40. fejezet

Drága Olvasóim! Itt is lennék a következő fejezettel, nem túl eseménydús, de azért remélem tetszeni fog nektek. Az utolsó arénás fejezetnek a vázlata már készen van, sőt, bele is csaptam a lecsóba, idők kérdése, míg megíródik, de hogy mondjak konkrétumot, a 43-44. fejezet lesz, valószínűleg kettészedem... Utána pedig már csak 1-2 fejezet marad, hogy drága időnket élvezhessük Myrával. Jó olvasást kívánok, véleményeket szívesen várok, illetve remélem, mindenkinek kitűnő (haha) lett a félévije. A következő résszel pedig igyekszem hamar jönni! :)

41. fejezet

Nem tudom, mennyi ideje gubbasztok egymagamban, de annyit tudok, hogy még mindig sírok. Már nem folynak patakokban a könnyeim, csak egy-egy könnycsepp bukkan mindig ki, de már az is elegendő, hogy annak a jelét mutassam, nem vagyok jól. Nagyon nem vagyok jól.

Időközben Dean utolért engem, azonban akárhányszor a közelembe akart jönni, ugyanannyiszor intettem neki, hogy menjen el. Hagyjon békén.

Valamiért nincs kedvem most vele beszélni, főleg az utóbbi párbeszédünk óta. Még hogy ketten nyerhetünk, még hogy én nyerhetek... Valahogy nem gondolta át. Nem gondolta át, hogy neki van a legnagyobb esélye rá. Az a baj vele, hogy túlságosan önzetlen, s ennek köszönhetően nem gondol magára, a képességeire. Oké, hogy jót akar nekem, meg akar menteni, amit teljesen megértek, azonban azt figyelmen kívül hagyta, hogy fordított esetben is mennyire borzasztó lenne. Vigyáz rám, de mégsem. Vagy mintha csak testileg tenné... A lelkemet teljes egészében nem ápolná.

A Nap elfoglalta kitüntetett helyét, az égbolt tetején jár. Aztán szép lassan nyugaton elbújik, s az éjszaka után a másik oldalon előbukkan, majd ezt teszi egyik napról a másikra. Körkörös forgást végez, amit ki tudja, mikor fog abbahagyni. Amit ki tudja, mikor fogom utoljára látni.

Kicsit később a pólóm ujjával megtörlöm az arcomat; a rászáradt könnyek kicsit csípik. A hajamat kibontom, a fejemet hátradöntve szebben összegumizom, de előtte a koszos ujjaimmal átfésülöm. Na, ja, rám férne egy alapos mosdás. Talán most ki is választottam, hova tartsunk a következő alkalommal.

Lassan felállok, és hirtelen majdnem összeesek a két vékony lábamra nehezedő testsúlyomtól. De azért tartom magam, és pár lépés után már normálisan sétálok.

Dean felé tartok. Azt hiszem, ideje lenne megbeszélni a dolgokat, az érzéseinket. Hogy például mit gondolok a viselkedéséről. Úgy érzem neki is tudnia kell, hiszen úgy fair.

- Szia – köszönök olyan halkan, hogy szerintem nem is hallotta.

A földön ül, ahogy én tettem nemrég, s a fejét felém fordítja kissé összehunyorított szemekkel. A nézéséből mintha ezt venném le: „Mégis mit akarsz?” Remélem nem ez a mondat jár a fejében.

- Beszélnünk kéne – folytatom a reagálása után. Ekkor már élesebben rám pillant, mintha most ezt kérdezné: „Mégis miről akarsz velem beszélni?!” – Kérlek, válaszolj már valamit.

- Oké. Tessék – feleli unalmas hangon. Nagyon szépen köszönöm!

- Bővebben? – kérdezek újra célozgatva. Nem nagyon érti, hogy miről szeretnék vele tárgyalni.

- Miről szeretnél velem beszélni? – kérdezi vissza úgy, mint ahogy magamban elképzeltem, hogyan felel először. Kedvesen, de egy kicsit megijedve. Viszont úgy látom, csak tetteti. Nem is igazán érdekli.

