30. fejezet

Sziasztok Drágák! Na most készüljetek fel, dumálni fogok egy kicsit, de jobban teszitek, ha elolvassátok. Mikor én ezt a fejezetet kiteszem, lehetséges, hogy már a repülőtér felé vezető úton leszek. Igen, elutazom sok időre, város szerint Bangkokba, úgyhogy drukkoljatok, hogy ne zuhanjon le a repülő vagy ne keveredjek a tüntetők közé, vagy bármi, mert repülni még sosem repültem, úgyhogy eléggé félek. Ugye nem szörnyű? Na de viszont mivel nagy valószínűséggel nem leszek internet közelben, időzítettem be nektek egy fejezetet, ami augusztus 3.-án fog kikerülni. Sajnálom, hogy csak két hét múlva, de amint már mondtam, nehezen haladok az írással, bár az előző fejezethez érkezett kommentek inspiráltak valamennyire, amit köszönök is, de mégsem szeretném beérni magamat, mert abból semmi jó nem sülne ki. És még jobban sajnálom, hogy az azutáni fejezetet pedig csak augusztus 17.-én olvashatjátok, viszont azt már én fogom hozni, akkor már itthon leszek. Ennyi lett volna, azt hiszem, remélem nem felejtettem el semmit, csak mert gyakran előfordul. Kívánok nektek további jó nyarat, 4 hét múlva találkozunk imádott Olvasóim! <33

Hajnalban arra kelek, hogy egy ágyú dördül el. Félve és megijedve felülök, mire Dean is megugrik. A szívemről egy hatalmas kő esik le, mert nem érte szólt, mert tudom, nem is szólhatott érte. Körültekintek, és azt tapasztalom, hogy valaki hiányzik közülünk. Mark. Feltápászkodom, Dean pedig követi a mozdulataimat.

- Minden rendben? – kérdezi aggódóan. Csak össze-vissza nézegetek, de Mark tényleg eltűnt, felszívódott, mint a köd.

- Nincs itt – felelem, miközben elindulok balra. 

- Mi? Ki? – kérdezi ismét értetlenül. Hol van? Miért ment el? 

- Mark – válaszolom feléje nézve. Sophiera pillantok, aki még az álmok álmát alussza. Ha megtudja...

- Csak nem hiányzik? – vágja hozzám Dean ölbe tett kezekkel. Ez meg mégis mit jelentsen?

Megtorpanok. – Ho...hogy mondtad? – kérdezem felhúzott szemöldökökkel. – Várjunk csak... Te most féltékeny vagy rá? – szegezem hozzá én is összefont karokkal.

- Én nem...

- De igen, az vagy! – szakítom félbe.  – Csak tudnám miért... – Semmi oka sincs annak lenni, mert én őt szeretem, eszem ágába sem jutna, hogy Markot válasszam. Annyi kérdés társul a többihez magamban, hogy ezek komolyan apró darabokra fognak cincálni.

- Megbízol benne, meg is véded, segítséget kérsz tőle, vidáman beszélgetsz vele. Te mit gondolnál fordított helyzetben? – Oké, én tényleg nem értem őt. Attól, hogy leállok vele dumálni pár szóra, nem jelenti azt, hogy odáig vagyok érte, sőt, az még semmit sem bizonyít.

- Olyan buta vagy. – Közelebb lépek hozzá. – Nekem csak te kellesz, csak te számítasz. Azért beszélek vele, mert Sophie kiakadna rám, ha egy mukkot sem szólnék hozzá, és itt hagyna minket. Sophie barátsága pedig fontos nekem. Tegnap már mondtam, mit gondolok Markról. Azóta nem változott semmi. És így a végén: olyan cuki vagy, mikor magyarázkodsz – zárom le a mondandómat őzikeszemekkel és elpirult arccal.

- Te pedig akkor, mikor kiállsz az igazad mellett. – Magához húz, s a szánk lassan összeér. Fű motoszkálására hirtelen hátra fordulok, és az eltévedt báránnyal találom magam szembe. Ugye nem hallotta az előbbit? Istenem, most nagyon szégyellem magam, nem szoktam kibeszélni embereket, szegény milyen rosszul érezheti magát. 

Deannel egymásra nézünk, majd újra Mark szemébe pillantok. – Hát meg vagy – elcsuklott hanggal szólalok meg. Csak bólogat.

