ahogy Celia szavai járkálnak a fejemben, rájövök miért is pont tűzet ábrázolnak a flitterek. A tűz képviseli a reményemet, kitartásomat a viadal során. A tűz az, ami lángol, és nem nyugszik meg, kivéve akkor, ha én azt nem akarom. Ugyanígy van ez a reményemmel is. Csak akkor hagy el, ha én úgy döntök. Csak akkor, ha én úgy érzem. Számomra ezt jelképezi a ruhám. A lángoló reményt.

Kisétálunk a kis helyiségből, mögöttünk két békeőrrel. A csarnokba megyünk, ahonnan a lovas kocsikon fogunk elindulni a közönség felé. Belépünk a hatalmas nagy terembe, majd kis keresgélés után meglátom Katnisséket az egyik kocsi mellett. Katnisst, Peetát, és Deant... Uramisten, megáll a lélegzetem. Nagyon jól néz ki. Ahogy látom, ő is kitágult szemekkel bámul engem. Az arcából nézve, tetszik neki az egész összeállítás. Közelebb lépünk egymáshoz, majd ő szólal meg először:

- Azta, gyönyörű vagy! Hirtelen rád sem ismertem. Ez, ez nagyon szép! – a ruhámra mutat, és teljesen le van sokkolva a csodálkozástól.

- Hát neked is nagyszerűen áll ez a ruha. – Kicsit zavarba jövök, mert még sosem láttam őt így. Rajta is fekete maskara van, viszont az ujja végéből kúsznak felfele a lángnyelvek, és középen patentok tartják össze a ruhát, melyek egymástól nem messze helyezkednek el. Szorosan tapad rá az öltözék, amely kirajzolja, milyen izmos is valójában.

Dean szüleinek gyógyszertáruk van, és mivel egyke gyerek, szinte neki kell pakolnia az összes ládányi gyógyszert. Ettől olyan erős. Rám mosolyog, és szép lassan magához szorít. Figyelnem kell, nehogy elkenődjön a sok vakolat az arcomon, a hajam se mozduljon el a helyéről, de nem nagyon érdekel, mert nekem egy szoros ölelés Dean-től többet ér, mint ez a fránya viadal és az előkészületek. Sokkal többet.

Közvetlenül hallom a szíve gyors dobogását, biztosan izgul.

Katniss szavára eszmélek fel, ahogy mondja, pár perc és indulunk. De jó. Már most pillangókat érzek a gyomromban, és észreveszem, ahogy lépegetek Katniss felé, remeg a lábam.

- Nem kell izgulnod, nem lesz semmi baj. Csak felálltok erre a lovas kocsira, integettek, mosolyogtok, és se perc alatt eltelik az ünnepség. – Biztosan észrevette a járásomon, hogy elég bizonytalanul megyek, onnan veszi, hogy izgulok. De ha ő látja, akkor mindenki más is. Az pedig nem jelent rám jót.

Na, jó. Myra, ne legyél nyápic, szedd össze, és tedd oda magad - súgom magamnak biztatóul. Csak ne hátráljak meg.

A többi kiválasztottra is engedek magamnak egy-egy pillantást vetni, mielőtt elkezdődik a kivonulás. Szinte mindenki a saját kocsija mellett álldogál, kivéve egy-két embert, akik társalognak más kiválasztottakkal. Ők a Hivatásosak. Az Első, a Második, és a Negyedik körzet. Néha még a Harmadik is. Őket már kiskorúktól fogva a viadalra edzették. Legtöbbször önként jelentkezők, mint idén is, habár a Negyedik körzetbeliek most nem önkéntesek.

- Na, menjetek, ne hogy lekéssétek! – figyelek fel Peeta hangjára.

Dean ugrik fel először a kocsira, majd én követem. Sikerül elszerencsétlenkednem a felmászást, ezért a kezét nyújtja. Boldogan elfogadom a segítségét.

Sorban áll egymás mögött a tizenkét lovas kocsi, arra várva, hogy elinduljunk. az Első körzettel fog kezdődni, és így halad tovább körzetenként. Tehát mi leszünk az utolsók. Marad még pár percem, hogy elfojtsam magamban az izgatottságot, és hogy felkészüljek, ország-világ szeme előtt fogok megjelenni, Dean oldalán.

7. fejezet

Üdv, emberek! :) Sajnálom, hogy szerdán nem raktam ki fejezetet, de az egész hetem kész katasztrófa volt, úgyhogy örültem, ha aznap fél órát tudtam pihenni. Viszont most frissen, és jókedvvel meghoztam a következő rész. Köszönöm a kommentet Clove-nak, a pipákért is hálás vagyok. Ja, és ma van kereken egy hónapja, hogy kiraktam a prológust... Remélem, még több hónapon át hozhatok nektek fejezeteket. Azt hiszem ennyi. Ó, nem. Kellemes olvasást! <3

Effie, Peeta és Dean megy előttem. Effie szokásosan vigyorog és integet, a tipikus kapitóliumi modorával. Mindenki visítozik, és Deant fürkészi. Igazából nem nagyon zavar. Sosem voltam népszerű, úgyhogy már megszoktam, hogy velem nem foglalkoznak. De azért egy-két mosolyt én is kapok, aminek valamennyire örülök.

