37. fejezet

 Sziasztok, Drágák! Bocsánat, tudom, tegnapra ígértem a részt, de nm volt alkalmam géphez kerülni, mint ahogy én azt terveztem. De most itt van a rész, ami jaj, kicsit szomorú... Nem lövök le nektek semmit, de ajánlok hozzá bármilyen lassú zenét, mondjuk hallgassatok Birdy-t. Mikor nyáron írtam, biztos, hogy az egyik számára, mert akkor kezdtem nagyon megszeretni az énekesnőt. Kívánok nektek jó olvasást, illetve nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni hozzá, úgyhogy ne fojtsátok magatokba!Illetve még annyit szeretnék mondani, hogy mostantól, amíg be nem fejezem a történetet, két hetente érkeznek a részek, mert rohamosan kezdem utolérni magamat, viszont mikor már a végéhez érek, hetente pakolom fel a részeket. Remélem nem baj nektek. Jó olvasást! <3

Sophie-val mindenféléről beszélgetünk az elkövetkezendő órákban, kezdve a személyes dolgoktól a nyíltikig. Rengeteget megtudok a múltjáról, például azt, hogy az egyik barátja tanította meg úszni még sok-sok évvel ezelőtt, hogy a tengeri ételek közül egyedül a halat bírja megenni, hogy a kedvenc játéka a bújócska volt, és hogy utált fogócskázni, mert akkoriban alacsony volt, a lábai rövidek voltak, és így mindig hamar elkapták. Azt is mondja, hogy rengeteg barátnője volt, azonban csak egy-kettő volt közülük olyan, akire a titkait is rá merte bízni. A többségük lepcses szájú volt.

Mivel sok mindent elárul magáról, én is kiteregetek pár dolgot, de természetesen mérsékelten. Nem mintha nem bíznék meg benne, csak nem szeretném, hogy ha azok az emberek, akik most szóba fognak jönni, otthon netalántán ezt most éppen látják, illetve hallják, és megsértődnének rám, csak mert elmondom valakinek. Habár a „nagy beszédemnél” szóba jöttek, de most bővebben mesélek róluk.

Kezdem az első osztállyal. Félénken vonultam be a lepukkadt osztályterembe, keresve a tekintetemmel szabad helyet a padsorok között. Találtam is egy mosolygós barnahajú copfos kislány mellett, aki örült, hogy mellé ültem. Eleinte alig szóltunk a másikhoz, de aztán lassan kibontakozott a kapcsolatunk, elkezdtünk többet beszélgetni, együtt nevetni. Csatlakozott hozzánk a mögöttünk ülő lány is, akinek nem tagadom, nagy szája volt. Így hát hármasban jártuk a szünetekben a folyosókat, megosztottuk a másikkal a tízórainkat, és sokszor a házi feladatot is együtt oldottuk meg. Aztán második osztályban, fél év körül nem várt fordulat következett be a barátságunkban: először beszéltek ki engem. Rettentően rosszul esett akkor, ráadásul Adrienne elült mellőlem Olivia mellé, ami még jobbam meglepett. Utána már alig társalogtak velem, egyre több időt töltöttek kettesben, így én kiszorultam közülük. Meg akartam tőlük kérdezni, hogy mégis mi a bajuk velem, de nem mertem. Túlságosan is féltem a választól. A sztorinak annyiban vége, hogy egyedül voltam, hiszen a nálam egy évvel idősebb Deannel nem volt alkalmam előbb találkozni, így nem eshetett előrébb az ismerkedésünk. Évekig magamra voltam maradva.

- Ez nagyon szomorú – szólal meg Sophie. A lebiggyesztett ajkain tényleg látni, mennyire sajnálja. De nekem nincs szükségem arra, hogy megsajnáljon. Már túl vagyok rajta, volt rá időm bőven.

- Ne csináld már, annyiszor ezt mondod – felelem.

- De ha tényleg így van! – érvel a barátnőm megemelt hanggal.

- Oké, nem vitatkozom – zárom le, mert tényleg nincs kedvem, hogy folyamatosan az ilyet ismételgessük. Túl sok volt a mai napig belőle.

