44. fejezet - első rész

Kedves Olvasók!

Régóta nem jelentkeztem ismét, de egy ideje elkészült az oldal új designja, remélem, elnyeri a tetszéseteket. Valamint a fejezet címéről annyi, hogy még nem sikerült befejeznem az újonnan érkezőt... Azonban annyira sajnálom, hogy gondoltam kettészedem, és megmutatom nektek azt a részét, ami már készen van, hogy addig se maradjatok olvasnivaló nélkül a téli szünetben. Remélem, örültök neki, s ezúton szeretnék Nektek kellemes ünnepeket és jó olvasást kívánni! :) Véleményeket pedig szívesen várok mint a designnal, mint a fél fejezettel kapcsolatban. :) Ölelés. <3

A Kettes srác vár. De mire?! Itt vagyok előtte nem messze, ennyi idő alatt már ideért volna.

Dobócsillagot vet felém nagy erőbedobással, viszont szerencsémre időben észreveszem, így van időm lehajolni. Ez közel volt, éreztem, ahogy elsuhan felettem a Bőségszarunak csapódva.

A fiú kilencven fokos fordul, méghozzá abba az irányba, ahonnan egy másik Kiválasztott fut erre, a Hetes lány. Eldob még egy dobócsillagot – hány lehet még neki? –, ami precíz pontossággal ér célba; a lány lábába fúródik, aki hanyatt esik szétterülve a fűben combját szorongatva. Nincs sok ideje hátra.

Ekkor a fiú újra velem néz farkasszemet, át akar ugorni, de tudja, képtelen akkora lendületet venni, viszont nem adja fel, újabb halálos fegyvert hajít felém.

Nem figyeltem eléggé. A felkaromat súrolja, amelynek érintési pontjától szörnyű fájdalom terjed szét a testemben. A csomagot kiejtem a kezemből, aminek már úgyis mindegy, s egy kis ordibálás szakad ki a torkomon, melyre Dean azonnal idenéz, azzal némi előnyt szerezve Caranak.

- Myra! – kiáltja két csapás között. Háttal áll nekem körülbelül 10 méterre odébb, próbálja a lépteit felém szedni, de ellenfele tudja, mire készül. Ráadásul élvezi is a helyzetet.

Az én ellenségem időközben elrugaszkodott a földtől kis nekifutással, pillanatok kérdése, míg mellettem terem engem a halálba küldve.

Félek, igen, ki merem mondani, hogy félek, sőt, rettegek. Gyenge vagyok a Hivatásoshoz képest, az nem kérdés... Az esélyem vele szemben nulla, azonban egy tizedmásodpercre elgondolkozok azon, hogyha meg sem védem magam, megbánom majd. És ha küzdök – már amennyire tudok, legalább megpróbáltam, és nem vesztesként hullok el a csatában. Az ő szemében igen, de a sajátomban nem; némileg büszke lennék magamra, ahogy a szeretteim is.

Egy kést kap elő a zsebéből a fiú, ahogy én is azt tartok a kezemben.

- Hogy egyenlő eséllyel induljunk. Bár, mindketten tudjuk, mi lesz a végeredmény – szól magabiztosan. A nyelvét, ahogy koncentrál, kidugja egy-egy pillanatra, felém veti magát, a kését a hasam felé szúrja kinyújtott karokkal, azonban kifordulok előle, amin meglepődik, nem gondolta volna, hogy megúszom a harc első támadását. Kitartok, mint mondtam.

Hol lehet az utolsó Kiválasztott? Hiányzik még Sophie körzettársa. Biztos a közelben van, és a megfelelő alkalomra vár, hogy előbújhasson, azzal mindenkit leterítve maga körül. Vagy csak ő is retteg, hogy nem éli túl a napot.

A Kettes srác többször próbál megölni az elkövetkezendő percek alatt, de olyannyira összpontosítok, merre felé irányítja kését, hogy mindegyik alkalommal sikertelenül jár. Közben sokszor hallom, hogy Dean a nevemet kiabálja, gondolom megijed, hogy nem felelek. De úgy érzem, amibe jelen helyzetbe csöppentem, fontosabb, minthogy az ő nevét visszakiáltsam.

Egyszer sem próbálom a késemet beléállítani, mert tudom, csak kihasználná gyengeségemet, főleg, hogy a bal vállam megsérült. Még szerencse, hogy jobb kezes vagyok.

A nővérem, Jenna a Törvényszéken, mielőtt vonatunk száguldozó sebességgel suhant volna el a Kapitóliumba minket a viadalra felkészítve, azt mondta, az ember az eszével is tehet győzelemre szert. Nem kell minden taktikát és fegyverfogást ismernie ahhoz, hogy hazatérhessen. Most jövök rá, hogyan értette.

A rét széléről hatalmas kiáltás tör a levegőbe, pár másodperccel később ragadozó állatoké is csatlakozik hozzá.

Ellenfelem tekintetét a hang irányába emeli, mely lehetőséget ad nekem, hogy Jenna gondolatát felhasználhassam: Közelebb lépek, a késemet tartó kezemet kinyújtom küzdőtársam felé, s az éles eszközt mellkasa alá a húsába mélyesztem. Csak ezután vetek pillantást a menekülő kiválasztott felé, aki rettegve szalad a Bőségszaruhoz. A Négyes fiú az.

Őt két behemót nagy, szürke bundájú tigris-féle állat üldözi, melyeknek mancsai akkorák lehetnek, mint a fejem. Testük háromszor nagyobb, mint egy emberé, éles fogaik egy pillanat alatt átharapják az ember nyakát. Nem szívesen kerülnék szembe velük.

Dean és Cara futnak, hogy átugorják a patakot, a Hetes lány már beletörődött, hogy nemsokára életét veszti.

A Hivatásos mellettem a földre rogy, miközben igyekszik kihúzni a kést a testéből, azonban nem tudja, mert sikerült túl mélyre szúrnom, ráadásul egyre jobban gyengül. Az élet fokozatosan száll ki belőle, amit egy ágyúdörrenés jelez.

Mit tettem? Megöltem. Nem, nem ölhettem meg! Megesküdtem, hogy kizárt, hogy én gyilkoljak... Nem akartam olyan lenni, mint amilyen ő volt, mert így már nem különbözök tőle, semmiben sem. Én sosem akartam ezt. Sosem akartam olyan lenni, amilyet a Kapitólium elvár. Átfaragtak. Hiába ébredtem rá pár dologra az ittlétem alatt, hiába lettem erősebb személyiség, ha annak már értelme sincs azzal, hogy egy vérző fiú fekszik előttem, akivel én végeztem. Szemei rajtam állapodnak meg, ami az őrületbe kerget. Kezemet arcom elé emelem; nem borítja vörös folyadék.

- Myra! – ordít Dean hosszú idő kihagyásával, mikor éppen mellém ugrik. Üreges szemekkel bámulok még mindig magam elé. – Figyelj már ide! – ráz ki a sokkolt állapotból, mikor hozzám ér.

Káosz tombol körülöttem.

- Ezt fogd meg! – utasít, és a kését a kezembe nyomja. Képes lennék újra eltalálni vele valakit?

Minden kiválasztott egyszerre dobja fegyverét a vérengző állatok felé. Lándzsák, kések repkednek a levegőben. Dean kihúzza az én tőrömet a Kettes srác élettelen testéből, amin csillog a vér, majd ő is eltalálja vele az egyik mutáns tigrist, amely földre esik a másikkal együtt.

Egy pillanatra azt hiszem, mi, gyerekek, akiket a főváros lakói ugyanarra a kegyetlen sorsra szántak, összetartunk, azonban felszívódik belőlem ez a gondolat, mikor rájövök, ez csak azért történt így, hogy mindenki a saját bőrét mentse, és első körben ehhez ki kellett iktatni a fenevadakat. Utána folytatódik a harc, mintha sosem maradt volna félbe.