- Arról, amiről az elrohanásom előtt „vitatkoztunk”. Jogod van tudni, mit gondolok róla.

- Hát jó – válaszolja halkan.

Helyet foglalok mellette. A két lábamra ülök, és a kezemet rájuk ejtem. Egy mély lélegzetet veszek lehunyt szemekkel, majd elkezdem azt, amit magamban fogalmaztam meg.

- Nem értek veled egyet. Egyszerűen nem. Természetesen örülök neki, hogy törődsz velem, és hogy az a célod, megments, de... emlékszel, mikor az interjú után is ugyanez volt a téma? Hogy meg akarsz védeni, életben akarsz tartani. Már akkor elmondtam neked, hogy vedd figyelembe az én döntéseimet, és hogy ne csak az én bőrömet próbáld megmenteni, hanem a sajátodat is. De mintha csak úgy elengedtél volna a füled mellett mindent, amit mondtam, ráadásul meg is ígérted ezt nekem. És rájöttem, hogy valószínűleg hazudtál akkor. Még sosem tetted, főleg nem velem. Én bíztam benned, bízok is, de olyan szinten csak velem foglalkozol, hogy magadra nem gondolsz. Erős vagy, ügyes, okos, és mintha ezekről a tulajdonságaidról megfeledkeztél volna ez idő alatt. Te meg tudod csinálni segítség nélkül. Képes vagy nyerni. Én nem, vagyis nélküled nem. És azt szeretném, hogyha lehetőséged nyílik rá, menj haza. Megérdemled. Úgyhogy szépen kérlek erre. Nagyon szépen.

Tanakodik, erősen tanakodik, látom az arcán, hogy nem tud mit válaszolni. Pár percig néma is lesz köztünk a tér.

- Te is képes lennél rá. Te is megérdemled, sőt. Annyi tragédián mentél keresztül életedben, ráadásul most kezdtél el élni. Nem fejezheted be, végig kell vinned, mert hiszem, hogy e szakasz után csak jobb várna rád. Hiszem és tudom. Érzem. Úgyhogy én kérlek szépen – érvel hatásosan. Az igaz, hogy sok rossz történt velem, de a hiszi, tudja és érzi nem elég arra, hogy tényleg így legyen. Nem láthatja előre.

- Ebben igazad van, de... belefáradtam. Belefáradtam a próbálkozásba. Hogy igyekezzek magamnak jobb életet teremteni. Itt vagy nekem te, a családom, és ennyi. Mindenki mást elveszítettem, aki még sokat jelentett nekem. És ha te is meghalnál, nem tudnám feldolgozni. Túl sok csapás egy gyenge léleknek, túlságosan is törékeny vagyok...

- Mert szerinted én hogy viselném, ha te halnál meg? – vág közbe a szavamba. – Tévedsz, ha azt hiszed, hamar túltenném magam rajta. Ebben pedig te nem gondolsz rám. Hogy mi lenne velem a későbbiekben. De akkor most jól elmagyarázom – tart egy kis szünetet, hogy egy mély lélegzetet vehessen. – Szeretlek. Nagyon szeretlek, és a fájdalom, amivel együtt kellene majd élnem, felemésztene. Én... én képtelen lennék bármit csinálni nélküled. Istenem, a hiányod... Nem bírnám. Nem bírnám ki, és komolyan mondom, ha már az őrület szakadékának szélénél állnék, valószínűleg leugornék. Hogy veled lehessek. Mert egy napot sem tudok nélküled élni, ha tudnád mit éreztem az Arénában, míg külön voltunk! Minden másodpercben rád gondoltam. Hogy hogy vagy, jól vagy-e, és minden rendben van-e veled. És igen, jobban törődöm veled, mint magammal. Mert jobban szeretlek téged magamnál. Az életem vagy... amit képtelen lennék csakúgy eldobni magamtól. Ezért próbállak megmenteni.

És a mécses eltörik. Újból könnyek szántják végig elpirult arcomat, s a homályos látásomból ki tudom venni, hogy Dean is elérzékenyült. De még mennyire! Ő is könnyezik. Mindketten könnyezünk.