- Ja. Hoztam húst – feleli vállhúzogatással. – Úgy sem tudtam sokáig aludni, gondoltam eltöltöm az időmet valami hasznossal – fél mosollyal, és megindulva, hogy a nyulat előkészítse a reggelire mondja. Imádkozok, hogy tényleg nem fülelt, így is elment a kedvem mindentől. Hirtelen úgy érzem, mintha rossz ember lennék. Rossz ember lennék, mert ilyet tettem, valakit kibeszéltem a háta mögött.

Lesütöm a szemem, és a számat kezdem el harapdálni. Lopva a szövetségeseimre pillantok. Sophie kezd ébredezni, a karjait lassan az ég felé emeli, és egy hatalmasat ásít. Felül, és egyszer ránk, egyszer Markra szegezi a tekintetét.

- Miről maradtam le? – kérdezi fáradt hangon.

- Semmiről - felelem mosolyogva. – Miről kellett volna? – kérdezem vissza.

- Hát nem tudom, azért kérdezem. De akkor nincs semmi szaftos sztori – válaszolja nevetve. Mindannyian csatlakozunk hozzá.

- Nincs – szólal meg Dean.

Odamegyünk Marknak segíteni, mondjuk, a piszkos munkát inkább a fiúk végzik el. Még mindig nem tudnék hozzá érni a bőr nélküli állathoz, és szerintem senkinek sem hiányozna, ha azt látnák, okádok össze-vissza.

Inkább valami más munkát vállalok. Összerendezem a cuccokat, külön-külön táskába a hasonló és különb dolgokat. Kiszámolom, meddig marad vizünk, majd az étellel is ezt teszem. A többit pedig csak pakolgatom, unalmamban.

Ezek után Sophieval ketten elvállaljuk a  tűzgyújtást. Rengeteget bénázunk, és folyton a másik szerencsétlenségén röhögünk. Közben azért a srácokra is kukkantok, de csak annyit tapasztalok, hogy amíg mi jól el vagyunk, addig ők se beszéd se szó nélkül dolgoznak az ennivalónkon.
Azt hiszem, sosem fogjuk elérni, hogy mind a négyen remek barátok legyünk. Fogalmam sincs, meddig fogjuk bírni együtt, de a maradék időben azt szeretném, hogy mindannyian jól érezzük magunkat e társaságban. Hogy kiélvezzük a hátralevő napokat, hogy olyan boldogságot érezzünk, ami örök időkig eltart. Hogy az életet szeretve éljünk, hogy ne aggódjunk semmi és senki miatt, mert együtt vagyunk, és megvédjük a másikat, kitartunk a másik mellett, és nem hagyjuk, hogy a rossz befurakodjon közénk. Egy boldog, barátságos csapat legyünk, akik mindig együtt vannak; csak ez lehetetlen lesz, mivel első ránézésre lesül Deanről, hogy nem csipázza Markot. Egy pillanat alatt szertefoszlik az elképzelésem a közeljövőről, egy pillanat alatt újra a valóságban találom magam. Hogy én mennyire szeretek álmodozni...

- Oké, amíg te elmeredsz a ki tudja milyen gondolataidban, addig megszenvedtem ezzel a tűzzel – rángat vissza a földre Sophie hangja.

- Egy mozdulattal feléje kapom a fejem. – Mi? – kérdezem értetlenül.

Hosszan kifújja a levegőt, és a szemét forgatja. – Nézz le – mondja kicsit idegesen.

Upsz. Segítenem kellett volna, de tényleg annyira elmeredtem, hogy ötletem sem volt arról, egyáltalán hol is vagyok.

- Sajnálom, legközelebb figyelek, és mindenben segíteni fogok – szólok aranyosan, és a karomat tárva várom, hogy megöleljen. De késő, én teszem meg előbb.

- Nem haragszom, nyugi, csak mostanában olyan álmodozó személyiség lettél. – Halkan felnevetek. Mennyire igaz. Néha sokkal jobb a képzeletbe menekülni, nyugtató hatást vált ki belőlem. De legfőképp, ha csak pár percre is, örömöt.

- Igen, tudom – felelem földre szegezett tekintettel. – Majd egyszer próbáld ki.

- Ha te mondod – válaszolja a vállát húzogatva.

- Én ám – fejezem be a monológot szinte hang nélkül.

