23. fejezet

Bogyók! Itt van június elseje van, nyár, vagyis a következő fejezet, remélem tetszeni fog. Hogy őszinte legyek, kicsit szomorú vagyok, hogy majdnem egy hónapja egyetlen egy kommentet sem kaptam, mert engem nagyon érdekel a véleményetek, de nem fogok kommenthatárt vagy ilyesmit bevezetni, mert hülyeségnek tartom. Csak szimplán egy-két szóra lennék kíváncsi, de nem erőltetek senkire semmit. Viszont szeretném megköszönni a 7 pipát, jól esik, de nem untatlak titeket, jó olvasást! :)

Riadtan ébredek fel az éjszaka közepén. Nehezen, de el tudtam aludni nem sokkal a himnusz után. Kellett egy kis idő, mire megszoktam, hogy egy fán próbálok álomba merülni, és hogy bármikor lezuhanhatok, de a küldetésem azért sikerrel járt.

Még mindig nagy a sötétség. Nem tudom mennyit aludhattam, de nem eleget ahhoz, hogy reggelre ébren legyek. Viszont, így is egy kicsit kipihentnek érzem magam a tegnap után.

A felhős égre nézek, majd ott is hagyom a tekintetemet. Csak meredek felfelé, kizárva a külvilágot. Dean. Sophie. Élnek. Csak ezen pörög az agyam. Hajnalban elindulok megkeresni őket, meg kell találnom őket. Egyedül nem érek semmit. Nem tudok vadászni, nem tudok olyan csapdát állítani, amivel legalább egy nyulat elkaphatnék. Nem értek semmihez. Ráadásul vizem is kevés van.

Csak ülök, és bambulok mindenfele, már nem akarok visszaaludni. Lehet, amúgy sem tudnék. Csendben megvárom, míg felkel a nap, aztán útnak eredek.

Többször leragad a szemem egy-két pillanatra, de a végén mindig nyitva marad. Nem engedem meg neki, hogy győzzön.

Eközben iszom két korty vizet, mert tegnap délután óta nem is ittam semmit. A torkom és a szám pedig már csupa száraz, de azért spórolok, kontrollálom magam.

A hasam morog párszor, mire a kezemet ráhelyezem, és magamban motyogom, hogy nyugodjon le. Nagyon éhes vagyok.

A Hold még mindig az égbolton tetőzik, tehát rengeteg időm van reggelig. Bárcsak ne lenne olyan sok, mert akkor már most lemászhatnék innen, és kereshetném Sophie-t. De nem akarok most nekiindulni, mert aztán a végén a sötétben neki megyek valaminek, vagy elesem az egyik fa gyökerében, és sikerülne felvernem az egész erdőt. Akkor pedig nem csak Sophie-val találnám szembe magam, hanem több, másik kiválasztottal. És azt szerintem nem akarom.

Vacogni még most is vacogok, de nem tudok mit tenni, mivel így is mindent magamra húztam, amit csak lehetett. Ezek után már csak az hiányozna, ha megfáznék idebent, és az ez által alkotott gyengeségem miatt ölnének meg. Nem, határozottan ezt sem akarom.

Annyira összekuporodok, amennyire csak lehet. Így próbálok védekezni a hideg ellen, több-kevesebb sikerrel. Az arcomat belebújtatom a kabátom nyakába, és a kezemet is bebugyolálom az ujjával.

Az elmém félig-meddig már az álomvilágban jár, de azért a testem reagál a kisebb zajokra. Elszóltam magam, hogy kipihent vagyok. Egyáltalán nem vagyok az. Nem aludhatok el, már nem. Azonban semennyire nem tudok a saját szavaimra hallgatni.

Suttogásra kezdek ébredezni. Valaki az én nevemet mondogatja. Nagyon ismerős a hangja, de nem tudom, ki az. Lehet, csak képzelődök, de meggyőzöm magam, hogy nem, mert a közelemben egy alakot látok lófrálni.

- Myra! Myra! Hé, erre vagy? Myra! – hallom halkan. A szemeim kipattannak, ahogy az agyam végre felfogja, kit illet ez a vékony hang. Sophie!

Egy mozdulattal magamra kapom a hátizsákomat, és megindulok lefelé. Sajnos a nagy sietségből egy nagy esés lesz, amire a testem fájdalommal válaszol. De nem érdekel, utol kell érnem őt. Ahogy feltápászkodom és előre nézek, látom, hogy a barátnőm felém rohan. Mosolyra húzódó szájjal, de egyben aggodalommal ölel meg. Olyan erősen jön nekem, hogy hátratántorodom, és ismét a földön végzem.

- Ó, Istenem, azt hittem már sosem talállak meg! – köszönt örömmel.

- Pont mostanában akartalak megkeresni. Gondoltam rá, hogy éjszaka elindulok, csak lebeszéltem magam róla, a biztonság kedvéért. Nagyon örülök neked! – mondom, miközben felállunk, és újra megöleljük egymást. Végre egy ismerős arc.

- Jól vagy? Mivel éppen láttam, mikor leestél a fáról. Eléggé fájt, mi?

