42. fejezet

Drága Olvasóim! Sajnálom, hogy így eltűntem, de meghoztam a következő fejezetet azoknak, akik még mindig itt vannak, és reménykedtek, nem hagyom abba. Mostantól jobban igyekezni fogok, ígérem, csak kevesebb a szabadidőm, mióta többet sportolok, ráadásul az iskola az első, így a blogolás hátrébb csúszik sajnos. Jó olvasást kívánok, véleményeket pedig szívesen várok! :)

A folyóhoz érkezve megtorpanunk, és végezetül lerogyok a földre. Nem érzem se a lábamat, se a kezemet, a tüdőmről pedig már ne is beszéljünk. Egyáltalán nem vagyunk hozzászokva a futáshoz, a maximum távolság otthon is csak annyi volt, amit a rétig tettünk meg, sétálva tíz perc, rohanva olyan öt-hat. És hogy most mennyit futottunk? Fél órát körülbelül.

- Minden oké? – teszi fel a kérdést, miután hosszabb levegővételek után leguggol mellém. Hogy tud majdnem nem meghalni? Úgy érzem, minden porcikám szétrepedne, a fejem pedig robbanni készülne a lüktető ereimtől.

- Dean, normális vagy? – kérdezek vissza, miközben majd’ megfulladok az oxigénhiánytól. – Kicsit hosszú táv volt, nem gondolod?

Elgondolkozik, miután rájön, igen, nem kellett volna több kilométert futnunk. Jókor, mondhatom.

- Sajnálom, csak meg voltam ijedve, hogy hamar felébred, utánunk jöhet és elkaphat. – Jogos az érve, hiszen a fiú állapotáról dunsztunk sincs, de azért az biztos, hogy nem futott volna utánunk annyit, főleg, hogy csak akkor tudott volna következtetni merre szedtük a lábunkat, ha figyelte volna az ellaposodott füvet. Viszont lemerném fogadni, hogy még mindig eszméletlenül fekszik a támadás helyszínén, a tónál.

Most először jobban megfigyelem a környéket; ahhoz az állapothoz képest, mikor utoljára láttam a folyót, most sokkal keskenyebb, azaz... közelebb vagyunk a Bőségszaruhoz. Ahol Hivatásosok vannak. Gyilkosok. Rossz emberek.

- Dean, azt hiszem, kicsit téves helyre jöttünk – kezdek el mutatni a kezemmel jobbra, amerre már a fák is távolabb helyezkednek el egymástól. Bámulom a köztük lévő teret, majd felpattanok, és elsétálok arra lassú léptekkel, zajtalanul.

És akkor észreveszem. Olyan száz-százötven méterre ott villog a Bőségszaru fényes ezüst külseje. Hátralépek párat, miközben a kezemet a szám előtt tartom. Félek. Nagyon félek.

És akkor most én eredek neki a futásnak magam mögött vonszolva Deant. Ugyanolyan helyzetben vagyunk, mint idefele jövet, csak fordult a kocka kettőnk között. Én vagyok megijedve, és ő próbál engem megállítgatni értetlenkedve.

- Myra, állj meg! – parancsolgat. Nem hallgatok rá, minél messzebb akarok kerülni innen, így az ellenkező irányba csipkedem a lábaimat.

Nem hallom magam mögött a barátom lépteit. – Myra! – ordít rám mérgesen Dean. – Azt mondtam, hogy állj meg!

Száznyolcvan fokos fordulatot teszek magam körül, miután engedelmeskedem neki. Kérdőn ránézek.

- Mi van már? – kérdezi higgadtabban. Hát nem érti.

- Messzebb akarok tőlük lenni! – válaszolom hadarva és levegőt kapkodva.

- Kiktől? – kérdez ismét. Még mindig nem érti.

- Hát nem láttad? A folyó. Szűkebb volt, azaz nem voltunk messze a Bőségszarutól. És kik szoktak ott táborozni? – az egyik szemöldökömet felvonva teszem fel a kérdést a végén.

- A Hivatásosok... – feleli végre rájőve. – Kik vannak még köztük?

- Juliet meghalt... A körzettársa, illetve Cara, ha jól emlékszem, és az ő társa is. Harmadik Körzetből mindketten elhunytak – igen, Mark... Mark nincs többé –, és még Sophie körzettársa. Bár nem tudom, beállt-e hozzájuk.

- Tehát még nagyon veszélyesek. Őszintén, az a Cara lány is elég bolondnak tűnt nekem a Kiképzésen, túlságosan... Elvetemültnek.

- Mint Juliet – vetem közbe. – Nem különböznek egymástól.

- Pontosan.

- De ne beszéljünk róluk, egy, tudod, hogy nem szeretek kibeszélni másokat, mindig lelkiismeret furdalásom van utána, kettő, egyszerűen nem akarok kettejükről beszélni, eszembe jut, hogy kiröhögtek, és mit ne mondjak, nem valami kellemes emlék – zárom le. Nem, tényleg nem akarok arra visszaemlékezni, bár az utána történtek már kellemesebbek voltak; Katnisszel való beszélgetés, és... és Dean szerelmi vallomása. Azokat az eseményeket már nyugodtabban idézem fel.

- Oké, akkor találjuk ki, mihez kezdjünk – kezd el tanakodni. Csatlakozom hozzá. – Az eső várhatóan hamarosan megered, úgyhogy búvóhelyet kellene keresnünk.

Felpillantok a kék égboltra, ami már nem is az, a sötétszürke felhők átvették az uralmat felette, kis sötétséget is szórtak ránk ráadásként. Egy órán belül tényleg nagy vihar tombolhat körülöttünk.

- Hova menjünk? – teszem fel a kérdést, mikor hirtelen hideget érzek egy pontban a széttárt kezemen. Odanézek. Egy dagadt esőcsepp.

Dean is érzi már a ráhulló esőt, így gyorsan válaszol:

- A fák nem fognak védelmet adni, így fogalmam sincs, semmi olyan hely nincs a környéken, aminek fedele is lenne...

- A Bőségszarun kívül – vágok a szavába. De nem reményteljesen mondom, hanem inkább remény vesztesen. Lemerem fogadni, hogy szándékosan teszik ezt velünk a Játékmesterek. Odaterelnek bennünket, hogy aztán legyilkoljuk a másikat, és vége legyen az egésznek, hiszen már régóta itt tartózkodunk. Félek, nagyon félek a döntő pillanattól.

- Nem, nem megyünk oda, érted? Nem bírunk el velük, esélytelen...

És ekkor egy hangos ágyúdurranás hasítja ketté a levegőt. Valaki meghalt. De ki? Cara? Juliet körzettársa? Vagy Sophie-é? Vagy akit leütöttünk? Nem tudom, de annyi szent, fogyatkozunk, mint háborúban a katonák. Hányan lehetünk? Heten-nyolcan?

Hirtelen nem messze tőlünk falevelek zörgésére leszünk figyelmesek. Az egyik fatörzs mögé bújunk, ami nem nehéz úgy, hogy ne vegyenek észre bennünket, hiszen vékonyak vagyunk és elférünk mögötte úgy, hogy Dean nekitámaszkodik, én pedig neki.

Fél szemmel kinézünk a fa mögül, és azt tapasztaljuk, hogy egy fiú fut gyors léptekkel a Bőségszaru felől be az erdő sűrűjébe, kicsit vizesen – a Bőségszarut körbeöleli a „folyó” – és ijedt arccal. Azt hiszem ő való az Első Körzetből, de nem vagyok benne biztos, mert még a Második körzetbeli fiú is él.

- De... – kezdek neki, de Dean, akinek a nevét ki akartam ejteni a számon, visszatart. Méghozzá azért, mert egy lány tűnik fel az erdő szélén, aki kiáltozni kezd.

- Úgyis megtalállak, nem menekülhetsz el, meg foglak ölni! – hangzik el a mondat, nagyon ismerős az illető hangja.

És már tudom is ki az. Cara.

Kimeredt szemekkel fordítom a fejemet Dean felé, a nyakam majd’ kitekeredik a művelet közben.

Ő is ugyanúgy néz rám, ebben is látszik, hogy sok mindenben hasonlítunk. A gondolkozásmódunk, a nézésünk... Ebbe most inkább nem megyek bele, van más fontosabb is, amire koncentrálnom kéne.

A zörgések távolodnak tőlünk, mindkét irányból, ami annyit jelent, hogy Cara és a fiú is más irány felé vették az útjukat. Nem tudom, mi történhetett köztük, de abban biztos vagyok, hogy semmi jó.

Valószínűleg ők is rájöttek, hogy vihar fog közeledni – amiből az eső már nagyban esik –, és ez egy jel, hogy lassan vége a Viadalnak. Így elkezdték kiirtani egymást, azaz felbomlott a szövetségük, és úgy érzem nem sok ideig fog tartani, míg másokat is megtalálnak. Azaz minket. Engem és Deant.

Miután mindenki eltűnik a közelünkből, megfordulok Dean felé, a köztünk lévő távolság csak pár milliméterre csökken. A szemébe és az ajkára nézek felváltva, de ő ís ugyanezt teszi, úgyhogy nincs okom zavarban lenni. De valamiért mégis abban vagyok.

Aprón kapkodom a levegőt, majd végül lehajtom a fejem.

Ennek nem most van itt az ideje. Egy szörnyű helyen vagyunk, ahol az életünkkel jobban kellene foglalkoznunk, és nem azzal törődnünk, hogy agyon csókolgassuk a másikat. Azonban van valami, ami mégis az utóbbi felé húz, és az a kíváncsiság.