- Bújj el! – parancsolja Dean, de feleslegesen, mert itt már nem lehet hova. Győzelemre éhes kiválasztottak mindenhol, akik ellenfelet keresnek maguknak.

iáHiáNégyen maradtunk összesen. Pár hét alatt húsz fiatal vesztette életét a Játékmestereknek köszönhetően… És még hárman meghalnak. Vajon ezek után köztük leszek? Vagy Dean? Megérdemlem a halált, amiért öltem? Vagy esetleg épp azért kell nyernem, hogy együtt éljek tettem bűntudatával?

43. fejezet

Kiválasztottak! Meg is érkeztem a folytatással. Habár ez még tavasszal is készen volt, azért itt-ott átalakításra szorult, úgyhogy most azokat elvégeztem. Már az újraolvasásnak is nekiálltam, már csak vázlat kell, és írhatom tovább. Hogy telt az október? Kiélveztétek a szünetet? További kellemes olvasást, új designnal pedig talán még e hónapban meg tudok jelenni, már el is képzeltem, milyen legyen! Ne felejtsetek magatok után nyomot hagyni, további szép estét! <3

U.i.: Ne kérdezzétek, miért fehér a szöveg háttere, próbáltam eltüntetni, de egyelőre nem jártam sikerrel. Legközelebb csütörtökön lesz lehetőségem belemélyedni, ne haragudjatok azért! xx

Egész éjjel nem aludtam. Folyton a mai nap történései zakatoltak a fejemben. Bőségszaru. Lakoma. Kiválasztottak. Harc. Halál. Ez fog bekövetkezni, ha a helyszínt meg fogjuk látogatni.

Nem hagyhatom, hogy Dean kockáztassa az életét értem. És tudom, hogy tudja, mit gondolok erről az egészről, ahogy én is tudom azt, ő mit gondol.

A bejelentés után úgy tudta, hogy álomba merültem. Hogy sikerült elaludnom.

De nem így történt. Ébren voltam, nagyon is ébren.

Ha kivilágosodik, az első dolga az lesz, hogy megbizonyosodik róla, alszom-e - amit tettetni fogok, talán még horkantok is egy-kettőt, hogy hihető legyen -, és elindul megszerezni a gyógyszeremet. Viszont nem fogom neki hagyni, mert amint elhagy, és jókora távolságra lesz tőlem, követni fogom, és ha kell, fájdalmak árán is, de futni fogok utána megállítani őt. Akkor pedig már nem fog tudni mit tenni, maximum beletörődni, hogy betegségben meghalok.

Reménykedem benne, hogy véghez fogom tudni vinni a tervet, nem fogom-e feladni, csak, mert mint a késszúrás, úgy hasítana belém a fájdalom.

Fáradt és kimerült leszek, de a testem összes zegzugából kicsalom a maradék energiámat, mert ezen múlik Dean élete. Nem élne túl egy csatát Cara és még több más kiválasztott ellen, pontosabban öt, ha sikerült jól megszámolnom az éjszaka alatt.

Sophie körzettársa is életben van még. Sophie nem mesélt róla semmit sem különösebben, sőt, beszélgetni sem beszélgettek, kivéve, ha muszáj volt, de azért szúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy egy kicsit megrázta-e a fiút Sophie halála, hiszen egy helyről jöttek, körzettársak voltak, és volt egy közös otthonuk, amit ha nem is akartak, de összekötötte őket.

Mint ahogy engem és Deant. És ez a kötelék sosem fog elszakadni. Én az övé vagyok, ő pedig az enyém.

Mocorgást érzek mellettem; Dean szándékozik lelépni.

Mozdulatai nagyon óvatosak, sőt, ha valóban aludnék, az életemet rá merném fogadni, hogy nem venném észre, nincs itt. Csak amíg a kezét húzza el telik egy percbe, csoda, hogy nem sajognak bele a végtagjai az ultra lassú mozdulatokba.

Mikor már kiszabadul alólam, a fejemet úgy zárja kézfejei közé, mintha több egymásra pakolt üvegpoharat vinne fel a lépcsőn, figyelmesen és óvatosan, nehogy összetörjenek, azaz nehogy felébredjek.

Szándékosan a mellkasomhoz húzom a kezem, amivel éreztetem vele, továbbra is mozgok, mint ahogy a legtöbb ember szokta ilyenkor. Bár biztos megijesztem ezzel egy kicsit.

Nem egyszer fordult elő, hogy mikor Jennával aludtam és szinte kiszorított a helyemről, a sötétségben megfogtam, és arrébb tuszkoltam, de próbáltam úgy, hogy ne ébredjen fel, azonban mindig vagy magától átfordult a másik oldalára, vagy csak egy mélyet lélegzett.

És én most ezt hitetem el Deannel, mert ha hagynám, hogy kedvére ide-oda pakolgasson, és nem reagálnék rá semmit, túl feltűnő lenne.

Fejemet a puha fűre teszi, ezután már nem érzem közel a jelenlétét, viszont azt igen, hogy nem messze áll tőlem, és szemeivel engem fürkész. Most biztos arra gondol, hogy megígéri, megment és segít rajtam.

Viszont nem tudja, mit tervezek, amivel meghiúsítom tökéletesített tervét.

Várok. Hallom, futva elmegy a közelemből, de egyre türelmetlenebb vagyok, minél előbb le szeretném leállítani, sőt, minél előbb véget vetni ennek az egésznek.

Percek telnek el. Óráknak tűnő hosszú percek, mikor úgy döntök, nem érdekel, felkelek, úgyis kell egy kis idő, mire összekapom magam.

Kezemre támaszkodom és próbálok ráállni a lábamra, de nagyon nehezen megy, olyannyira, hogy első körben visszaesek a földre. De nem adom fel, így újabb próbát teszek, igyekszem kivonni magamból a betegséget, és koncentrálni a magamnak kiadott feladatomra.

Felállok és mélyet lélegzek. Magamba szívom a természet friss illatát, jó érzés végre a szememet is nyitva tartani, hogy láthassam a napfelkeltét, ahogy egyre erősebben világítja meg az ébredő élővilágot.

És akkor megindulok. Megjegyeztem, merről tartottunk ide még tegnap, és száz százalék, hogy Dean sem kockáztatna azzal, hogy más irányból közelíti meg a Bőségszarut. Ismerem ennyire.

Először próbálok hozzászokni a sétához, de minden lépésnél össze tudnék esni. Verejtékezek, fázom, kicsit szédülök, azonban nem állok meg. Az egyik kést a kezemben szorítom, amit még az övemre csatoltam a tegnapi nap folyamán, még szerencse, hogy kettő van, a másikat magával tudta vinni Dean. És ha már a vágóeszközt nem leszek képes a kezemben hordani, akkor már tudni fogom, az utat sem fogom tudni megtenni. Ezzel kis erőt préselek ki magamból, míg a sétával és a futással, sokkal, de sokkal többet.

Mikor hozzászokom a gyalogláshoz, elkezdek gyorsabban sétálni, ezzel is fokozatosan növelem a tempót. Mikor már elérek arra a szinte, hogy úgy érzem, futhatok, neki is kezdek. Megerőltető az elején, de egy idő után hozzászokok.

Mikor megpillantom Deant ötven méterrel előttem, az egyik fa mögé bújok, majd úgy settenkedek, mint egy betörő. Nem fordul hátra, és ezzel jelzi, hogy nem hall engem. Nagyon siet, muszáj leszek rohanni feléje. Egy határozott fejdöntéssel pártolok a gondolatom mellett.

Neki iramodok, a kését előre tartva felém fordul, és mikor látja, hogy én vagyok az, meglepettség ül ki az arcára. Erre aztán nem számított!

- Myra, te meg... – nem tudja végigmondani, félbe szakítom.