- Kérdezhetek valamit? – teszi fel a kérdést félénken. Inkább én félek, hogy mégis mit kérdez.

- Persze, nyugodtan. – A hajamba való túrással álcázom az idegességemet.

- Még így a gyógyszerre visszatérve... A mentorom nem küldött valami üzenetet melléje?

Ez meglepett. Oké, gondolható volt, hogy egyszer sor kerül erre, de arra nem számítottam, hogy már másnap. De mit válaszoljak neki? „Dean összegyűrte és valószínűleg eldobta!” Nem, biztos nem ezt. Viszont már elmondtuk neki, csak a saját szavainkkal élve. Úgyhogy újra elmondom neki felidézve a sorokat, de a cetli összegyűrésétől hallgatva. Ez így jó lesz.

- Igazándiból annyit, hogy ha megiszod, egy kis haladék, hogy méltón elbúcsúzhass. Bocsánat, de nem tudom pontosan elmondani, a lényege ennyi. Nem üzent sokat. – Oldalra húzom a számat. Aggódom. De miért? Nincs okom rá, hiszen teljes mértékben igazat mondtam.

- Azért elolvashatom? – A baj hamar mellettünk terem. Sajnos.

- Deannél van – vágom rá hirtelen. – Majd kérd el tőle, ha visszaér – fejezem be higgadtabban. Csak semmi feltűnősködés.

- Értem. – Aprón bólogat párat. Valamivel fel kéne dobnom a hangulatot, vagy más témára váltani, mert ez így elég khm... keserves.

- Most kérdezhetek én valamit?

Rögtön felemeli a fejét. Mosolyogva jelzi, hogy igen.

- Még az üzenethez kapcsolódva... Volt egy „F” betű a végére biggyesztve, ami gondolom egy nevet jelent, főleg, hogy kötőjellel volt elválasztva a tárgytól. Csak nem Finnick Odair? – Hallottam már pár dolgot arról a fickóról, de legfőképp olyat, hogy ő volt a viadalok során az egyik legfiatalabb győztes, és hogy a fővárosban minden nő imádja. És mivel Negyedik körzetbeli, lehet, hogy Sophie mentora. A Nyitóünnepségen nem nagyon keresgéltem a szememmel, hiszen nem volt okom rá. De most a válaszból hamarosan úgyis kiderül.

- Honnan veszed? – vigyorogva, és az egyik szemöldökét felvonva kérdezi.

- Mindenki hall dolgokat. – Kacsintok egyet.

- Amúgy igen, ő az – felnevetve válaszolja. Kérdőn ránézek. – Nagyon jó mentor. Mármint úgy értem, hogy rengeteget segített nekem a viadal kezdetéig, és irtó jó fej. Mellesleg – közelebb hív magához – annyira dögös és szexi – súgja a fülembe. Elnevetjük magukat. – Az a bronzbarna bőre, zöld szemeiből áradó magabiztosság, és az a cuki szőkésbarna haja! De komolyra fordítva a szót, tényleg sokat köszönhetek neki, mindig meghallgatott, és őt ismerve ezeket a mondatokat hallva büszkének tekinti magát, és mindenkinek azzal dicsekszik, milyen fantasztikus. – Újra nevetésbe tör ki. Én most csak mosolyogni tudok.

Katniss és Peeta is szerintem jó mentorok, tanácsokat adtak, melyeket felhasználva könnyebben boldogulunk, boldogultunk a kiképzésen. Ha bármi problémám volt, Katniss mellettem állt, a lelki bajaimmal kapcsolatban is segíteni próbált. Akárhányszor visszagondolok arra az estére, mikor a szobámban kiöntöttem neki minden bajomat... Még mindig fogalmam sincs, hogyan hálálhatnám meg neki.

- A te mentorod milyen? – kérdezi Sophie egy kis idő elteltével. – Róla is hallani dolgokat.

- Remek. Bővebben kifejtve ő is sokat segített, lelkileg. Tudod, miután Julieték először kigúnyoltak, kicsit összetörtem. De ő felépített. – Egy szoros öleléssel magához von, és ahogy Katnissre gondolok, eszembe jutnak azok, akik kintről figyelik az eseményeket. Katniss. Peeta. Celia. Effie. És a családom. A családom. Apa, Jenna és Jason. Mennyire velük szeretnék már lenni! Nem tudom, meddig bírom nélkülük... – Amúgy hány napja vagyunk itt?