- Hé, minden rendben? – szakítja félbe a gondolataimat Dean a kérdésével, miután a hüvelykujjával az államon felemeli a fejem. Mélyet lélegzem.

- Persze, hogy minden rendben van, csak... – hagyom félbe a mondatomat.

- Nincsen semmi baj, oké? Én itt vagyok neked – szól gyengéden és törődően Dean.

- Igen, tudom, és hálás is vagyok ezért, hogy ebben a nehéz időben velem vagy – felelem szinte suttogva.

Lezárásképpen a száját az enyémre tapasztja. Egyik pillanatról a másikra lehunyom a szemem, és engedek magamnak belemélyülni a csókba, amiben most már nyelveink körkörös táncot járnak. Mindent bajt elfeledtetek magammal ebben a pár percben, és csak is a szerelmünkre gondolok. És arra, hogy sosem akarom elveszíteni Őt.

Egy hatalmas mennydörgés szakít szét minket, amitől megrezzenek. Ha mennydörgés van, akkor villámlás is.

- Most mit csináljunk? – teszem fel a kérdést tehetetlenkedve, miközben még mindig nagyon közel vagyok hozzá, szinte a szájába beszélek.

- Fogalmam sincs – válaszolja úgyszintén olyan helyzetben, amilyenben én vagyok. Esőcseppek csepegnek le az orra hegyéről, miközben beszél, ahogy az enyémről is.

Erről eszembe jut az a nap, mikor a réten – milyen meglepő – töltöttük a délelőttöt hétvégén, és nagy felhők kezdtek tornyosulni fölénk, amiből tudtuk, nem sok jó fog kisülni.

De nem mentünk. el. Ott maradtunk, mert át akartuk élni életünk első közös megázását a szakadó esőben. És egyáltalán nem bántam meg, ahogy Dean sem. Rohangáltunk pocsolyákba lépkedve, amitől tiszta sár lett a cipőnk és a nadrágjaink lábszárai, apuék nem is nagyon örültek neki, mikor olyan koszosan hazaértem.

Élveztem azt a pillanatot. Szabadnak éreztem magam, amit ritkán tehettem meg az iskola irigy tanulói miatt. És most is így éreztem, mikor ajkaink hosszú ideig egymáshoz ragadtak. Szabadságot éreztem, azt, hogy bármit megtehetek.

Úgy döntünk, ott maradunk a fa alatt, ami nem nyújt 100%-os védelmet, de így is többet, mint a pusztaság. És habár a villám előbb csap bele egy fába, mint egy sima területbe... Az a megérzésünk, jobb, ha mégis itt maradunk. Ha a Játékmesterek meg akarnak minket ölni, úgyis megteszik, de arra is van esély, hogy azt akarják, egymást öljük meg. Kíváncsian várom, melyik fog előbb bekövetkezni. Addig is élvezem a barátommal együtt töltött maradék időt hátralevő életünkből.

Miután lecsendesül a vihar – napoknak tűnik, pedig csak fél volt –, még jobban Dean mellkasába fúrom magam. Éhes és szomjas vagyok, ráadásul a nátha se perc alatt mutatkozott meg rajtam, mintha a felhőszakadással együtt csapott volna le rám. Dean másodpercről-másodpercre adja a kezembe a mohákat, amiket már nem győzök eldobni magam mellé.

Otthon nagyon ritkán voltam beteg, ha évente egyszer, télen nem engedett volna ki magából az ágy, de akkor is kitartó és akaratos voltam, iskolába akartam menni, hiszen nem volt senki, aki segített volna behozni a lemaradást, Dean egy évfolyammal felettem járt, gőze sem volt már róla, előző évben miket tanult és mit nem, így magamra voltam hagyatkozva. Egyedül Jenna volt az, aki igyekezett a segítségemre lenni, több-kevesebb sikerrel.

 - Hozok pár szem gyümölcsöt, kell a vitamin – szólal meg Dean sok tartó csönd után. Csak bólogatok, félek, ha elkezdenék beszélni, meg sem tudnék mukkanni, hiszen ha nátha van, torokfájás is, vagyis lesz, érzem, hogy lesz.

Miért pont a Viadalon vagyok ilyen pocsékul? Pont akkor, mikor az ellentettjének kellene lennem? Ez így nem lesz jó, nagyon nem, mert ha rosszabbra fordul az állapotom... Bele sem merek gondolni, milyen következményekkel járhat. Legyengülök, erőtlen leszek, és lehet, pont egy kis mozzanaton fog múlni minden, az életem, az életünk, de nem fogom tudni megtenni azt a mozdulatot, örülhetek, ha a mohát az orromig fel fogom tudni emelni és eltávolítani belőle az  orrdugulást.

Valószínűleg a sok vitamin és ásványi anyagok, víz hiányának a hibája. Pár deciliter mennyiség az, amit, naponta legurítok a torkomon, a gyümölcsökből habár sokat eszem, úgy tűnik, mégsem elegendő. Otthon más táplálék is a szervezetembe jutott.

Igen. Nem éheztünk otthon, bevallom az igazat. De hogy miért nem? Mert tettünk ellene, így jutott elegendő étel az asztalra. Ennyiről szól csak az egész; meddig vagy képes elmenni azért, hogy mentsd a saját és a családtagjaid bőrét. Apukám és Anyukám előre gondolkodtak, ahogy Jenna tette, és ahogy én is teszem. Már az iskola kezdetén neki álltunk, bizonyítottunk, fényt világítottunk a képességeinkre. Küzdöttünk. Ebből eredően nem véletlen, hogy a nővérem és az Apám is jól fizető állást kaptak. Bíztam benne, követni fogom őket...

Sokan, ha egy akadály elé érnek, nem küzdik azt le. Feladják, mert azt hiszik, nem fog nekik sikerülni, és már semmibe veszik az egészet, kikerülik, keresnek másik utat. De az nem helyes. Át kell ugorni, amire sajnos kevesen képesek. És ezért kéne mindenkinek hinnie és remélnie, hogy ne tántorodjanak vissza. Hit és Remény. Két dolog, ami rengeteget segített nekem. Már csak azt kéne elérnem, hogy mást is motiváljon.

Sokáig tart, míg Dean visszaér, de elvagyok addig, elfilozofálgatok. Gondolkodom, tehát vagyok, hangzik egy több ezer évvel ezelőtt élt filozófustól, akinek e mondata a mai napig fent maradt. Senki sem használja, úgy tűnik, csak én vagyok olyan, akit az ilyen régi dolgok is érdekelnek. De nem szégyellem, baj nem lehet belőle, ha több tudást szivárogtatok be az agyamba.

- Sajnálom, hogy eddig tartott – mondja Dean fáradt hangon, mikor később sietve visszaér hozzám. Első mozdulata, hogy megmutassa, mit rejt a félig felhajtott pólója. A szemem először az izmos, kidolgozott hasára téved, egy ideig bámulom is kockás testrészét, de mikor feleszmélek, hogy olyan piros lehetek, mint egy paradicsom, inkább arra nézek, amit mutatni akart.

Kisebb-nagyobb bogyókkal van tele a koszos pólója, többsége az áfonyára hasonlít, nem tudom rendesen kivenni, időközben ránk borult az ég sötét fátyla. Mikor a számhoz emelek egy darabot, és a nyelvemmel megízlelem az apró gyümölcsöt, rájövök, tényleg az, amire először gondoltam. Áfonya.

Nem sokat eszem, nincs túlzottan étvágyam, így a maradékot félretesszük. Ahogy a gyümölcsök levei beleivódnak Dean pólójába, olyan, mintha egy súlyos sérülést szerzett volna a hasán, és a miatt vérezne. Aki csak egy pillanatra látná, azt hinné, haldoklik, de tudom az igazságot, nincsen semmi baja. Láttam ott a bőrét, ami egy rövid percre el is terelte a figyelmemet.

Ágyúdörrenés szakítja félbe a gondolataimat; az utóbbi napokban túl sok hangzott el belőle, míg volt, hogy egy hétig csak egy-kettő. Hullunk, mint a legyek, és napok kérdése, míg vége lesz a Viadalnak. Belegondolni is rossz.

Csendben ülünk egymást mellett Deannel, a fejemet a mellkasának döntöttem, mikor letelepedett mellém, a karjaival közrefog. Nem szólunk semmit, úgyis csak ugyanazt a témát feszegetnénk: ki hallhatott meg. És azt felesleges, egy órán belül körülbelül megtudjuk, már bőven éjszaka van, lassan fel fog csendülni sokadszorra a Himnusz dallamos hangja, a halott gyerekek arcképeit a felhőkkel teli égre kirajzolva.

És meg is történik akkor. Juliet körzettársa az, aki életét vesztette – valószínűleg a Bőségszarunál –, illetve a srác, aki ellenem merényelt támadást. Talán a srác ölhette meg, aki tőlünk nem messze rohant be az erdő mélyébe, nem tudni. Most nem is nagyon akarom, rosszul vagyok, így inkább alvásra szánom rá magam, amennyire az lehetséges a porcikáim fájdalmával és reszketéssel. De muszáj megpróbálnom legalább.

Azonban mikor lehunyom a szemem, azonnal kipattannak egy ismerős hang hallatára. Claudius Templesmith. Vajon mit akarhat? Másodperceken belül kiderül.

- Kiválasztottak, figyelem! A holnapi nap lakomát rendezünk, a többségeteknek szüksége van valamire, amit csak mi adhatunk meg... – Deannal egymás szemébe nézünk, kíváncsian. – További sok sikert, és sose hagyjon el benneteket el a remény! – zárja le mondandóját egy ismerős mondattal.

