14. fejezet

Bogyókák! Itt van végre valahára a tavaszi szünet, és úúú, az új fejezet, ami jájj. Köszönöm Clove-nak az előző fejezethez a kommentet, meg a pipákat. Eszméletlenül kíváncsi vagyok a véleményeitekre ezzel a fejezettel kapcsolatban, úgyhogy aki olvas, valamilyen formában fejtse ki azt, mert egy nagyon fontos momentumhoz érkeztünk. Nem fogom elárulni, pedig legszívesebben megtenném, de nagyon kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá. Na de hagylak titeket olvasni, a végén annyit írok ide, hogy el sem fogjátok kezdeni Oo. Kellemes olvasást nektek! <3

Katnissel együtt rohanunk ki a nappaliba. Először Effie tűnik fel, ahogy azt sem tudja hova menjen ijedtében, majd a padlón elterülő vércseppek  narancsszínnel keverő sokasága. Dean kezéből ömlik a vér.

- Valaki! Valaki! Hozzanak már segítséget! – Effie hangos kiáltozása tölti be a szobát.

Azonnal Deanhez rohanok, és a kezéből folyó vörös folyadékot bámulom.

- Mi történt? Jól vagy? – Teljesen meg vagyok rémülve. Dean a földön ül, és próbálja elállítani a vérzést, sikertelenül.

- Elkezdtek Peetával hülyéskedni, ugrándoztak egymással, aztán Dean felállt a fotelból, hogy igyon egy kicsit, majd megbotlott a szőnyegben, rá esett az asztalra, a kezével bele a kancsóba. Az pedig természetesen ripityára tört alatta – felel hadartan Effie, rögtön a kérdésemre. Ez nem hangzik valami jól, egyáltalán nem.

A szobába már is két Avox vonul be, hogy segítsen a barátomon, viszont nem nagyon tudnak vele mit kezdeni, mert ide orvos kell. Orvos, aki ki tudja szedegetni az üvegdarabokat a karjából. A parányi üvegszemcséket, melyeket csak közelről lehet észrevenni.

Deant elviszik valahova, ahol rendbe szedik. Effie oda van, össze-vissza mászkál izgalmában. Celiáék szerencsére már régen elmentek, legalább nem kellett a történteket végignézniük.

Ugye jól van Dean? Nagyon fájhat neki? Remélem nem, és azt is remélem, hogy minél előbb meggyógyul. Ó Istenem, mért történik ez velünk...

Fél óra hosszúnak tűnő várakozás után végre a szemünk előtt láthatjuk Deant, vastag fehér kötözéssel a kezén. Nem tétovázom, rohanok oda hozzá megölelni.

- Minden oké? – kérdezem egy kicsit megkönnyebbülve.

- Hát, eléggé fáj, de majd elmúlik. Amúgy a körülményekhez képest jól.

Sajnálom őt. Pont a viadal előtti napokban esik ez meg vele. Ez szörnyűbb, mint  hogy engem kigúnyoltak a mai nap folyamán. Sokkal szörnyűbb. 

- Lefekszem aludni, pihenni szeretnék. – Még egyszer utoljára erősen magához szorít, majd elenged, és a szobája felé sétál. Ennyi? Nem akar semmit sem bővebben kifejteni? Köszi, gondolom magamban.

- Neked is jóéjszakát...  – szólok utána, de nem fordul vissza, ugyanúgy megy tovább. Elhiszem, hogy ez most megviselte, de akkor sem menti fel őt az alól, hogy ne magyarázza meg, vagy legalább ne beszélne róla. Sajnos ismerem annyira, hogy ha valamit nem akar elmondani, nem is fogja megtenni a későbbiekben sem.

Én is eltűnök a szobámba, viszont ismét eredménytelenül próbálok álomba merülni. Gondolkozok, gondolkozok, de semmi értelmes dolog nem jut az eszembe, amit csinálhatnék az éjszaka közepén, alvás helyett. Azonban beugrik egy ötlet a fejembe, ami nem éppen értelmes, de veszíteni valóm nincsen.

