26. fejezet

Sziasztok Drágák! Sajnálom, amiért ilyen későn hozom a részt, csak napközben dolgom akadt, így nem volt lehetőségem átnézni a fejezetet. Ennyi lennék, úgyhogy kellemes olvasást kívánok! Ja és mit szóltok az új kinézethez? Szerintem fantasztikus lett, még egyszer szeretném megköszönni J. Samuels-nek! <3

Egy erős kéz szorítja meg a vállamat, ami a partra húz. Amíg a szemem csukva van, az zakatol bennem, hogy Dean legyen az, aki megment minket. Az, aki mindig mellettem terem, mikor szükségem van rá. Az, aki bármilyen feltétel nélkül segít. Dean, aki a megmentőm.

Köhécselek, nem is keveset, majd miután úgy érzem, nem fulladok meg, kinyitom a szemem és oldalra fordítom a fejem. Azt tapasztalom, hogy egy a napfényben csillogó rövid világosbarna hajú fiú ül mellettem. Sötétbarna szemét rám mereszti, a szája pedig kérdésre nyílik.

- Jól vagy? – kérdezi aggódóan.

- Igen. Nem. Nem tudom – felelem teljesen összezavarodva. Ki ez a srác, és egyáltalán mért segített rajtunk?

- Gyere, segítek felállni – szól, majd megfogja a felkaromat, felhúz, én pedig nehezen, de lábra állok. Elvisz az egyik sűrű lombú fa tövébe, melynek a levelei szinte a földig érnek.

Sophie-t hirtelen nem látom, egy kicsit meg is ijedek, de aztán nagy kő esik le a szívemről, amikor megpillantom a vastag törzsű fa másik oldalán. 

Egyre jobban fürkészi a gondolat az agyamat, hogy mégis miért húzott ki a vízből ez az ismeretlen személy. Visszagondolok az edzésekre, és arra próbálok rájönni, melyik állomásnál láthattam. De nem emlékszem rá.

- Miért csináltad? – szegezem hozzá a kérdést. Tudni akarom az igazságot.

A vízcseppek csak úgy csillognak az arcán, ahogy felém fordítja a fejét a part mentén. – Nem nézhettem végig, ahogy előttem halsz meg – Sophie-ra pillant –, illetve haltok meg.

Még mindig értetlenül nézek rá, amit láthatólag észre is vesz. Sóhajt egyet. – Kiskoromban ott voltam, mikor a bátyám meghalt. Nem tudtam megmenteni, és most sem bírtam volna tovább élni azzal a tudattal, hogy hagylak titeket megfulladni. Szimplán ezért. – Mély hangjában némi szomorúságot fedezek fel. Többször lesüti a szemét, ami azt jelenti, igazat mond. Viszont valamiért mégis kételkedek benne, és egyáltalán nem tudok benne megbízni.

Ezután Sophie-val beszélget sokáig, míg én közben csak lesem a srácot. Nem akarok vele beszélgetni, és nem is tudnék neki mit mondani. Habár bemutatkozni bemutatkoztunk egymásnak, több szót nem váltottunk. Ő nem tud rólam semmit, ami így helyes, viszont ő szinte kiteregeti nekünk az egész életét.

Tudom róla, hogy: Marknak hívják, tizenhét éves, Harmadik körzetbeli. Ezért is gyanús nekem ez az alak. Tudom róla még azt, amit elmesélt: elhunyt a bátyja. Elmesélte még, milyen életük volt otthon. Jóban volt a körzettársával, ezért is nagyon sajnálja, hogy meghalt. Nem áruljuk el neki, hogy hallottuk az egész kivégzést, mert tudjuk, azzal csak fájdítanánk a szívét. Igazából engem nagyon nem érdekelne, mert egyáltalán nem vagyok kíváncsi rá, de Sophie miatt nem hozom szóba, mert látom rajta, hogy érdeklődik a fiú irént. És amúgy is, sántít az egész sztori, hogy megment minket, aztán dumálgat velünk, mintha régóta ismernénk egymást. Nehezen szoktam barátkozni az emberekkel, de ez esetben tényleg nem stimmel valami. Lehet, rosszul érzem, de ha úgy is van, akkor sem fogok bocsánatot kérni senkitől. Hiszen meg van rá az okom, hogy ne bízzak meg benne.