- Nem teheted meg! – kezdem el a monológomat kifulladva. Mindjárt elájulok. – Nem és kész. Nem mehetsz oda a farkasok közé, hogy felfaljanak. Melyik nyúl tesz ilyet? Megmondjam én neked? Egyik sem! És ebben a szituációban te vagy a nyúl, míg a maradék Hivatásos az éhes farkas arra várva, mikor csaphasson le rád. Szépen visszajössz velem, megvárjuk a holnapot, kimaradunk a vérengzésből, és majd akkor mászkálhatunk, mikor előtte látjuk, ki veszélyes a továbbiakban és ki nem. Remélem felfogtad – fejezem be csípőre tett kezekkel. Csodálkozik.

- Én nem...

- Igen, tényleg nem! Befejezed és megvárjuk, meggyógyulok-e a Kapitólium segítsége nélkül, vagy nem.

- Én nem fogok rád hallgatni – szólal meg határozottabban a véleménye mellett kiállva. – Eddig mindig azt tettem, amit mondtál, amiben megegyeztünk, de most az egyszer nem. Nézzem végig, ahogy teljesen legyengülsz, majd belehalsz? Nem. Nem is tudom, hogy képzelhetted! – Eltűnődöm ezen egy pillanat erejéig. Nem képzeltem a helyébe magam. – Mindig az a célod, hogy békét teremts, jót akarsz, de nem veszed észre, mennyire szenvedek ilyenkor. Azt hiszed, így lesz a legjobb, de nem, gőzöd sincs róla, mekkorát tévedsz. Szerinted a családod mit szól, ha látják majd, hagylak betegségben meghalni és nem próbálok neked gyógyszert szerezni? Ha hazatérnék, kiutálnának, sőt, mindenki hatalmasat csalódna bennem, ahogy benned is.

- Akkor veled megyek.

- Az kizárt.

- Mégis rólam van szó. Az én állapotomról. Úgyhogy vagy hagyod, hogy veled tartsak, vagy te sem mész sehova. Ez az ajánlatom. Most dönthetsz. És amúgy is, szerinted azért nem csalódnának benned, ha egyedül hagysz? Szerinted, ha most a Bőségszarunál meghalnál én meg egész nap várnék arra, hogy vissza gyere, de nem jössz, este az arcodat látnám utoljára az égre kivetítve, nem csalódna benned senki, sőt, mindenki helyeselné a döntésedet? Na, ebben pedig te tévedsz! – Veszekszünk. Úgy veszekszünk, mint még soha.

- Nem tudom...                                                                      

- Látod? Nem mondom azt, hogy nekem van igazam, inkább azt mondom, hogy egyikünknek sem. Együtt jöttünk ide, és nem fogok tőled még egyszer elválni. Emlékszel, mikor Sophie azt mondta, ez a mi időnk? Pont az, és ki kell használnunk. A végsőkig melletted akarok lenni.

Elgondolkozva bámul rám. Viszont ez a szóvita eléggé kimerített.

- Sajnálom – mondja, majd odajön hozzám és szorosan, bocsánatkérően magához húz. Viszonzom.

- Én is. De megoldjuk.

- Meg.

Percekig karöltve állunk, mikor elhúzzuk egymást a másiktól.

- Mi legyen? – teszi fel a kérdést.

- Mint mondtam. Vagy veled, vagy sehogy sem.

- Rendben – egyezik bele végül, mire újra megölelem.

Kocogni kezdünk a Bőségszaru felé, majd mikor egyre ritkábban helyezkednek el egymás mellett a fák, asszociáljuk, hogy innen már tényleg nincsen messze. Dean felmászik az egyik fára, melynek ágai sűrűbben vastagabbak és sűrűbben helyezkednek el egymás mellett. A fa tövében várok, közben a késemet magam előtt tartom a biztonság kedvéért, hátha valaki erre tévedne.

Mikor Dean lemászik – félig leesik, mert már a földhöz közel megcsúszott a nedves ágon, de nem esett nagyot –, kíváncsi tekintettel várok arra, hogy kipréseljen magából valamit.

- Na? – kérdezősködök azonnal.

- Közel van a Bőségszaru, sőt, ha még feljebb mentem volna, talán meg is pillantottam volna. Még közelebb kéne mennünk, hogy nagyszerű kilátópontot találjunk. És onnan pedig figyelhetjük, melyik időpont lesz alkalmas a gyógyszer elhozására. Gyere – mondja a végén előre tartva. Fej bólogatok, szó nélkül követem.

Megtaláljuk a megfelelő helyet, kiválasztjuk azt a fát, amire még én is képes lennék felmászni. Mikor ez megtörténik, elsőként rakosgatom a lábamat egyik ágról a másikra. Néhol bizonytalanul kapaszkodom, de tudom, ha megcsúsznék, Dean alattam megtartana. És szerencsére nincsen szükség erre, mert eljutok addig a pontig, ahol már látom a Kiválasztottaknak kikészített csomagokat. Elmosolyodok egy pillanatra, hiszen nincsen messze, sőt, nagyon az erdő szélén vagyunk.

- Megvagy? – kérdezem Deant, majd feltornássza magát mellém. Ezek szerint igen.

Leül mellém, s órákon keresztül lesünk ki a falevelek között a Bőségszaru terepét figyelve. Nem történik semmi, azonban észrevesszük, hogy a kettes csomagot már elvitték; Cara lehetett az. Ezen kívül még három csomag pihen ott, 1-es, 7-es és 12-es számmal felcímkézve. Most akkor már pontosan tudjuk, minimum hányan maradtunk; öten. Lassan estünk ki, sőt, már hetek óta folyik a Viadal, azért is van egy olyan érzésem, hogy már nem sok van hátra belőle, pontosabban szólva hosszú órák talán.

- Szerintem lassan mehetünk – szólal meg Dean. Én nem tudom, fogalmam sincs, helyes lenne-e, de lassan már ideje lenne, régóta dekkolunk itt ellapulva, már delel a nap, s a égén a sok várakozásunknak eredménye sem lesz.

Szívem szerint itt maradnék. Rosszul vagyok, aludni akarok – hiszen semmit sem sikerült az éjszaka folyamán –, és kezdek nyűgös is lenni, ha továbbra sem történik semmi. De nem, így úgy döntünk, óvatosan megközelítjük a Bőségszarut.

Olyan halkan mászunk le a fáról, amennyire csak tudunk. Mikor földet érek, Dean megfog, mert hirtelen a mellkasomhoz kellett emelnem a kezemet, egyik pillanatról a másikra bele hasított a fájdalom.

- Minden oké? – kérdezi aggódóan.

- Persze. Mehetünk – felelem röviden, majd megindulok, nem foglalkozva a további nyilallásokkal. Lehet, csak beszorult a levegő, vagyis csak remélem, próbálom elhitetni magammal.

Az erdő utolsó fájához érünk, ami mögé elbújunk, s egyeztetjük utoljára a tervet.

- Futni fogunk olyan gyorsan, amennyire képesek leszünk – suttogja Dean. – Fedezni foglak, ott leszek mögötted. A késedet ki ne ejtsd a kezedből, lehet szükséged lesz rá. Ha tényleg sikerül nagyon gyorsan futnod, remélhetőleg át fogod tudni ugorni a patakot. És ha az megvan, megfogod a csomagot, átdobod nekem, és majd segítek neked visszajönni. Gyorsnak kell lennünk, értetted? – teszi fel a kérdést a végén.

- Ige, értettem – felelem határozottan. Sikerülni fog, tudom, hogy sikerülni fog. És nem szabad berezelnem, most nem, mert nem kevés a tét. Az életünk függ az akción.

- Rendben. Menjünk!

- Várj! – állítom meg, s közelebb lépek hozzá, egy gyors mozdulattal magamhoz vonom, és a számat az övére tapasztom. – Ha nem lenne rá több lehetőségünk – magyarázom meg. – Szeretlek.

- Én is szeretlek – ismétli el.

- Mehetünk akkor.