Próbálok már most jó benyomást kelteni, ezért azt teszem, amit a kísérőnk. Fülig érő szájjal mosolygok, és boldognak mutatom magam. De ez nem így van. Legszívesebben örülnék, ha már ennek az egésznek vége lenne. Sőt, jobb lett volna, ha meg sem történt volna. De most itt vagyok, és muszáj jól mutatnom az emberek előtt. Ha mogorva arccal megyek be az Átalakító Központba, ahol a Nyitóünnepségre csinosítanak ki, akkor már

most ténylegesen lemondhatok a túlélésről, hiszen így nem fogok támogatókat szerezni magamnak, akik ha jól megy minden, segítenek nekem a városból, míg én az arénában leszek. Tehát, a lehető legboldogabbnak tettetem magam. Ahogy látom, Dean is ezt teszi. Valószínűleg csak teszi.

Mikor beérünk az Átalakító Központba, egyből letámad három ember, az előkészítő csapatom. Az egyik kapitóliumi nőnek zöld, tüsis haja van, és rengeteg fekete, sötétzöld smink található az arcán. A másik két emberre is ez mondható, de az egyiknek legalább hosszú hajat hord, ami lila színben pompázik, a harmadiknak pedig bal oldalt felnyírt, vállmagasságig érő piros hajat.A ruhájukra pedig a tipikus fővárosi extravagáns mondható.

Miközben legyantázzák szinte az összes testrészemet, ami borzasztóan fáj, csak arra tudok gondolni, hogy ki lesz majd a stílustanácsadóm. Én Cinnában reménykedek, aki Katnissé volt, és a tavalyi kiválasztotté, mert gyönyörű ruhákat készített nekik az összes alkalommal. Katnisst például lángra lobbantotta. Azóta is csak úgy hívják, hogy a lángra lobbant lány. Rá ragadt a név. Bárcsak nekem is valami felejthetetlent tudna készíteni. Már ha őt kapom. De nagyon őt szeretném.

A bőröm teljesen kipirosodott, és eléggé viszket is. De nem szabad vakarnom, mert a végén még rosszabb lesz. Lemossák a testemet, majd végig dörzsölik, ami csak úgy szedi le rólam a piszkot. A hajamra is mindenféle balzsamot raknak, és vagy ötször megmossák.

Miután lemostak, a hajamat megcsinálták, és mindenféle hidratáló krémmel bekentek, sokkal frissebbnek érzem magam. Jó érzés külsőleg ennyire ápoltnak lenni.

Beültetnek egy szobába, azt mondják, itt fogok hamarosan találkozni a stylistommal. A szobában két kanapé és egy asztal található. Leülök az ajtóval szembeni kanapéra, és várok. Már nagyon kíváncsi vagyok.

Lassan nyílódik az ajtó. A körmeimet le tudnám rágni, amit perpillanat nem tehetek meg, mert mindenféle lakk van rajta, és tuti, hogy nem finom, de elképesztően izgulok. Szerencsére csak pillanatok kérdése.

Végre valahára betoppan az ajtón az az ember, aki segít nekem jó benyomást tenni a támogatóknak, szurkolóknak, közönségnek.

Elmosolyodom. Nem Cinna áll velem szemben, de mégis örülök. Ő is mosolyog rám, és végignéz engem a kéken kihúzott szemeivel. Gyorsan oda siet hozzám.

- Szia! Myra Mikaelson vagyok – kezdem a bemutatkozást.

- Szia, engem meg Celiának hívnak – hagyja el a rózsaszín rúzsos száját ezek a szavak.

Kezet fogunk egymással, majd ismét egymásra mosolygunk. A kerek, szép arcán kívül a testmérete tűnik fel először. Magas. Nagyon magas. De nem zavar, Dean sem alacsony, úgyhogy már megszoktam, hogy fel kell néznem az emberekre.

- Ó, te, annyira sajnállak titeket, hogy így alakult a helyzet. Meséltek nekem rólatok, és ezután már csak kitartásra tudlak bíztatni. Egyáltalán nem irigyellek e téren. Csak ne szomorkodj. Élvezd ki az utolsó napjaidat, ha esetleg előbb meghalnál, mint mi azt szeretnénk – együtt érzően mondja nekem. Számítanak rám. Számítanak arra, hogy nyerni fogok. Nem akarom őt elkeseríteni, hogy egyáltalán nem vagyok jó semmiben, valószínűleg az első nap meghalok, de inkább nem szólok neki, hiszen megígértem mindenkinek, hogy küzdeni fogok a túlélésért. És be is szeretném tartani.

- Hát köszönöm. Mi sem vettük ezt nagyon figyelembe, fene se gondolta volna, hogy pont mi ketten jövünk ide. De a tanácsodat mindenképpen megfogadom. Csak azt nem tudom, mégis hogyan élvezzem ki ezeket a napokat. – miközben beszélek hozzá, többször a földre pillantok.

