34. fejezet

Sziasztok! Hol is kezdjem... bocsánat az újabb egy hét kimaradásért, de az utóbbi egy hétben nem voltam valami túl jól lelkileg, amit nem szeretnék ragozni, mert nem ide tartozik, és amúgy sem szeretném sajnáltatni magamat, viszont ha elárulnám biztosan megértenétek, de nem szeretném világgá kürtölni. Úgyhogy csak annyit kérnék, hogy ha előfordulnának még kihagyások, akkor ne haragudjatok rám, mert ebben a helyzetben Ti sem az interneten lógnátok. Azonban, hogy a blogra térjek, köszönöm Darának, hogy kommentál, köszönöm a pipákat, köszönöm a díjakat, és köszönöm, hogy olvastok! Jó olvasást kívánok Nektek! <33

Futok. Futunk. Vagyis hát Dean mögöttem, mert mikor meghallottam a barátnőm fájdalmasan erőteljes hangát, nyomban felálltam, és indultam a segítségére.

Még most is hallom az ordítozását, olyannyira, hogy be tudom azonosítani, merre rohanjak. Csak is a saját, illetve a barátom nevét hallom, és ez még jobban késztet arra, hogy a segítségére siessek. A könnyeimmel küszködök, de aztán mikor már nem bírom őket tovább magamba folyatni, engedem, hogy ellepjék a szememet, illetve az arcomat, és a végén a piszkos földre hulljanak. Egy idő után már nem is törölgetem le a sós vizet az arcomról, mert tudom, felesleges, mivel soha nem fognak megállni, továbbra is özönleni fognak.

Nem halhat meg. Dunsztom sincs, ki támadhatott rá, vagy mégis mi történt vele, de annyit tudok, hogy nem veszíthetem el. Nem hagyhat el engem, mert túlságosan közel került hozzám ahhoz, hogy az élettől búcsút vegyen, hogy búcsúszavak nélkül a mennybe kerüljön. Egy hatalmas ordítás tör ki a torkomból, amivel próbálom tompítani a belülről érzett fájdalmamat. Sajnos nem hat, és most már emiatt csak annyit hallok magam mögül, hogy várjak, várjak. Nem várhatok, nem fecsérelhetem el az időmet, hiszen minden másodperc számít, egyetlen egy másodperc is megmentheti Sophie életét.

Szinte már fuldoklom, a lábaim az út felénél elhagyták a testemet, az arcom ég, s minden végtagom fáj a futástól. Nem vagyok hozzászokva a sprinteléshez.

Még mielőtt odaérnék, azon kezdek el gondolkodni, hogy ha ott leszek, mivel segítsek rajta. Nincs fegyverem, csak a puszta kezem, és ha csapdába esett, vagy valaki az életére tört, képtelen leszek bármilyen eszköz nélkül kimenekíteni. Szereznem kéne valamit, de nincs a közelemben semmi olyan, amiért megérne megállnom felvenni. Ezúttal magamra maradtam.

Dean hangja is kezd az csönddel egy szintet alkotni, ami azt jelenti, jóval le van maradva. Tudom, az lenne a helyes, ha bevárnám, de amint mondtam, nincs idő erre.

Sophie kiáltozása egyre hangosabb, ami arra következtet, hogy nem lehet annyira messze. Az oldalam egyáltalán nem bírja, nehezemre esik minden lépés, de nem fogom a cél előtt feladni.

Az élete sokkal, de sokkal fontosabb, mint az én jólétem.

Mikor az egyik fa mögül megpillantom őket, a lélegzetem eláll, és pontokat kezdek el magam előtt látni. Apró kis pontokat.

Szédülve közelebb megyek hozzájuk, és próbálom a hosszú szőke hajú lányt eltaszítani a barátnőmtől, de mikor egy halvány, mély sebet lelek felfedezni a karomban, rájövök, hogy nem így kellett volna csinálnom. Okosabb vagy te ennél! – súgom magamnak.

A földre zuhanok, és a körülöttem forgó világ pár pillanat kezd a stabil helyére beállni. Mikor már tisztán látok mindent, akkor veszem észre, hogy Sophie Juliettel dulakodik. Francba! Nem lehet az övé a győzelem.

Abban a minutumban, ahogy feltápászkodok a földről Dean suhan el mellettem, és védeni próbálja a szövetségesünket. Maga mögé tereli, Juliet pár méterre áll előttük. Én még mindig a földön ülve figyelem az eseményeket, és ekkor már van egy olyan érzésem, hogy ha bele akarok folyni a jelenetbe, jobb, ha nem teszem, különben Dean sosem bocsátja meg nekem, amiért veszélybe sodrom az életemet. Soha.