Én vagyok elől. Minden erőmet beleadom a futásba, bár lassabb vagyok, mint szoktam, köszönhetem a legyengültségnek. Próbálok mindig túltejesíteni a képességemen, de a lábaim már most fájnak. A késemet erősen szorítom a markomban, amelyet magam előtt tartok. Néha hátrapillantok, Dean ott van-e mögöttem, de megnyugszom, mikor igent tapasztalok.

Egyre közelebb van a gyógyulásom kulcsa. Még gyorsabban kezdek el futni, azonban mikor egy dobócsillag repül el közvetlen mellettem, megijedek és majdnem megtorpanok, de rájövök, hogy bármi is történik, nem tehetem. Ennyit már tanultam az itt töltött idők alatt. Van tippem, ki lehetett az illető, aki ezt felénk hajította, a gondolatára még erősebben fogom a fegyveremet.

- Gyorsabban, Myra! – ordítja Dean, de messzebbről hallom a hangját. Nem merek hátra vetni egy pillantást, félek a látványtól. Futok és ugrok. Úgy érzem, mintha abban a pár másodpercben repülnék, ami felszabadító érzés, azonban a földet érés kijózanít. Ekkor már látom, hogy Cara Dean felé tart, míg a körzettársa én felém. Hát akkor többen vagyunk, nem öten, hanem hatan. El nem tudom képzelni, mekkora vérfürdő következhet be itt.

A csomag felé vetem magam, gyorsan lerántom a többi mellől, s tanácstalan leszek. Deannek kellett volna átadnom, de éppen Cara elől menekül. Mihez kezdjek? Egy lányt látok erre felé tartani jobb oldalról, még messze van. A Hetedik körzetből származhat, biztos egész végig erre a pillanatra várt. Nem elég, hogy a Kettes srác pillanatokon belül átugrik ide, még egy ellenséggel kell szembenéznem. Sok szerencsét kívánok magamban, majd a késemet előre tartva várom, hogy közvetlen elém érjen férfi ellenfelem.

Drága Olvasók!

Nem hiszitek el, mennyire de mennyire és annál is jobban sajnálom azt, hogy már több hónapja az utolsó jelentkezésemnek a blogon. Sokszor felpillantottam ide, olvastam is a kommentjeiteket, de hihetetlenül szégyelltem magam amiatt, hogy képtelen voltam folytatni a történetet, és ezáltal válaszolni Nektek. Nagyon rosszul is éreztem magam, főleg, hogy még a nyáron is alig volt időm bármire, és hogy ennyire kizártam a szívemből az Éhezők Viadalát és a világát, a saját történetemet. De a közelmúltban elfogott a nosztalgia, főleg a születésnapom után, mert ekkor volt két éve, hogy kitaláltam ezt a fanficemet... Hiányzik. Komolyan, olyan jól teltek a napjaim, mikor ezzel foglalatoskodtam, mikor mindenhol Myra és Dean párosa járt az eszemben, és mennyire kikapcsolódtam, élveztem, mikor a kalandjaikat írhattam.

Volt már akadály, mikor nem tudtam kifejezni semmit, de kis szünetet tartottam, újból neki álltam, és folytattam. Nem álltam meg. És most tavasszal ismét ez történt, megakadtam, majd feladtam, nem foglalkoztam vele. Magamat szidtam, hogy "eddig összesen egy történetnek kezdtél bele, és még azt sem fejezted be, pff", ahelyett, hogy ez még jobban motivált volna. De most megtörtént a pillanata, mert nem akarok olyan bloggerina lenni, aki tényleg a vége előtt hagyja abba.

Be szeretném fejezni, őszintén mondom, mert látom, hogy van, akit még mindig érdekel. És engem is. A napokban kezdtem újraolvasni az Éhezők Viadalát, hiszen nagyon hálás lehetek a trilógiának, s ez még jobban meggyőzött a folytatást illetően.

Csak egy kis türelmet szeretnék kérni Tőletek (ha nem vagyok pofátlan a történtek után). Iskolába járok, dolgozom, táncolok, rengeteget tanulok, úgyhogy kell egy kis idő, amíg elolvasom a fejezeteket, és nekiállok a következő átírásának. De megfogom tenni, ezt itt és most megígérem Nektek, és bedughattok egy Arénába, ha nem teszem meg. Nagyon hiányzott ez a család, jaj, mindjárt elsírom magam, olyannyira. Nem hagylak el Titeket még egyszer a vége előtt, szeretném, ha már Ti is kitartanátok mellettem azzal erőt pumpálva belém! <33

Hamarosan jelentkezni fogok, akár egy helyzetjelentéssel, akár egy új designnal, hiszen már másfél éve volt az utolsó váltás, ideje lenne egy újat készíteni.

Addig is legyetek jók (vagy rosszak!), tanuljatok szépen, és olvassátok újra a trilógiát, hiszen hamarosan kijön a legutolsó film. További szép napot, Drágák! <3

:')

42. fejezet

Drága Olvasóim! Sajnálom, hogy így eltűntem, de meghoztam a következő fejezetet azoknak, akik még mindig itt vannak, és reménykedtek, nem hagyom abba. Mostantól jobban igyekezni fogok, ígérem, csak kevesebb a szabadidőm, mióta többet sportolok, ráadásul az iskola az első, így a blogolás hátrébb csúszik sajnos. Jó olvasást kívánok, véleményeket pedig szívesen várok! :)

A folyóhoz érkezve megtorpanunk, és végezetül lerogyok a földre. Nem érzem se a lábamat, se a kezemet, a tüdőmről pedig már ne is beszéljünk. Egyáltalán nem vagyunk hozzászokva a futáshoz, a maximum távolság otthon is csak annyi volt, amit a rétig tettünk meg, sétálva tíz perc, rohanva olyan öt-hat. És hogy most mennyit futottunk? Fél órát körülbelül.

- Minden oké? – teszi fel a kérdést, miután hosszabb levegővételek után leguggol mellém. Hogy tud majdnem nem meghalni? Úgy érzem, minden porcikám szétrepedne, a fejem pedig robbanni készülne a lüktető ereimtől.

- Dean, normális vagy? – kérdezek vissza, miközben majd’ megfulladok az oxigénhiánytól. – Kicsit hosszú táv volt, nem gondolod?

Elgondolkozik, miután rájön, igen, nem kellett volna több kilométert futnunk. Jókor, mondhatom.

- Sajnálom, csak meg voltam ijedve, hogy hamar felébred, utánunk jöhet és elkaphat. – Jogos az érve, hiszen a fiú állapotáról dunsztunk sincs, de azért az biztos, hogy nem futott volna utánunk annyit, főleg, hogy csak akkor tudott volna következtetni merre szedtük a lábunkat, ha figyelte volna az ellaposodott füvet. Viszont lemerném fogadni, hogy még mindig eszméletlenül fekszik a támadás helyszínén, a tónál.

Most először jobban megfigyelem a környéket; ahhoz az állapothoz képest, mikor utoljára láttam a folyót, most sokkal keskenyebb, azaz... közelebb vagyunk a Bőségszaruhoz. Ahol Hivatásosok vannak. Gyilkosok. Rossz emberek.

- Dean, azt hiszem, kicsit téves helyre jöttünk – kezdek el mutatni a kezemmel jobbra, amerre már a fák is távolabb helyezkednek el egymástól. Bámulom a köztük lévő teret, majd felpattanok, és elsétálok arra lassú léptekkel, zajtalanul.

És akkor észreveszem. Olyan száz-százötven méterre ott villog a Bőségszaru fényes ezüst külseje. Hátralépek párat, miközben a kezemet a szám előtt tartom. Félek. Nagyon félek.

És akkor most én eredek neki a futásnak magam mögött vonszolva Deant. Ugyanolyan helyzetben vagyunk, mint idefele jövet, csak fordult a kocka kettőnk között. Én vagyok megijedve, és ő próbál engem megállítgatni értetlenkedve.