Mindketten tudjuk, mit rejt számomra holnap a Bőségszaru.

És nem, nem fogom Deannek engedni, hogy megszerezze.

Vagy velem, vagy sehogy sem.

41. fejezet

Odébb pakoltunk 100-200 méterrel a tótól, miután megmosakodtunk. Megegyeztünk, hogy nem hiányozna egy "baráti" találkozás egy-egy kiválasztottal.

Így alakult, hogy most nyugodtan túltehetjük magunkat a mai szörnyű nap után.

Sophie. Még mindig gondolák rá, hiszen ha egy napja, hogy tragikusan kilépett a csapatból. Még mindig azon gondolkozok, miért nem ébredtünk fel az ágyúdörrenésre... Rendben, nem tagadom, jól aludtam a múlt éjjel, de ezeknek olyan hangos hangjuk van, nincs ember, aki ne riadna fel rájuk. Bár, ki tudja, lehet tényleg úgy szunyókáltam, mint egy medve, aki a téli álma közepén jár.

Hirtelen ujjak vándorolnak a kezemre. Egy pillanatra ledermedek, viszont, mikor oldalra fordítom a fejem, megnyugszom, hogy csak Ő volt. Elmosolyodom, azonban szólni nem szólok semmit.

Ő is mosollyal felel a mosolyomra. Nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam.

– Minden oké? – teszi fel a kérdést. Bólogatok, ennyi telik ki tőlem.

Visszanéz az égre, s mint a csillagászok, úgy firtatja az apró égitesteket. Utánozom.

- Min gondolkodsz? – töri meg a csendet hirtelen. Feléje fordítom a fejemet.

- Kivételesen mindenen... – Elnevetem magam. – Oké, nekem ez nem megy, nem tudom eljátszani újra – fejezem be visszaszegezve a tekintetemet az égre.

- Mit is? – kérdezi értetlenkedve.

- Jaj, Dean, ne csináld már! Ugyanezt mondtad a Viadal előtti estén, mikor a réten voltunk. Csendben feküdtünk, aztán jött a dumád, hogy min gondolkozom, én meg feleltem, hogy mindenen, de hogy főleg a Viadalon. Tudom, hogy szándékosan hoztad fel. Nosztalgiáztál.

- Akkor most lebuktam? – fintorogva kérdezi.

- De le ám! – válaszolom. Felülök, de hogy tényleg ne ismétlődjön meg az a beszélgetés, nem a térdemet átkarolva helyezkedem el, hanem törökülésben. Viszont a hajamat kénytelen leszek kibontani és beletúrni, túlságosan is szétjött a fűben fetrengve, főleg akkor, mikor Dean elkezdett csiklandozni nemrég.

 - Na, de most tényleg! – erőszakoskodik. Nagyon kíváncsi.

- Nem tudom, gondolkozok valamin, de nem tudom, talán így az egészen, a mai napra tekintek vissza, nem tudom – felelem összezavarodva, miközben a hajamat egybefogom, a fejem közepén megcsavarom, hogy a hajgumit beletehessem, béna kontyot készítsek a segítségével. – És te? – kérdezem vissza.

Lassan ő is felül, de most inkább kinyújtja a lábát.

Az egyik szemét lehunyja, a száját afelé húzza, hogy látni lehessen rajta, meg fogja fontolni, mit ejtsen ki a száján.

- A tetteimre. Hogy miket követtem el az utóbbi időben. – Kérdőn ránézek, de folytatja. – Tudod, ahhoz képest, hogy te mennyire nagyszerű embernek tartasz, én nem így vagyok magammal. Főleg a Viadal óta... – Azt hiszem, tudom, mire gondol. Bunkón bánt Markkal, és csak is azért nem ment neki, mert én megkértem rá, hogy legyen vele normális, illetve... Megölt egy gyereket. Egy lányt. Bármennyire is az a lány – Juliet – nem volt épelméjű, azért nem könnyű feldolgoznia. Vajon én ölni fogok a maradék időben? Úgy terveztem, hogy nem, nem fogok, hiszen egyáltalán nem helyes dolog. De azóta, hogy részese vagyok ennek a szörnyű eseménynek... Nem tudom. Istenem, kezdek azon gondolkozni, hogy ha úgy hozza a helyzet, gyilkolni fogok! Myra, nem fogsz semmi hülyeséget csinálni. Mert nem muszáj. Semmi sem muszáj. Ha kényszerhelyzet lesz, még akkor is választhatsz. És jól fogsz dönteni.

- Dean, ezt már megbeszéltük, ne legyen annyira bűntudatod miatta. Én megértelek, őszintén megértelek, hiszen, ha nem tetted volna azt, amit, akkor már abban a pillanatban meghaltam volna, akár Sophie-val egyetemben. Sophie így neked köszönheti, hogy elbúcsúzhatott a szeretteitől, és hogy lehetett még egy-két boldog napja. Ha még egyszer lelkiismeret-furdalásod lesz, gondolj erre. Hogy habár szörnyű dolgot tettél, közben jót is. Életeket mentettél. Kettő egyért cserében. Gondolj Sophie-ra. – Úgy vélem, sikerült meggyőznöm, mert elgondolkodik, aztán rám néz, és azt mondja:

- Köszönöm. Mindig megmentesz.

- Ez a dolgom. Ahogy a tiéd is. Megmentjük egymást, segítünk a másiknak – zárom le. Mély levegőt szívok, majd visszadőlök egy pillanat alatt a puha fűbe. Mikor a fejem a földre esik, a Himnusz dallama süvít a levegőben, miközben országunk címere villan fel velem szemben. Lélekben kezdek felkészülni, kinek az arcképe fogja indítani a sort.

És meg is jelenik. Sophie, Negyedik Körzet. Akkor Az Első Körzetből a fiú még él, illetve Cara és a társa, ami három Hivatásost jelent. Ami nem jó, nagyon nem jó.

És akkor megjelenik két újabb kiválasztott, akik a Tizedik Körzetből és a Tizenegyedikből származnak. Egy fiú és egy lány. Egyszerre haltak meg; biztos csatát vívtak egymással, vagy... Nem, még gondolni is rossz arra, hogy valami lények végeztek velük. Igazából hónapokig kombinálhatnék, hogy hogyan haltak meg, de nem teszem, valahogy nincsen hangulatom hozzá, most inkább Sophie-ra gondolok, de Dean megszakítja a gondolkodásomat.

- Szerinted mit szólhatnak hozzá a többiek, hogy mi még életben vagyunk? – kérdezi maga elé bámulva.

- Mármint az életben maradt kiválasztott, vagy az otthoniak? – kérdezek vissza.

- Inkább mindkettő.

- Hát, nem is tudom. Ritka az ilyen eset, de most, hogy mondod, én is gondolkozom rajta. Tényleg, Dean, hogyan élhetünk még? Nem vagyunk valami nagy harcosok, csatát is csak egyszer vívtunk, komolyan, semmit sem csináltunk. Csak úgy vagyunk itt – mondom a végén rájőve az igazságra. Mázli? Szerencse? Fogalmam sincs.

- Okosak vagyunk – feleli kis idő elteltével.

- Visszagondolva az előbbi hétre, nem használtuk az eszünket. Csak ritkán.

- Akkor azt kell, hogy mondjam, nem tudom. Az évek során biztos voltak még ilyenek, mint mi. Hogy elkerül bennünket a baj.

- Talán – válaszolom befejezésül. Ekkor már az oldalamra fordulok, hogy aludjak egy kicsit. Dean, mint mindig, vállalta az őrködést, de a szájába rágtam, hogy ébresszen fel, ha nem bírja tovább. Bár, nem mintha engedelmeskedni szokna. De hát ő ilyen. És mindenki más.

Reggel korán felkelek, nem tudok aludni, és mikor felülök, észreveszem, hogy Dean engem néz az egyik fától nem messze. Ezután körbetekintek, és tapasztalom, hogy a Nap még csak most kezd előbújni. Hajnal van még.

Újra Dean fáradt szemeibe pillantok, amik minden másodpercben le szeretnének hunyni, de tartják magukat.

- Menj aludni, álomszuszék – szólok hozzá, mire „felébred”.

- Nem kell, megvagyok – erősködik. A fejemet rázom.

Felállok, megigazítom magamon a ruhámat, és elindulok felé lassan, kicsit szédülve.

- Mond annak, aki hiszi. – Megfogom a karánál fogva, és a földre vezetem, jobban szólva lenyomom kényszerítve, hogy aludjon. – Fogadj szót.

És szót fogad. Ledől, s pillanatokon belül már az álomvilágában jár.

Én Sophie-ról álmodtam, illetve a családomról. Anyáról is. Sophie a körzetünkben volt, és én meg bemutattam a családomnak. Szerényen lépett be az ajtónkon, de végül átlépett a küszöbön, s apáék már azonnal köszöntöttek is minket. Anyu és Jenna finomságokkal várták, és mikor egyenként megismerkedett a családtagjaimmal, Jasonnel is beleértve, aki a szobájában gubbasztott mindaddig, míg Anya nem szólt rá, hogy illik lejönni. Akkor kibaktatott sötét zugából. A bemutatás után megjelent Dean, aki úgy üdvözölte Sophie-t, mintha évek óta nem látta volna. Aztán eszegettünk-iszogattunk, s hárman futóversenyt rendezve a rétre mentünk. Nem sokkal később felébredtem.