Most ő merül bele a gondolataiba. – Húha, ez egy fantasztikus kérdés. De szerintem olyan hét-nyolc. Miért?

- Máris ennyi idő eltelt? – csodálkozok. Csak úgy repülnek a napok.– Ja, csak el kezdtem ezen gondolkozni.

- Igen, úgy tűnik – feleli. – Akkor oké.

Pár percig kínos csönd. Mit mondjak neki? Annyi mindenről beszéltünk az elmúlt napokban, legfőképp most az elmúlt órákban, hogy hirtelen semmi érdekfeszítő nem jut eszembe. Semmi gond, kitalálok valamit. Valamit. És hamar sikerül is.

- Sophie – bukkan ki belőlem.

- Hm?

- Nem gondolod, hogy valamikor teljesíteni kéne az üzenetet a mentorodtól? – kérdezem tőle.

- De, igazad van – feleli kissé szomorkásan.

- Nem csináljuk most? – izgatottabban beszélek. – Úgyis van még időnk, amíg Deanék nem érnek vissza.

- Felőlem – Halványan mosolyog. Látni rajta, hogy fáradt. Pedig a napnak a fele körülbelül még hátravan.

- Minden rendben? – kérdezem tőle aggódóan, amit nem tud mire vélni.

- Persze, miért? Csak elfáradtam a sok beszélgetésbe és nevetésbe, de minden oké – feleli könnyedén.

Bele sem gondoltam. Bele sem gondoltam, hogy neki néha már a beszéd is nehezére eshet. Aludnia kéne.

- Nem szeretnél inkább pihenni?

- Nem – vágja rá. – Csapjunk bele a lecsóba!

Mosolyog. Őszintén mosolyog.

- Na, akkor hol is kezdjem... – eltanakodik. – Anya, Apa. Köszönök nektek mindent. Köszönöm, amiért adtatok nekem esélyt, hogy élhessek. Köszönöm nektek, hogy mindig foglalkoztatok velem, és köszönöm nektek, hogy sosem hagytatok magamra, és hogy mindig mellettem álltatok. Köszönöm, hogy megtanítottatok járni, beszélni, köszönöm, hogy iskolába járattatok, köszönöm, hogy lehetőséget kaptam, hogy az értelmi szintem elérje az alapműveltséget. Köszönöm, hogy általatok megtanulhattam írni, olvasni, köszönöm, hogy mindig oly kedvesek voltatok velem. Természetesen, mikor rosszcsontságot csináltam, kiakadtatok rám, és a szobafogságra ítéltetek, de visszaemlékezve azokra a napokra csak mosolyogni tudok, hiszen azzal csakis jót akartatok nekem. Mindig a jó szándék vezérelt titeket, és ó, nálatok jobb szülőket nem is kívánhattam volna! Köszönöm a fantasztikus családi estéket, mikor játszottunk, szórakoztunk, és hogy akkor bármit elmondhattam nektek az alap dolgoktól a kínosig. Köszönöm a sok jó tanácsot, amivel csak tapasztalatokat nyerhettem. Köszönöm, hogy az életetek része lehettem, és remélem ti is ugyanannyira örültetek nekem és szerettetek engem, mint én titeket. Sőt, az nem is lehetséges, mert én titeket tízezerszer jobban szeretlek, mint bárki mást! Köszönöm, hogy bearanyoztátok a perceimet, napjaimat, éveimet. Köszönöm... Mindent köszönök! – Egy sós könnycsepp kandikál ki Sophie szeméből, ami lassan végigjárva az arcát a pólójára pottyan, majd bele is ivódik oda. – Vacak... Édes, aranyos, imádnivaló kiskutyám! Mikor négy éve megkaptalak, sosem gondoltam volna, hogy a legjobb barátomnak tekinthetlek majd. De így lett, és nem bánom meg azt a pillanatot, mikor engedtem, hogy először az ölembe ugorj. Életem egyik legszebb pillanata volt! Na és azok, mikor nyüszítettél, csak mert nem akartad, hogy suliba menjek, és mikor hazaértem, a farkadat csóválva és toporzékolva ugattál az ajtóban, majd mikor beléptem a házba nyomban rám vetetted magad... Fizetnék érte, csakhogy újra átélhessem. Boldogságot csempésztél az életembe, a veled töltött órák mind örömöt váltottak ki belőlem, és sosem fogok semmit sem elfelejteni azok közül, amit veled éltem át. Jaj, mikor sokszor kiszöktünk a házból, feltérképeztük a körzetet, a tengerben úsztunk, majd a száraz forró homokban futkorásztunk, felülmúlhatatlanok... Szeretlek. Nagyon szeretlek, és bízom benne, hogy egyszer még találkozunk... Mint ahogy az összes szeretteimmel – Sophie hangos zokogásba tör ki. A látványán nekem is sírnom kell, amit nem fojtok vissza. Kiengedem magamból. – Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni! Myra, kérlek, segíts rajtam! – kérlel, mire fogalmam sincs, mit válaszolhatnék. Én sem akarom őt elveszíteni, de nem tudom megakadályozni. Kivéve, ha... Nem, képtelenség. Egy-két napon belül nem fog meghalni nem is tudom, 8-10 ember, beleértve engem és Deant. Bár lehet, nem élem meg a holnapot, hiszen itt nem tudni, mikor mi történik az emberrel, viszont az a része, hogy a többiek is meghalhatnak... Lehetetlen.