Szinte mogorva arccal bámulom mindvégig a fa tövéből, míg ők a parton nevetgélnek. Néha kíváncsi tekintettel néz rám, biztosan sejti, hogy valami nincs rendben. Igaza van.

Miután megszárad mindenem, felállok, összeszedem a cuccomat, és elindulok. Elindulni, megkeresni azt az embert, akit feltétel nélkül szeretek.

- Hé! Hová mész? – kérdezi Sophie, miközben rohan felém. Mikor ideér, a szemébe nézek türelmetlen arckifejezéssel.

- Szerinted hova? Dean-ért – válaszolom bunkón, ahogy megfordulok, és megpróbálok előre lépni. De a barátnőm keze visszaránt.

- Várjál már! Pihenjünk egy kicsit – kérlel, de én csak a szememet forgatom.

- Eleget pihentem. Én megyek – mondom, ahogy a választ várva még türelmetlenebbül nézek rá.

- Most mi bajod? Mért nem tudsz várni? Egyáltalán miért vagy ilyen? – szegezi hozzám a kérdést.

Közelebb hajolok hozzá. – Mert nem szimpatikus ez a Mark. És mivel talán a barátommal akarok lenni.

- Oké, értem. Én... én nem tudom, mért gondolod ezt róla. Valószínűleg azért, mert egy mukkot sem szóltál hozzá. Pedig aranyos, és jó fej.

- Oké – felelem hanyagon. Újra nekiindulok az útnak, de Sophie csak azért sem hagyja, hogy elmenjek.

- Kérlek, várjál már! Nem mehetsz el egyedül – jelenti ki.

- És?

- Veled megyek. Csak... Csak Mark is hadd jöjjön, jó? – Néz rám őzike szemekkel. Nem akarok Markkal lenni. Deannel akarok lenni. – Na, jó, ez hülye kérdés volt. De megmutatom, hogy nincs miért kételkedned benne. Nincsen vele semmi probléma. Ugyanolyan ember, mint én, vagy te. Nem tartozik a Hivatásosak közé, sosem lépne be hozzájuk. Ő csak egy normális életet akart magának. Adjál neki egy esélyt, rendben? – Fogalmam sincs, mit válaszoljak. Egyszer Sophie-ra, és egyszer a parton magányosan, szomorúan üldögélő Markra pillantok. Rajta jobban megakad a szemem, és azon töröm a fejem, hogy most komolyan mit csináljak. Vágjak neki a keresésnek egyedül, rengeteg veszéllyel szemben, vagy engedjem, hogy az újdonsül szövetséges, aki számomra nem az, velünk jöjjön. Valószínűleg az utóbbi eset lenne a legmegfelelőbb mindenki számára, de én valahogy mégsem tudok dönteni. Szükségem van Sophie-ra, és nem akarom őt elveszteni, ahogy egy-két embert már sikerült az életemből. De ha őt választom, tudom, mi lesz a következménye.

- Győztél. De ha bármi bajunk esik, az ő lelkén szárad. És van még egy feltételem. Most indulunk el, nem órákkal később – beszélek hozzá érthetően. Bólogatással jelzi, hogy felfogta.

Maradok egy helyben, míg Sophie Mark felé ugrándozik, hogy elújságolja neki, mit beszéltünk. Mark felém vet egy ártatlan pillantást, mire az egekbe emelem a tekintetemet. Nagyon remélem, hogy nem szándékozik majd leállni bájcsevegni velem.

Odacammognak hozzám, majd Sophie-t és Markot követve elindulunk. Így, hogy előttem sétál, legalább szem előtt tarthatom.

Csendben ballagok, míg ez alatt az előttem lévő két ember folyamatosan dumál egymásnak. Néhol röhögcsélnek, néhol komolyabbra váltják a szót. Ha már a komolyságról van szó, muszáj valamit kérdeznem ettől a gyerektől, szúrja az oldalamat a kíváncsiság.