Őt bámulom. Ahogy szuszogva alszik. Kusza hajtincsek lógnak a szemébe, kicsit megnőtt a sötét haja az óta, mióta bezártak minket ide. És még szépen fejeztem ki magam. De hogy Deanre térjek vissza: aranyos. Szája félig mosolyra van húzva, mintha valami szépet álmodna. Az enyém az volt, napok óta nem álmodtam összetett dolgot, általában össze-vissza vannak az idők, helyszínek és történések, de mos végre konkrét dolog pergett le a szemem előtt. Habár lehetetlen dolog, de kellemes. És megnyugtató.

Úgy fél óra múlva érezni kezdem, hogy már olyannyira szomjas vagyok, hogy nyelni is alig bírok. El kéne mennem a tóhoz vízért, Dean is biztosan örülne, mikor felkel, látná, hogy nem kell elmennie, mert már hoztam neki is. Vagy, megharagudna rám, amiért szó nélkül elosontam egyedül ezzel kockáztatva az életemet. Viszont rövid gondolkodás után arra jutok, hogy igen is elmegyek, mert bazira szomjas vagyok, és nem tudnék még órákat várni rá, hogy felfrissüljön a szervezetem.

Egy puszit azért lehelek a homlokára, majd az üvegeket felkapva útnak indulok. Nincsen messze, hamar visszaérek, öt-tíz perc az egész. Sőt, még a tempót is gyorsabbra veszem, hogyha netalántán véletlenül felébred, elmondhassam, hogy tényleg nem sok időre léptem le.

A séta közben hirtelen azon kapom magam, hogy a Sophie által megtanított dalt dúdolgatom. Milyen régen jutott az eszembe! Talán utoljára akkor, mikor még Deant kerestük. Nem emlékszem tisztán, összekavarodnak a gondolataim ide bent; az időérzékemről nem is beszélve. Viszont Sophie nélkül már nem ugyanolyan...

A tóhoz érve azonnal a vízébe mártom a két palackot, most már kicsit elkeseredetten, mert igen, a dal rontott a kedvemen. Újabb dolog, ami a gyászra emlékeztet.

A palackok lassan telnek meg, ráadásul úgy terveztem, hogy először megtöltöm mindkettőt, és csak azután tekerem rájuk a kupakot, de meghiúsul a tervem, mert az egyik úgy dönt, hogy eldől és kiborul.

- Na, jól van ám! – szitkozódok magamban. Így újra a hideg vízbe mártom.

Lépéseket hallok magam mögött.

- Sajnálom, csak már majd' szomjan haltam... – kezdek neki, de ahogy megfordulok, tátva marad a szám, és megakadnak a szavak a torkomon. – Dean! – ordítom teli torokból, ahogy a fiú közeledni kezd felém rohamos léptekkel, egy lándzsával a kezében.

Balra ugrok, hogy kitérjek előle, s mielőtt újra nekem rontana a támadóm, kihúzom a zsebemből a kést, amit az őrködés előtt rejtettem el oda, és újból a barátom nevét kiáltom.

A késemet előre tartva ugrok el ismét a fiú elől, aki nem szándékozik feladni a küzdelmet.

Nem fogok ölni. Nem ölhetek. Bármi is fog történni a következő percben, nem gyilkolással fogom megoldani a problémát. Más utat kell keresnem.

Harmadszorra kiáltom Dean nevét, a remény még mindig nem hagy el, hogy meghallja. Bízok, remélek.

A magas, szőkésbarna hajú kiválasztott nem adja fel, továbbra is próbálkozik a kivégzésemmel, s mikor a földön feküdve látom, hogy éppen rám készül ugrani a lándzsa hegyes végével előre, megijedek és ledermedek egy pillanatra, mert ugyanolyan szituációban érzem magam, mint mikor Juliet vetődött így felém. És most nincs itt Dean.

Gyorsan megint őérte kiáltozok, s fogom magam, baloldalra gurulok hármat. Miközben igyekszem minél előbb feltápászkodni a talajról, csak annyit látok, hogy egy alak közeledik hátast az ellenségem felé, aki egy hatalmasat üt egy több centiméteres vastag faággal a támadómra, aki nyomban oldalra dől és kifekszik. Végigkövetem, ahogy eszméletét veszti, csak utána nézek rá a tettesre.

Gyorsan felállok, majd rohanok a karjaiba, hogy szorosan magamhoz vonjam.

A nyaka köré fonva a karjaimat szinte megfojthatom, de ő meg olyan erősen fogja a fejemet az egyik kezével, hogy szét is roppanthatná.

- Istenem! – nyögöm ki végül. – Azt hittem sosem fogod meghallani a segélykiáltásaimat!  majdnem sírásban török ki.

A kezét a karomon lehúzva tol el magától. – El kell mennünk innen, most. Ki tudja, meddig lesz kiütve – szólal meg ő is. Sok kicsit bólogatva jelzem, hogy megértettem.

A földön fekvő emberre pillantok, aki úgy néz ki, mintha aludna. De nem alszik, elájult. És azt hiszem, ha felkel, 20 fájdalomcsillapító sem tompítaná a fejfájását. De az már nem az én gondom lesz.

Dean szinte magával ráncigálva vezet el gyors léptekkel, de én még mindig azt a szerencsétlen fiút bámulom. Mikor észhez térek, Deant kezdem el kérdésekkel bombázni.

- Biztos, hogy nem ölted meg? – kezdem az elsővel futás közben, de szinte minden második lépésnél hasra tudnék esni, úgy huzigál.

- Nem – feleli röviden.

- Egyáltalán ki volt ő? És miért egy faágat használtál? – folytatom tovább, amire már nem válaszol, a rohanásra jobban koncentrál.

S így egy pillanat alatt eltűnünk a fák sűrűjében, miközben  még több ezer kérdés gyülemlik fel bennem.

40. fejezet

Drága Olvasóim! Itt is lennék a következő fejezettel, nem túl eseménydús, de azért remélem tetszeni fog nektek. Az utolsó arénás fejezetnek a vázlata már készen van, sőt, bele is csaptam a lecsóba, idők kérdése, míg megíródik, de hogy mondjak konkrétumot, a 43-44. fejezet lesz, valószínűleg kettészedem... Utána pedig már csak 1-2 fejezet marad, hogy drága időnket élvezhessük Myrával. Jó olvasást kívánok, véleményeket szívesen várok, illetve remélem, mindenkinek kitűnő (haha) lett a félévije. A következő résszel pedig igyekszem hamar jönni! :)

41. fejezet

Nem tudom, mennyi ideje gubbasztok egymagamban, de annyit tudok, hogy még mindig sírok. Már nem folynak patakokban a könnyeim, csak egy-egy könnycsepp bukkan mindig ki, de már az is elegendő, hogy annak a jelét mutassam, nem vagyok jól. Nagyon nem vagyok jól.

Időközben Dean utolért engem, azonban akárhányszor a közelembe akart jönni, ugyanannyiszor intettem neki, hogy menjen el. Hagyjon békén.

Valamiért nincs kedvem most vele beszélni, főleg az utóbbi párbeszédünk óta. Még hogy ketten nyerhetünk, még hogy én nyerhetek... Valahogy nem gondolta át. Nem gondolta át, hogy neki van a legnagyobb esélye rá. Az a baj vele, hogy túlságosan önzetlen, s ennek köszönhetően nem gondol magára, a képességeire. Oké, hogy jót akar nekem, meg akar menteni, amit teljesen megértek, azonban azt figyelmen kívül hagyta, hogy fordított esetben is mennyire borzasztó lenne. Vigyáz rám, de mégsem. Vagy mintha csak testileg tenné... A lelkemet teljes egészében nem ápolná.

A Nap elfoglalta kitüntetett helyét, az égbolt tetején jár. Aztán szép lassan nyugaton elbújik, s az éjszaka után a másik oldalon előbukkan, majd ezt teszi egyik napról a másikra. Körkörös forgást végez, amit ki tudja, mikor fog abbahagyni. Amit ki tudja, mikor fogom utoljára látni.

Kicsit később a pólóm ujjával megtörlöm az arcomat; a rászáradt könnyek kicsit csípik. A hajamat kibontom, a fejemet hátradöntve szebben összegumizom, de előtte a koszos ujjaimmal átfésülöm. Na, ja, rám férne egy alapos mosdás. Talán most ki is választottam, hova tartsunk a következő alkalommal.

Lassan felállok, és hirtelen majdnem összeesek a két vékony lábamra nehezedő testsúlyomtól. De azért tartom magam, és pár lépés után már normálisan sétálok.

Dean felé tartok. Azt hiszem, ideje lenne megbeszélni a dolgokat, az érzéseinket. Hogy például mit gondolok a viselkedéséről. Úgy érzem neki is tudnia kell, hiszen úgy fair.

- Szia – köszönök olyan halkan, hogy szerintem nem is hallotta.

A földön ül, ahogy én tettem nemrég, s a fejét felém fordítja kissé összehunyorított szemekkel. A nézéséből mintha ezt venném le: „Mégis mit akarsz?” Remélem nem ez a mondat jár a fejében.

- Beszélnünk kéne – folytatom a reagálása után. Ekkor már élesebben rám pillant, mintha most ezt kérdezné: „Mégis miről akarsz velem beszélni?!” – Kérlek, válaszolj már valamit.

- Oké. Tessék – feleli unalmas hangon. Nagyon szépen köszönöm!

- Bővebben? – kérdezek újra célozgatva. Nem nagyon érti, hogy miről szeretnék vele tárgyalni.

- Miről szeretnél velem beszélni? – kérdezi vissza úgy, mint ahogy magamban elképzeltem, hogyan felel először. Kedvesen, de egy kicsit megijedve. Viszont úgy látom, csak tetteti. Nem is igazán érdekli.