Közelebb húzódok hozzá, majd a karommal átölelem a nyakát, és szorosan magamhoz húzom.

- Én is szeretlek. Nagyon szeretlek – suttogom a fülébe elcsuklott hangokkal s a sírástól rázkódóan. – Sajnálom, mindent sajnálok. Felejtsük el, hogy a vita megtörtént. Te emlékszel rá? Én már nem is! – folytatom félig nevetve és tettetve, hogy tényleg nem történt semmi rossz köztünk.

Nem dönthetjük el magunk között, hogy ki térjen haza. Mert nem tehetjük. Mindkettőnk a másikat igyekszik életben tartani, de most rájöttem, valamelyikünknek nem fog összejönni. Vagy talán egyikünknek sem. Ezt nem tudhatjuk, így éljünk a mának, hiszen fogalmunk sincs, melyik perc lesz az utolsó együtt töltött időnk perce. Nem szabad haragudnunk egymásra, hiszen ha úgy búcsúzunk el egymástól, az a rosszabbnál is rosszabb lenne. Szeretnünk kell egymást, és kitartani. Szeretni és szeretve lenni. A végsőkig.

- Nem foglak hagyni elmenni. Nem szabadulsz tőlem – feleli kicsit később.

- Elhiszed, hogy nem bánom? – kérdezem, mielőtt az arcomat a nyakába fúrnám. Dean illat. Életem végéig érezni akarom.

- El – válaszol alig hallhatóan. De én hallottam. Minden szavát hallom.

- Azon gondolkodtam még mielőtt ide jöttem hozzád, hogy meg kéne keresni a tavat, hogy megmosakodjunk. Jól esne egy kis csobbanás.

Fejét hátrahúzza, hogy rám nézhessen. – Mindent, amit csak szeretnél – válaszolja széles mosollyal az arcán. Úgy szeretem, mikor minden probléma megoldódik közöttünk, olyankor felhőtlen boldogok vagyunk, illetve képtelenek vagyunk leakaszkodni a másikról. Legszívesebben most sem állnék fel, és csak a kezét fognám. Az egész testét közel akarom érezni magamhoz.

De aztán ő tápászkodik fel először, így követem a mozdulatait. Mikor egyenesen állok, a nadrágomat feljebb húzom, a pólómat pedig lejjebb. Nem szeretem, ha bármim is kivillan.

A szemébe nézek, jelezve, hogy indulhatunk. Bólogat. És így útnak is eredünk. Nem sok mindent szólunk a másikhoz, inkább hagyjuk, hogy mindketten élvezhessük az együttlét örömét. Azért az ujjaimat szorosan az övé köré fonom, és nem telik el olyan lépés, hogy a vállammal véletlenül ne érnék hozzá az övéhez, de nem zavarja, inkább örül neki, hogy ezzel is közelebb vagyok hozzá. És én is.

Nem sokat bolyongunk, mert úgy tűnik, mikor hosszú futásra szántam rá magam Sophie-tól való búcsúzkodás után, jó úton mentem. Végre valami, amit jól csináltam.

Sophie... Édes drága Sophie-m! Rettentően hiányzol. És biztos nem egyszer lesz, mikor hirtelen eszembe fogsz jutni. Téged soha nem lehet elfelejteni.

Mikor a tavacskához érünk, melyen a nap fénye visszatükröződik, és amit a kisebb-nagyobb zöld virágok csodásan körbeölelik, nyomban bele tudnék futni mindent magam mögött hagyva. De nem így teszem; Dean a táskát ledobja a hátáról a földre, újra megfogja a kezemet, a szemembe pillant, és csak azután rohanunk a hideg vízbe. Mikor a lábamhoz ér, minden porcikámon végigfut a remegés, de nem állok meg, még egy kicsit beljebb megyek, pontosabban addig, míg a víz a mellemig nem ér. Akkor már megállok Deannel egyetemben, a kezemmel az arcomba csapok egy kis vizet, a fejemet hátrahajtom, hogy a hajamat is érje, majd forgok egyet kinyújtott kezekkel, mintha valami boldog mesében élnék. És a tetejében még kacagok is egy kicsit, csakhogy még hatásosabb legyen. Dean észre is veszi, kérdőn rám néz, de csak legyintek egyet. Arra pedig már csak a fejét rázza aranyos mosolyával.

