13. fejezet

Sziasztok! Szeretném megköszönni nektek a több mint 1100 oldalletöltést, nagyon örülök neki, mondjuk mostanában túl kevesen jártok erre, de azért köszönöm <3 Erről a részről annyit, hogy szerintem egy kicsit érzelgős lett, de ezt döntsétek el Ti. Már nagyon vártam, hogy elérkezzünk ehhez a fejezethez, mert így még közelebb kerülünk a következőhöz, amit sajnos csak egy hét múlva, jövőhét szerdán tudok kirakni nektek, amiért remélem nem haragudtok meg rám. Jó olvasást kívánok, és sose hagyjon el benneteket a remény! <3

A nap hátralévő részében szinte meg sem mukkanok. Dean tudja, mi bajom, de ő is inkább hagyja, hogy magamtól jöjjek rá, nem kell törődnöm a Hivatásos lánnyal. Mindenki beszélget vacsora közben, és Dean meséli el helyettem is, milyen jól ment nekünk a késdobálás. A vitáról nem szól egy szót sem, nem ez a legmegfelelőbb pillanat elárulni nekik. Majd úgyis meg fogjuk tárgyalni valamikor.

- Myra, jól vagy? – kérdezi Celia aggódó tekintettel. 

- Persze, miért ne lennék? Csak elfáradtam ma, ennyi – nyugodt hanggal válaszolom.

Biztosan a többiek is észrevettek rajtam valamit, csak nem mernek rákérdezni. Celia bólogat, de Katnissen látom, hogy nem győztem meg a válaszommal. Tudja, hogy valami nincs rendben.
Továbbra is csöndben maradok, és bámulok a nagy semmibe. Senki sem csinál semmi érdekeset, csak beszélgetnek, na meg tévéznek. Caesar Flickermannt mutatják és Claudius Templesmith-et, ahogy a viadal előkészületeiről csevegnek, és viccelődnek egymással.

Nem bírom már ezt körülöttem, muszáj a szobámba mennem, és egy kicsit egyedül lennem. Szó nélkül sietek a nappaliból át a szobámba, nem figyelve, kinek mi a reakciója a hirtelen jött távozásomra. Egyből az ágyra vetem magam, a fejemet a párnába túrva. Csak legyen már vége ennek, gondolom magamban. Vége...

Kopogást hallok az ajtómon, mire arra fordítom a fejemet. Katniss kukkant be a sötét szobámba, az ajtónak támaszkodva.

- Bejöhetek? – kérdezi halkan. Bólogatok.

Leül az ágyam szélére, és most már én is felülök a falnak támaszkodva. A kezemet összekulcsolom a takarón, és lehajtott fejjel gondolkozom.

- Történt valami? Mert nekem nyugodtan elmondhatod – mondja együtt érző hanggal, miután egy könnycsepp kúszik ki a szememből lefelé gördülve az arcomon.

Ismét csak bólogatok. Ideje elmondani neki mindent.

- Na, mesélj. – Hozzáér a kezemhez, és próbál a szemembe nézni.

Elkezdem neki az elejétől. Onnantól kezdve, mikor megismertük Sophiet-t, majd hogy összebarátkoztunk vele. Szép lassan eljutok a történet végéig, mikor az Első Körzeti lány beszólt nekünk, és kinevetett engem. Elmondom, mennyire szíven sértett, mennyire ideges lettem miatta. Elmondom, hogy Sophie képes volt kiállni értünk, úgy, hogy alig ismer minket. Nem bírom ki, hogy ne sírjam el magam, de Katniss megérti a helyzetet, és magához szorít. Percekig csak így üldögélünk a fehér ágy neműmön, szótlanul.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj – rekedt hangon töri meg a csendet.

- De igen is lesz... Mert ez csak arra emlékeztet, hogyan bántak velem az iskolában, és hogy ez az érzés sosem fog elmúlni. Örökké bennem fog élni, sehol sem lesz nyugtom. Mindig is olyan leszek, aki önhibája nélkül olyan, amilyen. – Újabb zokogáshullám tör rám, de a mentoromat nem érdekli, hogy az egész válla ázik a könnyeimtől.

Nem később megnyugszom, mert tudom, nem bömbölhetek az idők végezetéig. Elhúzódom tőle, és törökülésbe helyezem magam. Fejemet lehajtva szipogok, mire Katniss egy papír zsebkendőt nyújt felém, amit az éjjeliszekrényemen lévő kupacból vesz el.

- Köszi – olyan halkan köszönöm meg neki, hogy szinte nem is lehet hallani.

- Nincs mit – megsajnálva szól hozzám. Úgy tűnik, még is meghallotta.

Csendben ülünk tovább. Mit mondjak neki? Vagy ő mért nem mond nekem semmit? Igazából a mentorom, nem várhatom el tőle, hogy érzelmi táncsokkal lásson el. Nem ez a feladata, hanem az, hogy felkészítsen a halálos játékra.