- Csak annyit mondok, hogy tetőlakosztály – titokzatosan mondja, és a végén kacsint egyet. Mire akar ezzel célozni? Mindegy. Majd vagy elmondja, vagy nem. – Na, akkor most beszélgessünk a ruhádról, amit a Nyitóünnepségen fogsz felvenni – izgatottan beszél. Biztos nagyon várja már az estét. Bevallom őszintén, én egyáltalán nem vagyok ezért oda, mert egy kicsit félek. Bízom Celiában, hogy a megfelelő ruhát készíti el nekem, de többnyire a közönségtől és a többi kiválasztottól tartok. Meg részben magamtól, mert fogalmam sincs, mit csináljak majd. Izgulós típus vagyok, és ez által képes vagyok mindent elrontani. Még a legegyszerűbb dolgokat is.

- Rendben. Már nagyon kíváncsi vagyok, mit alkottatok Dean stylistjával együtt. De hamarosan úgyis kiderül, ha minden igaz. – Azt tényleg várom, hogy láthassam a ruhámat. És hogy Dean-nel legyek végre, na meg Katnissékkel. Azokkal az emberekkel, akiket tényleg érdeklek.
- Na tehát. Mivel a Tizenkettedik körzetből jöttetek, mindenképpen a bányászatról kell szólnia a jelmezeteknek. – A Nyitóünnepségen a kiválasztottaknak a saját körzetük munkásságát kell a jelmezükbe foglalni. Mivelhogy a mi körzetünk bányászattal foglalkozik, ezért valami ahhoz hasonló jelmezben kell megjelennünk és pompáznunk a közönség előtt. - Szóval, olyasmire gondoltam, ami biztosan elnyeri majd a tetszésedet. Először is, a ruha színe mindenképpen fekete lesz, némi pirossal kidekorálva. Nem szeretnék mindent elmondani, meglepetésnek szánom, mert nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, mit fogsz szólni hozzá első ránézésre. – majd’ kiugrik öröméből Celia. De a meglepetés. Nem szeretem a meglepetéseket. Sokkal jobban örülnék neki, ha most elmondana róla mindent.

- Nem szeretem a meglepetéseket, de ebben az esetben ki fogom bírni – a válaszomra az arca egy kicsit komolyabbá válik, biztos felzaklattam ezzel a "nem szeretem a meglepetéseket" dologgal. Nem bántásból szántam neki, valószínűleg félreértette. – Nyugi, nem veled van baj, hanem velem. Eléggé türelmetlen vagyok és a kíváncsiság ilyenkor meg tudna ölni. Ezért nem vagyok oda a meglepetésekért. Úgysem kell sokat várnom, hogy végre lássam a remekművedet, úgyhogy nincsen semmi gond! – mosolyogva magyarázkodok, hogy lássa, nem akartam, akarok bunkó lenni vele. Az arcát figyelve sikerül lenyugtatnom.

- Oké, értem, nem haragszom! – Nem haragszik. Mázlim van. Egyáltalán nem szeretem megbántani az embereket, mert utáni mindig bűntudatom van, amit ki nem állhatok.

- Hú, akkor megnyugodtam. Sosem lennék képes rosszat mondani neked. Máris kezdelek megszeretni – kicsit szégyenlősen mondom neki. Celia arca felderül, és váratlanul erősen megölel.

Úgy fél órája lehetünk együtt, de már is azt érzem, bármit el tudnék neki mondani. Látom rajta, hogy benne is teljes mértékben megbízhatok. Előtte sem kell titkolnom az érzelmeimet.

Ahogy egyre többet beszélgetek vele, észreveszem, hogy boldogság, és egy fantasztikus érzés járja át a lelkemet. És ez az érzés nem más, mint a szeretet. 

6. fejezet

Sziasztok! Köszönöm az eddigi pipákat, kommenteket, aranyosak vagytok. És, a várva várt tavasz is megérkezett, az új fejezettel. :3
Kellemes olvasást! <3

Verejtékben úszva ébredek fel. Újra rémálom gyötört. És most nincs itt Jenna, aki velem aludhasson és megnyugtasson.

Felkelek az ágyból, aztán letusolok. Elképesztő, hogy mennyi funkció található egy ilyen zuhanyzón. Zene, masszázs, tusfürdő, és még sorolhatnám. Otthon meg a kis kádban olyan vízben fürdünk, ami éppen van. Nem számít, ha túl hideg. Mondjuk, én bírom a hideg vizet.

Össze-vissza nyomogatom a gombokat, mindent ki akarok próbálni. De elég hamar úgy döntök, hogy abbahagyom, mielőtt tökre tenném, és a családommal kifizettetnék a kárt, amit okoztam.

Gyorsan megtörülközöm, majd a nagy sötétbarna színű szekrényből kiveszek egy fekete hosszúnadrágot, és egy hozzá illő kék pólót. Mivel most nem mostam hajat, lófarokba kötöm. A nyitóünnepségre való felkészülésen úgyis tetőtől talpig rendbe szednek.

Kikóválygok az étkezőbe. Még egy kicsit álmos vagyok, de a rémálmaim miatt úgy sem tudnék tovább aludni.

Elég kora lehet, mivel eddig csak én vagyok itt. Azonban a reggeli már a svédasztalon van, úgyhogy ki is válogatom, mit eszek. Eperlekváros kalácsot választok, és melléje citromos teát iszom. Nagyon finom.

