36. fejezet

Üdv Mindenkinek! Ez a fejezet időzítettről jön, mert félek, hogy nem lenne időm a sok tanulás mellett kitenni, igen, egy halom házi feladatot kaptam, amik a holnapi nap folyamán szeretettel várnak... Titeket is elhalmoznak? Ráadásul jövőhét szombaton is iskola... Kitartást mindenkinek! Nem tudom, hogy hallottátok-e Arshad legújabb számát, amit a Kiválasztotthoz írt, szerintem valami fantasztikus, be is linkelem nektek, hogy le ne maradjatok róla. És azzal, hogy meghallgattam ezt a dalt, teljesen olyan érzésem volt, mint tavaly ezekben a hónapokban, hiszen akkor nagyban vártuk a Futótüzet, illetve most van körülbelül egy éve, hogy elkezdtem A mi időnket írni... Mit ne mondjak, gyorsan elrepült az idő, viszont annyi mindent köszönhetek neki! Szeretném még megköszönni, hogy az elmúlt két hét folyamán gyarapodott a rendszeres olvasók száma, köszöntök mindenkit! Jó olvasást kívánok nektek, és ne felejtsétek el kifejteni a véleményeiteket! <3

"If we burn, you burn with us..."

Mi ez? – kérdezem Deantől értetlen tekintettel. Valószínűleg Sophie-nak küldték. Viszont ha nem bontjuk ki, sosem tudjuk meg.

Dean rám néz, mikor hozzáér a kis dobozhoz, én pedig bólogatok, miszerint nyugodtan nyissa ki.

Remegő kezekkel nyúl hozzá, azonban addig gyorsan odarohanok Sophie-hoz értesíteni a fejleményekről. Elaludt.

- Sophie! Sophie, ébredj! – rázogatom meg óvatosan. – Kelj fel, kérlek! – folytatom.

Mikor a szemhéja mögül kibukkan a barna írisze, megbizonyosodom róla, hogy még él.

- Mi van? – motyogja az orra alatt fáradt hangon.

- Kaptál valamit, vannak támogatóid, így túlélheted! Dean most nézi meg, mit rejt a csomag, mindjárt idehozom, ne menj sehova! – darálom le. Visszasietek a barátomhoz, akinek a kezében már ott is van a csoda. Elolvasom az üzenetet.

Segít neki egy darabig küzdeni, de nem fog meggyógyulni. Egy kis haladék számára, hogy elintézhesse a dolgait, és hogy méltón elbúcsúzhasson. - F.

Tehát esélytelen, hogy felépüljön. Egy könnycsepp bukik ki a szememből, ami egyben a szomorúság miatt van, hiszen hamarosan elveszíti az életét, és egyben az öröm miatt, amiért lesz ideje elbúcsúzni az emberektől, és lehet még talán pár napom vele.

Deanre tekintek. Ő is engem néz, majd némán átkarolja a vállamat, én pedig a fejemet az ő vállára hajtom.

Így guggolunk pár percig, majd megszólalok:

- El kell mondanunk neki.

- Ahogy mondod. Menjünk.

Elindulunk feléje. Dean viszi a kezében a gyógyszert, ami biztosan valami folyadék, mert hosszúkás, vékony alakú sötét, kissé átlátszó üvegcsében lötyög valami.

- Sophie... – kezdi Dean. – Az a helyzet, hogy ahogy Myra már elújságolta neked, kaptál valamit. – Megakad. Nem tudja, hogyan árulja el neki a közeljövőjét.  – Ha ezt megiszod, lesz még pluszba egy-két napod, de ha nem, akkor lassan itt a vége. Igazából a kezedbe adjuk a döntést, hiszen ez rólad szól, és neked kell választanod, hiszen te tudod, melyik lenne jobb magadnak.
Csend. Sophie erősen gondolkozik.

- Az igazság akkor az, hogy mindenképpen meghalok, csak ez az izé ad nekem egy kis időt – tanakodik hangosan.

Ha én lennék a helyében, fogalmam sincs, hogyan döntenék. A halál elől nem térhetnék ki, mindenképpen utolérne, és így is-úgyis ugyanott végezném. Jobb lenne előbb szembesülni a dolgokkal, vagy halasztani az utolsó pillanatig? Pár napja gondolkoztam a sorsomon. Pontosabban, hogy ha meghalok, akkor meghalok, és hogy legalább tudni fogom, nincs több tennivalóm a Földön, vár rám egy új élet odaát.  Akkor emellett foglaltam helyet, viszont erre a pillanatra megváltozott a véleményem. Akkor nem láttam magam előtt az egészet, most viszont igen, hiszen itt egy példa szó szerint az orrom előtt.