- Arról, amiről az elrohanásom előtt „vitatkoztunk”. Jogod van tudni, mit gondolok róla.

- Hát jó – válaszolja halkan.

Helyet foglalok mellette. A két lábamra ülök, és a kezemet rájuk ejtem. Egy mély lélegzetet veszek lehunyt szemekkel, majd elkezdem azt, amit magamban fogalmaztam meg.

- Nem értek veled egyet. Egyszerűen nem. Természetesen örülök neki, hogy törődsz velem, és hogy az a célod, megments, de... emlékszel, mikor az interjú után is ugyanez volt a téma? Hogy meg akarsz védeni, életben akarsz tartani. Már akkor elmondtam neked, hogy vedd figyelembe az én döntéseimet, és hogy ne csak az én bőrömet próbáld megmenteni, hanem a sajátodat is. De mintha csak úgy elengedtél volna a füled mellett mindent, amit mondtam, ráadásul meg is ígérted ezt nekem. És rájöttem, hogy valószínűleg hazudtál akkor. Még sosem tetted, főleg nem velem. Én bíztam benned, bízok is, de olyan szinten csak velem foglalkozol, hogy magadra nem gondolsz. Erős vagy, ügyes, okos, és mintha ezekről a tulajdonságaidról megfeledkeztél volna ez idő alatt. Te meg tudod csinálni segítség nélkül. Képes vagy nyerni. Én nem, vagyis nélküled nem. És azt szeretném, hogyha lehetőséged nyílik rá, menj haza. Megérdemled. Úgyhogy szépen kérlek erre. Nagyon szépen.

Tanakodik, erősen tanakodik, látom az arcán, hogy nem tud mit válaszolni. Pár percig néma is lesz köztünk a tér.

- Te is képes lennél rá. Te is megérdemled, sőt. Annyi tragédián mentél keresztül életedben, ráadásul most kezdtél el élni. Nem fejezheted be, végig kell vinned, mert hiszem, hogy e szakasz után csak jobb várna rád. Hiszem és tudom. Érzem. Úgyhogy én kérlek szépen – érvel hatásosan. Az igaz, hogy sok rossz történt velem, de a hiszi, tudja és érzi nem elég arra, hogy tényleg így legyen. Nem láthatja előre.

- Ebben igazad van, de... belefáradtam. Belefáradtam a próbálkozásba. Hogy igyekezzek magamnak jobb életet teremteni. Itt vagy nekem te, a családom, és ennyi. Mindenki mást elveszítettem, aki még sokat jelentett nekem. És ha te is meghalnál, nem tudnám feldolgozni. Túl sok csapás egy gyenge léleknek, túlságosan is törékeny vagyok...

- Mert szerinted én hogy viselném, ha te halnál meg? – vág közbe a szavamba. – Tévedsz, ha azt hiszed, hamar túltenném magam rajta. Ebben pedig te nem gondolsz rám. Hogy mi lenne velem a későbbiekben. De akkor most jól elmagyarázom – tart egy kis szünetet, hogy egy mély lélegzetet vehessen. – Szeretlek. Nagyon szeretlek, és a fájdalom, amivel együtt kellene majd élnem, felemésztene. Én... én képtelen lennék bármit csinálni nélküled. Istenem, a hiányod... Nem bírnám. Nem bírnám ki, és komolyan mondom, ha már az őrület szakadékának szélénél állnék, valószínűleg leugornék. Hogy veled lehessek. Mert egy napot sem tudok nélküled élni, ha tudnád mit éreztem az Arénában, míg külön voltunk! Minden másodpercben rád gondoltam. Hogy hogy vagy, jól vagy-e, és minden rendben van-e veled. És igen, jobban törődöm veled, mint magammal. Mert jobban szeretlek téged magamnál. Az életem vagy... amit képtelen lennék csakúgy eldobni magamtól. Ezért próbállak megmenteni.

És a mécses eltörik. Újból könnyek szántják végig elpirult arcomat, s a homályos látásomból ki tudom venni, hogy Dean is elérzékenyült. De még mennyire! Ő is könnyezik. Mindketten könnyezünk.

Közelebb húzódok hozzá, majd a karommal átölelem a nyakát, és szorosan magamhoz húzom.

- Én is szeretlek. Nagyon szeretlek – suttogom a fülébe elcsuklott hangokkal s a sírástól rázkódóan. – Sajnálom, mindent sajnálok. Felejtsük el, hogy a vita megtörtént. Te emlékszel rá? Én már nem is! – folytatom félig nevetve és tettetve, hogy tényleg nem történt semmi rossz köztünk.

Nem dönthetjük el magunk között, hogy ki térjen haza. Mert nem tehetjük. Mindkettőnk a másikat igyekszik életben tartani, de most rájöttem, valamelyikünknek nem fog összejönni. Vagy talán egyikünknek sem. Ezt nem tudhatjuk, így éljünk a mának, hiszen fogalmunk sincs, melyik perc lesz az utolsó együtt töltött időnk perce. Nem szabad haragudnunk egymásra, hiszen ha úgy búcsúzunk el egymástól, az a rosszabbnál is rosszabb lenne. Szeretnünk kell egymást, és kitartani. Szeretni és szeretve lenni. A végsőkig.

- Nem foglak hagyni elmenni. Nem szabadulsz tőlem – feleli kicsit később.

- Elhiszed, hogy nem bánom? – kérdezem, mielőtt az arcomat a nyakába fúrnám. Dean illat. Életem végéig érezni akarom.

- El – válaszol alig hallhatóan. De én hallottam. Minden szavát hallom.

- Azon gondolkodtam még mielőtt ide jöttem hozzád, hogy meg kéne keresni a tavat, hogy megmosakodjunk. Jól esne egy kis csobbanás.

Fejét hátrahúzza, hogy rám nézhessen. – Mindent, amit csak szeretnél – válaszolja széles mosollyal az arcán. Úgy szeretem, mikor minden probléma megoldódik közöttünk, olyankor felhőtlen boldogok vagyunk, illetve képtelenek vagyunk leakaszkodni a másikról. Legszívesebben most sem állnék fel, és csak a kezét fognám. Az egész testét közel akarom érezni magamhoz.

De aztán ő tápászkodik fel először, így követem a mozdulatait. Mikor egyenesen állok, a nadrágomat feljebb húzom, a pólómat pedig lejjebb. Nem szeretem, ha bármim is kivillan.

A szemébe nézek, jelezve, hogy indulhatunk. Bólogat. És így útnak is eredünk. Nem sok mindent szólunk a másikhoz, inkább hagyjuk, hogy mindketten élvezhessük az együttlét örömét. Azért az ujjaimat szorosan az övé köré fonom, és nem telik el olyan lépés, hogy a vállammal véletlenül ne érnék hozzá az övéhez, de nem zavarja, inkább örül neki, hogy ezzel is közelebb vagyok hozzá. És én is.

Nem sokat bolyongunk, mert úgy tűnik, mikor hosszú futásra szántam rá magam Sophie-tól való búcsúzkodás után, jó úton mentem. Végre valami, amit jól csináltam.

Sophie... Édes drága Sophie-m! Rettentően hiányzol. És biztos nem egyszer lesz, mikor hirtelen eszembe fogsz jutni. Téged soha nem lehet elfelejteni.

Mikor a tavacskához érünk, melyen a nap fénye visszatükröződik, és amit a kisebb-nagyobb zöld virágok csodásan körbeölelik, nyomban bele tudnék futni mindent magam mögött hagyva. De nem így teszem; Dean a táskát ledobja a hátáról a földre, újra megfogja a kezemet, a szemembe pillant, és csak azután rohanunk a hideg vízbe. Mikor a lábamhoz ér, minden porcikámon végigfut a remegés, de nem állok meg, még egy kicsit beljebb megyek, pontosabban addig, míg a víz a mellemig nem ér. Akkor már megállok Deannel egyetemben, a kezemmel az arcomba csapok egy kis vizet, a fejemet hátrahajtom, hogy a hajamat is érje, majd forgok egyet kinyújtott kezekkel, mintha valami boldog mesében élnék. És a tetejében még kacagok is egy kicsit, csakhogy még hatásosabb legyen. Dean észre is veszi, kérdőn rám néz, de csak legyintek egyet. Arra pedig már csak a fejét rázza aranyos mosolyával.

- Ez most nagyon kellett! – szólalok meg nagy csönd után. Teljesen felfrissültnek érzem magam, mintha most keltem volna ki az ágyból frissen és üdén, mert egy nagyon szép és várva várt napra ébredek. De nem, nem így van. Sehogy se van. Szimplán örülök, hogy megfürödhetek. Régen tettem, na.

- Dean – fordulok feléje. – Esetleg ki tudnál most menni és elfordulni? Szeretnék, tudod, alaposabban megmosakodni – célozgatok a következő teendőmre. Az elején nem nagyon érti, mit akarok, de aztán idővel leesik neki.

- Minek? Együtt járunk – heccelődik.

- Dean! – ordítom félig. – Kérlek szépen. Tudod, milyen vagyok.

- Csak vicceltem, nyugi, természetesen kimegyek addig, ne aggódj. Nem gondoltam komolyan.

- Tudom, hogy nem gondoltad komolyan, de azért egy másodperc erejéig úgy tűnt.

- Sajnálom. – Azzal egy puszit nyom az arcomra, és a vizet hordva magával kifele tart.