- Örülök, hogy megosztottad ezt velem. És, hogy mondjak is valamit, tényleg próbáld meg kizárni őket. Ahogy Dean mondta, ne törődj velük. Úgy ítélkeznek rólad, hogy valóban azt sem tudják, ki vagy. És ez nem befolyásolhat téged. Mert te tudod magadban, legbelül, hogy több vagy annál, mint amit hisznek. Sokkal. És ezt én is tudom. Különleges vagy. Nem sokszor találkozom olyan emberrel, mint veled. Csendes, szerény, de közben erős is vagy. Kitartasz, bármi is történjék. Azt is tudom, hogy túlteszed magad ezen, mert nem engeded meg magadnak, hogy legyőzzenek  – szünetet iktat. – Hé, fel a fejjel! Ne szomorkodj. – Katniss hisz bennem, és olyan, mintha a fejembe látna. Igaza van. Otthon mindig elmenekültem ezek a problémák elől, de most nem ezt fogom tenni. Nem futok el, inkább szembe nézek velük. Nem nyomatékosíthatnak meg így. De hogyan tegyem? Szóljak vissza? Vagy a szavak helyett a testem beszéljen? Még fogalmam sincs, de ki fogom idővel találni. Mert már tényleg elegem van, hogy, bárhol vagyok, nem hagynak békén. Pedig nem csinálok semmi olyat, hogy arra késztessen egy pár embert, engem szekáljon. Véget kell vetnem ennek, a saját fájdalmaimnak, csak miattuk érzem egyre pocsékabbul magam. És ahogy mindenki tanácsolja, nem engedhetem meg nekik, hogy érezzék a győzelem illatát.

- Köszönöm Katniss, nagyon jószívű vagy – hálálkodom, mert tényleg ráébresztett egy két dologra magammal kapcsolatban.

- Szívesen, máskor is. Csak hogy tudd, bármikor fordulhatsz hozzám. – Most már egy halvány mosoly is ül az arcára, mire én is elmosolyodom. – Na, de ki is akkor ez a híres nevezetes Sophie?

- Hát, nagyon kedves lány, barátságos, és okos is. Deannel úgy hisszük, lehetne majd az arénában a szövetségesünk, mert a történtek után tényleg megbízunk benne. A fegyverekhez is van érzéke. És, ha a hármunk tudását összerakjuk, nagyszerű csapat lehetne belőlünk – teljesen beleélem magam a mesélésbe.

Katnissnek nincs kifogása az ötletünkkel kapcsolatban, egyetért velünk, nem ellenkezik.

- De ugye tudod, hogy egy idő után fel kell bontanotok a szövetséget? – kérdezi egy kicsit fájdalmas hanggal.

- Igen, tudom. De addig is, több esélyünk van a túlélésre – felelem.

Eszembe jut, mikor Katniss kötött szövetséget a Tizenegyedik körzetből lévő kislánnyal. Segítettek egymásnak, együtt vadásztak, aludtak, járták az erdőt. Szomorú pillanat volt, mikor a kislányt megölték, és Katniss már nem tudott rajta segíteni. Későn ért oda. Emlékszem, otthon néztük a családdal, és úgy meghatott az egész, hogy megkönnyeztem. Sosem felejtem el azokat a perceket.

Katniss arca kicsit komolyabbá válik, ahogy a szövetséges témát noszogatjuk. Valószínűleg visszagondolt arra, amire én. Már beszédre nyílik a szám, de inkább nem kérdezek rá, mert ha tényleg így van, nem akarom ezzel bántani, hogy felhozom ezt. Inkább csöndben maradok.

- Amúgy tudod már, mit mutatsz be a Játékmestereknek? – kérdezi.

Ó, tényleg. Még ez is van, hirtelen meg is feledkeztem erről. Semmi ötletem sincs.

- Jó, hogy kérdezed. Őszintén? Nem tudom még...  – keservesen válaszolok. – Te mit csináltál? – A kérdésemre aprón felnevet, mire megkérdezem, hogy most mi vicceset mondtam.

- Nem is tudom, elmondhatom-e. Na mindegy, elmesélem. Úgy történt, hogy mutattam nekik az íjásztudásomból, viszont egyáltalán nem figyeltek rám. Erre ideges lettem, és a mellettük álló asztalon lévő disznó szájából kilőttem  az almát. Csak elképedt tekintettel meredtek a gyümölcsre, majd rám, aztán távoztam, de előtte meghajolva kijelentettem, hogy köszönöm a figyelmüket. – Katniss kissé szégyenlősen, de nevetve meséli el. A történetére egy kicsit lemerevedek, majd el kezdek vele együtt nevetni, miközben megkérdezem, hogy ez most komoly?

- Halál komoly – válaszolja.

- Nem vagy semmi – mondom meglepődően.

Le vagyok egy minimálisan sokkolva, hogy megmert ilyet tenni. Csoda, hogy nem büntették meg érte, vagy valami.

Már nem tűnök annyira lehangoltnak, mint ezelőtt. Ez a sztori, és a Katnissel való beszélgetés valamennyire felderít.

Beszélgetünk még egy darabig, mindenféle vidám dologról. Katniss valamivel többet mesél arról, milyen volt neki itt. Én is kinyilvánítom a véleményemet, aztán teljesen áttérünk másra, a körzetünkre. Hirtelen egy női hang sikoltása szakít minket félbe. Mindketten abbahagyjuk a beszédet, és arcunk a boldogból egy röpke pillanat alatt ijedtté válik.