 - Én... én őszintén sajnálom, de tényleg – a sírástól rázkódva mondom neki.

Közelebb hajolok hozzá, hogy amennyire lehet, átölelhessem, és csak akkor húzódok el tőle, mikor egy ágyú hangos dörrenése hallatszik.

- Ugye nem? – egyszerre kérdezzük a másiktól ijedt tekintettel.

- Dean?

- Mark? – ismét egyszerre kérdezzük.

Nem tudom, viszont úgy érzem, egy darabig nem is akarom tudni.

36. fejezet

Üdv Mindenkinek! Ez a fejezet időzítettről jön, mert félek, hogy nem lenne időm a sok tanulás mellett kitenni, igen, egy halom házi feladatot kaptam, amik a holnapi nap folyamán szeretettel várnak... Titeket is elhalmoznak? Ráadásul jövőhét szombaton is iskola... Kitartást mindenkinek! Nem tudom, hogy hallottátok-e Arshad legújabb számát, amit a Kiválasztotthoz írt, szerintem valami fantasztikus, be is linkelem nektek, hogy le ne maradjatok róla. És azzal, hogy meghallgattam ezt a dalt, teljesen olyan érzésem volt, mint tavaly ezekben a hónapokban, hiszen akkor nagyban vártuk a Futótüzet, illetve most van körülbelül egy éve, hogy elkezdtem A mi időnket írni... Mit ne mondjak, gyorsan elrepült az idő, viszont annyi mindent köszönhetek neki! Szeretném még megköszönni, hogy az elmúlt két hét folyamán gyarapodott a rendszeres olvasók száma, köszöntök mindenkit! Jó olvasást kívánok nektek, és ne felejtsétek el kifejteni a véleményeiteket! <3

"If we burn, you burn with us..."

Mi ez? – kérdezem Deantől értetlen tekintettel. Valószínűleg Sophie-nak küldték. Viszont ha nem bontjuk ki, sosem tudjuk meg.

Dean rám néz, mikor hozzáér a kis dobozhoz, én pedig bólogatok, miszerint nyugodtan nyissa ki.

Remegő kezekkel nyúl hozzá, azonban addig gyorsan odarohanok Sophie-hoz értesíteni a fejleményekről. Elaludt.

- Sophie! Sophie, ébredj! – rázogatom meg óvatosan. – Kelj fel, kérlek! – folytatom.

Mikor a szemhéja mögül kibukkan a barna írisze, megbizonyosodom róla, hogy még él.

- Mi van? – motyogja az orra alatt fáradt hangon.