Bekopogok az ajtaján, és várom, hogy kiszóljon, de semmi reakció nem érkezik. Nem érdekel, ha már az álmok álmát alussza, fogom magam, és benyitok a szobájába.

Az ablaknál ül, és a várost fürkészi.

- Zavarlak? – kérdezem tőle.

- Nem – feleli. Bő válasz, mondhatom.

- Csak azért jöttem, mert nem nagyon tudok aludni, és gondoltam átjövök, úgysem sikerült normálisan beszélgetnünk az elmúlt napokban. – Egyre közelebb lépek feléje, de még mindig nem néz rám. Azonban mikor már mellette állok, és le is ülök vele szembe, rám vet egy pillantást.

Kicsit kiakadok magamban, mert nem azért jöttem ide, hogy csöndben üldögéljek, ezt a saját szobámban is meg tudom tenni. Beszélni akarok vele.

- Figyelj, nagyon sajnálom, hogy így alakult. Meggyógyulsz majd. Ez ne akadályozzon meg semmiben sem – szólok hozzá.

Egy ideig nem felel, de aztán válaszol. – Tudom, nem is fog, de akkor sem így kellett volna lennie. Fogalmam sincs, így hogyan fogok bármit is bemutatni a Játékmestereknek. – Ó, tényleg. Holnap lesz a bemutatás. Ha ez megnyugtatja, még én sem tudom.

- Hát, ha jobban leszel tőle, még nekem sincs semmi ötletem.

- Igen, sokkal jobban érzem magam – felnevetve válaszolja. Erre nekem is mosolyognom kell.

- Bocsi.

- Nem haragszom. Rád sosem tudnék – aranyosan mondja.

Felállok, és megigazítom a ruhámat. – Gyere, mutatni szeretnék valamit! – Követi a mozdulataimat.

Egy lépcsőn megyünk fel, ami valószínűleg a tetőre vezet. Vagyis hát remélem, nem szeretnék eltévedni. Kinyitom az előttem lévő sötét ajtót, majd kilépek a friss levegőre. Ez csodálatos. Sétálgatok mindenfele, a felhős eget bámulva. Deant magamon kívül hagyom, és a sárga fényekben tündöklő várost fürkészem. Kis idő múlva helyet foglalok az épület szélén, és a földre szegezem a tekintetemet. Vajon ha leugrok, meghalok, vagy valamit tesznek ellene?

- Ezt honnan tudtad? – kérdezi Dean, miközben lecsücsül mellém. A lábunkat lógatva üldögélünk. 

- Celia mondta nekem, mikor először találkoztam vele. Vagyis hát csak annyit említett, hogy „tetőlakosztály”, én pedig következtettem belőle. Igazából most vagyok itt először, de gondoltam nem hagylak ki ebből a látványból – válaszolom elkábult hanggal. Csak hümmög.

Pár centi távolság választ el minket egymástól, a kezem épphogy érinti az övét, de ez elég ahhoz, hogy már is végig fusson rajtam a hideg.

Pillanatokig csendben meredünk el a gondolatainkban, majd arra eszmélek fel, ahogy Dean a kezeit az enyémre teszi, majd át is kulcsolja őket. Ránézek, és azonnal közelebb húz magához. Ez mit jelentsen? Kissé rémület fog el, de jó értelemben, bár nem tiltakozom ez ellen. A fejem a mellkasán pihen, és hallom a szíve gyors ütemű dobogását. Érzem, ahogy be- és kifújja a levegőt kicsit szakadozottan. Izgulna talán? De mi oka lenne rá?  Ez a sok megválaszolatlan kérdés...

Kicsit hideg van, hiszen egy szál pólóba, és egy térdig érő melegítőnadrágban jöttem fel ide, és ezért még jobban beletúrom magam Deanbe, hogy még több melegséget adjon át.

- Köszönöm, hogy megmutattad nekem  ezt. Csodálatos. – Szorosabban megölel, úgy érzem, minden porcikám széttörik, viszont nem bánom. Csak hadd maradjak így, a karjaiban.

