19. fejezet

Hey, emberek! Itt a fejezet, és hú, nagyon izgulok, hiszen már tényleg csak kevés választ el minket az arénától... Igazából más közölni valóm nincs, úgyhogy csak a szokásos maradt: Jó olvasást!

Már elég régóta ülhetek itt fent. Ezt onnan tudom, hogy a Hold állásából figyeltem meg. Most az éj közepe fele járhat a nagy bolygó, míg mikor ide jöttem, azelőtt nemrég kelhetett fel. Tisztán átlátom a felhőtlen, csillagos eget. Olyan, mintha a réten lennék. Mondjuk, most nem fekszek, hanem ülökm de a lényeg a lényeg, hogy ott bámultam mindig a nagy fekete égboltot, a rajta sok-sok kicsi csillaggal. Úgy tűnik, Isten adott nekem még egy lehetőséget, hogy láthassam ezt a vérontás előtt. Amin én is részt veszek.

Folyamatosan pörög az agyam, mindenen. Nem is tudom, hogy fogok így aludni. Pedig mindenképpen kipihenten kell kezdenem az első napot az arénában, hiszen ki tudja, milyen aréna lesz, ki tudja, mennyi esélyem lesz az alvásra.

Annyira elterelődik a figyelmem a gondolataimra, hogy még az őrjöngő kapitóliumi emberek hangos ordításait sem veszem észre.

Lehet holnap lesz életem utolsó napja. De lehet, hogy még jó sok lesz. Juliet kimért célpontnak, a többi társával együtt, gondolom. Nem tudom, hogyan fogom megúszni. Dean szándéka az lesz, hogy megvéd, de azt nem hagyhatom, hogy az életével fizessen meg érte. Nem adom meg Julietnek az esélyt, hogy valamelyikünket is megölje. Nem adhatom meg. És azt sem, hogy ő nyerjen. Mert nekünk kell nyernünk. Nekem, vagy Deannek. Hiszen csak egy játékos juthat ki élve.

- Szia, álmodozó – köszönt egy ismerős hang. Oldalra fordítom a fejem. Dean áll mellettem.

Leül közvetlenül mellém. – Mikor elrohantál, azt hittük, hogy a szobádba mentél. De aztán később benyitottam hozzád, nem voltál ott, és utána rögtön tudtam hol keresselek – mondja nyugodt hangon. Válaszul csak a vállamat húzogatom, és elhúzom a számat.

- Valami baj van? – kérdezi.

- Nincs, csak... – felelem.

- Csak?

- Csak nem nagyon van kedvem semmihez. Tudod mi lesz holnap, és ez elkeserít. El kellett búcsúznom azoktól, akiket szeretek, és egyáltalán nem szeretek búcsúzkodni. Mert az mindig sugall valamit – válaszolom szomorkásan.

Kérdő tekintettel néz rám. – Mit?

 - Azt, hogy nem biztos az újratalálkozás. Hogy lehetséges, hogy nem látom őket újra.

- Jaj, te. – Közelebb húz magához, s a fejem már a vállán pihen. A kezével a karomat cirógatja, és mély levegőket vesz.

- A karod hogy van? – teszem fel a kérdést, ahogy arra pillantok.

- Már nem fáj, köszi, hogy érdeklődsz – válaszolja. Hál’ Istennek, eggyel kevesebb probléma. – Emlékszel, mit mondtam neked a vonaton? Be szeretném tartani, csak is miattad. Mert... Szeretlek – mondja előre meredve. Puszit nyom a fejem búbjára.

- Én is szeretlek téged – felelem a várost bámulva. Most először mondtam ki, hogy szeretem őt. Leírhatatlan érzés, ezer meg egyszer i tudnám ejteni a számon.