Sophie elindul közben a fiúk felé. Addig én csak ülök, és várok. Vagyis inkább a korgó gyomrom vár arra, hogy elégtételt kapjon. Szerencsére egy órán belül meg is kapja. Szinte tömöm magamba a finom húst, de lassítok, hiszen ha gyorsan eszem, nem lakok olyan jól, mintha lassú tempóval lapátolnám a számba – akkor elég kevesebbet enni, és úgy érezzük, mindjárt kipukkadunk. Hogy ezt honnan tudom? A suliban tanultuk, biológia órán. Rengeteg mindenről szó esik azon az órán, főleg, hogy folyamatosan kérdezgettük a tanárt a természetről, és saját magunkról, a testünkről. A tanár mindig volt olyan kedves, és elmagyarázott mindent. Szeretem a bioszt, úgyhogy sok kérdésem nem volt, mindig megtanultam a tananyagot. Habár sok mindent elfelejtettem az évek alatt, azért az érdekes és a fontos dolgok megmaradtak bennem. Talán ezért is szeretek annyira a zöldben lenni. Mert szívesen tanulok róla, és sokkal jobb élőben megtapasztalni a csodát, amit Isten teremtett, mint a poros tankönyvben egy picuri képen nézegetni.

Este, mikor már gyönyörűen látni az apró csillagokat az égen, szétterülünk a puha fűben. Míg én Dean mellett heverészek közvetlenül, addig Sophie kicsit messzebb tőlünk, Markkal.
Tisztára olyan, mintha a Tizenkettedik körzetben lennénk, a kedvenc helyemen. Behunyom a szemem és magam elé képzelem a kis kerítést, ami elválaszt minket a számomra rémisztőnek tűnő nagy erdőtől, a rengeteg színes virágot a nagy fákkal a rét szélén, a vékony földutat, ami nem engedi, hogy eltévedjünk – hazavezet bennünket, s a dimbes-dombos részeket, melyeken mindig azzal szórakoztunk, ki tud onnan nagyobbat borulni. Régi szép emlékek. Mennyire boldognak éreztem magam abban az időben. Mindenem meg volt, ami csak kellett. Habár csak akkor éreztem magam így, mikor ott tengett az időm. Viszont mellettem volt az a személy, aki mikor kellett, átsegített a nehéz időkön. Akárhányszor azért rimánkodtam, hogy nem bírom anya nélkül, vagy, hogy soha többet nem akarok suliba járni a sok eszetlen miatt, akik folyamatosan megkeserítették az életemet, nem hagyta, hogy a mélybe zuhanjak, nem hagyta, hogy a boldogság ősi ellensége átvegye felettem a hatalmat. Olyan volt, mintha az én életemet bőven a magáé elé helyezte volna, és csak akkor érezte volna magát jól, ha bennem minden a legnagyobb rendben lett. Önzetlenül cselekedett minden alkalommal, jószívűen és odaadódóan dobta fel a rossz perceimet jobbakra. Fogalmam sincs, hogy ha nem találkoztam volna vele, akkor is a réten lettem volna-e minden áldott nap, fogalmam sincs, hogy akkor itt és most hogyan gondolnánk a másikra. Talán anya halála után depresszióba estem volna, talán még a maradandó családom sem tudott volna kihúzni belőle. De a lényeg a lényeg, hogy vele sokkal jobb az élet, elképzelhetetlen. Nem tudom, hogy a sors akarta-e így, hogy megismerkedjünk, legjobb barátok legyünk, és halálos arénába kerüljünk, de ha igen, akkor azt tudom, hogy rengeteg mindenből kimaradtam volna, ha csak neki kellett volna eljönnie ide. Valószínűleg a szobámba bezárkózva élnék minden nap. De így, hogy lehet itt ér véget az utam, olyan dolgoknak lehetek a részese, ami sosem történt volna meg velem otthon. Ha a sors nem így tervezte volna az egészet, akkor nem mondhatnám Sophiet a barátnőmnek, ha nem így írta volna meg, nem válaszolhatnánk a körzettársammal azt, ha megkérdezik, hogy: igen, mi egy párt alkotunk. Egy szerelmes párt. Ha nem így rendelte volna el, Mark nem mentett volna meg a halál torkából, és akkor nem lennék ennek a csapatnak a tagja. Ha a sors úgy dönt, hogy ezen a helyen kell meghalnom, akkor legyen. Legalább úgy fogok meghalni, hogy a végzetem előtt nagyszerű dolgok játszódtak le körülöttem és bennem, legalább nem maradtak nyitott kérdések köztem és Dean közt. Ha a sors ezt kívánja, akkor benne vagyok. Hiszen a sors dönti el, mikor mondhassam el azt: készen vagyok.