- Myra, állj meg! – parancsolgat. Nem hallgatok rá, minél messzebb akarok kerülni innen, így az ellenkező irányba csipkedem a lábaimat.

Nem hallom magam mögött a barátom lépteit. – Myra! – ordít rám mérgesen Dean. – Azt mondtam, hogy állj meg!

Száznyolcvan fokos fordulatot teszek magam körül, miután engedelmeskedem neki. Kérdőn ránézek.

- Mi van már? – kérdezi higgadtabban. Hát nem érti.

- Messzebb akarok tőlük lenni! – válaszolom hadarva és levegőt kapkodva.

- Kiktől? – kérdez ismét. Még mindig nem érti.

- Hát nem láttad? A folyó. Szűkebb volt, azaz nem voltunk messze a Bőségszarutól. És kik szoktak ott táborozni? – az egyik szemöldökömet felvonva teszem fel a kérdést a végén.

- A Hivatásosok... – feleli végre rájőve. – Kik vannak még köztük?

- Juliet meghalt... A körzettársa, illetve Cara, ha jól emlékszem, és az ő társa is. Harmadik Körzetből mindketten elhunytak – igen, Mark... Mark nincs többé –, és még Sophie körzettársa. Bár nem tudom, beállt-e hozzájuk.

- Tehát még nagyon veszélyesek. Őszintén, az a Cara lány is elég bolondnak tűnt nekem a Kiképzésen, túlságosan... Elvetemültnek.

- Mint Juliet – vetem közbe. – Nem különböznek egymástól.

- Pontosan.

- De ne beszéljünk róluk, egy, tudod, hogy nem szeretek kibeszélni másokat, mindig lelkiismeret furdalásom van utána, kettő, egyszerűen nem akarok kettejükről beszélni, eszembe jut, hogy kiröhögtek, és mit ne mondjak, nem valami kellemes emlék – zárom le. Nem, tényleg nem akarok arra visszaemlékezni, bár az utána történtek már kellemesebbek voltak; Katnisszel való beszélgetés, és... és Dean szerelmi vallomása. Azokat az eseményeket már nyugodtabban idézem fel.

- Oké, akkor találjuk ki, mihez kezdjünk – kezd el tanakodni. Csatlakozom hozzá. – Az eső várhatóan hamarosan megered, úgyhogy búvóhelyet kellene keresnünk.

Felpillantok a kék égboltra, ami már nem is az, a sötétszürke felhők átvették az uralmat felette, kis sötétséget is szórtak ránk ráadásként. Egy órán belül tényleg nagy vihar tombolhat körülöttünk.

- Hova menjünk? – teszem fel a kérdést, mikor hirtelen hideget érzek egy pontban a széttárt kezemen. Odanézek. Egy dagadt esőcsepp.

Dean is érzi már a ráhulló esőt, így gyorsan válaszol:

- A fák nem fognak védelmet adni, így fogalmam sincs, semmi olyan hely nincs a környéken, aminek fedele is lenne...

- A Bőségszarun kívül – vágok a szavába. De nem reményteljesen mondom, hanem inkább remény vesztesen. Lemerem fogadni, hogy szándékosan teszik ezt velünk a Játékmesterek. Odaterelnek bennünket, hogy aztán legyilkoljuk a másikat, és vége legyen az egésznek, hiszen már régóta itt tartózkodunk. Félek, nagyon félek a döntő pillanattól.

- Nem, nem megyünk oda, érted? Nem bírunk el velük, esélytelen...

És ekkor egy hangos ágyúdurranás hasítja ketté a levegőt. Valaki meghalt. De ki? Cara? Juliet körzettársa? Vagy Sophie-é? Vagy akit leütöttünk? Nem tudom, de annyi szent, fogyatkozunk, mint háborúban a katonák. Hányan lehetünk? Heten-nyolcan?

Hirtelen nem messze tőlünk falevelek zörgésére leszünk figyelmesek. Az egyik fatörzs mögé bújunk, ami nem nehéz úgy, hogy ne vegyenek észre bennünket, hiszen vékonyak vagyunk és elférünk mögötte úgy, hogy Dean nekitámaszkodik, én pedig neki.

Fél szemmel kinézünk a fa mögül, és azt tapasztaljuk, hogy egy fiú fut gyors léptekkel a Bőségszaru felől be az erdő sűrűjébe, kicsit vizesen – a Bőségszarut körbeöleli a „folyó” – és ijedt arccal. Azt hiszem ő való az Első Körzetből, de nem vagyok benne biztos, mert még a Második körzetbeli fiú is él.

- De... – kezdek neki, de Dean, akinek a nevét ki akartam ejteni a számon, visszatart. Méghozzá azért, mert egy lány tűnik fel az erdő szélén, aki kiáltozni kezd.

- Úgyis megtalállak, nem menekülhetsz el, meg foglak ölni! – hangzik el a mondat, nagyon ismerős az illető hangja.

És már tudom is ki az. Cara.

Kimeredt szemekkel fordítom a fejemet Dean felé, a nyakam majd’ kitekeredik a művelet közben.

Ő is ugyanúgy néz rám, ebben is látszik, hogy sok mindenben hasonlítunk. A gondolkozásmódunk, a nézésünk... Ebbe most inkább nem megyek bele, van más fontosabb is, amire koncentrálnom kéne.

A zörgések távolodnak tőlünk, mindkét irányból, ami annyit jelent, hogy Cara és a fiú is más irány felé vették az útjukat. Nem tudom, mi történhetett köztük, de abban biztos vagyok, hogy semmi jó.

Valószínűleg ők is rájöttek, hogy vihar fog közeledni – amiből az eső már nagyban esik –, és ez egy jel, hogy lassan vége a Viadalnak. Így elkezdték kiirtani egymást, azaz felbomlott a szövetségük, és úgy érzem nem sok ideig fog tartani, míg másokat is megtalálnak. Azaz minket. Engem és Deant.

Miután mindenki eltűnik a közelünkből, megfordulok Dean felé, a köztünk lévő távolság csak pár milliméterre csökken. A szemébe és az ajkára nézek felváltva, de ő ís ugyanezt teszi, úgyhogy nincs okom zavarban lenni. De valamiért mégis abban vagyok.

Aprón kapkodom a levegőt, majd végül lehajtom a fejem.

Ennek nem most van itt az ideje. Egy szörnyű helyen vagyunk, ahol az életünkkel jobban kellene foglalkoznunk, és nem azzal törődnünk, hogy agyon csókolgassuk a másikat. Azonban van valami, ami mégis az utóbbi felé húz, és az a kíváncsiság.

- Hé, minden rendben? – szakítja félbe a gondolataimat Dean a kérdésével, miután a hüvelykujjával az államon felemeli a fejem. Mélyet lélegzem.

- Persze, hogy minden rendben van, csak... – hagyom félbe a mondatomat.

- Nincsen semmi baj, oké? Én itt vagyok neked – szól gyengéden és törődően Dean.

- Igen, tudom, és hálás is vagyok ezért, hogy ebben a nehéz időben velem vagy – felelem szinte suttogva.

Lezárásképpen a száját az enyémre tapasztja. Egyik pillanatról a másikra lehunyom a szemem, és engedek magamnak belemélyülni a csókba, amiben most már nyelveink körkörös táncot járnak. Mindent bajt elfeledtetek magammal ebben a pár percben, és csak is a szerelmünkre gondolok. És arra, hogy sosem akarom elveszíteni Őt.

Egy hatalmas mennydörgés szakít szét minket, amitől megrezzenek. Ha mennydörgés van, akkor villámlás is.

- Most mit csináljunk? – teszem fel a kérdést tehetetlenkedve, miközben még mindig nagyon közel vagyok hozzá, szinte a szájába beszélek.

