32. fejezet

Drágák! Sajnálom az egy napos csúszást, de amióta hazajöttem rengeteg dolgom akadt, sok mindenről megfeledkeztem, ahogy véletlenül arról is, hogy ki kellett volna tennem tegnap a fejezetet... Tényleg sajnálom, remélem nem haragudtok! Köszönöm szépen a kommenteket a távollétemben, nagyon jól estek, viszont az előző fejezethez érkezetthez válaszolni fogok majd, csak nem most, mert megint rohannom kell. Még annyit, hogy ez a fejezet ismét rövid lett, sajnos, de a következő(k) azt hiszem már hosszabbak. Na, befejeztem, kellemes olvasást, s használjátok ki a nyárból maradt  két hetet! <33

Mikor megnyugszunk és abbahagyjuk a sírást, visszaballagunk a táborba. Közel sétálunk egymás mellett, szótlanul. Ahogy lépegetek, minden egyes mozdulatnál beremeg a lábam, és úgy érzem, bármelyik pillanatban fel tudják mondani a szolgálatot.

- Elmondta, mi a véleménye rólam. Elmondta, hogy aranyos, kedves, és vicces vagyok. Ügyes, és hogy egy fantasztikus ember vagyok, és hogy sosem találkozott olyannal, mint én.

Kedvelt. - töri meg a csendet szomorú hangulattal. Mark egyáltalán nem tévedett.
Beleképzelem magam Sophie helyébe, és magam elé vetítem, hogy mi lenne, ha Dean hagyott volna el engem ilyen körülmények között. Sokkal rosszabbul viselném, sőt, megőrülnék.

Egy hatalmas nagy gombóc keletkezik a torkomban, ami nem hagy megszólalni. Viszont szerencsére folytatja.

- Ezért... Ezért nem értem, miért menekült el. Én nem adtam okot neki a távozásra, és valószínűleg emiatt próbáltalak titeket hibáztatni. Őszintén nem akartam, csak annyira összekutyulódott bennem minden, hogy azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Ugye meg tudsz bocsátani?

- Persze! És szerintem ezt Dean nevében is mondhatom - válaszolom. - Sajnálom, hogy alig felelek valamit, csak nem vagyok valami jó a tanácskozásban... - fejezem be bizonytalan hangon. A sajnálom, és a bocsánat szavakon kívül képtelen vagyok bármit is kinyögni. A gombóc csak ennyit enged.

- Semmi baj!

Nem messze, mikor látótávolságon belül vagyunk a táborunktól, azt tapasztalom, hogy a barátom egy kis farönkön üldögél, és a térdét remegteti. Amikor észrevesz minket, azonnal felpattan, és felénk igyekezik.

Oldalra fordulok, és hagyom, hogy Sophie Deannek úgyszintén elmesélje a történteket. Amíg kibeszélik a témát, félrevonulok, és a cuccaimmal babrálok. Habár látni nem látom őket, hallani hallok minden szót - nem valami jó a kedvük. A lány sajnálja a kiakadását, a fiú pedig a viselkedését.

Magam mögé pillantok, mikor minden hang megszűnik körülöttem. Ölelkezve állnak, és Dean a hátát simogatja nyugtatóul. Elmosolyodom. Nem vagyok féltékeny, hiszen nincs miért, tudom, hogy Sophie nem venné el tőlem Deant, és tudom, Dean nem bántana meg. Ez csak egy nagy baráti ölelés és támogatás, ami sokszor szükséges ahhoz, hogy jobb kedvre derüljünk. Mert a barátok segítenek.

Nem sokkal később kupaktanácsot tartunk, mert úgy érezzük, ideje megbeszélni a továbbiakat. A földön ülünk egy kört kialakítva; már ha az lehetséges három emberből.

Mivel Mark magával vitt egy palack vizet és egy kis ennivalót, úgy döntünk, a nap kitűzött feladata az lesz, hogy mindkettőből elegendő mennyiséget szerzünk be. Ezután megtárgyaljuk az őrködést. Dean felajánlja, hogy vállalja az éjszakázást, de Sophie-val egyszerre leordítjuk a fejét, hogy biztos, hogy nem, mert akkor minden nap úgy fog kinézni, mint egy zombi. Beosztjuk az órákat, napokat, egyenlően.

Fogalmunk sincs, hány napja lehetünk itt bent, a rettenetes arénában, így hát elkezdünk számolgatni. Sosem foglalkoztam azzal, hányadik nap van, volt annál fontosabb teendőm is, így én passzolom az egészet. De ha tippelnem kéne, akkor olyan egy hetet mondanék.

Most következnek a kiesett Kiválasztottak. A halott gyerekek. Dean és Sophie rengeteget vitázik ezen, de én csak csendben visszagondolok az elmúlt napokra.

- Tegnap reggel meghalt egy ember - szólalok meg oly váratlanul, hogy a szövetségeseim felhúzott szemöldökökkel bámulnak rám. - Mi van? Csak gondoltam szólok... Felébredtem rá.

- fejezem be szerényen. Dean arca aggódóvá válik.

- És nem mondtad el?! - háborodik fel. Kellett nekem megszólalnom.

