18. fejezet

Halihó, emberek! Anyák napján, késő este itt van a következő fejezet. Kitettem volna hamarabb is, csak egy kicsit kreatívoskodtam e nap alkalmából. Ti is? :) Köszönöm Clove-nak a kommentet, a pipákat, köszöntöm az új feliratkozót, egyszóval mindent köszönök nektek! <3 Kellemes olvasást!

Nagyon remélem, hogy nem hoznak engem szóba Dean interjúján. Valószínűleg feleslegesen reménykedek, hiszen már elintéztem magamnak azzal, hogy annyit mondtam: a legjobb barátom is itt van. De a remény hal meg utoljára, nem igaz?

Deanen ismét határozottságot veszek észre, miközben lépeget Caesar felé. Pont olyan, mint az Aratáson. Sosem változik meg, ugyanolyan marad, mint eddig volt, úgy, mint én. Én sem változom sem az évek alatt, sem most, ezekben a napokban. Ezt a témát már sokszor noszogattam magamban, de addig is fogom, míg így is marad. Soha. Semmi körülmények között.

Elkezdődik az interjú. A barátom hangja mély, és erőteljes, most nem fél. De akkor a Nyitóünnepségen mi baja volt? Nem értem. Lehet, hogy talán... Talán miattam lett magabiztosabb? Amiért rendeződtek köztünk a dolgok? De jó lenne tudni, néha mit gondol, vagy mit érez.

- Dean, mond csak, mivel érdemelted ki a nyolc pontot? Nagyon kíváncsiak vagyunk ám rá! – kérdezi tőle Caesar.

- Hát, kétlem, hogy szétkürtölhetném az egész világnak. Azonban annyit elárulhatok, az arénában úgyis mindenki megtudja, mit miért érdemlek meg, illetve mit miért teszek – feleli Dean.
Mit miért érdemel, tesz meg? Ezt meg hogy érti? Na, most pillanatnyilag tutira jól jönne a gondolatolvasás. Ha valaki felajánlaná, nem tétlenkednék, elfogadnám.

- Kár, de hát akkor majd, ahogy mondod, megtudunk mindent a maga idejében – mondja Caesar. - Viszont lenne még egy fontos kérdésem, és, szerintem mindenki,  aki itt van, tudja, mire gondolok – folytatja tovább a műsorvezető titokzatosan a közönséget bámulva.

Pillanatok alatt rájövök, mit akar kérdezni tőle. Leesett. Csak ezt ne, mentsenek meg ettől...

- Az előző interjúban szóba jöttél, mint barát. De hát, nem is tudom, hogy nem lehet szeretni egy ilyen szép lányt? Még főzne is rád! – heccelődik egy kicsit Caesar, azonban én érzem, fülig vörösödtem. Olyan lehetek, mint egy hatalmas paradicsom. Egy hatalmas ronda paradicsom.

- De komolyra fordítva a dolgot. Áruld el nekem, tényleg nincs köztetek semmi? Úgy válaszolj, hogy nem értékeljük a hazugságot.

Dean a közönség sorait pásztázza, valószínűleg ismerős arcot keres, mint ahogy én tettem.

Nem fog elárulni bennünket. Tudom, hogy nem fog. Olyan nem létezne. Nem is árulhat el. Vagyis még nem.

Legyen már vége, én ezt nem bírom, rosszul vagyok. A szívem a torkomban dobog, és teljesen le vagyok izzadva. Le-gyen vé-ge, szótagolom magamban, mert így jobban esik. Mintha ettől gyorsabban telne az idő, pedig nem is igaz.

- Őszintén mondom, csak barátok vagyunk, nagyon jó barátok. Ha pár év alatt nem változott semmi, most sem fog. Bár azt nem tudhatom, ő mit érez valójában velem kapcsolatban, de én tisztában vagyok a saját érzéseimmel. Ennyi a mondanivalóm, és sajnálom, ha ezzel csalódást okoztam néhány embernek – közömbösen válaszol a kérdésre. Ha kapitóliumi lennék, vagy esetleg otthon ülnék a tévé előtt, tutira elhinném, amit mondott. De nem, tudom az igazságot, és azt is tudom, mikor hazudik. Ilyenkor a kezével babrál, és szándékosan remegteti a lábát, és most folyamatosan ezt csinálja.

A közönség nem fogadja jól a választ. Sóhajtoznak, szomorúan néznek. Körülnézek, hogy a többi kiválasztott mit csinál, de csak titokban vetek egy-két pillantást rájuk, nem nagyon akarok feltűnösködni. A többség semmilyen arckifejezéssel ül, látni rajtuk, hogy unják a műsort, de akadnak olyanok, akik sunyiban nevetnek: a Hivatásosak... Gondolhattam volna.

Sophie-n megállapodik a tekintetem. Kérdőn néz rám, mire kacsintok, és mosolygok egyet. Bólint, majd kicsit ujjong magában. Úgy tűnik, megértette. Rajtunk kívül mostanra ő az egyetlen, aki tud bármit is kettőnkről. Benne megbízom. Ő nem az ellenségem. És nem is lesz az.

- Rendben, értettük. Reménykedtünk, kapunk ismét egy szerelmespárt, azonban úgy tűnik nem. De, semmi gond, hiszen ezt csak ti tudjátok, nem? – kérdezi Caesar, mire válaszul Dean bólint egyet.

Ebben a minutumban lejár az idő. Végre vége van ennek. Gondoltam, hogy nem lesz a legjobb ez a hat perc, de még a rosszabbnál is rosszabb volt. Soha többet nem akarom átélni. Soha. Ebből bőven elég volt egy életre.