Mikor már látóhatáron kívül kerül, még egyszer alaposan körülnézek, és csak azután kezdem el levetni magamról a cipőmet, nadrágomat, pólómat. Mindvégig igyekszem nem kilógni a vízből, hogy semmimet sem mutassam meg a nézőknek, már ha minket mutatnak, de attól függetlenül a Játékmesterek még látnak minket, és már az sem kellemes gondolat.

Két ágyú dördülése csap a levegőbe, ami szinte széthasítja azt, olyan hangos. Megijedek, s utána már csak annyit hallok, hogy zörögnek a tó melletti növények. Dean az.

- Minden oké? – kérdezi félig megijedve, miközben takargatva magamat válaszolom neki, hogy persze.

Ketten meghaltak. Két új személy, akik kiestek, akik nem térhetnek haza. Egy mély lélegzetvétellel és lehunyt szemekkel emlékezek rájuk. Bár nem tudom kik voltak azok, kicsit jótékony hangulatban vagyok.

Gyorsan befejezem a fürdést, kikecmergek a ruháimért a part szélére, felkapom őket magamra, s szólok Deannek, hogy végeztem, jöhet ő.

- Nem muszáj kimenned – mondja, ahogy kifele tartok.

- Dean! – szólok rá újra. Azt hiszi vicces, ha piszkál.

- Bocsánat.

Aztán a puha fűben találom magam szétterülve, illetve várva, hogy megszáradjak tetőtől talpig.

Sosem gondoltam volna, hogy fogom még magam ilyen jól érezni az Arénában. Bár rengetegszer eszembe jut Sophie, Mark, egy-egy megszólalásuk, viccük, a beszédhangjuk, nevetésük, mozdulataik... A szerelem öröme a gyászuk ellen tolakszik a szívemben, és egyelőre nem tudom eldönteni, melyik fog győzni. Egyik percben a szerelem áll nyerésre, de aztán a másik pillanatra fordul a kocka. És hogy meddig fog ez így menni? Addig, míg vége nem lesz a Viadalnak. Az lesz a döntő küzdelem. Bár tudnám most, melyik fog győzni!

39. fejezet

Drága Olvasóim! Kezdeném azzal, hogy sajnálom, amiért több, mint egy hónapig nem jelentkeztem, de gondolom már ti is unjátok a folytonos bocsánatkérésemet, ahogy én is, úgyhogy csak annyit kérek, értsétek meg, ha ennyi ideig kimarad a rész, igyekszem, csak sok minden a fejem fölé gyűlt az utóbbi időben, bár az egyik dolog pont segítségemre volt, mikor ezt a részt írtam még pár hónapja... Nem túl happy a fejezet, egyik hozzám közel álló rokonomnak köszönhetem, amiért sikerült megírnom több hetes próbálkozás után... Volt miben párhuzamot vonnom a történetben olvasható esemény és a valóság között. Kellemes olvasást kívánok hozzá, kérlek Titeket, fejtsétek ki, mit gondoltatok a fejezet elolvasása után és közben, érdekel a véleményeitek és e téren a gondolataitok. Illetve remélem, jól telt Nálatok az ünnepek, egy nappal megkésve, de szeretnék boldogságban és sikerekben gazdag újévet kívánni Nektek! <3

Vízzel locsolgatjuk, továbbra is beszélünk hozzá, de még mindig semmi, lélegezni sem lélegzik. Viszont nem hallhatott meg, mert akkor eldördült volna az ágyú. Nem értem, mi van vele, és ehhez sajnos társul újabb kérdés, újabb nehézség, amivel szembe kell néznem. Sírni fogok. Tudom, hogy perceken belül sírni fogok

Akárhányszor megfogom a jéghideg kezét és elengedem, ugyanannyiszor a földre zuhannak. Félek. Nagyon félek, mert hiába tudtam, hogy ez a perc be fog következni, hiába tudtam, hogy egyszer el fog távozni, mégis teljesen megráz e pillanat.

- Kelj fel! – ordítom magamban vagy ezerszer, de egyik alkalomra se emeli fel a fejét, mozgatja meg a lábát, vagy hajlítja be a kezét. Sőt, amire a legjobban várnék: nem nyitja ki a szemét.

- Még el sem búcsúztam tőled... – szólalok meg most már hangosan, de így is halkan. Dean felém emeli a tekintetét, s mikor pont a szemembe pillant, akkor buggyan ki az első könnycseppem. Annyiszor látott már sírni, tudom, nem kéne, hogy érdekeljen, de Sophie mindenképpen megérdemli, hogy könnyeket ejtsek érte. És most el is jött az ideje.

Nyugtatóul a hátamat fel-le simogatja, a fejemet a mellkasába fúrom. Dean illatú. Na meg egy kicsit izzadt, de itt kié nem? De a lényeg, hogy ez is Ő.

- Nincsen semmi baj – suttogja a fülembe, mire lehunyom a szemem, és próbálom elképzelni ezt a „nincsen semmi bajt”. Nem megy. Mert baj van. Számomra hatalmas nagy baj.

- Bárcsak tényleg ne lenne... – felelem egy kis idő után.

Folyamatosan Sophie élettelen testét bámulom. Viszont még mindig nem értem, hogyha meghalt, akkor miért nem dördült el az ágyú? Miért nem ébredtünk fel rá? Ez foglalkoztat most a legjobban...

- Szerinted tényleg meghalt? – kérdezem Deantől, kíváncsi vagyok a véleményére.

Látom, hogy elgondolkozik egy pillanatra. Mintha ő is reménykedne benne, hogy még visszatér.

- Nem tudom – válaszolja nem sokkal később.

- Én sem.

És ezekkel a szavakkal újra kezdetét veszi a néma csönd. Csak guggolunk, és bámuljuk Sophie-t. A már nem élettel teli és a nem mosolygós, hiperaktív, vicces Sophie-t. A szívem kettészakad érte...

- Mi legyen most? – kérdezem a mostanra már csak egy szövetségesemtől. Egy a kettő helyett, sőt, három helyett, hiszen Mark is velünk volt. Tényleg, most talán együtt lehetnek a túlvilágon? Elmondhatja neki, mit érez iránta, hogy szereti? Már ha van túlvilág, vagy valami. Sajnos erre is már rengetegszer jutottam, hogy ezen agyaltam, mi történik velünk, miután meghalunk. A Mennybe kerülünk Istenhez, vagy továbbra is szellemek maradunk, figyeljük továbbra is az életben maradt szeretteinket, mellettük vagyunk, vagy találkozunk az elhunytakkal? Milyen jó lenne tudni... Habár valamikor úgyis megtapasztalom.

Lehet, hogy Sophie éppen itt áll mellettem, és vigyáz rám. Elkezdek sírni, darabokra tört a mécses, zokogok. Nem! De...

Édes Sophie-m... Ha itt vagy, akkor el szeretném neked utoljára mondani, hogy mennyire szeretlek, és mennyire örülök, hogy ha rövid időre is, de a legjobb barátnőm voltál. Hogy köszönök neked minden egyes vicces pillanatot, amivel ráébresztettél, lehet értelme az életnek. És az miattad volt, mert te segítettél rajtam, Deannel. Ha netalántán én mennék haza, biztos, hogy új emberként térnék haza, amiért majd téged illet a hála, mert megtanítottad, hogy van miért élni. És dobogós helyen szerepel a barátság. A mi barátságunk. Ez másabb volt, mint Deané, de csak is azért, mert mind a ketten különbözőek vagytok, de jó értelemben véve, ne hogy félreértsd. Ketten együtt mentettetek meg engem testileg-lelkileg. Nagyon-nagyon köszönöm. Viszont még el szeretném mondani, hogy sajnálom. Sajnálom, amiért nem vigyáztam rád eléggé. Sajnálom, hogy önző viselkedésemre egyedül hagytalak aznap Juliettel, s ez által hunytál el. Ha legalább egy kicsit is gondoltam volna rád... Akkor még itt lennél. Valószínűleg élnél és virulnál. Tényleg sajnálom, illetve azt is, hogy nem siettem jobban a segítségedre, mikor már Juliet ellen kerültél. Örökké mardosni fog a bűntudat, mert igyekezhettem volna jobb barátnőd lenni, mint ahogy te voltál nekem. Úgy érzem nem viszonoztam eléggé, és emiatt rettentően érzem magam. Mindig akkor jön rá az emberre a sajnálhatnék, mikor már késő. És ez is késő, mert nem itt vagy! Nem itt, velem, hogy felszedj a földről, mikor elesem... Hiányzol. Borzasztóan hiányzol. Olyan közel kerültél hozzám, hogy már szinte a testvéremnek tekintettelek. Ugye meg tudsz nekem bocsájtani a hibáimért? Kérlek szépen. Legalább ezzel könnyítsd meg a lelkiismeret furdalásomat, hogy elnézed a félrelépéseimet. Megértem, ha nem teszed meg, csak mégis könnyebb lenne nekem valamivel... Na, megint csak magamra gondolok. Sajnálom. Nem kell megbocsátanod, kibírom; vagy nem. Csak segíts nekem onnan ezzel együtt élni. Segíts nekem továbbra is, légy mellettem, árassz el tanácsokkal, vagy bármi, csak ne menj el végleg. Ne tedd. Szeretlek, Sophie, nagyon szeretlek.

A könnyek újra ellepik a szememet a belső monológomra, amit remélem, hogy a barátnőm meghallott.
- Minden oké? – kérdezi Dean. Nem csoda, hogy aggódik, pár percen keresztül lehunyott szemekkel, könnycseppek kibuggyanásával mondtam végig a fejemben egy improvizált szöveget, ami száz százalékig szívből jött. Annyira bánom, amit tettem! De erről még nem szólhatok senkinek.