- Békésen aludtál, nem szerettelek volna felébreszteni. Amúgy sem tartottam fontosnak, mivel a Himnusznál úgy is látjuk, ha valaki meghal - magyarázkodom. Nem győztem meg őt.

- De most nem azon van a hangsúly, hogy úgy is látjuk, hanem hogy felébredtél rá, míg érdekes módon senki más nem - érvel kicsit idegesen. Még jó, hogy nem harapja le a fejem.

- Azért olyan nagy bűnt nem követtem el, úgyhogy nyugodj meg!

- Dean, tényleg nyugodj le, ez nem nagy cucc.

- Ne stresszelj feleslegesen. Árt a szépségnek - idézem és utánzom reggeli mondatát.

- Csak az enyémnek nem - válaszolja egoistán. Nevetünk.

- Na, folytassuk - szól Sophie. Megköszörülöm a torkom, és a fülem mögé tűrök egy tincset. Mindig viccel végződik egy veszekedés.

Kevés gondolkozás után arra a döntésre jutunk, hogy több megbeszélni valónk egyelőre nincsen. A kupaktanács ezzel véget ér.

- Akkor, lássuk is. Szerezzünk vizet és kaját – mondja Dean. – Hogy legyen?

- Nem tudom, hiszen hárman vagyunk, valakinek egyedül kell lennie – húzza a száját oldalra Sophie. Ha most megszólalnék, hogy maradjon ő egyedül, önző módón viselkednék. De nem akarok elszakadni Deantől, nem akarom elengedni a kezét, nem akarom, hogy külön váljunk. Ezek után, hogy több napi sétálás és küzdés után találtuk meg a másikat, talán Sophie megértené. Viszont valószínűleg belül még mindig le van törve Mark miatt, társaságra van szüksége. Nem tudom, mondjak-e valamit.

Deannel egymásra nézünk. Arra gondolhat, amire én az előbb.

- Oké, látom, hogy néztek a másikra. – Egyszer rám, egyszer Deanre pillant. Behúzom a nyakam. – Megleszek egyedül, menjetek csak kajáért – kedvesen mondja. Bunkó lennék, ha azt válaszolnám, hogy rendben van? Egy picit igen.

- Biztos nem baj? – kérdezem. A szemét forgatja.

- Persze! Nyugi, nem leszek öngyilkos.

- Akkor jó – felelem.

- Myra, hozd a sapdához szükséges eszközöket. – Megindulok a táskám felé, és kikutatom belőle a kért dolgot. Mikor már Dean kezébe nyomom, belém hasít valami: le fogok bukni. Le fogok bukni, mert azt mondtam a pontozásnál, hogy csapdát állítottam, pedig amit műveltem, köze sem volt ahhoz. Meg fogja látni, mennyire nem értek hozzá, és rá fog kérdezni, hogy mi van velem, hiszen úgy tudja, hét pontot kaptam arra a Játékmesterektől. Jaj, nekem.

Remegve, lassan elhúzom a kezem. Félve pillantok a szemeibe. Felvont szemöldökökkel néz engem.

- Semmi – bukik ki belőlem lazán. – Az égvilágon semmi – fejezem be. Nagy lépteket véve elindulok az erdő felé, a kezemet magam mögött összekulcsolva. Végem.

- Myra – szól Dean. – Valamit titkolsz. – Elárultam magam a viselkedésemmel. De nem tehetek róla, ilyenkor valamiért mindig így viselkedek. Talán azért, mert elhatalmasodik rajtam a félelem.

- Hm? – hümmögök, mintha nem hallottam volna, amit mondott.

- Ismétlem, valamit titkolsz. – Várakozóan néz rám.

- Én? Hogyan titkolnék, szoktam titkolózni? Nem! – hazudom hihetően. Viszont látni rajta, hogy nem győzöm meg.

- Ismerlek, nagyon is, tudom, mikor hazudsz. – Túlságosan is igaza van. – Viszont ha nem fogod elmondani azt, számolnod kell a sértődésemmel.

Nem akarom, hogy haragudjon rám, nem bírnám ki fél napig sem, hogy nem beszélnénk egymással. Főleg, itt, ahol ki tudja, meddig leszünk életben. Ki kell tálalnom neki. Illetve nekik, mert Sophie is itt áll, nem messze Deantől, és nem értve az egész helyzetet hallgatja végig a vitatkozásunkat. Másodpercekig elgondolkodok, hogy mit tegyek. Nem tömhetem újabb hazugságokkal a saját fejemet, és az övükét, összegyűlnének bennem, és véletlenül bármikor elmondanám valamelyiket. De ha elmondom, mit csináltam, Dean azért haragudna meg rám, mivel nem nézte volna ki belőlem és ez túl durva dolog, mert nem én vagyok az, aki ilyet művel nyilvánosan.

Egy hatalmas nagy lélegzetet veszek, és minél lassabban kifújom, csakhogy az időt húzzam. Odasétálok hozzájuk, majd leülök a lábnyomok által ellaposodott fűre. Felidézem magamban az egész jelenetet, egytől-egyig, s a szavak már kezdenek is kiszaladnak is a számon.