Hirtelen a helyére pattan az eszem, majd elhúzódzkodom tőle. – Ez...  ez így nincs rendjén. – Szemöldökét felvonva néz rám. – Mi az, hogy miattam teszed. Ha gondolkoznál, rájönnél, hogy nélküled nem akarok eljönni onnan. Szerinted mi lenne velem a későbbiekben? Megőrülnék! Bennem élne a tudat, hogy miattam haltál meg, mert te csak meg akartál védeni. Vond vissza az ígéretedet, és ne azon pörögjön az agyad, hogy hogyan jöhetek ki onnan. Élve – egyre felháborodóan mondom neki, mire értetlenül les engem. Nekem van igazam. Nagyon is.

- Most komolyan, mi ütött beléd? Én csak meg akarlak menteni! Mert megérdemled az életet, és mert szeretlek! Nem érdekel, hogy mibe kerül – magyarázza, mire a sírás tör rám. Rosszul hiszi ezt az egészet. 

- Ezt mondom. Rám gondolsz, de mégsem egészen. Nem is érdekel téged, hogy én mit akarok. Lehet, abban igazad van, hogy túl akarom élni, de azt mégsem veszed figyelembe, hogy azt viszont nem akarom, hogy meghalj, fogd fel! Ne mondj nekem ilyeneket. Nem jövök el onnan nélküled! – Már szinte zokogva ordítom, és közben kapkodom a levegőt. Csak legyen vége a veszekedésnek, ismétlen folyamatosan magamban.

Dean vállon fog, és érthetően mondogatja, hogy nyugodjak meg. Vegyek jó, mély lélegzeteket. Próbálok hallgatni rá, próbálom követni, amit mond. Lassan sikerül is, mire már egy könnycsepp sem szökik ki a szememből. Csak bambulok magam elé, most már azt mondogatva a gondolataimban, hogy nincsen semmi baj. Nem lesz semmi baj.

Nem sokkal később lesétálunk a lakosztályba. Nesztelenül osonunk a sötét lépcsőn, nem szeretnénk, ha Céliáék felébrednének. Ma éjjel itt maradtak velünk, mert holnap reggel 8 óra körül megyünk az arénához. Én a saját stílustanácsadómmal, Dean az övével.

Nagyon fáztam fent a tetőn, részben ezért is örülök annak, hogy lejöttünk onnan. Hát, igen, aki egy szál rövid ujjúban, és egy vékony melegítőnadrágban üldögél a hidegben, ne csodálkozzon, ha megfázik. És ez most nagyon nem hiányozna nekem.

Pillanatokig álldogálunk Deannel egymással szemben a szobám ajtaja előtt. A kezemet a farzsebembe dugom, és a földet bámulom. Mondani kéne valamit.

- Figyelj, sajnálom, ami az előbb történt. Nem akartam elkezdeni veszekedni. Utálok veled veszekedni – szólalok meg, ahogy ránézek. Dean felelni akar valamit, de beelőzöm a mondandóm folytatásával. – De, még mindig ragaszkodok ahhoz, ami a vita tárgya volt. Szeretném, ha figyelembe vennéd az én döntéseimet, ha rólam van szó, és nem a fejed után mennél. Megegyeztünk?

- Igen, meg. – Látni rajta, hogy nem szívesen teszi.

- Akkor rendben. – Odalépek hozzá, és szorosan magamhoz húzom. Engedem, hogy olyan erősen megszorítson, míg ki nem nyomja belőlem az összes szuszt. Hogy miért? Mert én is ezt csinálom. Az összes energiámat beleadom, csakhogy még közelebb érezhessem magam hozzá.

- Szerintem jobb lesz, ha lassan aludni megyünk. Hosszú napok várnak ránk – mondja fáradt hangon.

Kibújok a karjai közül. – Ideje lenne, igen – felelem. – Dean... Neked nem szoktak rémálmaid lenni a viadallal, az Aratással kapcsolatban? – kérdezem félősen.

- Nem, nem szoktak. Neked igen? Veled maradjak éjjelre? – Úgy tűnik, meg sem kellett kérnem rá.

- Jobban érezném magam, igen... – válaszolom elpirulva.

Halkan bemegyünk a vaksötét szobámba. Egyből az ágyat célozzuk meg, és mihamarabb befekszünk a takaró alá. Dean mellkasához fúrom magam. Még sosem volt alkalmam vele aludni.