- Fogalmam sincs – válaszolja úgyszintén olyan helyzetben, amilyenben én vagyok. Esőcseppek csepegnek le az orra hegyéről, miközben beszél, ahogy az enyémről is.

Erről eszembe jut az a nap, mikor a réten – milyen meglepő – töltöttük a délelőttöt hétvégén, és nagy felhők kezdtek tornyosulni fölénk, amiből tudtuk, nem sok jó fog kisülni.

De nem mentünk. el. Ott maradtunk, mert át akartuk élni életünk első közös megázását a szakadó esőben. És egyáltalán nem bántam meg, ahogy Dean sem. Rohangáltunk pocsolyákba lépkedve, amitől tiszta sár lett a cipőnk és a nadrágjaink lábszárai, apuék nem is nagyon örültek neki, mikor olyan koszosan hazaértem.

Élveztem azt a pillanatot. Szabadnak éreztem magam, amit ritkán tehettem meg az iskola irigy tanulói miatt. És most is így éreztem, mikor ajkaink hosszú ideig egymáshoz ragadtak. Szabadságot éreztem, azt, hogy bármit megtehetek.

Úgy döntünk, ott maradunk a fa alatt, ami nem nyújt 100%-os védelmet, de így is többet, mint a pusztaság. És habár a villám előbb csap bele egy fába, mint egy sima területbe... Az a megérzésünk, jobb, ha mégis itt maradunk. Ha a Játékmesterek meg akarnak minket ölni, úgyis megteszik, de arra is van esély, hogy azt akarják, egymást öljük meg. Kíváncsian várom, melyik fog előbb bekövetkezni. Addig is élvezem a barátommal együtt töltött maradék időt hátralevő életünkből.

Miután lecsendesül a vihar – napoknak tűnik, pedig csak fél volt –, még jobban Dean mellkasába fúrom magam. Éhes és szomjas vagyok, ráadásul a nátha se perc alatt mutatkozott meg rajtam, mintha a felhőszakadással együtt csapott volna le rám. Dean másodpercről-másodpercre adja a kezembe a mohákat, amiket már nem győzök eldobni magam mellé.

Otthon nagyon ritkán voltam beteg, ha évente egyszer, télen nem engedett volna ki magából az ágy, de akkor is kitartó és akaratos voltam, iskolába akartam menni, hiszen nem volt senki, aki segített volna behozni a lemaradást, Dean egy évfolyammal felettem járt, gőze sem volt már róla, előző évben miket tanult és mit nem, így magamra voltam hagyatkozva. Egyedül Jenna volt az, aki igyekezett a segítségemre lenni, több-kevesebb sikerrel.

 - Hozok pár szem gyümölcsöt, kell a vitamin – szólal meg Dean sok tartó csönd után. Csak bólogatok, félek, ha elkezdenék beszélni, meg sem tudnék mukkanni, hiszen ha nátha van, torokfájás is, vagyis lesz, érzem, hogy lesz.

Miért pont a Viadalon vagyok ilyen pocsékul? Pont akkor, mikor az ellentettjének kellene lennem? Ez így nem lesz jó, nagyon nem, mert ha rosszabbra fordul az állapotom... Bele sem merek gondolni, milyen következményekkel járhat. Legyengülök, erőtlen leszek, és lehet, pont egy kis mozzanaton fog múlni minden, az életem, az életünk, de nem fogom tudni megtenni azt a mozdulatot, örülhetek, ha a mohát az orromig fel fogom tudni emelni és eltávolítani belőle az  orrdugulást.

Valószínűleg a sok vitamin és ásványi anyagok, víz hiányának a hibája. Pár deciliter mennyiség az, amit, naponta legurítok a torkomon, a gyümölcsökből habár sokat eszem, úgy tűnik, mégsem elegendő. Otthon más táplálék is a szervezetembe jutott.

Igen. Nem éheztünk otthon, bevallom az igazat. De hogy miért nem? Mert tettünk ellene, így jutott elegendő étel az asztalra. Ennyiről szól csak az egész; meddig vagy képes elmenni azért, hogy mentsd a saját és a családtagjaid bőrét. Apukám és Anyukám előre gondolkodtak, ahogy Jenna tette, és ahogy én is teszem. Már az iskola kezdetén neki álltunk, bizonyítottunk, fényt világítottunk a képességeinkre. Küzdöttünk. Ebből eredően nem véletlen, hogy a nővérem és az Apám is jól fizető állást kaptak. Bíztam benne, követni fogom őket...

Sokan, ha egy akadály elé érnek, nem küzdik azt le. Feladják, mert azt hiszik, nem fog nekik sikerülni, és már semmibe veszik az egészet, kikerülik, keresnek másik utat. De az nem helyes. Át kell ugorni, amire sajnos kevesen képesek. És ezért kéne mindenkinek hinnie és remélnie, hogy ne tántorodjanak vissza. Hit és Remény. Két dolog, ami rengeteget segített nekem. Már csak azt kéne elérnem, hogy mást is motiváljon.

Sokáig tart, míg Dean visszaér, de elvagyok addig, elfilozofálgatok. Gondolkodom, tehát vagyok, hangzik egy több ezer évvel ezelőtt élt filozófustól, akinek e mondata a mai napig fent maradt. Senki sem használja, úgy tűnik, csak én vagyok olyan, akit az ilyen régi dolgok is érdekelnek. De nem szégyellem, baj nem lehet belőle, ha több tudást szivárogtatok be az agyamba.

- Sajnálom, hogy eddig tartott – mondja Dean fáradt hangon, mikor később sietve visszaér hozzám. Első mozdulata, hogy megmutassa, mit rejt a félig felhajtott pólója. A szemem először az izmos, kidolgozott hasára téved, egy ideig bámulom is kockás testrészét, de mikor feleszmélek, hogy olyan piros lehetek, mint egy paradicsom, inkább arra nézek, amit mutatni akart.

Kisebb-nagyobb bogyókkal van tele a koszos pólója, többsége az áfonyára hasonlít, nem tudom rendesen kivenni, időközben ránk borult az ég sötét fátyla. Mikor a számhoz emelek egy darabot, és a nyelvemmel megízlelem az apró gyümölcsöt, rájövök, tényleg az, amire először gondoltam. Áfonya.

Nem sokat eszem, nincs túlzottan étvágyam, így a maradékot félretesszük. Ahogy a gyümölcsök levei beleivódnak Dean pólójába, olyan, mintha egy súlyos sérülést szerzett volna a hasán, és a miatt vérezne. Aki csak egy pillanatra látná, azt hinné, haldoklik, de tudom az igazságot, nincsen semmi baja. Láttam ott a bőrét, ami egy rövid percre el is terelte a figyelmemet.

Ágyúdörrenés szakítja félbe a gondolataimat; az utóbbi napokban túl sok hangzott el belőle, míg volt, hogy egy hétig csak egy-kettő. Hullunk, mint a legyek, és napok kérdése, míg vége lesz a Viadalnak. Belegondolni is rossz.

Csendben ülünk egymást mellett Deannel, a fejemet a mellkasának döntöttem, mikor letelepedett mellém, a karjaival közrefog. Nem szólunk semmit, úgyis csak ugyanazt a témát feszegetnénk: ki hallhatott meg. És azt felesleges, egy órán belül körülbelül megtudjuk, már bőven éjszaka van, lassan fel fog csendülni sokadszorra a Himnusz dallamos hangja, a halott gyerekek arcképeit a felhőkkel teli égre kirajzolva.

És meg is történik akkor. Juliet körzettársa az, aki életét vesztette – valószínűleg a Bőségszarunál –, illetve a srác, aki ellenem merényelt támadást. Talán a srác ölhette meg, aki tőlünk nem messze rohant be az erdő mélyébe, nem tudni. Most nem is nagyon akarom, rosszul vagyok, így inkább alvásra szánom rá magam, amennyire az lehetséges a porcikáim fájdalmával és reszketéssel. De muszáj megpróbálnom legalább.