Meginnám a löttyöt. Határozottan meginnám, mert legalább élvezném azokat a napokat, mert olyan emberek vennének körül, akiket szeretek, és akik megérdemlik, hogy a maguk módján búcsúzzanak el tőlem. Ezt választanám. Határozottan ezt választanám. Megérdemlik a szeretteim, és én is, hogy méltón távozzak el. De hogy Sophie mit fog választani, arról dunsztom sincs.

- Szeretlek titeket, és minél több időt szeretnék veletek tölteni. Viszont ha ezt megiszom, lenne egy kérésem hozzátok. Keressétek meg nekem Markot. El akarom neki mondani, mit érzek vele kapcsolatban, mert tudnia kell, és az életemben egyszer el szeretném mondani egy fiúnak, hogy szeretem. Otthon félénk voltam elárulni a kiszemeltnek, viszont mára már megbátorodtam, és megtanultam, hogy kockáztassak, mert ha nem teszem, sosem fogom megtudni, miről maradtam volna le. Tehát ennyi lenne. Oké így nektek? – kérdezi a végén.

Deannel egymásra nézünk. Mégis hogyan találnánk meg? Ki tudja, hol van, lehet, hogy az aréna túlsó végén, ahova lehetetlenség időben eljutni. Nagyot lélegzek. Ideje lenne megszólalni.

- Oké. Megkeressük.

Dean bólint, majd Sophie is. Látom, hogy Dean a kezében összegyűri az üzenetet. Ezt nem értem. Mindegy, majd máskor kérdőre vonom.

Sophie-nak odaadjuk a gyógyszert. Beleszagol, majd keserű fintort jelenít meg az arcán.

- Fúj, ha a szaga ilyen, milyen lehet az íze? – kérdezi. A barátnőmet nézve nekem is grimaszolnom kell, pedig a gyógyszer szaga el sem éri az orromat.

Sophie két mély lélegzetet vesz – amennyire tud –, s lehajtja a torkán a folyadékot. Szinte öklendezni kezd, amin nem csodálkozok, ráadásul még köhécsel. Nem baj, legalább túl van rajta.

- Örülök, hogy így döntöttél – mondom neki, majd megszorítom a kézfejét. Válaszul az enyém köré fonja az övét és erősen megszorítja. Barátság örökre.

Egy pillanatra elkezdek szédülni, amit a többiek figyelemmel kísérnek. Dean egyből megfog, majd mikor újra tisztán és egyenesen látom a világot, elém teszik a vizet, amit nemrég hoztam.

- Inkább valami ennivalót – mukkanok meg. – Tudod, reggel vadászni akartunk, csak nem jött össze. Azóta sok minden történt, nem volt időnk kaját szerezni, úgyhogy ha úgy nézzük, tegnap délután óta nem ettem egy falatot sem. Ugye szereztetek élelmet? – kérdezem a végén.

- Persze. Mindjárt hozom – feleli Dean, miközben már rohan is a táplálékért. Mindig segít mindenkin, bármelyik percben lehet tőle kérni bármit; ő megteszi. Ezért is szeretem őt annyira. – Tessék – nyújtja felém a sült húst.

Kicsípek belőle egy nagyobb darabot, majd ahogy lenyelem, rögtön kérem a többit. Képes lennék egy egész hadseregnyi mókust megenni. Talán még kettővel sem túloznék.

Miután jóllakok – a maga módján –, eltervezzük, hogy alszunk. Dean vállalja az őrködést, sőt, mikor csak a szót akartam kiejteni a számon, már be is előzött, merthogy mi pihenjünk, ránk fér. Hiába magyaráztam neki, hogy neki is ugyanúgy nehéz napja volt, mint nekem – gondolok itt a támadásra, amit nehezen visel –, elmennek a füle mellett ezek a szavak. Ritkán szokott makacs lenni, de olyankor tényleg az, és az embernek semmi esélye sincs végig mondania a mondandóját.

Úgy alszom az éjjel, mint a bunda, még a Himnuszra sem kelek fel. Mondjuk, semmi újdonság nem várt volna, hiszen ott voltam, mikor meghalt az egyik kiválasztott. Név szerint Juliet. Tulajdonság szerint a világ egyik legbeképzeltebb Hivatásosa. A lány, akinek a halála örökre a mi lelkünkön szárad, a lány, akit gyűlöltem, amiért okvetlenül rosszul bánt velem. Azonban e szerint nem különbözünk egymástól.

Viszont baj, ha semmi megbánást nem érzek a tettünkön? Általában mindig magam alatt vagyok, ha egy embertársam haláláról értesülök, még akkor is, ha nem is ismertem, de csakis azért, mert tudom milyen érzés elveszíteni számodra olyan személyt, aki mindennél fontosabb volt. Akárhányszor visszagondolok anyára... Eszembe jutnak a szép emlékek, s egyben az is, mikor a halálos ágyán feküdt. Nem tudtuk megmenteni. Nem menthettük meg. Semmi esélyünk nem volt rá... Sírni tudnék.