Hangot hallok az ajtó felől. Katniss az. Biztos ő sem tud tovább aludni.

- Jó reggelt! – köszönök neki, miközben a lágy tésztájú kalácsot majszolom.

- Neked is jó reggelt! – viszont kívánja, melléje még jó étvágyat is kíván. Leül a mellettem lévő székre, és önt magának egy kis teát.

Irigylem őt a bátorsága miatt. Sosem fél semmitől, és még az erdőbe is ki mer menni vadászni. Na, azaz a hely, ahova mindig is féltem átsurrogni, pedig közvetlenül a rét mellett van, egy kerítéssel elválasztva, aminek elméletileg árammal kéne működnie, de sosem szokták bekapcsolni. Ezt onnan tudom, mert az egyik nap, nyáron, láttam, ahogy Katniss átbújik a kerítés alatt, és a sűrű fákkal teli erdő közepébe fut. Ő nem vett észre engem, a sok fű eltakart. De én teljesen biztos vagyok benne, hogy ő volt az. Felismerem az oldalra kötött barna befont haját, mindenki felismeri.

- Megnéztétek tegnap este az Aratásokat? – töröm meg a csendet érdeklődve.

- Igen, megnéztük. És hát elég erős a mezőny. Sok az önkéntes. – Na, szuper. Az mindig rosszat jelent. Általában az emberek azért jelentkeznek önként, mert bíznak az erejükben és a tudásukban, ebből kifolyólag úgy gondolják, képesek győzni az Éhezők Viadalán. Persze a többség meghal.

- Ha befejeztem a reggelit, én is megnézem. Jó lenne tisztába lennem az ellenfeleimmel. – Igazából nem nagyon érdekelnek, úgysem ismerem őket, és úgyis az lesz az első feladatuk, hogy megöljenek engem, mint a leggyengébb láncszemet.

- Rendben van. – Bólint a válaszomra.

- Katniss, kérdezhetek valamit? – Ekkor már befejezem az evést.

- Persze – nyugodt hanggal feleli.

- Van legalább egy kicsi esélyem a győzelemre, ha szinte semmihez sem értek? – Érdekel a véleménye. Mivel a mentorom, őszinte választ várok el tőle.

- Hát, nem is tudom. A többiekről még nem tudni semmit, hogy mégis hogy bánnak a fegyverekkel, és a kiképzésen rólad is kiderülhet egy s más, ami a tudásod mellett nagy előny. De szurkolok neked, és bízok benne, hogy kitartasz a végsőkig.  – Választ a kérdésemre nagyon nem kaptam, de legalább valami bíztatót tudott mondani.

- Azért köszi – fél mosollyal válaszolom. – Akkor én megyek, megkukkantom az Aratásokat. – Felállok a székből, és a tévéfülke felé veszem az irányt.

Helyet foglalok az egyik kényelmes fotelban, és bekapcsolom a tévét. Az Első Körzettel kezdődik. Természetesen mindkét kiválasztott jól néz ki, magabiztosak, tipikus Hivatásosak. Ugyanez mondható el a következő két körzetre is. Mindannyian önként jelentkeznek, és nem szimpatikusak. Veszélyesek. A Negyedik körzetbeliek már nem önkéntesek, őket a sors sodorta erre az útra. Az Ötödik, Hatodik és Hetedik körzet kiválasztottjai gyengének tűnnek. Mindannyian tizenöt év körüliek lehetnek, míg az előzőek már tizenhat fölött. A Nyolcadik körzettől a Tizenegyedikig vegyes az életkor, viszont tőlük is van két önkéntes. A fiatalabbak kevesen vannak, ebben az évben az idősebbekké a tér. Csak saccolni tudom az életkorokat, de vannak, akiknél teljesen nyilvánvaló. Egypáraknál pedig már a tekintetük félelmet keltő. És most jövünk mi. Először én, majd Dean. Elképesztő, hogy néztem ki. Borzalmasan. Amilyen szerényen kivánszorogtam a pódiumra, és ahogy keservesen néztem a tömegre... Legszívesebben kitörölném az emlékezetemből azokat a perceket. Dean következik. Ő már valamivel jobban néz ki nálam, sőt. Rajta nem látszik a félelem. Így visszagondolva, nem is tűnt fel, mennyire határozott volt. Valószínűleg teljesen el voltam foglalva a gondolataimmal.

- Szoros a mezőny, mi? – egy férfihangra leszek figyelmes a hátam mögül. Ki más, mint Dean. Biztos egész végig ott állt az ajtóban.

- Hát igen, sajnos. De Katniss már felkészített rá. Elmondta, hogy sok az önként jelentkező.

Dean közelebb lép hozzám, majd leül a velem szemben lévő fotelba. Egy darabig szótlanul ülünk egymással szemben, miközben sokszor a földre pillantok. Nem is tudom, mit mondjak neki.

- Este benéztem hozzád, meg akartam tőled kérdezni, hogy kijössz-e megnézni az Aratásokat. Csak aztán már aludtál, és gondoltam nem ébresztelek fel. – Dean gondolt rám, és be is jött hozzám. Ez most jól esik. Jó, igaz, nem nagyon volt kedvem velük beszélgetni, de neki legalább lett volna.