Azonban mikor lehunyom a szemem, azonnal kipattannak egy ismerős hang hallatára. Claudius Templesmith. Vajon mit akarhat? Másodperceken belül kiderül.

- Kiválasztottak, figyelem! A holnapi nap lakomát rendezünk, a többségeteknek szüksége van valamire, amit csak mi adhatunk meg... – Deannal egymás szemébe nézünk, kíváncsian. – További sok sikert, és sose hagyjon el benneteket el a remény! – zárja le mondandóját egy ismerős mondattal.

Mindketten tudjuk, mit rejt számomra holnap a Bőségszaru.

És nem, nem fogom Deannek engedni, hogy megszerezze.

Vagy velem, vagy sehogy sem.

41. fejezet

Odébb pakoltunk 100-200 méterrel a tótól, miután megmosakodtunk. Megegyeztünk, hogy nem hiányozna egy "baráti" találkozás egy-egy kiválasztottal.

Így alakult, hogy most nyugodtan túltehetjük magunkat a mai szörnyű nap után.

Sophie. Még mindig gondolák rá, hiszen ha egy napja, hogy tragikusan kilépett a csapatból. Még mindig azon gondolkozok, miért nem ébredtünk fel az ágyúdörrenésre... Rendben, nem tagadom, jól aludtam a múlt éjjel, de ezeknek olyan hangos hangjuk van, nincs ember, aki ne riadna fel rájuk. Bár, ki tudja, lehet tényleg úgy szunyókáltam, mint egy medve, aki a téli álma közepén jár.

Hirtelen ujjak vándorolnak a kezemre. Egy pillanatra ledermedek, viszont, mikor oldalra fordítom a fejem, megnyugszom, hogy csak Ő volt. Elmosolyodom, azonban szólni nem szólok semmit.

Ő is mosollyal felel a mosolyomra. Nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam.

– Minden oké? – teszi fel a kérdést. Bólogatok, ennyi telik ki tőlem.

Visszanéz az égre, s mint a csillagászok, úgy firtatja az apró égitesteket. Utánozom.

- Min gondolkodsz? – töri meg a csendet hirtelen. Feléje fordítom a fejemet.

- Kivételesen mindenen... – Elnevetem magam. – Oké, nekem ez nem megy, nem tudom eljátszani újra – fejezem be visszaszegezve a tekintetemet az égre.

- Mit is? – kérdezi értetlenkedve.

- Jaj, Dean, ne csináld már! Ugyanezt mondtad a Viadal előtti estén, mikor a réten voltunk. Csendben feküdtünk, aztán jött a dumád, hogy min gondolkozom, én meg feleltem, hogy mindenen, de hogy főleg a Viadalon. Tudom, hogy szándékosan hoztad fel. Nosztalgiáztál.

- Akkor most lebuktam? – fintorogva kérdezi.

- De le ám! – válaszolom. Felülök, de hogy tényleg ne ismétlődjön meg az a beszélgetés, nem a térdemet átkarolva helyezkedem el, hanem törökülésben. Viszont a hajamat kénytelen leszek kibontani és beletúrni, túlságosan is szétjött a fűben fetrengve, főleg akkor, mikor Dean elkezdett csiklandozni nemrég.

 - Na, de most tényleg! – erőszakoskodik. Nagyon kíváncsi.

- Nem tudom, gondolkozok valamin, de nem tudom, talán így az egészen, a mai napra tekintek vissza, nem tudom – felelem összezavarodva, miközben a hajamat egybefogom, a fejem közepén megcsavarom, hogy a hajgumit beletehessem, béna kontyot készítsek a segítségével. – És te? – kérdezem vissza.

Lassan ő is felül, de most inkább kinyújtja a lábát.

Az egyik szemét lehunyja, a száját afelé húzza, hogy látni lehessen rajta, meg fogja fontolni, mit ejtsen ki a száján.

- A tetteimre. Hogy miket követtem el az utóbbi időben. – Kérdőn ránézek, de folytatja. – Tudod, ahhoz képest, hogy te mennyire nagyszerű embernek tartasz, én nem így vagyok magammal. Főleg a Viadal óta... – Azt hiszem, tudom, mire gondol. Bunkón bánt Markkal, és csak is azért nem ment neki, mert én megkértem rá, hogy legyen vele normális, illetve... Megölt egy gyereket. Egy lányt. Bármennyire is az a lány – Juliet – nem volt épelméjű, azért nem könnyű feldolgoznia. Vajon én ölni fogok a maradék időben? Úgy terveztem, hogy nem, nem fogok, hiszen egyáltalán nem helyes dolog. De azóta, hogy részese vagyok ennek a szörnyű eseménynek... Nem tudom. Istenem, kezdek azon gondolkozni, hogy ha úgy hozza a helyzet, gyilkolni fogok! Myra, nem fogsz semmi hülyeséget csinálni. Mert nem muszáj. Semmi sem muszáj. Ha kényszerhelyzet lesz, még akkor is választhatsz. És jól fogsz dönteni.

- Dean, ezt már megbeszéltük, ne legyen annyira bűntudatod miatta. Én megértelek, őszintén megértelek, hiszen, ha nem tetted volna azt, amit, akkor már abban a pillanatban meghaltam volna, akár Sophie-val egyetemben. Sophie így neked köszönheti, hogy elbúcsúzhatott a szeretteitől, és hogy lehetett még egy-két boldog napja. Ha még egyszer lelkiismeret-furdalásod lesz, gondolj erre. Hogy habár szörnyű dolgot tettél, közben jót is. Életeket mentettél. Kettő egyért cserében. Gondolj Sophie-ra. – Úgy vélem, sikerült meggyőznöm, mert elgondolkodik, aztán rám néz, és azt mondja:

- Köszönöm. Mindig megmentesz.

- Ez a dolgom. Ahogy a tiéd is. Megmentjük egymást, segítünk a másiknak – zárom le. Mély levegőt szívok, majd visszadőlök egy pillanat alatt a puha fűbe. Mikor a fejem a földre esik, a Himnusz dallama süvít a levegőben, miközben országunk címere villan fel velem szemben. Lélekben kezdek felkészülni, kinek az arcképe fogja indítani a sort.

És meg is jelenik. Sophie, Negyedik Körzet. Akkor Az Első Körzetből a fiú még él, illetve Cara és a társa, ami három Hivatásost jelent. Ami nem jó, nagyon nem jó.

És akkor megjelenik két újabb kiválasztott, akik a Tizedik Körzetből és a Tizenegyedikből származnak. Egy fiú és egy lány. Egyszerre haltak meg; biztos csatát vívtak egymással, vagy... Nem, még gondolni is rossz arra, hogy valami lények végeztek velük. Igazából hónapokig kombinálhatnék, hogy hogyan haltak meg, de nem teszem, valahogy nincsen hangulatom hozzá, most inkább Sophie-ra gondolok, de Dean megszakítja a gondolkodásomat.

- Szerinted mit szólhatnak hozzá a többiek, hogy mi még életben vagyunk? – kérdezi maga elé bámulva.

- Mármint az életben maradt kiválasztott, vagy az otthoniak? – kérdezek vissza.

- Inkább mindkettő.

- Hát, nem is tudom. Ritka az ilyen eset, de most, hogy mondod, én is gondolkozom rajta. Tényleg, Dean, hogyan élhetünk még? Nem vagyunk valami nagy harcosok, csatát is csak egyszer vívtunk, komolyan, semmit sem csináltunk. Csak úgy vagyunk itt – mondom a végén rájőve az igazságra. Mázli? Szerencse? Fogalmam sincs.

- Okosak vagyunk – feleli kis idő elteltével.

- Visszagondolva az előbbi hétre, nem használtuk az eszünket. Csak ritkán.

- Akkor azt kell, hogy mondjam, nem tudom. Az évek során biztos voltak még ilyenek, mint mi. Hogy elkerül bennünket a baj.