A lábaimba görcs rándul, ami követeli vele együtt a halk kiáltást. Mozgatom őket, de az most jobban izgat, mi lesz a barátaimmal, így hát a szemem a lábamról rájuk mered.

Dean és Juliet is kicsivel előre tartja a másikkal szemben a késüket. Dean arcára nézek, és a gyöngyöző izzadságból tudom, hogy fél. Ezután Julietre nézek, aki mogorva tekintettel, vörös arccal, és fogcsikorgatva bámulja a két ellenségét. Semmi jó nem fog ebből kisülni...

Hirtelen Deanék feléje vetik magukat, de Juliet kitér előlük, és igyekszik sebet ejteni rajtuk. Dean nem adja fel, tovább próbálkozik, de a Hivatásos lány olyan fürge, hogy Dean fegyvere még súrolni sem súrolja őt. Juliet indul el csak felé, mert eközben Sophie távol marad csatától. Fújtat, és az egyik oldalába mélyeszti a kezét, csukott szemekkel. Nem bírom nézni, ahogy az ősi ellenségem meg akarja ölni a barátomat. Felpattanok, és Juliet hátára vetem magam. Teljes erőbedobással próbálkozom kivájni a kését a kezéből, de aztán akkorát beleharap a csuklómba, hogy leesek róla, és egy nagy ordítással zárom le a tervemet. A szabad kezemmel a csuklómat szorítom, és mikor engedek magamnak egy pillantást, hogy Julietre nézzek mérgesen, azt tapasztalom, hogy sebes léptekkel közeledik hozzám.

Most fogok meghalni. Többször is kitértem a halál elől, de tudom, most már utol fog érni, hiszen nem menekülhetek előle végtelenig. Egyszer meghalok, és tudom, most lesz az a perc, hiszen gyenge, és fegyvertelen vagyok... Túlságosan is sebezhető.

Már érzékelem, hogy egy alak eltakarja előlem a napot, és az árnyékát felém veti. Behunyom a szemem, szétlazítom a testem, majd elmondok egy utolsó imát. Az utolsó, magamba fojtott szavaim Isten felé szólnak, képtelen vagyok bármit is kiejteni a számon. Erősen összeszorítom a szemhéjaimat, így várva a végzetes tettre. Most lesz vége minden szörnyűségnek.
Egy sikoltást hallok, na meg, hogy valaki felveri a földet mellettem. Jobb oldalra fordítom a fejem, de a szememet még mindig nem nyitom ki. Nem vagyok kíváncsi arra, ki fekszik mellettem. Nem akarom szembesíteni magam a ténnyel, hogy lehet Juliet mégsem rám, hanem Deanre csapott le. Nem akarom látni. Nem akarom látni.

De aztán a szívem legyőzi az eszemet, és felpattannak a szemeim. Sűrű, dús szőke hajzuhatag terül szét a füvön, ami egy fehérbőrű lányhoz tartozik. Egy olyan lányhoz, akinek egy jócselekedetét sem lehetne felolvasni, hiszen nincs neki olyanja. Semmi pozitív tulajdonsága sem létezik, kivéve az, hogy természete ellenére szép bőre van. És most kioltódott életének fénye, a szép bőre pedig mindörökre odavesz.

Lassan és óvatosan feltápászkodom, majd a szövetségeseimhez rohanok. A széttárt karjaikba futok, s úgy érzem, a legnagyobb biztonságban vagyok.

Könnyek csorognak, de egyben félig-meddig örömkönnyek. Mi élünk. Ő halott. És ezt nem csak az ép szemünk bizonyítja, hanem az ágyúdörrenés, ami ebben a pillanatban hangzik el.

Nem tudom felfogni. Nem tudom felfogni, hogy ez a lány úgy halt meg, hogy én még életben vagyok. Talán mégsem vagyok olyan szerencsétlen, mint azt mindenki hinné, mint az látszik. Talán... Talán tényleg lenne esélyem győzni? – teszem fel magamnak a kérdést, de azon nyomban tudom is rá a választ. Nem. Egyértelműen nem. Nem én végeztem Juliettel, nem tettem semmit, amiért én győzedelmeskedhetnék. Dean volt az, aki megmentett minket, ő volt az, aki megérdemelné a hazatérést. Én csak rosszkor voltan rossz helyen, illetve jó helyen. Ő volt az, aki merni, mert cselekedni.