- Persze – felelem a piros arcomat megtörölve és szipogva. Dean a kezembe nyom egy kis mohát, hogy fújjam abba az orromat, ki is használom a lehetőséget, nem is egyszer.

- Myra, valamikor el kell innen mennünk. Tudod, miért – szól megértően.

Igen, tudom, de még  maradni akarok. Nem akarom magára hagyni drága Sophie-t.

- Még maradjunk – válaszolok kiszáradt könnycsatornákkal előre meredve.

- Rendben - motyogja az orra alatt, majd helyet foglal mellettem.

- Sophie... – szól halkan Dean kicsivel később. Meglepetten feléje fordítom a fejemet. – Olyan jó ember voltál, hogy olyan rajtad kívül nem létezett. Hiányozni fogsz.

Dean most a barátunk holttestéjéhez beszélt? Furcsállom, azonban csatlakozom hozzá, csak tétovázom előtte. Azokból a szavakból ejtek ki egy párat, amiket a gondolataimban címeztem hozzá.

- Szeretlek, és nem csak szerettelek, szeretni foglak, mert bennem örökké élsz, így ha rossz pillanatom lesz, elég lesz csak felidéznem egy közös emléket. Már is jobb kedvre fog deríteni, mert te ezt tudod csinálni, ez a különleges képességed, hogy megnevetteted az embert és elfeledteted vele a bajt. Mikor veled voltam hányszor elfelejtettem, hogy a Viadalon vagyunk! Sokszor, meg sem tudnám számolni a két kezemen. És ez neked köszönhető, a te érdemed. Vigyázz magadra, bárhol is vagy. Mi gondolunk majd rád...

Dean megsimogatja a vállamat, és ahogy rám néz, kiveszem a szemeiből, hogy tényleg ideje mennünk, különben csak magunknak teszünk azzal rosszat, ha tovább bámuljuk a szövetségesünk élettelen testét. És most már egyet is értek vele, mert úgy érzem, nem bírom tovább nélküle. Mintha félig én is meghaltam volna.

Felállunk, még egyszer visszanézünk, majd szótlanul elindulunk valamerre. Csak bolyongunk, céltalanul, mert már teljesen mindegy, hova megyünk. Nem vagyunk sokan életben, ezért úgy gondolom, lassan tesznek róla a Játékmesterek, hogy végleg elfogyjunk. Hogy csak egy maradjon.

Némi idő elteltével megállok. Megállok, és magam elé bámulok. Erős zokogás tör rám, mintha még csak most kezdtem volna felfogni igazából, hogy Sophie elment. Eddig is tudtam. Láttam. De most valamiért jobban szíven ütött, ahogy rá gondoltam. De nagyon.

- Jól vagy? – kérdezi Dean, miközben lehajol mellém.

- Nem. Igen. Nem tudom, csak még mindig rá gondolok, és most kezd bennem igazán tudatosulni, hogy nem jön vissza többé. Szörnyű érzés, ugyanígy éreztem anyunál is. Napokig nem is értettem az egészet, majd hirtelen rám zuhant minden, de főleg a boldog emlékek. Az összes olyan pillanat, mikor mosolyogni és nevetni láttam... Majd rájöttem, többé már nem fogja széles mosolyra húzni a száját, és Sophie sem fog egyetlen egy viccet sem elsütni, percekig folyamatosan beszélni...  Nehéz nekem. Iszonyatosan nehéz.

- Minden rendben lesz, oké? Rendbe jössz, meggyógyulsz, és a végén a szád felfelé görbül. Csak idő kell hozzá – magyarázza, miközben az arcomat a tenyerembe temetem.

- De nincs sok idő, érted? Itt nincs, és ha nem fogtad volna fel, valamelyikünk bármelyik pillanatban meghalhat!

- De nem te! – érvel bizakodva és meggyőzően. Azonban képtelen vagyok hinni neki.

- Ne mond úgy, hogy nem tudhatod. Mert nem látsz bele a jövőbe. Nem számolsz a tényekkel, miközben én már az elejétől fogva ezt teszem. Vagy te, vagy én ugyanúgy végezzük, mint Mark és Sophie, és semmit sem tehetsz majd ellene. És ha így lesz, a sors hozza így, ami ellen meg pláne nem fordulhatsz. Csak be szeretnéd magadnak beszélni, hogy én, vagy mindketten nyerhetünk. De nem, és ezt értsd meg. – Azzal felállok, és elkezdek rohanni előre, viszont még hallom előtte, hogy Dean elmotyog az orra alatt egy sorsot, miközben értetlenkedik.

- Most meg hová mész? – üvölti utánam, miután feláll.

- Egyedül akarok lenni. Gyászolni szeretnék – ordítom vissza anélkül, hogy hátranéznék.

Csak futok előre, mintha elmenekülhetnék a problémák elől. Azonban mikor már biztos távolságban vagyok a barátomtól, az egyik fa tövébe zuhanok, és folytatom a sírást úgy, mintha sosem hagytam volna abba.

38. fejezet

Drága megmaradt Olvasóim! Bár már említettem, tényleg mennyire sajnálom a hosszú kihagyást, újra el kell mondanom, mert tényleg bűntudatom van miatta, viszont egyszerűen úgy el voltam havazva, hogy elfelejtettem... Jaj de elhanyagoltam a blogot! :( Köszönöm a kommenteket, örülök, hogy van, akinek még tetszik a történet, remélem ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket, azonban még annyi hozzáfűzni valóm lenne, hogy a következő valamelyik vasárnap fog érkezni, nem tudok pontos időpontot adni, a chatet nézegessétek, ott majd előre jelzem. Sajnos az írással nem haladok nagyon, pedig már csak pár fejezet van hátra, de nem adom fel, végigviszem, csak idő kell neki. Remélem megértitek. Na de befogtam, jó olvasást Nektek! Jaj, még annyi, kinek hogy tetszett a Kiválasztott első része? Én imádtam!

- Talán nem ők azok – töröm meg a csendet bizakodva. Csak azt mondom ki, amit valójában gondolok.

- Nem tudhatjuk – feleli a barátnőm félve. Az volt az utolsó kívánsága, hogy kerítsük elő neki Markot, hogy bevallhassa neki az érzéseit. De ha ez az ágyú most érte szólt, akkor már lehetetlen teljesíteni a kérését, és akkor nem csak szomorú leszek – az életem hátra levő részében együtt kell élnem a bűntudattal, amiért tegnap hagytuk elmenni. Nem foglalkoztunk vele, így nincs ezen csodálkozni való, hogy otthagyott bennünket. Ha kirekesztve érezném magam egy társaságban, akkor nagy valószínűséggel én is ezt tenném. Elfutnék. Hiszen mindig az a legegyszerűbb megoldás... Bár ha jobban belegondolok, ez nem volt teljesen nyomós ok, hogy lelépjen, hiszen ott volt neki Sophie, aki bármikor beszélgetett vele, sőt én is, és egyedül Dean nem rajongott érte. Viszont lemerem fogadni, hogy egy kis idő elteltével megváltozott volna a véleménye róla. Na de a lényeg a lényeg, van egy olyan sejtésem, hogy ez a "nem vagyok közületek való" duma alatt van valami más is. Csak még rá kell jönnöm, mi.

- Igazad van. De én csak próbálok pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, és nem egyből a rosszra gondolni. – Egyik szemöldökét felvonva hallgatja a mondandómat. Mintha nem mondanék igazat. – Jó, oké, először az fordult meg a fejemben, de aztán tudtam, és tudom, hogy rajtuk kívül vannak más emberek is ebben az arénában. Nem? – kérdezem a végén, mire bevallja:

– De.

Mosolygok, majd megszorítom a kezét. Ezután mellé ülök, és a hátamat én is a fatörzsnek támasztom. Kényelmesebb, mint törökülésben órákon keresztül.

- Figyelj, én akkor is aggódom. Mert ha most ő halt meg, összeomlok. Ennyit akartam volna össz-vissz, hogy bevalljam az érzéseimet, mert nem bírom, hogy nem tud róla! Nem akarom, hogy úgy haljon meg, hogy nem tud mindenről...

Teljesen megértem a helyzetét. Talán Dean is ezért árulta el nekem, hogy szeret, mert már nem volt sok ideje rá. Bár örültem volna, ha erre előbb sor került volna, hiszen sokkal, de sokkal több időt tölthettünk volna együtt egy párként otthon, a Tizenkettedikben. Viszont annyira nem bánom az időzítést, mert legalább megtette. És kevesen képesek erre.

- Na, idefigyelj. Hunyd be a szemed, s képzeld magad elé, ahogy Deannel nem sokára kimerülve, de ideérnek, és egyből rohan oda hozzád, hogy megöleljen. Hogy kétségbeesve érdeklődik az állapotod iránt. Hogy végre elmondod neki, amit érzel, és hogy boldogan fogadja, sőt, mondjuk meg is csókol. Sikerül? – Feltartja a kezét, jelezve, hogy éppen erősen koncentrál.

- Igen – feleli egy idő után.

- És jobb? – kérdezem.

- Sokkal – válaszolja fülig érő mosollyal, majd ezt egy nagy lélegzetvétellel nyugtázza is. – Ahogy mondod, jól van, él és virul, és hamarosan itt lesz. Így kell történnie. Így fog történni.

Na, nem is volt olyan nehéz meggyőzni, mint azt hittem.

És most jön az, hogy biztosítsam magam arról, hogy nem is Dean volt, aki életét vesztette. Nézzük csak.