- Elég fáradt voltam, hamar el is aludtam. – Ekkor már egymás szemébe nézünk. – Mi történt még az este? – érdeklődök.

- Semmi érdekes nem volt, vacsoráztunk, ugye az Aratásokat néztük meg, más nem történt. Utána már én is mentem aludni.

- Ó, értem. Akkor nem történt semmi eget rengető dolog, amiből kimaradtam volna.

- Nem – mosolyogva válaszolja. Olyan jó végre vele beszélgetni. Most már muszáj valamit mondanom neki kettőnkkel kapcsolatban, nem halaszthatjuk el a végsőkig.

- Dean, annyira sajnálom, hogy így alakult ez az egész. Én... én nem is tudom, hogy fogom átvészelni ezeket a napokat. – Érzem, ahogy kezdek elérzékenyülni. Maradj erős, Myra, súgom magamnak.

- Erre én sem számítottam. Oké, gondoltam, hogy ez is megeshet, de nem vettem nagyon számításba. Én is ugyanúgy sajnálom, hogy megtörtént. Myra, ígérd meg nekem, hogy sosem fogod feladni, és mindent megteszel, hogy győzz. – Sétál felém, mire én is felállok. Nem tudom megígérni neki, hiszem ő jobb nálam, és tényleg nagyon szoros a mezőny. Nem tudom, mégis mit válaszoljak.

- Dean... Megígérném neked, de ez így nagyon nehéz. Hogy te is ott leszel. Mert ha én ezt megfogadom, akkor a halálod le van pecsételve.

- Nem érdekel, Myra. Én csak azt akarom, hogy valamelyikünknek sikerüljön. És az a valaki te legyél. Fontos vagy számomra, kérlek, ígérd meg. – Közvetlenül velem szemben áll, és a szemembe néz.

- Jó... megígérem. De nem szívesen. – Megölelem, és így állunk percekig. Milyen jó lenne, ha most megállíthatnám az időt és örökké így maradhatnánk, a viadalt elkerülve. Ugyanúgy, mint mielőtt kihúztak minket.

Váratlanul Effie topog be a szobába, hogy készüljünk, mert mindjárt megérkezünk. Teljesen fel van pörögve, és nem nagyon foglalkozik azzal, hogy perpillanat nincs sok kedvünk ehhez a nagy felhajtáshoz. De ha ő ezt akarja, akkor mennünk kell.

Kilépek az ölelésből, majd az ablak elé állok. Gyönyörű. Hatalmas, ezüstön csillogó épületek a végtelenségig elterülve. Olyan magasba felnyúlnak, hogy szinte a felhőket súrolják. Szép... de egyben szörnyű is.

Már látom az állomást. Gyorsan bemegyek még a szobámba, és a tükör elé vetem magam. Deannek nem is szóltam egy szót sem, biztosan értetlenül áll a helyén, hogy hova rohanhattam. A hajamra nézek, és úgy döntök, inkább kibontom. Úgy sokkal szebb. A ruhámmal nincs gond, igazából ezt találtam a fiókban, nem nagyon volt sok választék a stílusom terén. 

Kifutok a többiekhez. Dean Peetával beszélget, ezért úgy döntök, oda lépek Katniss mellé.

- Szép vagy! – bókol nekem Katniss, és mosolyog melléje.

- Köszönöm szépen – válaszolom kicsit szégyenlősen.

Pár perc és a hatalmas nagy tömeg között fogjuk találni magunkat. Effie magyaráz, hogy mosolyogjunk, integessünk, mert ezek az emberek ezt szeretik. Pedig én legszívesebben beintenék nekik egyet. Nem szép dolog, tudom, de sokkal jobban esne. Ahogyan tudják élvezni a gyerekek halálát... Undorító. Persze biztosan vannak kivételek, de akkor sem tartoznék közéjük, semmi pénzért sem.

Érzem, ahogy megáll a vonat, és látom, ahogy az ajtó lassan kinyílódik. Megpillantom magam előtt a rengeteg kapitóliumi embert éljenezve. Nagy lélegzetet veszek.

Kezdődjék a színjáték.

5. fejezet

Sziasztok! E csodálatos tavaszi napon, ami sajnos csak volt, meghoztam a következő fejezetet. Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, és pár pipát! Ja és a Karakterek menüpontot folyamatosan frissítem, most is bővelkedett egy-két emberrel, habár ők már ismertek a trilógiából... (:
Jó olvasást! <3

Ezt nem tudom elhinni, csak álmodom, ez nem lehet igaz. Megcsípem magam, hogy felébredjek ebből a szörnyűségből – de nem használ. Ez a kőkemény valóság.

Mindenki Deant fürkészi. Először körbenéz, majd rám pillant. Ugyan azt gondolhatja, amit én; hogy erre egyikünk sem számított.