Puszit nyom a fejem búbjára. Hallom a szíve dobogását, ami megnyugtat.

Napos reggelre ébredek. Az egész szobát átjárja a nap sugara, nagyobb fénycsóvákban. Látni, ahogy a kis porszemek szállnak a levegőben.

A bal oldalamra fordulok, de meglepetés ér. Nincs mellettem Dean. Azonnal felülök, és körbenézek. Nem látom sehol. Kiugrok az ágyból, és az ajtót célzom meg. Halkan kinyitom, majd kikukucskálok. Egy lélek sincs a vékony folyosón. Visszarohanok a szobába, a fürdőbe megyek rendbe szedni magamat. Elaludni biztosan nem aludtam el. Vagy túl korai lennék? De akkor miért ment el Dean?

Miután elkészülődtem, és felvettem a tréningruhát, amibe majd mennem kell, Dean hálójához megyek. Kopogok az ajtón, várok egy kicsit. Semmi válasz. Kopogok még egyszer, de ismét semmi. Benyitok, viszont üres a szoba. De jó. Kimegyek az étkezőbe, remélem, legalább itt találok valakit.

És lám, csodák csodájára, éppen mindenki itt reggelizik. Együtt, csendesen. A lelkem egy kicsit lenyugszik, de azért érdekel, mért nem szóltak nekem. Ki fogom tudakolni. Leülök az asztalhoz, Celiával szembe. Mosolyogva kiválasztom magamnak a reggelimet, majd körbe nézek.

- Mióta vagytok itt? – érdeklődök.

- Nem rég jöttünk ki. Tíz perce, körülbelül – válaszolja Celia.

Oldalra pillantok. Dean lehunyja a szemét. Ezzel akarja jelezni, hogy majd elmagyaráz mindent. Örülnék is neki, mert megijesztettek egy kicsit.

A reggeli után még gyorsan bemegyek a szobámba, mert mindjárt indulunk. Az ajtóban megállok egy pillanatra, majd odalépek az ablak elé, és a várost fürkészem. Csak bambulok kifelé, és közben a gondolataim teljesen összezavarodnak. A viadal, az Aratás, Dean, a családom. Mindegyik végig fut bennem.

Úgy döntök, átsurranok Deanhez pár percre. Muszáj beszélnem vele, meg, ha vele vagyok, mindenről elterelődik a figyelmem, és az most jól jönne.

- Annyira sajnálom a reggelit. Hajnalban visszamentem a szobámba, nem akartam, hogy meglássanak minket. Aztán annyira elfogott az idegesség, hogy elfelejtettelek felébreszteni. Meg tudsz bocsátani? – Dean sajnáló tekintettel néz rám.

Soha nem tudnék rá haragudni.

- Még szép – felelem, majd puszit nyomok az arcára.

- Akkor jó. 

- Ugye találkozunk még? Ne menj a Bőségszaruhoz! Nagyon veszélyes. Fogadd meg a mentoraink tanácsát. És ígérd meg! – kérlelem.

Néha nagyon makacs tud lenni, kinézem belőle, hogy odamenne, csakhogy meg tudjon védeni minket. De nem engedem neki. Semmiképp sem.

- Nem megyek oda. Az első dolgom az lesz, hogy megkereslek.

- Hiányozni fogsz addig is – mondom halkan. Megölelem.

- Te is nekem! Nagyon... – válaszolja elhalkulva.

Az ajtónyitásra kilépünk az ölelésből. Céliáék állnak a küszöbön. Várnak minket.

Megindulunk feléjük, és a saját utunkra megyünk. Dean szemébe nézek, utoljára, mert lehetséges, hogy többé nem látom. Nem látom azt a kék szempárt, ami mindig megnyugtat, ami a kedvességet és a szeretetet sugározza ki magából. Nem, erre nem gondolhatok. Találkozni fogunk még. Nem veszítjük el egymást.

Miközben sétálunk a tető fele, arra gondolok, hogy ki akarok szállni ebből az egész hülyeségből. Haza akarok menni... Csak sajnos ez már lehetetlen. Nincs visszaút.