Visszaér Markkal, aki odarohan a barátnőmhöz, majd ő felém tart, és a kezei közé zár szorosan, mintha soha nem akarna elengedni. Csókot lehel az ajkamra, s rengetegszer kimondja, mennyire szeret. Ezután újra magához von, és csak akkor enged el, mikor én azt akarom. És az akkor lesz, mikor Mark már végighallgatta Sophie vallomását, és megcsókolja, majd ezek után zárásként boldogan telnek az utolsó perceink, napjaink, együtt. Ez így tökéletes. De bárcsak így is lenne. Remény, remény, remény...

A csillagok apró fénye ellepik a fekete égboltot, én pedig a fűben, csendben fekve arra várok, hogy megszólaljon a Himnusz, és hogy kiderüljön, ki halt meg.

Sophie is csendben heverészik, a kérésére óvatosan kicsit lejjebb csúsztattam a fa tövéből, hogy ő is elmerülhessen a gondolataiba a kis égitesteket bámulva. Amúgy is, rengeteget panaszkodott a délután folyamán, hogy szétmegy a háta a fájdalomtól. Gondoltam miért ne segíthetnék neki.

Még mindig türelmesen várok. Mennyi lehet az idő? Jó lenne tudni, nyugodtabb lennék, az biztos.

- Adhatok egy tanácsot? – szólal meg a barátnőm. Vajon mit akar? – Ne mutasd ki, ha ideges vagy. Most én is átvettem tőled – fejezi be. Ideges lennék? Oké, tényleg az vagyok, bár ki ne lenne az a helyemben? Kimutattam magamon? Ránézek az egyik fűcsomóra, ami a kezeim fogságába esett, na meg a remegő lábaimra. Talán azért nem vettem észre, mert már megszoktam.

És ekkor felcsendül a Himnusz dallama, amit ki nem állhatok. Csak minden rosszra emlékeztet, ami a világunkban történik.

Lassan oldalra fordítom a fejem, Sophie felé, aki ugyanezt teszi. A szemeiből remény árad. A remény, hogy élnek.

És az arckép megjelenik a sötétségben, mire a reakcióm egy tátva maradt száj és kigúvadt szemek. Nem, ez nem lehet, lehetetlen! Nem merek a társamra nézni, csak bámulom továbbra is a kivetített arcot, ami nem sokkal később eltűnik. Hát ennyi lett volna...

- Minden oké – mondja a jobb oldalamon Sophie. – Minden oké.

Nem, nem az, egyáltalán nem az! Miért ilyen igazságtalan az élet? Miért mindig azok halnak meg, akik egy cseppet sem ártottak senkinek sem, akik jók voltak, akik... A francba már! Bárki, aki kitalálta ezt az egész viadalt, nyugodtan elmehet melegebb éghajlatra, sőt, haljon meg még egyszer! Vagy még jobb, élje át az összes gyerek kínját, akik az arénában vesztették életüket, mert ő felelős értük mindenért! Mindenért, ami ebből az országból lett.

- Nem oké – válaszolom egy idő után. – Akkor lenne az, ha nem halt volna meg. Nem ezt érdemelte, vagy legalábbis nem így.

- De tényleg semmi baj, így történt, számoltunk ezzel, vagyis én igen... – Halkul el a hangja.

- Nem így kellett volna történnie, nem és kész. Életben kellett volna még maradnia, hogy visszajöjjön hozzád, hozzánk, és hogy tudjon mindenről. Ez lett volna a jó megoldás, ahogy el is képzeltük – fakadok ki.

- Tudod mi a baj a tervezéssel? – kérdezi. A fejemet rázogatom. – Hogy bármikor meghiúsulhat. Nincs rá biztosíték, hogy megvalósul. De nem bánom, mert legalább neki álltunk. Jól vagyok, bár szomorúan, pár könnycseppel, de jól, és legalább úgy távozok el örökre, hogy megpróbáltuk.

Igaza van. Megpróbáltuk, bár sikertelenül. De én nem vagyok olyan jól, mint Sophie. Újra elvesztettem egy olyan személyt, aki kezdett közel állni hozzám. Habár már megszoktam...

Másnap délelőtt ér vissza Dean, s ahogy elképzeltem, megállás nélkül rohan oda hozzám. Bár annyi a különbség, hogy Mark nincs itt. Hiszen meghalt. Meghalt. Rossz erre gondolni...

- Annyira sajnálom – szól, mikor már magához húz. Erősen kapaszkodok belé, mintha bármelyik percben összeeshetnék. Viszont nem nekem kéne mondania, hogy sajnálja, hiszen Sophie volt az, aki várta az érkezését elsősorban.

Pár perc ölelkező álldogálás után feléje is fordulunk összefont karokkal, és arra várunk, hogy valamelyikünk megszólaljon. De igazából nem nekem illene, neki kéne ugyanazt mondania, mint amit nekem mondott.

- Sajnálom – ismétli Sophie felé intézve szomorkásan, lesütött szemekkel.

- Nem kell sajnálnod, te nem tettél semmit, nem a te hibád, legalább útnak indultál, bármennyire sem csipázod – feleli lazán.

- De azért jól vagy?

- Igen, persze, csak azért furdal a kíváncsiság, hogy hogy történt... Mármint, hogy hogyan halt meg – válaszolja oldalra húzott szájjal. Na, ez az a kérdés, ami az én csőrömet is böki. Viszont megtudni már nem fogjuk. Kivéve, ha valamelyikünk nem tér haza... Nem, ezt most nem logikázom végig.

- Akkor jó. – Odamegy hozzá, és megöleli hosszan. Sophie szeme csukva van, de nem vagyok féltékeny megint, hiszen ez csak egy baráti ölelés; amire mindenkinek szüksége van. – Amúgy hoztam útközben vizet meg még egy kis kaját, az maradt. Jó étvágyat. – Sophie-val egymásra tekintünk, rövid ideig farkasszemet nézünk, egyszerre elmosolyodunk, majd fogom magam, és sietek a táskához kipakolni belőle az ehető dolgokat. Mikor sikerül kikeresgélnem, a barátnőmhöz rohanok, hogy együtt elfogyasszuk a finomra sült húst. A tegnapi nap folyamán úgyis csak gyümölcsökön éltünk, fehérje is kell, nem csak vitamin.

- Nyami – szólal meg Sophie két falat között.

- Tényleg fincsi – mondom én is, mikor egy nagyot szippantok az illatából. Bár nem friss, azért még érezni.

- Örülök, ha ízlik – csatlakozik a beszélgetésbe a barátom. Mosolyog, így mindketten visszamosolygunk rá, ezzel próbáljuk jelezni, hogy köszönjük neki. Mi mindent képes megtenni az emberekért. Kedves. Segítőkész. Önzetlen. Aranyos... Nagyon-nagyon szeretem.

Két nap telik el semmittevéssel. Bár leszedünk egy-két állatot, arrébb gyalogolunk gyümölcsökért, de nagyon lassan telik el az idő. Sophie kezd egyre rosszabbul lenni, ami igazából várható volt. A sebe egyáltalán nem gyógyul, eddig olyan volt inkább, mintha le hibernált volna. Oké, ez így hülyén hangzik, de tényleg! Napokig semmi változás, majd hirtelen újra elkezd haldokolni.

Így hát folyamatosan kiszolgáljuk, és egyáltalán nem vesszük parancsolásnak, ha valamit kér tőlünk. Szívesen megtesszük, hiszen ez a minimum.

Fogalmam sincs, hogy még hány napig fogja kihúzni, de van egy olyan sejtésem, hogy már nem olyan sokáig. Eddig 3 és fél napot parányi rosszulléttel kibírt, így valószínűleg nem sokára itt lesz számára a vég. Nem akarom. Nagyon nem akarom.

Mivel a vizünk ismételten elfogyott, és utoljára Dean hozott, megegyezünk, hogy most én kutyagolok el pár palacknyiért. Mivel most már tudom az útvonalat, sokkal hamarabb visszaérek, bár fújtatva. De legalább van folyadékunk.

A Himnuszig beszélgetünk mindenféléről – rólam, Deanről, Sophieról, olyan dolgokról, amiket még nem tudunk a másikról. Viszont olyan nincs, amit Dean nem tudna a személyemről, és olyan se, amit én az övéről, de azért végighallgatjuk a másikat, hiszen ilyenek a barátságok. Foglalkozunk velük, és minden unalmas dolgot megteszünk, hogy fennmaradjon.

Másnap reggel elég későn kelünk fel, de legalább annál kipihentebben. Dean még őrködött egy darabig, de aztán már olyan szinten álmos volt, hogy muszáj volt aludnia, különben összeesett volna. Nem kockáztattunk ilyenekkel. Így hát én maradtam ébren, de előtte megegyeztünk, hogy ha bármi van, azonnal riasztom őket. Azonban szerencsére csendes éjszakának néztünk elébe.

Mikor a lábamra állok és körülnézek, észreveszem Sophie falfehér arcát. Gyanút érzek, így odasietek hozzá. Viszont mikor óvatosan rázogatni kezdem és a nevén szólongatni, nem felel. Erre Dean mellém ugrik, segít felébreszteni Sophie-t, de nem reagál semmit. Mélyen Dean szemébe nézek, ezt üzenve neki: Ébressz fel, biztos csak álmodom, kérlek! De ő sem válaszol, még jó, hogy nem, mivel nem hallja, nem jutott az agyáig át az üzenet. De akkor is. Ébresszen fel valaki, mert ez nem lehet igaz. Nem lehet.