- Nem annyira. – Az egyik szemöldökét felvonva néz rám. – Na, jó, de. Viszont nincs semmi bajom, úgyhogy mehetünk is megkeresni Deant – felelem előre indulva, mire a társam karon ragad.

- Várjál már! Pihenjünk. Egész éjjel utánad kutattam, nagyon elfáradtam. Csak egy kicsit. Öt percet – kérlel, mire bólogatok egyet, és leülünk annak a fa tövébe, ahol a tegnapi napot és az éjszakát töltöttem. Türelmetlenül üldögélek, mert minél előbb Deannel szeretnék lenni. Hiányzik, és vágyom már a szimpla jelenlétére. Az öleléseiről nem is beszélve.

- Mit csináltál, miután elkezdődött a viadal? – teszem fel a kérdést.

- Berohantam ide, a folyó mentén szaladtam, egyenesen. Mikor úgy gondoltam, nincs a közelemben senki, pihentem valamennyit. Aztán, elindultam visszafele, hogy megkeresselek. Nem sokáig jutottam, mert Juliettel és egy másik lánnyal, Carával találkoztam. Találtam egy sűrű bokrot, majd elbújtam benne. Nem mertem kimenni onnan, mert nem tudtam, hol lehetnek. Így hát ott lapultam órákon keresztül, míg úgy nem gondoltam, biztonságos elmennem – mondja fáradt hangon. Teljesen ki van purcanva.

- Igazából, azért találkozhattál Julietékkel, mert engem üldöztek egészen idáig – vallom be. Kérdő, és meglepődő tekintettel néz rám. – Nyugi, nem esett bajom. Jóval előrébb tartottam, mint ők, így volt alkalmam felmászni erre a fára. – Felfelé mutatok, mire kérdésre nyílik a szája.

- Neked, Myra Mikaelsonnak sikerült elmenekülnie a rettenthetetlen Miss Tökéletes elöl? Minden tiszteletem a tiéd!

- Nagyon vicces – mosolyogva, a szemeimet forgatva válaszolok.

Megölel. – Tudod, hogy csak hülyéskedek. De tényleg, büszke vagyok rád! – szívvel jelenti ki. A hátizsákomra mereszti a szemét. – Ezt csak most vettem észre. Add ide, hadd nézzem, mi van benne! – Átnyúl a lábam fölött, majd maga elé dobja a táskát.

- Csak nyugodtan – jelentem ki.

- Két kés. Szuper. Drótkötél. Nem rossz. Víz. Telitalálat! – Azzal fogja magát, és hatalmas kortyokat gurít le a torkán.

- Hé, várjál! – Kiveszem a kezéből a palackot. – Be kell osztanunk. Csak ez az egy kis üveg vizünk van egyelőre kettőnk számára. Úgyhogy mérsékelten. – Visszaveszi tőlem a vizet, és picikét szürcsöl belőle, miközben engem fürkész.

Percekig még ülünk, miközben a napfény minden falevél között áttör. Már bőven reggel van.

- Mehetünk – szól hirtelen, ahogy felpattan. Követem, aztán elindulunk jobbra.

- Honnan tudod, hogy merre kell mennünk? – kérdezem.

- Erről jöttem, okoska – feleli, miközben hátranéz, és a fogsorát villantja. Nagyon vicces, de komolyan, szerintem is.

- Oké...

Csak sétálunk előre, de valami nem hagy nyugodni. A korgó gyomrom. Igen, farkaséhes vagyok.
- Nem tudnánk valamit enni? Nem ettem semmit egy napja, mindjárt kilyukad a gyomrom. – A homlokát ráncolva nézi, hogyan várom a választ.

- Legyen – mondja lazán. Van Isten.

Elővesszük a drótkötelet, és próbálunk apró csapdát állítani. Nagyon szerencsétlenül csináljuk, de a rengeteg próbálkozás egy kis idő után meghozza a gyümölcsét.
Míg megvárjuk, hogy fogjunk egy kis állatot, egy közeli fa tetejére mászunk. Sophie kényelmesen elhelyezkedik, mintha aludni akarna.

- És, akkor most te és ő? Tudod? – töri meg a csendet.

- Öhm... Igen – a szokásos szégyenlős mosolyommal felelem.

- De jó! Gondoltam! Éreztem, hogy tényleg izzik köztetek a levegő! Annyira örülök nektek! – Hát, az látszik is rajta.

- Köszi. Csak fussunk már össze vele. Remélem, nem esett semmi baja – mondom aggodalmasan.

- Dean ügyes, biztosan jól van. Ne aggódj – komolyabban szól.

Csak legyen igaza neki.

- Na, de mesélj már el minden apró részletet, hogy történt!

Kezdem onnan, hogy mi lett a kezével, habár arról tud, majd folytatom a tetőn történtekkel. Szinte az egész dialógust eljátszom neki, mikor lassan a végére érek a mesének. Izgatottan hallgatja mindvégig, majd mikor befejezem, ujjong.

- Ez annyira hihetetlen! Tökéletesen összeilletek – meghatódva reagál.

- Köszönjük. – Mosolygok, majd valami hirtelen félbeszakítja az idilli hangulatunkat. Falevelek zörgésére leszünk figyelmesek.