- Ez most nagyon kellett! – szólalok meg nagy csönd után. Teljesen felfrissültnek érzem magam, mintha most keltem volna ki az ágyból frissen és üdén, mert egy nagyon szép és várva várt napra ébredek. De nem, nem így van. Sehogy se van. Szimplán örülök, hogy megfürödhetek. Régen tettem, na.

- Dean – fordulok feléje. – Esetleg ki tudnál most menni és elfordulni? Szeretnék, tudod, alaposabban megmosakodni – célozgatok a következő teendőmre. Az elején nem nagyon érti, mit akarok, de aztán idővel leesik neki.

- Minek? Együtt járunk – heccelődik.

- Dean! – ordítom félig. – Kérlek szépen. Tudod, milyen vagyok.

- Csak vicceltem, nyugi, természetesen kimegyek addig, ne aggódj. Nem gondoltam komolyan.

- Tudom, hogy nem gondoltad komolyan, de azért egy másodperc erejéig úgy tűnt.

- Sajnálom. – Azzal egy puszit nyom az arcomra, és a vizet hordva magával kifele tart.

Mikor már látóhatáron kívül kerül, még egyszer alaposan körülnézek, és csak azután kezdem el levetni magamról a cipőmet, nadrágomat, pólómat. Mindvégig igyekszem nem kilógni a vízből, hogy semmimet sem mutassam meg a nézőknek, már ha minket mutatnak, de attól függetlenül a Játékmesterek még látnak minket, és már az sem kellemes gondolat.

Két ágyú dördülése csap a levegőbe, ami szinte széthasítja azt, olyan hangos. Megijedek, s utána már csak annyit hallok, hogy zörögnek a tó melletti növények. Dean az.

- Minden oké? – kérdezi félig megijedve, miközben takargatva magamat válaszolom neki, hogy persze.

Ketten meghaltak. Két új személy, akik kiestek, akik nem térhetnek haza. Egy mély lélegzetvétellel és lehunyt szemekkel emlékezek rájuk. Bár nem tudom kik voltak azok, kicsit jótékony hangulatban vagyok.

Gyorsan befejezem a fürdést, kikecmergek a ruháimért a part szélére, felkapom őket magamra, s szólok Deannek, hogy végeztem, jöhet ő.

- Nem muszáj kimenned – mondja, ahogy kifele tartok.

- Dean! – szólok rá újra. Azt hiszi vicces, ha piszkál.

- Bocsánat.

Aztán a puha fűben találom magam szétterülve, illetve várva, hogy megszáradjak tetőtől talpig.

Sosem gondoltam volna, hogy fogom még magam ilyen jól érezni az Arénában. Bár rengetegszer eszembe jut Sophie, Mark, egy-egy megszólalásuk, viccük, a beszédhangjuk, nevetésük, mozdulataik... A szerelem öröme a gyászuk ellen tolakszik a szívemben, és egyelőre nem tudom eldönteni, melyik fog győzni. Egyik percben a szerelem áll nyerésre, de aztán a másik pillanatra fordul a kocka. És hogy meddig fog ez így menni? Addig, míg vége nem lesz a Viadalnak. Az lesz a döntő küzdelem. Bár tudnám most, melyik fog győzni!