Elindul felénk. Nem sieti el, úgy, ahogy én sem tettem. A végtelenségig tudtam volna húzni az időt a kijövetellel. Effie Trinket izgatottan várja, hogy végre felérjen. Végig őt nézem, ahogy lassú léptekkel feljön a lépcsőn. Egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetemet. Mikor már a közelemben van, kezet fogunk egymással, és Effie boldogan megszólal:

- A 76. Éhezők Viadala bátor kiválasztottjai: Myra Mikaelson és Dean Branson! – A családomra nézek. Sírnak. Legfőképp Jenna. Jasonön csak erős szomorúságot látok. Bárcsak ott állhatnék mellettük, és nem itt szégyenkeznék.

Beterelnek minket a Törvényszék épületébe, ahol kapunk negyed órát, hogy elbúcsúzzunk a családtagjainktól. Elvisznek egy szobába, ahol pár szék és egy asztal áll. Leülök az egyik kis székre, amíg ide nem érnek apáék. De perceken belül már be is rontanak az ajtón. Jenna fut először oda hozzám, leül mellém, és megölel.

- Nem lesz semmi baj – mondja nyugtatóan. De igen is lesz, mivel Deannél sokkal gyengébb vagyok, tehát kettőnk közül kizárásos alapon ő kerülne ki győztesként.

- Jenna... Köszönök mindent, amit értem tettél. Mióta anya meghalt, rád mindig számíthattam, és szinte a helyébe is léptél. Köszönöm, hogy ilyen jó nővérem vagy. – Mindjárt kitör belőlem a sírás. A családom előtt nem szégyellem, de azért mégsem akarok elkezdeni bőgni, mint egy csecsemő. Úgyhogy csak pár könnycseppet engedek meg magamnak. Majd ha elmennek, nyugodtan sajnáltathatom magamat.

- Még nincs veszve minden, van esélyed, ne feledd. Többször is nyertek olyanok, akik nem értettek semmihez, de az eszükkel sokat értek el. – Az eszem. Okos vagyok, de mégsem annyira, hogy átverjek odabent mindenkit, és hogy még nyerjek is.

- Jenna, mindenki tudja, hogy ez már veszett ügy. Bárkit megkérdezhetsz a körzetből... – reménytelenül mondom ki ezeket a szavakat.

- Emlékszel, hogy mit mondtam neked ma reggel? Hogy ne hagyjon el a remény. És erre azt válaszoltad, hogy soha nem is fog. Bízz magadban egy kicsit is, és állj jobban hozzá a dolgokhoz! Te is tudod magadban, hogy képes vagy rá. Ígérd meg nekem, hogy mindent megteszel a túlélésért. Ne okozz csalódást se nekünk, se magadnak. – Jól esnek ezek a szavak. Jenna tényleg hisz bennem.

- Megígérem. – Többet már nem mondok neki. Igaza van, a remény nem hagyhat el, végig kell kísérnie az utamon.

Apáékhoz is odamegyek, mert ők is megérdemlik, hogy elbúcsúzzanak tőlem, ha nem is foglalkoztak velem annyit, mint Jenna. Őket is csak megölelem, nem tudok már mit mondani nekik sem. Így telik el az az idő, amit a búcsúzkodásra kaptunk.

A családom elindul kifelé, de Jason még váratlanul visszaszól:

- Myra, ne szegd meg az ígéretedet, soha! Várunk haza. – A bátyám, aki vagy flegmán szólt hozzám, vagy inkább meg sem tette, számít rám, és haza vár. Ez most kellemesen megmelengeti a szívemet. Örülök, hogy legalább rájuk számíthatok.

Egy kocsiba ültetnek, ami kivisz minket az állomásra, és utána jön a hosszú vonatút a Kapitóliumba, a fővárosba. Azt sem tudom, mi lesz velem és Deannel. Egyáltalán hozzám fog majd szólni? Remélem. Pont így kellett alakulnia, hogy tönkre menjen az egész életem, és a Deannel való barátságom. Ennél rosszabb sorsom már tényleg nem lehetne.

Mikor kiérünk a vonathoz, rengeteg embert látok körülöttem. Mindegyik kiabál, és sok sikert kíván. Viszont valószínűleg csak Deannek. Már alig várom, hogy a fülkémbe zárkózhassak, és aludhassak.

Effie vezet fel minket a vonatra, majd én és Dean követjük, és a sort a két mentorunk, Peeta Mellark és Katniss Everdeen zárja. Természetesen nem egy békeőr mászkál körülöttünk. Figyelnek, hogy minden a menetrend szerint folyjon.

Peeta és Katniss a 74. Éhezők Viadalán győztek. Habár a viadalnak csak egy győztese lehet, mindketten élve kijutottak az arénából, hála öngyilkos merényletüknek. De legalább szerencsésen megúszták, és a Játékmesterek nem hagyták őket meghalni. Rá egy évvel összeházasodtak, és az óta is boldogan élnek a Győztesek Falujában. Soha életemben nem beszéltem még velük, de most lesz alkalmam. Katniss igazi túlélő volt a viadalon, biztos sok jó tanáccsal tud majd ellátni. Habár a tavalyi kiválasztottak a Tizenkettedik Körzetből meghaltak, én akkor is bízom benne, hogy sokat fog tudni segíteni nekem.