- Kaptál valamit, vannak támogatóid, így túlélheted! Dean most nézi meg, mit rejt a csomag, mindjárt idehozom, ne menj sehova! – darálom le. Visszasietek a barátomhoz, akinek a kezében már ott is van a csoda. Elolvasom az üzenetet.

Segít neki egy darabig küzdeni, de nem fog meggyógyulni. Egy kis haladék számára, hogy elintézhesse a dolgait, és hogy méltón elbúcsúzhasson. - F.

Tehát esélytelen, hogy felépüljön. Egy könnycsepp bukik ki a szememből, ami egyben a szomorúság miatt van, hiszen hamarosan elveszíti az életét, és egyben az öröm miatt, amiért lesz ideje elbúcsúzni az emberektől, és lehet még talán pár napom vele.

Deanre tekintek. Ő is engem néz, majd némán átkarolja a vállamat, én pedig a fejemet az ő vállára hajtom.

Így guggolunk pár percig, majd megszólalok:

- El kell mondanunk neki.

- Ahogy mondod. Menjünk.

Elindulunk feléje. Dean viszi a kezében a gyógyszert, ami biztosan valami folyadék, mert hosszúkás, vékony alakú sötét, kissé átlátszó üvegcsében lötyög valami.

- Sophie... – kezdi Dean. – Az a helyzet, hogy ahogy Myra már elújságolta neked, kaptál valamit. – Megakad. Nem tudja, hogyan árulja el neki a közeljövőjét.  – Ha ezt megiszod, lesz még pluszba egy-két napod, de ha nem, akkor lassan itt a vége. Igazából a kezedbe adjuk a döntést, hiszen ez rólad szól, és neked kell választanod, hiszen te tudod, melyik lenne jobb magadnak.
Csend. Sophie erősen gondolkozik.

- Az igazság akkor az, hogy mindenképpen meghalok, csak ez az izé ad nekem egy kis időt – tanakodik hangosan.

Ha én lennék a helyében, fogalmam sincs, hogyan döntenék. A halál elől nem térhetnék ki, mindenképpen utolérne, és így is-úgyis ugyanott végezném. Jobb lenne előbb szembesülni a dolgokkal, vagy halasztani az utolsó pillanatig? Pár napja gondolkoztam a sorsomon. Pontosabban, hogy ha meghalok, akkor meghalok, és hogy legalább tudni fogom, nincs több tennivalóm a Földön, vár rám egy új élet odaát.  Akkor emellett foglaltam helyet, viszont erre a pillanatra megváltozott a véleményem. Akkor nem láttam magam előtt az egészet, most viszont igen, hiszen itt egy példa szó szerint az orrom előtt.

Meginnám a löttyöt. Határozottan meginnám, mert legalább élvezném azokat a napokat, mert olyan emberek vennének körül, akiket szeretek, és akik megérdemlik, hogy a maguk módján búcsúzzanak el tőlem. Ezt választanám. Határozottan ezt választanám. Megérdemlik a szeretteim, és én is, hogy méltón távozzak el. De hogy Sophie mit fog választani, arról dunsztom sincs.

- Szeretlek titeket, és minél több időt szeretnék veletek tölteni. Viszont ha ezt megiszom, lenne egy kérésem hozzátok. Keressétek meg nekem Markot. El akarom neki mondani, mit érzek vele kapcsolatban, mert tudnia kell, és az életemben egyszer el szeretném mondani egy fiúnak, hogy szeretem. Otthon félénk voltam elárulni a kiszemeltnek, viszont mára már megbátorodtam, és megtanultam, hogy kockáztassak, mert ha nem teszem, sosem fogom megtudni, miről maradtam volna le. Tehát ennyi lenne. Oké így nektek? – kérdezi a végén.

Deannel egymásra nézünk. Mégis hogyan találnánk meg? Ki tudja, hol van, lehet, hogy az aréna túlsó végén, ahova lehetetlenség időben eljutni. Nagyot lélegzek. Ideje lenne megszólalni.

- Oké. Megkeressük.

Dean bólint, majd Sophie is. Látom, hogy Dean a kezében összegyűri az üzenetet. Ezt nem értem. Mindegy, majd máskor kérdőre vonom.