- Talán – válaszolom befejezésül. Ekkor már az oldalamra fordulok, hogy aludjak egy kicsit. Dean, mint mindig, vállalta az őrködést, de a szájába rágtam, hogy ébresszen fel, ha nem bírja tovább. Bár, nem mintha engedelmeskedni szokna. De hát ő ilyen. És mindenki más.

Reggel korán felkelek, nem tudok aludni, és mikor felülök, észreveszem, hogy Dean engem néz az egyik fától nem messze. Ezután körbetekintek, és tapasztalom, hogy a Nap még csak most kezd előbújni. Hajnal van még.

Újra Dean fáradt szemeibe pillantok, amik minden másodpercben le szeretnének hunyni, de tartják magukat.

- Menj aludni, álomszuszék – szólok hozzá, mire „felébred”.

- Nem kell, megvagyok – erősködik. A fejemet rázom.

Felállok, megigazítom magamon a ruhámat, és elindulok felé lassan, kicsit szédülve.

- Mond annak, aki hiszi. – Megfogom a karánál fogva, és a földre vezetem, jobban szólva lenyomom kényszerítve, hogy aludjon. – Fogadj szót.

És szót fogad. Ledől, s pillanatokon belül már az álomvilágában jár.

Én Sophie-ról álmodtam, illetve a családomról. Anyáról is. Sophie a körzetünkben volt, és én meg bemutattam a családomnak. Szerényen lépett be az ajtónkon, de végül átlépett a küszöbön, s apáék már azonnal köszöntöttek is minket. Anyu és Jenna finomságokkal várták, és mikor egyenként megismerkedett a családtagjaimmal, Jasonnel is beleértve, aki a szobájában gubbasztott mindaddig, míg Anya nem szólt rá, hogy illik lejönni. Akkor kibaktatott sötét zugából. A bemutatás után megjelent Dean, aki úgy üdvözölte Sophie-t, mintha évek óta nem látta volna. Aztán eszegettünk-iszogattunk, s hárman futóversenyt rendezve a rétre mentünk. Nem sokkal később felébredtem.

Őt bámulom. Ahogy szuszogva alszik. Kusza hajtincsek lógnak a szemébe, kicsit megnőtt a sötét haja az óta, mióta bezártak minket ide. És még szépen fejeztem ki magam. De hogy Deanre térjek vissza: aranyos. Szája félig mosolyra van húzva, mintha valami szépet álmodna. Az enyém az volt, napok óta nem álmodtam összetett dolgot, általában össze-vissza vannak az idők, helyszínek és történések, de mos végre konkrét dolog pergett le a szemem előtt. Habár lehetetlen dolog, de kellemes. És megnyugtató.

Úgy fél óra múlva érezni kezdem, hogy már olyannyira szomjas vagyok, hogy nyelni is alig bírok. El kéne mennem a tóhoz vízért, Dean is biztosan örülne, mikor felkel, látná, hogy nem kell elmennie, mert már hoztam neki is. Vagy, megharagudna rám, amiért szó nélkül elosontam egyedül ezzel kockáztatva az életemet. Viszont rövid gondolkodás után arra jutok, hogy igen is elmegyek, mert bazira szomjas vagyok, és nem tudnék még órákat várni rá, hogy felfrissüljön a szervezetem.

Egy puszit azért lehelek a homlokára, majd az üvegeket felkapva útnak indulok. Nincsen messze, hamar visszaérek, öt-tíz perc az egész. Sőt, még a tempót is gyorsabbra veszem, hogyha netalántán véletlenül felébred, elmondhassam, hogy tényleg nem sok időre léptem le.

A séta közben hirtelen azon kapom magam, hogy a Sophie által megtanított dalt dúdolgatom. Milyen régen jutott az eszembe! Talán utoljára akkor, mikor még Deant kerestük. Nem emlékszem tisztán, összekavarodnak a gondolataim ide bent; az időérzékemről nem is beszélve. Viszont Sophie nélkül már nem ugyanolyan...

A tóhoz érve azonnal a vízébe mártom a két palackot, most már kicsit elkeseredetten, mert igen, a dal rontott a kedvemen. Újabb dolog, ami a gyászra emlékeztet.

A palackok lassan telnek meg, ráadásul úgy terveztem, hogy először megtöltöm mindkettőt, és csak azután tekerem rájuk a kupakot, de meghiúsul a tervem, mert az egyik úgy dönt, hogy eldől és kiborul.

- Na, jól van ám! – szitkozódok magamban. Így újra a hideg vízbe mártom.

Lépéseket hallok magam mögött.

- Sajnálom, csak már majd' szomjan haltam... – kezdek neki, de ahogy megfordulok, tátva marad a szám, és megakadnak a szavak a torkomon. – Dean! – ordítom teli torokból, ahogy a fiú közeledni kezd felém rohamos léptekkel, egy lándzsával a kezében.

Balra ugrok, hogy kitérjek előle, s mielőtt újra nekem rontana a támadóm, kihúzom a zsebemből a kést, amit az őrködés előtt rejtettem el oda, és újból a barátom nevét kiáltom.

A késemet előre tartva ugrok el ismét a fiú elől, aki nem szándékozik feladni a küzdelmet.

Nem fogok ölni. Nem ölhetek. Bármi is fog történni a következő percben, nem gyilkolással fogom megoldani a problémát. Más utat kell keresnem.

Harmadszorra kiáltom Dean nevét, a remény még mindig nem hagy el, hogy meghallja. Bízok, remélek.

A magas, szőkésbarna hajú kiválasztott nem adja fel, továbbra is próbálkozik a kivégzésemmel, s mikor a földön feküdve látom, hogy éppen rám készül ugrani a lándzsa hegyes végével előre, megijedek és ledermedek egy pillanatra, mert ugyanolyan szituációban érzem magam, mint mikor Juliet vetődött így felém. És most nincs itt Dean.

Gyorsan megint őérte kiáltozok, s fogom magam, baloldalra gurulok hármat. Miközben igyekszem minél előbb feltápászkodni a talajról, csak annyit látok, hogy egy alak közeledik hátast az ellenségem felé, aki egy hatalmasat üt egy több centiméteres vastag faággal a támadómra, aki nyomban oldalra dől és kifekszik. Végigkövetem, ahogy eszméletét veszti, csak utána nézek rá a tettesre.

Gyorsan felállok, majd rohanok a karjaiba, hogy szorosan magamhoz vonjam.

A nyaka köré fonva a karjaimat szinte megfojthatom, de ő meg olyan erősen fogja a fejemet az egyik kezével, hogy szét is roppanthatná.

- Istenem! – nyögöm ki végül. – Azt hittem sosem fogod meghallani a segélykiáltásaimat!  majdnem sírásban török ki.

A kezét a karomon lehúzva tol el magától. – El kell mennünk innen, most. Ki tudja, meddig lesz kiütve – szólal meg ő is. Sok kicsit bólogatva jelzem, hogy megértettem.

A földön fekvő emberre pillantok, aki úgy néz ki, mintha aludna. De nem alszik, elájult. És azt hiszem, ha felkel, 20 fájdalomcsillapító sem tompítaná a fejfájását. De az már nem az én gondom lesz.

Dean szinte magával ráncigálva vezet el gyors léptekkel, de én még mindig azt a szerencsétlen fiút bámulom. Mikor észhez térek, Deant kezdem el kérdésekkel bombázni.

- Biztos, hogy nem ölted meg? – kezdem az elsővel futás közben, de szinte minden második lépésnél hasra tudnék esni, úgy huzigál.

- Nem – feleli röviden.

- Egyáltalán ki volt ő? És miért egy faágat használtál? – folytatom tovább, amire már nem válaszol, a rohanásra jobban koncentrál.

S így egy pillanat alatt eltűnünk a fák sűrűjében, miközben  még több ezer kérdés gyülemlik fel bennem.