Együtt, az egész csapattal megyünk fel a lakosztályba. Miután agyondicsérgetnek bennünket, Effie közli, hogy nekik nem sokára el kell indulniuk a Főhadiszállásra összeszedni a támogatókat. Remélem, akad egy pár kapitóliumi ember, akik egy cseppnyi túlélést is látnak bennünk. Sokat jelentene számunkra, mivel félig-meddig ők határozzák meg az életünket odabent, az arénában. Ők döntenek a sorsunkról.

Bemegyek a szobámba, átöltözöm, és lomosom az arcomról a vakolatot. Most szerencsére nem olyan sok, de így is eléggé barna a vattapamacs a kezemben. És van olyan mázlim, hogy a szemem környékén tiszta piros az arcom. Gyönyörűen nézek ki, mondhatom.

Kimegyek a többiekhez, hogy még egy utolsó vacsorát megejtsünk együtt. Belegondolok, hogy lehet, többé nem láthatom őket. Megszerettem őket. Ezekben a napokban mellettem álltak, támogattak. Szeretném még ezt a szeretetet érezni. Szeretném, ha nem kéne elbúcsúznom tőlük, talán végleg.

Csendben majszoljuk a mindenféle kaját, de egy kicsit tempósabban, mint ahogy szoktuk. A mentorainknak tíz percen belül el kell indulniuk.

A vacsora után bekopogok Dean ajtaján, mert ő nem evett velünk,  a szobájában kuksolt mindvégig.

Egy mukkot sem hallok, ezért kinyitom az ajtót, majd átlépek a küszöbön. Sötét van. Még a függöny is el van húzva.

A fürdőszoba felé indulok, mert onnan hallok valamit, méghozzá víz csobogását.

Már közel állok a behajtott ajtóhoz, mikor bekukkantok. Egy meztelen férfi felsőtestet pillantok meg a tusolóban. Dean az.

Azonnal elindulok a szobájának az ajtaja felé, de sikerül a nagy rohanásban elesnem, egy cipőben, az ő cipőjében, amit szanaszét szórva hagyott a padlón.

Egy pillanatig még tétovázok a földön ülve, majd újra sietek az ajtó felé, de megállok, mert Deant látom meg magam előtt. Tátva maradt szájjal bámulom, kiguvadt szemekkel.
Itt áll előttem, egy szál melegítőnadrágban. Rögtön elkapom a tekintetemet róla, és felállok. Leporolom magamról a koszt, ami valójában nincs, csak már megszokásból teszem.

- Öhm... Effie mondta nekem, hogy szóljak neked, gyere ki, mert most mennek el. – Kicsit zavarba ejtő hangon mondom, mert tényleg zavarban vagyok. Nem volt még alkalmam őt így látni, és ez egy kicsit összezavar mindent a fejemben. Hogy miért? Fogalmam sincs.

- Oké, egy pillanat, csak felveszek valamit – feleli, miközben egy pólóért nyúl.

- Én megyek, kint leszek, ott megtalálsz, na szia – válaszolom még jobban összezavarodva, az ajtó felé mutatva.

Se perc alatt kirohanok, becsukom az ajtót magam mögött, és háttal neki támaszkodom. Behunyom a  szemem, nagy levegőt veszek, majd próbálom elhessegetni az előbb történteket, aztán ezután elindulok elköszönni a mentoromtól.

Már a lift előtt várnak, ezért még jobban szedem a lábam. Mikor oda érek, az első dolgom, hogy megölelem Katnisst. Pillanatokig csak így állunk, majd megszólal:

- Ne add fel! Bízok benned, mert képes vagy rá. Meg tudod csinálni – mondja halkan, reményteljesen.

- Remélem... – felelem erőtlen hangon. Hiányozni fognak. Nagyon.

- Segítek neked, ha tudok. Nem foglak cserbenhagyni. – Újra megölel mire egy forró könnycsepp kászálódik ki a szememből.

Hátra nézek, mert Dean jelenik meg. Lesütöm a szemem, letörlöm a könnycseppet a piros szememből, és újra Katniss felé fordulok.

- Köszönök mindent, de tényleg. Ha nem lettél volna itt Celiával együtt, nehezen vészeltem volna át ezt a pár napot. És köszönöm, amit múltkor mondtál nekem a szobámban. Mikor magam alatt voltam. Sokat segített – hálálkodom, mire Katnissen azt tapasztalom, hogy kezd elérzékenyülni, de hamar eltűnteti magáról a nyomait.

- Nincs mit megköszönnöd, tudod, hogy szívesen tettem. Én örülök, hogy egyáltalán megosztottad velem. – Megfogja a felkaromat, és enyhén megszorítja. Halvány mosolyt ejtek, és érzem, még több sós könny akar kitörni belőlem. Nem akarom őket elveszíteni, nyerni szeretnék. De nem egyedül. Deannel.

Katnissék elindulnak, integetünk nekik, de még mielőtt becsukódna a lift ajtaja, váratlanul ki szalad a száján:

- Ne hagyjon benneteket el a remény! Tartsatok ki... – Eltűnnek a szemünk elől, mire Deannel egymásra nézünk, majd  én lehajtom a fejem.

Ez most azt juttatja az eszembe, mikor a körzetünkben elbúcsúztam a családomtól. Mikor Jason utánam szólt. Rövid idő után szobám felé indulok, de irányt változtatok, és inkább a tetőre megyek. Sietek, mintha kifogynék az időből.

Azt a helyet választom, ahol Deannel ültünk. Bámulok a sötétben magam elé, és a könnycseppekkel teli homályos szemmel arra gondolok, miért kell az embernek mindenkiét elveszítenie. Egyáltalán miért kell az embernek meghalnia.