39. fejezet

Drága Olvasóim! Kezdeném azzal, hogy sajnálom, amiért több, mint egy hónapig nem jelentkeztem, de gondolom már ti is unjátok a folytonos bocsánatkérésemet, ahogy én is, úgyhogy csak annyit kérek, értsétek meg, ha ennyi ideig kimarad a rész, igyekszem, csak sok minden a fejem fölé gyűlt az utóbbi időben, bár az egyik dolog pont segítségemre volt, mikor ezt a részt írtam még pár hónapja... Nem túl happy a fejezet, egyik hozzám közel álló rokonomnak köszönhetem, amiért sikerült megírnom több hetes próbálkozás után... Volt miben párhuzamot vonnom a történetben olvasható esemény és a valóság között. Kellemes olvasást kívánok hozzá, kérlek Titeket, fejtsétek ki, mit gondoltatok a fejezet elolvasása után és közben, érdekel a véleményeitek és e téren a gondolataitok. Illetve remélem, jól telt Nálatok az ünnepek, egy nappal megkésve, de szeretnék boldogságban és sikerekben gazdag újévet kívánni Nektek! <3

Vízzel locsolgatjuk, továbbra is beszélünk hozzá, de még mindig semmi, lélegezni sem lélegzik. Viszont nem hallhatott meg, mert akkor eldördült volna az ágyú. Nem értem, mi van vele, és ehhez sajnos társul újabb kérdés, újabb nehézség, amivel szembe kell néznem. Sírni fogok. Tudom, hogy perceken belül sírni fogok

Akárhányszor megfogom a jéghideg kezét és elengedem, ugyanannyiszor a földre zuhannak. Félek. Nagyon félek, mert hiába tudtam, hogy ez a perc be fog következni, hiába tudtam, hogy egyszer el fog távozni, mégis teljesen megráz e pillanat.

- Kelj fel! – ordítom magamban vagy ezerszer, de egyik alkalomra se emeli fel a fejét, mozgatja meg a lábát, vagy hajlítja be a kezét. Sőt, amire a legjobban várnék: nem nyitja ki a szemét.

- Még el sem búcsúztam tőled... – szólalok meg most már hangosan, de így is halkan. Dean felém emeli a tekintetét, s mikor pont a szemembe pillant, akkor buggyan ki az első könnycseppem. Annyiszor látott már sírni, tudom, nem kéne, hogy érdekeljen, de Sophie mindenképpen megérdemli, hogy könnyeket ejtsek érte. És most el is jött az ideje.

Nyugtatóul a hátamat fel-le simogatja, a fejemet a mellkasába fúrom. Dean illatú. Na meg egy kicsit izzadt, de itt kié nem? De a lényeg, hogy ez is Ő.

- Nincsen semmi baj – suttogja a fülembe, mire lehunyom a szemem, és próbálom elképzelni ezt a „nincsen semmi bajt”. Nem megy. Mert baj van. Számomra hatalmas nagy baj.

- Bárcsak tényleg ne lenne... – felelem egy kis idő után.

Folyamatosan Sophie élettelen testét bámulom. Viszont még mindig nem értem, hogyha meghalt, akkor miért nem dördült el az ágyú? Miért nem ébredtünk fel rá? Ez foglalkoztat most a legjobban...

- Szerinted tényleg meghalt? – kérdezem Deantől, kíváncsi vagyok a véleményére.

Látom, hogy elgondolkozik egy pillanatra. Mintha ő is reménykedne benne, hogy még visszatér.

- Nem tudom – válaszolja nem sokkal később.

- Én sem.

És ezekkel a szavakkal újra kezdetét veszi a néma csönd. Csak guggolunk, és bámuljuk Sophie-t. A már nem élettel teli és a nem mosolygós, hiperaktív, vicces Sophie-t. A szívem kettészakad érte...

- Mi legyen most? – kérdezem a mostanra már csak egy szövetségesemtől. Egy a kettő helyett, sőt, három helyett, hiszen Mark is velünk volt. Tényleg, most talán együtt lehetnek a túlvilágon? Elmondhatja neki, mit érez iránta, hogy szereti? Már ha van túlvilág, vagy valami. Sajnos erre is már rengetegszer jutottam, hogy ezen agyaltam, mi történik velünk, miután meghalunk. A Mennybe kerülünk Istenhez, vagy továbbra is szellemek maradunk, figyeljük továbbra is az életben maradt szeretteinket, mellettük vagyunk, vagy találkozunk az elhunytakkal? Milyen jó lenne tudni... Habár valamikor úgyis megtapasztalom.