Abban nem irigylem őket, hogy végig kellett nézniük a körzetünk kiválasztottjainak a halálát. Sok eséllyel rám is ez vár. Ha csak a kiképzésen nem derül fény a fegyverek iránti tudásomra, amit kizártnak tartok. Szerencsétlen és béna vagyok.

Effie egyből az étkezőbe visz minket. Amint meglátom azt a rengeteg ételt és italt az asztalokon, leesik az állam. A sült galamb is belerepülhetne a számba. Ennyi ennivalót még nem is láttam egy helyen. Némi tétovázás után közelebb lépek, és a szememmel áttanulmányozom őket. Már korog is a gyomrom. Úgysem ebédeltem, nem voltam képes enni, most legalább lesz mivel jól laknom, ahogy látom. Találok az ínycsiklandozó kaják között mindenféle sült húst, leveseket, süteményeket, és amit az ember elképzelni sem tud. Hosszú gondolkozás után úgy döntök, megkóstolom a zöldséglevest és valamilyen rántott húsfélét. Dean velem együtt indul meg, ő is kiválasztja a magának megfelelő ebédet.

Öten ülünk az asztalnál. Nem nézek Deanre, próbálom kerülni a tekintetét. Inkább holnapra hagynám a beszélgetést. Perpillanat csak arra tudok gondolni, amit Jenna és Jason mondott nekem. Hogy bíznak bennem, és hogy ne hagyjon el a remény.

A kísérőnk magyaráz, hogy annyit együnk, amennyit csak akarunk, mert megéri, isteniek ezek az ételek. Bevallom, tényleg nagyon finomak.

Katniss és Peeta elmondja, hogy ki kinek lesz a mentora. Természetesen én Katnisst kapom, ami várható volt, hiszen a lány kiválasztottnak legyen nő a mentora. Tavaly is így volt elosztva, ezért is számítottam erre. Egy fejbiccentéssel jelzem, hogy megértettem. Csöndben folytatjuk tovább az étkezést. Azonban mintha valaki hiányozna.

- A ti mentorotok hol van? Hogy is hívják? Hay...?

- Haymitch – fejezi be a mondatomat Katniss. – Sajnos a Tizenegyedik körzetből az egyik mentor öngyilkos lett, a másik pedig nincs olyan állapotban, hogy mentorálhasson. Így hát megkérték, hogy segítsen az ottani kiválasztottaknak.

- Ó, értem – a fejemet felemelve, teli szájjal válaszolom. Ezután már egy mukkot sem szólalok.

Az evés végeztével köszönés nélkül bevonulok a szobámba, és az ágyra vetődöm. Remélem nem vették sértésnek. Hangulatom sincs megnézni az Aratásokat a tévében, majd holnap reggel meglesem. Amúgy sem tudnék arra koncentrálni. Inkább a fülkémben kuksolok, bámulom a plafont, és gondolkozok. Így telik el egy-két óra, míg szép lassan álomba nem merülök.

4. fejezet

Halihó!^^ Így estefele itt a következő fejezet. Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett két kommentet, nagyon jól esnek. Na de nem fecsegek tovább feleslegesen. Kellemes olvasást! :3

Nem sokkal később elindulok a főtérre. A családom még készülődik, úgyhogy egyedül kell megtennem az utat. Mikor már csak pár lépésre vagyok a főtér szélétől, meglátom, hogy már elég nagy tömeg gyűlt össze. A gyerekektől a felnőttekig szinte mindenki itt van. A színpadra a fehér ruhás békeőrök is felálltak. Keresem a tekintetemmel Deant, de nem látom sehol. Azt mondta, hogy ma még beszélünk. Tehát előbb kellene jönnie.

Ránézek az órára, és észreveszem, hogy huszonöt percem van hátra. Ráadásul regisztrálnom is kell. Járkálok össze-vissza, hátha szembe találom majd magam vele – de hiába, nincs sehol. Kezdek aggódni. Talán történt vele valami? Csak nem. Úgy döntök, elmegyek regisztrálni, miközben halálra izgulhatom magam miatta.

Elindulok a regisztrációs asztal felé, mikor hirtelen megpillantom pár méterrel előttem Deant. A semmiből bukkant elő. Sietek oda hozzá, nem tétovázom. Egy pillanat alatt máris a karjaiban érezhetem magam.

- Nagyon örülök, hogy itt vagy! Már mindenhol kerestelek – mondom neki megkönnyebbülve. Annyira jó végre az ölelésében zárkózva lenni.

-  Sajnálom, csak most értem ide, pedig siettem. Készülődtünk, és gyorsan elrepült az idő – válaszolja higgadtan.

- Jól van, nyugi, nem haragszom, csak azt hittem rosszul lettél, vagy valami. – Ekkor már a szép kék szempárba nézek.

- Nincs semmi bajom, minden rendben van – mosolyog.

- Ez az utolsó lehetőségünk arra, hogy elbúcsúzzunk egymástól, tudod, ha... – nem szívesen hagyják el ezek a szavak a számat.

- Tudom. És én bízok benned meg magamban is és túltesszük magunkat rajta. – Újra megölel, és szorosan magához szorít. Ez az a pillanat, amit akarok, hogy örökké eltartson. De nem fog. Perceken belül meg fog szűnni. Hála a viadalnak.

