24. fejezet

Sziasztok! Napos, meleg nap van, és mivel vasárnap, meghoztam az új fejezetet. A történet írásában egy kicsit megakadtam, lassan három hete nyűglődök a fejezettel, de mint mondani szokás, sose hagyjon el a remény... :) Köszönöm a pipákat, kommentet! <3 Kellemes olvasást! :))

Sophie-val azonnal egymásra nézünk, majd egyszerre fordítjuk a mesterművünk felé a fejünket. Szerencsére csak egy ártatlan állat okozta a kisebb hangzavart, aminek sikerült belesétálnia a csapdánkba. Kezdek megkönnyebbülni, mert nagyon megijedtem. Első gondolatom az volt, hogy megtaláltak minket a főellenségeink, majd átgondoltam az egészet, és rájöttem, hogy a csapdánk is működhetett. Mázlinkra az utóbbi igazolódott be.

Lemászunk a fáról, és a kis állathoz rohanunk. Föléje guggolunk, s azon tanakodunk, mit kezdjünk vele.

- Mennyire értesz ehhez? – teszi fel a kérdést Sophie.

- Őszintén? Semennyire. Fogalmam sincs, mit kéne most csinálnunk. És egyáltalán hogyan... – felelem bizonytalanul.

- Megöljük, aztán megnyúzzuk, és a húsát megsütjük. Valahogy így.

- Rendben. De te csinálod. Nekem nagyon nincs ingerem ehhez – jelentem ki, mire azt mondja, finnyás vagyok. – Jól van. Nem tehetek róla. – kötekedem, majd a szövetségesem az egyik késsel kioltja a mókus életét, s elkezdi előkészíteni az ebédünkre. Amíg a mókussal foglalkozik, addig azt a parancsot adja nekem, hogy gyújtsak parányi tüzet. Rengeteget vacakolok a botokkal és a kövekkel, de a végén sikerül teljesítenem a feladatot. Ezután végre egy kis étel jut a gyomrunkba. Ettől a pici falattól még éhesebb leszek, de kontrolálom és győzködöm magam, hogyha most felzabálok mindent, a későbbiekre nem marad semmi.

Sophie eltapossa a lángokat, s a megmaradt húst beleteszi a táskámba. Útnak indulunk és meg nem állunk addig, míg a lábunk el nem hagyja a testünket.

Egy kis rétre érkezünk több órányi séta után. A térdemre támaszkodom, és mély lélegzetet veszek.

- Ne már. Sosem érünk el a cikk széléhez? – kérdezi fújtatva Sophie.

- Nem tudom, de rengeteget sétáltunk. Remélem, fele ennyi van hátra, különben nem sokáig bírom – felelem, miközben a földre botladozok és elterülök. Az égre emelem a tekintetemet és bámulom a kék égboltot. Gondolkozok, hogy most vajon mit csinálhat Dean.

- Hé! Figyelsz? – szól Sophie. Feléje nézek.

- Micsoda? – Teljesen belemerültem a gondolataimba.

- Mondom tovább kéne mennünk – mondja egyre türelmetlenebbül.

- Maradjunk egy kicsit. – Azzal visszaemelem a tekintetemet a már összegyűlt bárányfelhőkre.

A szemem sarkából látom, hogy a szövetségesem pár méterre tőlem a hosszú világosbarna hajába túr, majd egy mozdulattal a földhöz csapja magát és felfelé nézeget.

A lábamat és a kezemet is kinyújtom, s egy kis idő után úgy érzem, mintha a testem nem is hozzám tartozna. De a hangosan, és mélyen kalapáló szívverésem figyelmeztet, hogy rosszul érzem. Idegességemből egy nagyot belemarkolok az egyik fűcsomóba, és csak lassan eresztem el. Ideges vagyok, mert perpillanat csak aggódni tudok Deanért. Lehetséges, hogy sebesülten és félholtan fekszik valahol a rengetegben. Nem, biztos nem, hitetem el magammal. Optimistábbnak kéne lennem vele kapcsolatban, és nem egyből a legrosszabb ötleteket bemesélnem magamnak. Bíztatom a lelkemet, hogy makkegészségesen heverészik tőlünk nem messze. Jóllakottan, vízzel a közelében pihen, egy kiválasztottal sem a közelében.

Olyan sokszor mondogatom magamnak, és képzelem el a jelenetet, hogy szinte már teljesen be is veszem a saját kitalációmat.

A gondolataim egyik pillanatról a másikra átterelődnek a családomra. Mióta elkezdődött a viadal, nem is jutottak nagyon eszembe, hiszen mindig azért aggódtam, ne történjen velünk semmi baj.

Vajon most néznek minket? Levetítem ezt is a lehunyt szemem előtt, ahogy a kanapán ülve azért izgulnak, hogy ne holtan térjek vissza. Ahogy egy-két percben, izgalmukban a körmüket rágják, és ahogy összebújnak, hogy bebizonyítsák: összetartó család vagyunk.

