20. fejezet

Celia mögött szorosan lépdelek. Amint felérünk a tetőre, máris észreveszem a nagy szürke légpárnást, ami a nyomokban felhős kék égen a napot eltakarva készül leszállni. Megszorítom a stylistom kezét izgalmamban, de egyben idegességemben. Pillangók repkednek a gyomromban, mert félek. Félek már belegondolni is, hogy lehet, egy óra múlva az arénában leszek, és kitudja, túlélem-e egyáltalán az első perceket.

Hirtelen lecsapódik a légpárnás bejárata, mire elindulunk a gyomrába. Még mindig nem eresztem el Celia kezét, pedig már érzem, hogy az enyhe izzadságtól kezd kicsúszni a tenyerem a szorításból. Küzdök ellene.

Amint beérünk, egyből leültetnek minket, nem messze egymástól, a légpárnás szélére. Miután sikerül bekötni bennünket, hogy ne essünk ki az ülésből, a levegőbe emelkedik a járművünk. Még sosem repültem, de úgy érzem, nem is akarok többet. Van egy olyan sejtésem, hogyha nem érünk oda mihamarabb, kidobom a  reggelimet magam elé. És az szerintem senkinek sem tetszene.
Szótlanul utazunk, ki tudja már mióta. Közben egy nő jött oda hozzám, hogy egy nyomkövetőt nyomjon a karomba, hogy tudják majd, éppen hol vagyok az arénában. Eléggé fájt, mikor a vastag tűvég bele vájt a bőrömbe. Kicsit még most is érzem a fájdalmat.

Nagyon reszketek, mert ez az a nap, mit el akartam kerülni örökre. Sosem gondoltam bele, hogy ténylegesen mi lenne, ha itt lennék. Pedig a nevem csak egyszer szerepelt abban az urnában. Sosem kellett feliratkoznom tesszeráért, ételért cserében, mert legtöbbször mindig volt ebéd a háznál – hála apa vezetőmunkájának a bányában. Egyedül egyszer fordult elő, hogy Jenna feliratkozott. Abban az időben, mikor anya tragikus halála következett be. Apa teljesen maga alatt volt, nem tudott normálisan dolgozni, ami által nem kaptunk elég pénzt. A nővérem megúszta, pedig két cetlije is volt a többi név között, s az enyém csak egyszer szerepelt az évek során, és mégis itt vagyok a Tizenkettedik körzet lány kiválasztottjaként. Talán a sors keze. Vagy csupán véletlen.

Megérzésem szerint olyan háromnegyed óra telhet el csendes utazással az arénáig.

Ahogy kilépünk a légpárnásból, azonnal újabb békeőrök jelennek meg mellettünk.
Annyira izgulok, hogy egy normális lépést nem tudok megtenni remegő térdek nélkül. Mi lesz, ha annyira lefagyok, mikor már az arénában leszek, hogy elfutni sem leszek képes? Abba belegondolni is rossz...

Liften keresztül jutunk le az aréna alatti katakombákba. Egy kis terembe vezetnek minket, ahol az ajtóval szemben áll az a nagy cső, ami felvisz engem rémálmaim helyére. Jobb oldalon, egy kis asztalon a ruhám lapul, egy barna kis dobozban.

Eléje lépek, majd megfogom a tetejét. Próbálom leszedni, de erősen oda van szorulva. Celia segít nekem.

Kiveszem belőle a ruhát, mely egy melegebb fekete hosszúnadrágból, egy esőkabátból, és egy barnás pólóból áll. Mikor felveszem, tökéletesen passzol rám. Sem túl nagy, sem túl kicsi.

Negyed óránk van még, jelentik be.

- Szerintem legfőképp hideg aréna lesz. Az esőkabátból, és a hosszúnadrágból ítélve. De nem tudok semmit sem biztosra mondani, csak tippelek – mondja nekem Celia.

- Nem baj, úgyis kiderül. Hamarosan – válaszolom szomorkásan.

Én úgy gondolom, valószínűleg hideg, esős időjárás lesz odabent. Ha nem így lenne, akkor esőkabátot meg bakancsot sem adtak volna. De lehet, direkt meg akarnak téveszteni minket. Ravaszok ezek a Játékmesterek.

- Nézd! – ugrik felém a stylistom, a nadrágomra mutatva. Lenézek, és meglátom, mit ügyködik rajta.

- Ezt innen le lehet cipzárazni – folytatja, mire leszedi, és egy térdnadrágot alakít ki a hosszúnadrágból. Akkor tévedtünk. Meleg is lehet.

Egymásra nézünk. – Kicsit zavaros ez nekem – szólalok meg.

- Nem csak neked. Ez az első évem stylistként, és normális tanácsokkal sem tudlak ellátni. A ruhából alig tudom megmondani, mire számíthatsz – mondja csalódottan.

Megölelem. – Ne mondj ilyet. Szerintem tökéletes stílustanácsadó vagy. Gyönyörű ruhákat varázsoltál rám, a sminkjeim kápráztatóak voltak, akárhányszor közönség elé léptem. Talán nélküled alig sikerült volna bármi is. Szakadt ruhában például biztosan nem mertem volna a kapitóliumiak előtt megjelenni. – Mosolyra húzódik a szája, mire lehetséges, hogy én is az utolsó mosolyomat villantom feléje. 

- Köszönöm, hogy így gondolod.

- Én köszönök neked mindent, amit csak lehet.

- Ugrálj egy kicsit, hogy remélhetőleg az erdőben, futás közben ne húzd meg a lábadat.

Megfogadom a tanácsát, és helyben kocogok, nyújtok egy kicsit, meg karkörzéseket végzek. Eközben a hangszóróból bejelentik, hogy még öt percünk van. Elgondolkozok a bemelegítés alatt azon, hogy mi lesz akkor, ha tengerbe, tóba, vagy valami vízbe kerülünk. Nem tudok úszni; úgyhogy a halálomat biztosítaná.

Miután befejezem az ugrándozást, Celia egy hajgumit nyújt felém. Elveszem tőle, és összekötöm vele szőke tincseimet.

Megállunk egymással szemben olyan egy méterre. A földet nézem, s eközben testemben szétáramló adrenalin kezd eltűnni – helyébe az idegesség lép.

- Izgulsz? – töri meg a csendet Celia. A szemébe nézek.

- Te izgulnál? Ha a helyemben lennél – kérdezek vissza.

- Nem. Félnék.

Igaza van, mert tényleg inkább félek, mint izgulok. Vagyis, hát, ha jól bele gondolok, egy kicsit mindkettő. De nem érek rá most ezt elemezni.

Egy perc van hátra, szólnak újra. Megöleljük egymást, hosszasan.

- Sok sikert, ne add fel! – suttogja Celia a fülembe.

- Nem fogom... Soha – felelem.

Ellépünk egymástól, majd bevonulok a csőbe. Csak bámuljuk egymást, miközben bezáródik előttem a vastag üveg. Egy könnycsepp bukik ki a szememből.

Hirtelen megijedek, ahogy megindulok felfelé ebben az izében. Sötétség borítja másodpercekig a környezetemet. Becsukott szemekkel próbálok eltűnni innen, de egyáltalán nem használ. Kapkodom a levegőt, zihálok, viszont a szememet még mindig nem nyitom ki. Csak hallok. És nem a szél fuvallatát, ahogy a fák lombjai közé csap, hanem valami mást. Nagyon ismerős ez a hang. Meg van! Víz csobogása! Azon nyomban felpattannak a szemeim.