Lehet, hogy Sophie éppen itt áll mellettem, és vigyáz rám. Elkezdek sírni, darabokra tört a mécses, zokogok. Nem! De...

Édes Sophie-m... Ha itt vagy, akkor el szeretném neked utoljára mondani, hogy mennyire szeretlek, és mennyire örülök, hogy ha rövid időre is, de a legjobb barátnőm voltál. Hogy köszönök neked minden egyes vicces pillanatot, amivel ráébresztettél, lehet értelme az életnek. És az miattad volt, mert te segítettél rajtam, Deannel. Ha netalántán én mennék haza, biztos, hogy új emberként térnék haza, amiért majd téged illet a hála, mert megtanítottad, hogy van miért élni. És dobogós helyen szerepel a barátság. A mi barátságunk. Ez másabb volt, mint Deané, de csak is azért, mert mind a ketten különbözőek vagytok, de jó értelemben véve, ne hogy félreértsd. Ketten együtt mentettetek meg engem testileg-lelkileg. Nagyon-nagyon köszönöm. Viszont még el szeretném mondani, hogy sajnálom. Sajnálom, amiért nem vigyáztam rád eléggé. Sajnálom, hogy önző viselkedésemre egyedül hagytalak aznap Juliettel, s ez által hunytál el. Ha legalább egy kicsit is gondoltam volna rád... Akkor még itt lennél. Valószínűleg élnél és virulnál. Tényleg sajnálom, illetve azt is, hogy nem siettem jobban a segítségedre, mikor már Juliet ellen kerültél. Örökké mardosni fog a bűntudat, mert igyekezhettem volna jobb barátnőd lenni, mint ahogy te voltál nekem. Úgy érzem nem viszonoztam eléggé, és emiatt rettentően érzem magam. Mindig akkor jön rá az emberre a sajnálhatnék, mikor már késő. És ez is késő, mert nem itt vagy! Nem itt, velem, hogy felszedj a földről, mikor elesem... Hiányzol. Borzasztóan hiányzol. Olyan közel kerültél hozzám, hogy már szinte a testvéremnek tekintettelek. Ugye meg tudsz nekem bocsájtani a hibáimért? Kérlek szépen. Legalább ezzel könnyítsd meg a lelkiismeret furdalásomat, hogy elnézed a félrelépéseimet. Megértem, ha nem teszed meg, csak mégis könnyebb lenne nekem valamivel... Na, megint csak magamra gondolok. Sajnálom. Nem kell megbocsátanod, kibírom; vagy nem. Csak segíts nekem onnan ezzel együtt élni. Segíts nekem továbbra is, légy mellettem, árassz el tanácsokkal, vagy bármi, csak ne menj el végleg. Ne tedd. Szeretlek, Sophie, nagyon szeretlek.

A könnyek újra ellepik a szememet a belső monológomra, amit remélem, hogy a barátnőm meghallott.
- Minden oké? – kérdezi Dean. Nem csoda, hogy aggódik, pár percen keresztül lehunyott szemekkel, könnycseppek kibuggyanásával mondtam végig a fejemben egy improvizált szöveget, ami száz százalékig szívből jött. Annyira bánom, amit tettem! De erről még nem szólhatok senkinek.

- Persze – felelem a piros arcomat megtörölve és szipogva. Dean a kezembe nyom egy kis mohát, hogy fújjam abba az orromat, ki is használom a lehetőséget, nem is egyszer.

- Myra, valamikor el kell innen mennünk. Tudod, miért – szól megértően.

Igen, tudom, de még  maradni akarok. Nem akarom magára hagyni drága Sophie-t.

- Még maradjunk – válaszolok kiszáradt könnycsatornákkal előre meredve.

- Rendben - motyogja az orra alatt, majd helyet foglal mellettem.

- Sophie... – szól halkan Dean kicsivel később. Meglepetten feléje fordítom a fejemet. – Olyan jó ember voltál, hogy olyan rajtad kívül nem létezett. Hiányozni fogsz.

Dean most a barátunk holttestéjéhez beszélt? Furcsállom, azonban csatlakozom hozzá, csak tétovázom előtte. Azokból a szavakból ejtek ki egy párat, amiket a gondolataimban címeztem hozzá.