- Nézd! Ott egy kutya! Mintha az én Vacakomat látnám... – kiált fel a barátnőm, és mutat a felhőkre örömteljesen, majd egyre reménytelenebb hangon. A kezét elhagyatottan ereszti le maga mellé.

Előbújnak az emlékek, hogy mennyi vicces történetet mesélt a kiképzések alatt a kutyájával kapcsolatban. Az összes sztorit vidáman és boldogan mesélte el. Önkéntelenül lefelé görbül a szám széle, ahogy átérzem a helyzetét. Közelebb csúszok hozzá, és megölelem. A fejét a vállamra hajtja, és szipog egy kicsit. Egy rózsaszín kis virágot bújtatok a már összekötött hajába.

Nagyon megsajnáltam őt. Mert lehet, egy kalandban sem lehet többé része a kutyájával. Azzal a kutyával, aki gyermekkora óta mindig mellette állt, és nem hagyta magára.

- Nyugi! Ne szomorkodj. Még találkozhatsz vele, nincs veszve minden! – bököm ki, de ezt is nehezen. Fogalmam sincs, ilyenkor miket kéne mondanom, soha senki sem avatott be az életébe Deanen kívül. Vele mostanra meg már természetes dolog, hogy mindent elmondunk egymásnak, még ha rögtön nem is.

- Hát, kiszámíthatatlan, de... – Egy, az egész arénát betöltő ágyúdörgés szakítja meg a beszélgetésünket. Kicsit rémülten egymásra pillantunk, és a sok fűszálat leporolva magunkról felugrunk. Összekapjuk a cuccunkat és tovább indulunk. Nem szólunk egy szót sem, mert mindketten tudjuk, akár Deanért is szólhatott az előbbi ágyú. Sophie-t követve próbálok lépést tartani a remegő térdeimmel, de nem állok meg még egy másodpercre sem, hiszen célba kell érnem. Meg kell találnom a másik felemet.

Egyáltalán nem vagyok hozzászokva a sok sétához, de még mindig csak arra összpontosít az agyam, hogy Deannel kell lennem. Nélküle üresnek és elhagyatottnak érzem magam. Mert ő az, aki kiegészít engem, és ha ő nincs, a lelkem vándorútra tér, s elveszik ebben a nagy, szörnyű világban. Tudom, az újdonsült barátunk társaságát élvezhetem a napokban, és örülök is neki, csak ő mégsem Dean. Mert Deant senki sem tudja helyettesíteni.

- Lassan kezd esteledni – szólal meg Sophie, miközben megáll előttem, én meg neki megyek, mivel úgy elkalandoztak a gondolataim, hogy egyáltalán nem figyeltem magam elé.

- Bocsi – csak ennyi jön ki a torkomon.

Körültekintünk, és arra az elhatározásra jutunk, hogy még egy kicsit tovább megyünk, utána pedig egy fán, vagy valami eldugott helyen töltjük az éjszakát. A térdemen most kezd kijönni a fájdalom, hiszen elég rendesen lezúgtam reggel az egyik fáról. Kicsiket sántítok, de szerencsére azért bírom az iramot.

Ahogy a sötétség színe borítja be az arénát, ugyanúgy járja át a testemet a hideg. Látom magam előtt, hogy a szövetségesem is vacog egy kicsit, valószínűleg ő is fázik.

Mikor már a fogát csikorgatja, megbizonyosodok róla, hogy igazam van.

- Itt a pihenő ideje – mondja, miközben alaposan áttanulmányozza a környéket. A szeme csillog egyet, amikor elindul az egyik bokor felé. Én csak állok továbbra is egy helyben, értetlenül.
Sophie mutat, hogy induljak el felé, így hát megyek is. Széthúzza a sötét levelű, valamilyen lila bogyókkal teli bokrot, majd terelget engem befelé. Mikor már teljesen körbeölel ez a hatalmas nagy növény, aminek a levelei a fejem fölött futnak össze, észreveszem, hogy ez egy tökéletes rejtekhely. Lecsücsülök, majd ledobom mellém a hátizsákomat. Nagy hely van itt belül, talán még félig behajlított lábakkal is elférnék.

- Ezt meg honnan tudtad? – kérdezem Sophie-tól, miközben ő is bemászik.

- Régen sokat bújócskáztunk – feleli, majd törökülésbe helyezi magát. Csak bólogatok, és egy hirtelen mozdulattal előkapom a vizet a táskámból, amit feléje dobok.

- Látni rajtad, milyen szomjas vagy. Tessék – teszem hozzá, mire vigyorgó tekintettel rám néz; sosem a szerénység hívője volt.