Reggel magamtól ébredek, és azt veszem észre, hogy Dean lehunyott szemekkel fekszik a mellettünk lévő fa tövében. Még hogy kézben tart mindent! Aprón felnevetek. De egyáltalán nem haragszom rá, hiszen ahogy már említettem, mindannyian nehéz napon vagyunk túl.

Felébresztek sorjában mindenkit, kezdve Deannel. Mikor felpattannak a szemei, látni rajta, hogy meg van ijedve, de rögtön el kezd sajnálkozni, amiért elaludt.

Sophie ébresztésekor egyből az egészségi állapota felől kérdezősködök, de azt válaszolja, hogy jól van, kicsit jobban is, mint előző nap, és hogy reméli több ideig fog hatni a gyógyszer. Annak én is örülnék.

Amíg Sophie noszogatásra elfogyaszt reggelire egy kis gyümölcsöt, Dean odébb vonszol.

- Mi történt? – kérdezem.

- Valamelyikünknek ma, tudod, el kell indulnia Markért. Ez volt Sophie kérése, és muszáj megtennünk neki, hadd legyen boldog, megérdemli.

Mark. Róla hirtelen el is feledkeztem. Én nem szívesen engedem el Deant, nagy valószínűséggel ő sem engem, viszont ketten nem mehetünk el, valakinek vigyáznia kell a szövetségesünkre. Viszont már előre tudom, melyikünk fogja az utat megtenni.

-  Én megyek. Gyorsabb vagyok, és ha még messzebb is van, két nap alatt visszafordulok vele. Ennyivel tartozom neki. Tegnap, ha nem váltunk volna szét, ha nem ragaszkodtam volna annyira melletted, most nem lenne ez a problémánk. Megteszem. – Én is ugyanúgy ragaszkodtam hozzá, teljesen el voltam varázsolva, amiért vele lehettem végre. Ezt nem így kéne eldöntenünk.

- Várj – szólalok meg. – Én nem akarom, hogy elmenj, bármi bajod történhet. Nem akarlak elveszíteni – szinte már majdnem sírok. De ezzel csak Sophie-nak tennék rosszat. Ő nem ezt érdemli. Így hát összeszedem magam. –  Úgy értem, persze, valamelyikünknek meg kell keresnie a fiút, de csak azt akarom mondani, hogy vigyázz magadra, és hogy nem szeretném az arcodat az égbolton a Himnusszal egyetemben megpillantani. Rengeteget jelentesz számomra, kérlek, nagyon vigyázz mindennel, ha valami furcsát észlelsz a közeledben, ne kockáztass. Ígérd meg – fejezem be mélyen a szemébe nézve. Bólogat.

- Vigyázok, sietek, sikerrel járok. Elhozom neki őt. Bármennyire is idegesíteni fog az úton. – Ha visszaemlékezek Dean pufogásaira nemrégiben, önkéntelenül nevetnem kell. Mennyit panaszkodott Mark miatt.

Az arcomat a két kezei közé zárja, és csókot nyom a homlokomra. Mindvégig behunyom a szemem.

Ezután visszamegyünk a barátnőmhöz, és elmondjuk neki, hogy mi hogyan lesz. Dean megy el, addig én vele maradok és elmulatjuk az időt, megpróbálok nem rontani a kedvén.

Sophie továbbra is csak heverészik, szegény folyamatosan panaszkodik, mennyire kényelmetlen neki, de nem tudunk mit tenni, inkább nem mozdítjuk meg, a végén nagyobb kárt tennénk benne.

Mielőtt Dean elindulna, a kezébe nyomom az egyik kést. – Elővigyázatosságból – mondom. Tétovázva emeli el a kezemből, de aztán a nadrágzsebébe dugja. Remélem nem bánja meg a döntését.

Pár perc múlva csak állok, és nézem, ahogy eltűnik a bokrok és a szorosan elhelyezkedő fák között. Viszont akarom látni. És fogom is. Bízok benne, meg tudja tenni, végre tudja hajtani a feladatot. Képes rá. Én tudom. Értem már rengeteg mindent megcsinált, a hülyeségektől kezdve a holt komoly dolgokig. Neki ez fontos, mindig is más érzéseit sorolta az övé elé. Boldog, ha örömet szerezhet másnak. Jószívű. Nagyon jószívű. Megérdemli az életet, hiszen nélküle többen elvesznének. Köztük én és Sophie is.

Idétlen viccekkel igyekszem szórakoztatni a barátnőmet, amin ő természetesen nevet, viszont én csak kívülről tudom megtenni azt, amit ő. Belülről szétmardos az aggódás és a félelem. A félelem, hogy nem láthatom többé a körzettársamat. A szerelmemet.