Sophie-nak odaadjuk a gyógyszert. Beleszagol, majd keserű fintort jelenít meg az arcán.

- Fúj, ha a szaga ilyen, milyen lehet az íze? – kérdezi. A barátnőmet nézve nekem is grimaszolnom kell, pedig a gyógyszer szaga el sem éri az orromat.

Sophie két mély lélegzetet vesz – amennyire tud –, s lehajtja a torkán a folyadékot. Szinte öklendezni kezd, amin nem csodálkozok, ráadásul még köhécsel. Nem baj, legalább túl van rajta.

- Örülök, hogy így döntöttél – mondom neki, majd megszorítom a kézfejét. Válaszul az enyém köré fonja az övét és erősen megszorítja. Barátság örökre.

Egy pillanatra elkezdek szédülni, amit a többiek figyelemmel kísérnek. Dean egyből megfog, majd mikor újra tisztán és egyenesen látom a világot, elém teszik a vizet, amit nemrég hoztam.

- Inkább valami ennivalót – mukkanok meg. – Tudod, reggel vadászni akartunk, csak nem jött össze. Azóta sok minden történt, nem volt időnk kaját szerezni, úgyhogy ha úgy nézzük, tegnap délután óta nem ettem egy falatot sem. Ugye szereztetek élelmet? – kérdezem a végén.

- Persze. Mindjárt hozom – feleli Dean, miközben már rohan is a táplálékért. Mindig segít mindenkin, bármelyik percben lehet tőle kérni bármit; ő megteszi. Ezért is szeretem őt annyira. – Tessék – nyújtja felém a sült húst.

Kicsípek belőle egy nagyobb darabot, majd ahogy lenyelem, rögtön kérem a többit. Képes lennék egy egész hadseregnyi mókust megenni. Talán még kettővel sem túloznék.

Miután jóllakok – a maga módján –, eltervezzük, hogy alszunk. Dean vállalja az őrködést, sőt, mikor csak a szót akartam kiejteni a számon, már be is előzött, merthogy mi pihenjünk, ránk fér. Hiába magyaráztam neki, hogy neki is ugyanúgy nehéz napja volt, mint nekem – gondolok itt a támadásra, amit nehezen visel –, elmennek a füle mellett ezek a szavak. Ritkán szokott makacs lenni, de olyankor tényleg az, és az embernek semmi esélye sincs végig mondania a mondandóját.

Úgy alszom az éjjel, mint a bunda, még a Himnuszra sem kelek fel. Mondjuk, semmi újdonság nem várt volna, hiszen ott voltam, mikor meghalt az egyik kiválasztott. Név szerint Juliet. Tulajdonság szerint a világ egyik legbeképzeltebb Hivatásosa. A lány, akinek a halála örökre a mi lelkünkön szárad, a lány, akit gyűlöltem, amiért okvetlenül rosszul bánt velem. Azonban e szerint nem különbözünk egymástól.

Viszont baj, ha semmi megbánást nem érzek a tettünkön? Általában mindig magam alatt vagyok, ha egy embertársam haláláról értesülök, még akkor is, ha nem is ismertem, de csakis azért, mert tudom milyen érzés elveszíteni számodra olyan személyt, aki mindennél fontosabb volt. Akárhányszor visszagondolok anyára... Eszembe jutnak a szép emlékek, s egyben az is, mikor a halálos ágyán feküdt. Nem tudtuk megmenteni. Nem menthettük meg. Semmi esélyünk nem volt rá... Sírni tudnék.

Reggel magamtól ébredek, és azt veszem észre, hogy Dean lehunyott szemekkel fekszik a mellettünk lévő fa tövében. Még hogy kézben tart mindent! Aprón felnevetek. De egyáltalán nem haragszom rá, hiszen ahogy már említettem, mindannyian nehéz napon vagyunk túl.

Felébresztek sorjában mindenkit, kezdve Deannel. Mikor felpattannak a szemei, látni rajta, hogy meg van ijedve, de rögtön el kezd sajnálkozni, amiért elaludt.