Csak pár korty innivalónk maradt. Egyet én is legurítok a torkomon, majd a földre állítom a palackot. Fogalmam sincs, mennyi ideig lesz elég, de az biztos, hogy holnap este már szomjazni fogunk. Már ha nem küldenek nekünk a támogatók valami folyadékot, vagy nem találjuk magunkat szembe valami forrással. Tényleg, lehetnek támogatóink? Mert ha igen, egy takaró nagyon jól jönne. Nem szeretném libabőrösen és folyamatosan remegve tölteni az éjszakákat.
Sophie mellén csücsül, és hozzám bújik. Szótlanul próbáljuk megosztani egymással a magunkból áradó test hőt, de szinte reménytelenül állok ehhez hozzá. Nem lesz jobb a vacogás, semmivel sem.

- Éhes vagy? – teszi fel a kérdést.

- Nem nagyon. Csak egy kicsit – felelem.

- Akkor nem baj, ha én eszek egy falatot?

- Nem – válaszolom félig nevetve.

Amíg a szövetségesem eszeget, addig próbálok tiszta helyet csinálni magunknak. Az ágakat arrébb söpröm, és a lehullott gyümölcsszemeket egy kupacba rakom. Megszagolom őket, de olyan büdösek, hogy a rosszabbnál rosszabb fintort váltják ki belőlem. Ez száz százalék, hogy nem ehető. Így hát ezeket is arrébb pakolom.

Lefekszünk szorosan egymás mellé. Percekig csöndben gondolkozunk, majd Sophie megszólal:

- Életem legjobb pillanata volt, mikor megismertelek. Köszönöm a sok jót, amit veled élhetek át. – Ezekre a szavakra a gondolataimba még jobban belemélyülök. Vegyes érzéseket vált ki belőlem. Deanen kívül sosem senki sem mondott nekem ilyet, és elképesztően jól esik.

- Hát, köszönöm, ha így gondolod. Nem sokan vannak ezen a véleményen...

- Ezt nem értem. Pedig annyira kedves vagy, és annyira jó a kisugárzásod. Ha az ember veled van, csak örülni tud. – Annyira meghatnak ezek a szavak, hogy már érzek is egy forró könnycseppet végig kúszni az arcomon. És hogy még én vagyok a kedves. Sophie díjat érdemelne a kedvességből.

- Ne mondj ilyet. Nem is így van...

- Akkor hogy? – értetlenül kérdezi.

Felülök, és a szemébe nézek. –  Sehogy. Alig számítok valakinek. És valószínűleg az összes ember, aki ezt a beszélgetést hallja, azt gondolhatja, milyen béna vagyok. Főleg az otthoniak. Mert nem boldogulok egyedül, egy nyamvadt nyulat nem tudok megnyúzni, sőt, a barátomat sem tudom megtalálni. – A végén a vállamat húzogatva és síros hangon magyarázom neki, milyen szerencsétlen is vagyok valójában.

- Mindegyikük téved. Mert te egy nagyszerű ember vagy. Ha hazamész, sokra fogod vinni. Okos vagy, szép, aranyos, és még sorolhatnám. Csak a többség vak, és ezt nem látja. – Rengeteg szeretet bukik ki belőlem Sophie felé az elhangzottakra. Hihetetlen miket nem tud mondani rólam.

- Köszönöm. De te sem vagy semmi.

- Hm? – A szemöldökét összehúzva néz rám.

- Vicces személyiség vagy. Bármikor meg tudod nevettetni a másikat, és ez egy nagy pozitívum. Már rég a gödrömet ásnám, ha nem találkoztam volna veled ma. Felvidítasz.

Lesül róla, hogy öröm járja át minden porcikáját. Pillanatokig csak mosolygunk a másikra.

Hirtelen egy akkorát ásítok, hogy egy madár is könnyen berepülhetne a számba. Még a könnyem is kicsordul.

- Szerintem aludjunk. Nagyon elfáradtam – szólok halkan, mire bólint egyet, és lefekszik mellém. Összekuporodunk, és jóéjszakát kívánunk egymásnak. Behunyom a szemem, és a Tizenkettedik körzetet képzelem magam elé. Ahogy a színes virágokkal teli réten szórakozunk, ahogy a nővéremmel otthon társasozunk és nevetgélünk. Aztán a Negyedik körzeti tengerpartra tévedek Deannel, és egymást locsoljuk a sós vízzel. A vízben a halakat ijesztgetjük vidáman, nevetgélve. A száraz homokba mindenfélét rajzolgatunk és írogatunk a szívecskétől elkezdve a nevekig. Ezután kifekszünk oda süttetni magunkat, míg barna nem lesz a bőrünk. Annyira jól esik levetíteni mindezt magamnak, nyugalmat és boldogságot áraszt szét a lelkemben.

Sophie rázogatására kilépek a varázsból. Először értetlenül nézek rá, majd meg is szólalok, de a kezét a számra tapasztja. Ahogy jobban fülelek, tudom már, miért teszi ezt velem: valakik, szinte mellettünk rohannak el. És meg is állnak.