- Túl... – Az órára kukkantok, és látom, hogy már csak tíz percünk van. Az kevés idő. Nagyon is kevés. – Figyelj, mindjárt elkezdődik ez az egész, mennünk kéne. A végén még baj lesz, ha nem regisztrálunk időben.

- Rendben. Hát akkor... szia. – Kilépek a varázsvilágból. Dean puszit nyom az arcomra, ami váratlanul ér. Egyáltalán nem szokott megpuszilni. Sőt, nem is rémlik olyan alkalom, mikor valaha is megtette volna. Attól függetlenül, hogy meglep, azért jól esik. Túlságosan is jól. Viszonzom, szintén az arcára, mire kis bizsergés árasztja el a testemet.

Ezután a regisztrációs asztal felé veszem az irányt, miközben még egypárszor egymásra nézünk.

A regisztrálásnál sorban állnom sem kell, nincs előttem senki. Tipikus én, mindent az utolsó pillanatra hagyok. Miután ez sikerül, beállok a 16 éves lányok közé. Még egy pillantást engedek magamnak, hogy Deanre nézzek, de ő nem vesz észre engem. A földet bámulja. Lehet én is jobban tenném, ha azt lesném. De inkább magam mögé nézek, hátha meglátom Jennát, Jasont, vagy akár apát. De nem találom őket. Pedig már biztosan itt vannak, hiszen egy perc, és elkezdődik az ünnepség.

A Törvényszékből Effie Trinket lépked ki a tíz centis kék magas sarkújában. A haja is úgy szintén világoskék, ahogy a ruhája, és mindenféle kiegészítője. Világoskéken kívül nem is látni rajta semmit. Szerintem undorítóan néz ki. De ezt a véleményt megtartom magamnak.

Oda tipeg a mikrofonhoz, ami a két urna között helyezkedik el, és köszönt bennünket. Örül, hogy itt lehet, boldog viadalt kíván, és várja a pillanatot, hogy kiderüljön, ki képviseli az idei Éhezők Viadalán a Tizenkettedik Körzetet. Hát, én ellenkezőleg, nem várom azt a percet.

Lejátsszák a Himnuszt, és a kisfilmet, amin az szerepel, hogy mégis miért kell minden körzetből egy 12 és 18 év közötti fiút és lányt a halálos arénába küldeni, és hogy hogyan pusztították el a ma már nem létező, Tizenharmadik körzetet. Mikor vége van a pár perces filmnek, Effie Trinket széles mosolyt ölt az arcára, és hangoztatja, milyen csodálatos volt. Pedig egyáltalán nem volt az. Inkább tragikus.

 - Akkor szerintem kezdjük is. Szokás szerint, a hölgyeké az elsőbbség! – Fél percen belül kiderül, részt veszek-e ezen a szörnyű eseményen. A torkomban érzem a szívem dobogását, egyre jobban elkezdek izzadni, érzem, ahogy ég az egész arcom, és már állni is alig bírok a remegéstől. A lányok gömbje mellé lép, és rövid keresgélés után kihúzza azt a cetlit, ami először a kezébe akad. Visszalép a mikrofonhoz, kisimítja a kis papírt, majd ki mondja a nevet:

- Myra Mikaelson!

Ez én vagyok. Az én nevem. Ez a név hozzám tartozik, engem illet. Csak meredek előre, kitágult szemekkel. Lesokkoltam. Látom a szemem sarkából, hogy mindenki rám szegezi a tekintetét. Meg kéne indulnom, mielőtt a békeőrök ráncigálnak fel a pódiumra. Indulás. Nincs tétovázás, várakozás a csodára. Gyerünk, Myra, menj ki.

Szép lassan elindulok. Képtelen vagyok körbenézni, nem vagyok kíváncsi, hányan kuncognak magukban, hogy én lettem a kiválasztott. Csak sétálok előre, már a lépcsőnél vagyok. Csak el ne essek, mert az ennél is gázabb lenne. Mikor felérek, a többiekre nézek. Senki nem jelentkezik helyettem. Magamra maradtam. Ennyiből látszik, hogy nem számítok egyetlen embernek sem. Mondjuk, a nővérem biztos felajánlaná magát, ha nem lenne már húsz éves. De ez lényegtelen. Sírni tudnék. Érzem, hogy ki akar belőlem törni. Viszont várnom kell. Nem bőghetem itt el magam, abból mindenki látná, hogy tényleg milyen gyenge vagyok. Deanre nézek, és látom rajta a sajnálatot. El fog veszíteni engem. És én is őt. Örökre.

Effie gratulál nekem, rám mosolyog, amit nem értek, hogy miért, majd a fiúk gömbje felé veszi az irányt. Most már csak abban reménykedhetek, hogy ne Dean legyen az, akinek a nevét felolvassa. Magamban mondogatom folyamatosan, hogy csak ne Dean, csak ne Dean...

Effie hosszas keresgélés után veszi ki az egyik cetlit, majd visszatipeg a mikrofonhoz, és ismét beleordítja a fiú kiválasztott nevét:

- Dean Branson!

Hát engem már most elhagyott a remény...