- Ugye mindenki jól van? – szólal meg először Sophie. Felelnék, de egy hang sem jön ki a torkomon, így hát utolsóként, másodszorra neki indulva válaszolok.

- Azt hiszem igen – válaszolom bizonytalanul. Határozottan nem vagyok jól. Testileg alig ütött bántódásom, a harapástól és a karcolástól eltekintve, azonban lelkileg... Inkább nem is ragoznám.
Dean kilép az ölelésünkből, és észreveszem rajta, hogy valami nagyon bántja. A lefelé görbülő szája is mutatja.

Kicsit odébb sétál, a véres kést kiejti a kezéből, mire rájövök, mi a baja. Gyilkolt! Gyilkolt...

Gyorsan utolérem, és hátulról a nyakába csimpaszkodok. Sosem fogja magának megbocsátani.

- Nincsen semmi baj. Nem tehetsz róla – mondom a fülébe suttogva. A szeméből kibukkanó könnycseppből arra következtek, hogy igenis van. Sosem láttam még sírni – már ha az emlékeim nem csalnak.

Csendben töltünk el így pár percet. Akárhányszor Juliet holtteste felé fordulnék, azon nyomban meggondolom magam, és inkább az egyik fát szemlélem ki magamnak. Kellemesebb látványt nyújt.

- El kéne innen mennünk – töri meg a csendet Sophie. Feléje nézünk. – Csak... khm... Miatta – fejezi be a halott lányra mutatva. Lesütöm a szemem. Igaza van. Haza kell vinniük a holttestet az Első körzetbe, és ameddig mi itt dekkolunk, addig a légpárnás nem tud leereszkedni, nem tud lenyúlni a lányért, és addig egy halott lány élvezhetjük.

- Jó ötlet – válaszalom rekedt hangon. Mély levegőt veszek. – Meg van mindenünk? – teszem fel a kérdést.

- Szerintem igen – válaszolja Sophie.

- Akkor menjünk – fejezem be a monológot elhalkulóan.

Nem tudjuk, merre menjünk, de aztán úgy döntünk, hogy megpróbálunk visszatalálni a táborunkba. Habár halványlila gőzünk sincs, az merre van, mégis kiválasztunk egy útvonalat. Maximum tévedünk. De tévedések mindig vannak.

Cammogunk, mint a medvék, egyikünk sincs ereje ahhoz, hogy gyors lépteket vegyen. Meg amúgy is, nincs is hova sietnünk. Csak gomolygunk, ahogy a felhők szoktak.
Időnként megszólal valamelyikünk, de értelmes mondat egyikünk száját sem hagyja el.
Folyamatosan a mai szörnyű emlékek peregnek le a szemem előtt, és akárhogyan próbálom elhessegetni azokat, nem tűnnek el. Újra és újra elém tévednek.

A vállam és a kézfejem eszméletlenül sajog, és ez még jobban emlékeztet a történtekre. Egy olyan erős, magabiztos lány, mint Juliet, kevesebb ideig bírta az arénában, mint azt bárki gondolta volna. Hihetetlen. Talán épp ez a baj a Hivatásos versenyzőkkel: Hiába van meg a képességük a győzelemre, a lelkük könnyen a mélybe taszíthatja őket, ha nem vigyáznak rá. Julietnek is ez volt a vétkes hibája: azt hitte, a testi erő elég lesz ahhoz, hogy megkapja a győztesnek járó koronát.

Sophie vezeti a csipet-csapatot, Dean követi, és én zárom a sort. Sophie keresi a tekintetével a remek búvóhelyeket, ahogyan akkor tette, mielőtt Mark körzettársát lemészárolták. Tényleg, mi lehet a fiúval? Élni biztosan él, mivel a mai napon egy ágyúdörrenés hangzott el, és az tudjuk, kiért. Remélhetőleg jól van, nem éhezik, nem szomjazik. Ennek örülnék a legjobban, ha tényleg így lenne.

Sophie-t folyamatosan kérdezgetem, hogy mikor állunk már meg, de csak annyit válaszol: itt még nem jó. Akkor hol lesz jó?! Kivételesen ez az egyetlen kérdésem.

Sophie-ból egy nagy kiáltás tör ki, és csak annyit látok, hogy lassan a földre rogy. A cuccomat ledobom, majd sietek melléje. Segítek neki feltápászkodni, viszont azt veszem észre, hogy a kezével nagyon takarja a bal oldalát. A szemébe nézek, ő is az enyémbe, s óvatosan elemelem onnan a kezét. Sophie súlyosan megsebesült.