Sophie ébresztésekor egyből az egészségi állapota felől kérdezősködök, de azt válaszolja, hogy jól van, kicsit jobban is, mint előző nap, és hogy reméli több ideig fog hatni a gyógyszer. Annak én is örülnék.

Amíg Sophie noszogatásra elfogyaszt reggelire egy kis gyümölcsöt, Dean odébb vonszol.

- Mi történt? – kérdezem.

- Valamelyikünknek ma, tudod, el kell indulnia Markért. Ez volt Sophie kérése, és muszáj megtennünk neki, hadd legyen boldog, megérdemli.

Mark. Róla hirtelen el is feledkeztem. Én nem szívesen engedem el Deant, nagy valószínűséggel ő sem engem, viszont ketten nem mehetünk el, valakinek vigyáznia kell a szövetségesünkre. Viszont már előre tudom, melyikünk fogja az utat megtenni.

-  Én megyek. Gyorsabb vagyok, és ha még messzebb is van, két nap alatt visszafordulok vele. Ennyivel tartozom neki. Tegnap, ha nem váltunk volna szét, ha nem ragaszkodtam volna annyira melletted, most nem lenne ez a problémánk. Megteszem. – Én is ugyanúgy ragaszkodtam hozzá, teljesen el voltam varázsolva, amiért vele lehettem végre. Ezt nem így kéne eldöntenünk.

- Várj – szólalok meg. – Én nem akarom, hogy elmenj, bármi bajod történhet. Nem akarlak elveszíteni – szinte már majdnem sírok. De ezzel csak Sophie-nak tennék rosszat. Ő nem ezt érdemli. Így hát összeszedem magam. –  Úgy értem, persze, valamelyikünknek meg kell keresnie a fiút, de csak azt akarom mondani, hogy vigyázz magadra, és hogy nem szeretném az arcodat az égbolton a Himnusszal egyetemben megpillantani. Rengeteget jelentesz számomra, kérlek, nagyon vigyázz mindennel, ha valami furcsát észlelsz a közeledben, ne kockáztass. Ígérd meg – fejezem be mélyen a szemébe nézve. Bólogat.

- Vigyázok, sietek, sikerrel járok. Elhozom neki őt. Bármennyire is idegesíteni fog az úton. – Ha visszaemlékezek Dean pufogásaira nemrégiben, önkéntelenül nevetnem kell. Mennyit panaszkodott Mark miatt.

Az arcomat a két kezei közé zárja, és csókot nyom a homlokomra. Mindvégig behunyom a szemem.

Ezután visszamegyünk a barátnőmhöz, és elmondjuk neki, hogy mi hogyan lesz. Dean megy el, addig én vele maradok és elmulatjuk az időt, megpróbálok nem rontani a kedvén.

Sophie továbbra is csak heverészik, szegény folyamatosan panaszkodik, mennyire kényelmetlen neki, de nem tudunk mit tenni, inkább nem mozdítjuk meg, a végén nagyobb kárt tennénk benne.

Mielőtt Dean elindulna, a kezébe nyomom az egyik kést. – Elővigyázatosságból – mondom. Tétovázva emeli el a kezemből, de aztán a nadrágzsebébe dugja. Remélem nem bánja meg a döntését.

Pár perc múlva csak állok, és nézem, ahogy eltűnik a bokrok és a szorosan elhelyezkedő fák között. Viszont akarom látni. És fogom is. Bízok benne, meg tudja tenni, végre tudja hajtani a feladatot. Képes rá. Én tudom. Értem már rengeteg mindent megcsinált, a hülyeségektől kezdve a holt komoly dolgokig. Neki ez fontos, mindig is más érzéseit sorolta az övé elé. Boldog, ha örömet szerezhet másnak. Jószívű. Nagyon jószívű. Megérdemli az életet, hiszen nélküle többen elvesznének. Köztük én és Sophie is.

Idétlen viccekkel igyekszem szórakoztatni a barátnőmet, amin ő természetesen nevet, viszont én csak kívülről tudom megtenni azt, amit ő. Belülről szétmardos az aggódás és a félelem. A félelem, hogy nem láthatom többé a körzettársamat. A szerelmemet.