- Szeretlek, és nem csak szerettelek, szeretni foglak, mert bennem örökké élsz, így ha rossz pillanatom lesz, elég lesz csak felidéznem egy közös emléket. Már is jobb kedvre fog deríteni, mert te ezt tudod csinálni, ez a különleges képességed, hogy megnevetteted az embert és elfeledteted vele a bajt. Mikor veled voltam hányszor elfelejtettem, hogy a Viadalon vagyunk! Sokszor, meg sem tudnám számolni a két kezemen. És ez neked köszönhető, a te érdemed. Vigyázz magadra, bárhol is vagy. Mi gondolunk majd rád...

Dean megsimogatja a vállamat, és ahogy rám néz, kiveszem a szemeiből, hogy tényleg ideje mennünk, különben csak magunknak teszünk azzal rosszat, ha tovább bámuljuk a szövetségesünk élettelen testét. És most már egyet is értek vele, mert úgy érzem, nem bírom tovább nélküle. Mintha félig én is meghaltam volna.

Felállunk, még egyszer visszanézünk, majd szótlanul elindulunk valamerre. Csak bolyongunk, céltalanul, mert már teljesen mindegy, hova megyünk. Nem vagyunk sokan életben, ezért úgy gondolom, lassan tesznek róla a Játékmesterek, hogy végleg elfogyjunk. Hogy csak egy maradjon.

Némi idő elteltével megállok. Megállok, és magam elé bámulok. Erős zokogás tör rám, mintha még csak most kezdtem volna felfogni igazából, hogy Sophie elment. Eddig is tudtam. Láttam. De most valamiért jobban szíven ütött, ahogy rá gondoltam. De nagyon.

- Jól vagy? – kérdezi Dean, miközben lehajol mellém.

- Nem. Igen. Nem tudom, csak még mindig rá gondolok, és most kezd bennem igazán tudatosulni, hogy nem jön vissza többé. Szörnyű érzés, ugyanígy éreztem anyunál is. Napokig nem is értettem az egészet, majd hirtelen rám zuhant minden, de főleg a boldog emlékek. Az összes olyan pillanat, mikor mosolyogni és nevetni láttam... Majd rájöttem, többé már nem fogja széles mosolyra húzni a száját, és Sophie sem fog egyetlen egy viccet sem elsütni, percekig folyamatosan beszélni...  Nehéz nekem. Iszonyatosan nehéz.

- Minden rendben lesz, oké? Rendbe jössz, meggyógyulsz, és a végén a szád felfelé görbül. Csak idő kell hozzá – magyarázza, miközben az arcomat a tenyerembe temetem.

- De nincs sok idő, érted? Itt nincs, és ha nem fogtad volna fel, valamelyikünk bármelyik pillanatban meghalhat!

- De nem te! – érvel bizakodva és meggyőzően. Azonban képtelen vagyok hinni neki.

- Ne mond úgy, hogy nem tudhatod. Mert nem látsz bele a jövőbe. Nem számolsz a tényekkel, miközben én már az elejétől fogva ezt teszem. Vagy te, vagy én ugyanúgy végezzük, mint Mark és Sophie, és semmit sem tehetsz majd ellene. És ha így lesz, a sors hozza így, ami ellen meg pláne nem fordulhatsz. Csak be szeretnéd magadnak beszélni, hogy én, vagy mindketten nyerhetünk. De nem, és ezt értsd meg. – Azzal felállok, és elkezdek rohanni előre, viszont még hallom előtte, hogy Dean elmotyog az orra alatt egy sorsot, miközben értetlenkedik.

- Most meg hová mész? – üvölti utánam, miután feláll.

- Egyedül akarok lenni. Gyászolni szeretnék – ordítom vissza anélkül, hogy hátranéznék.

Csak futok előre, mintha elmenekülhetnék a problémák elől. Azonban mikor már biztos távolságban vagyok a barátomtól, az egyik fa tövébe zuhanok, és folytatom a sírást úgy, mintha sosem hagytam volna abba.