- Mark, elmondanád miért jelentkeztél önként a Viadalra? – kérdezem cinikusan, ahogy Juliet és társai szoktak. Talán olyan lennék, mint ők? Nem, határozottan nem. Ez csak egy ártatlan kérdés, semmi rossz szándék nincs benne. Szimplán kíváncsi vagyok.

- Öhm... – beiktat egy kis szünetet a válaszába. – Az úgy volt, hogy... – ismét szünetet hagy. Gyanús nekem. Mélyet sóhajt. – A szüleim mondták, hogy jöjjek ide. Már mint úgy, hogy nincsen otthon a legjobb anyagi helyzetünk, ezért kijelentették, hogy jelentkezzek önként, nyerjek, és vigyek pénzt a házhoz – fejezi be a válaszát egy elég megrázó mondattal. A saját szülei küldték ide? Ez számomra felfoghatatlan. Persze, elhiszem, hogy ha szegénységben élnek, valahonnan kell pénzt szerezniük. De így? Hogy a saját fiukat egyenesen a halálba küldik azok után, hogy a bátyja meghalt? Talán igaza van Sophie-nak. Mark egy rendes ember, és csak én képzelek be magamnak mindenféle feltételezést róla. Valószínűleg azért, mert már annyira hiányzik nekem Dean. Eddig még sosem telt el ennyi idő anélkül, hogy ne láttuk volna egymást. A képzelet világába kerget a hiánya.

- Sajnálom, én nem tudtam. – Tényleg sajnálok mindent, mert ez nekem valamennyire még mindig hihetetlen. Nem is tudom, én mit csinálnék, ha a szüleim megparancsolnák, hogy jöjjek ide. Vagyis már csak apa. Hiszen anya halott...

- Nem kell sajnálni semmit. Nem tudhattad – szól barátságos hangon. De egy kicsit mégis haragszom magamra. Soha nem voltam ilyen ítélkező első ránézésre senkivel. A hülye viadal mindenemet összekutyulja.

Az érzékeny beszélgetés után szótlanul folytatjuk tovább az utat a sűrű zöldellő fák között. Feltűnik, hogy egy kisebb rét sem bukkan fel a rengeteg fa között. Ebből esik le, hogy másik negyedben vagyunk, és hogy talán egyre közelebb a hármas kerék elveszett lelkéhez.

Időnként pár percre megállunk, hogy kifújjuk magunkat, és természetesen iszunk és eszünk a maradékból. Szinte már semmink sem maradt, pedig Mark hátizsákjában is volt egy palack víz, úgyhogy elhatározzuk, hogy elmegyünk keresni vizet és élelmet. A kaját könnyen megoldjuk, mert Mark sokkal jobban bánik a késsel, mint én azt gondoltam. Néha kicsit szerénykedik, pedig nincsen miért. Egy-két kést én is elhajítok, de természetesen, a bénaságomhoz híven nem találok el egy madarat sem. Legalább ezerszer próbálkozok, de még ezer egyedére is épp, hogy a fekete tollú madár mellett suhan el. Kicsit a kedvem lefelé zuhan, mint a késem, de szomorkodni nem szomorkodok. Ez nem az én napom, gondolom magamban.

Felajánlom a többieknek, hogy elmegyek forrást keresni, hátha mellettünk csordogál egy. Beleegyeznek, mire hátrafele elindulok. Sétálás közben mindenfele nézegetek, olyan sok madár gyönyörű csicsergése hallatszik. A háttérben még hallom, ahogy Sophiék nevetnek, de nem törődöm velük. Kizárom a tőlük áradó zajongást, és csak is a saját fülemnek jól eső hangokra koncentrálok.

Dúdolgatom magamban azt a dalt, amit Sophie tanított nekem. Nem szoktam énekelni, de ez a nóta elérte, hogy egész nap énekelni tudjam. Olyan hangulatos, olyan jókedvderítő. Minden porcikámat a régi emlékek rohanják meg, azok az emlékek, amikre nagyon szívesen emlékezek vissza. Azok az emlékek, amiket sosem fogok elfelejteni, amik örökké velem fognak élni. Azok az emlékek, amik átsegítenek a rossz napokon, rossz helyeken. Például itt.