Felnézek, egyenesen a szemébe. Rám mosolyog, és ő is úgy szintén belemélyed a szemeimbe. Egy ideig csak bámuljuk egymást, de aztán Dean elemeli a tekintetét.

- Myra és szeretnék neked valamit elárulni. Egy ideje már magamban tartogatom, de úgy érzem, itt az alkalom, hogy végre elmondjam neked. – Elkezd remegni, és a kezével babrál, a száját harapdálja. A szíve újra hevesen ver. Mit akarhat mondani? Talán... Talán azt, amit Sophie súgott nekem, hogy több lenne a részéről, mint barátság? Vagy valami szörnyűt? Beleőrülök a találgatásokba.

Türelmetlenül nézek rá. – Én... Én érzek magamban valamit, sőt, nem is magamban – kis szünetekkel, szégyenlős hangon mondja nekem. – Már pár hónapja titkolom, de rájöttem, nem húzhatom a végtelenségig az időt, főleg úgy, hogy hamarosan elkezdődik a viadal. Azt hiszem, nagyon tetszel nekem. – Letaglózok. Hát igaza volt Sophienak, tényleg nem csal a megfigyelőkéje. Nem is tudom, mit válaszoljak neki. Az én szívem is elkezd gyorsabban dobogni az elhangzottakra, újra átjárja a testemet az a melegség, amit az elmúlt napokban éreztem, és az adrenalin szinte felemészt. El sem tudom hinni. Hogy én? Én tetszem neki?

Elmosolyodom, és egy kicsit felnevetek.

- Mi az? – rémülten szegezi hozzám a kérdést.

- Semmi, csak eszembe jutott valami – harapom be számat.

- Micsoda? – kérdezi kíváncsian.

- Az, amit Sophie mondott nekem tegnap. Érdekel, mi az?

- Még szép! – Teljesen izgatott.

- Észrevette, hogy tetszem neked. – Szemöldökét felvonva néz rám. – És megfigyelt még valamit. – Megkönnyebbülés látszik az arcán, de aztán újra izgalomba jön. – Tudod mit? – Szegénynek húzom az agyát.

- Nem! Mond már, kérlek, megölsz a várakozással!

- Azt mondta, hogy lesül rólam, hogy én is érzek valamit... Irántad – komolyabban mondom neki.

- És, és ez igaz?

Egy kis ideig csöndben vagyok, majd elmondom neki.

- Igen, igaz. – Dean szája mosolyra húzódik, és tétlenkedik.

Lassan közelebb hajol hozzám, és egyszer a szemembe néz, egyszer pedig a számra szegezi a tekintetét. Az fordul át a fejemben, hogy most mit fog csinálni. Csak megölel, megpuszil, vagy esetleg, amitől jelen pillanatban félek, megcsókol? Nem tudhatom, ha csak nem teszem azt, amit ő.

Már csak egy arasznyi távolság van köztünk. Mikor megtörténne, hirtelen kibillenek az egyensúlyomból, és majdnem lezuhanok a tetőről, de szerencsére Dean visszaránt. Te jó ég. A szívem kihagyott egy ütemet, azt hittem, most fogok oda veszni.

A szemeimet kimeresztem, ő pedig magához húz, mindaddig, míg meg nem nyugszom. Mintha a sors tervezte volna így, mintha a sors meg akarta volna akadályozni, hogy bármi is alakuljon közöttünk. Mintha ő irányítana minket.

- Szerintem ideje lenne lemenni. Mindjárt megfagysz, és ki kell aludnunk magunkat holnapra. Nehéz nap lesz. – Kibújok az öleléséből, és hogy ne maradjon el, nyomok egy puszit az arcára. Kicsit elpirosodom, de ő is, szint úgy.

Szótlanul, szorosan követem lefele. Mikor leérünk, elbúcsúzunk egymástól a szobám előtt.

- Hát akkor, álmodj szépeket – szól rekedt hangon.

- Te is! – felelem, majd lábujjhegyre állok, a kezeim közé temetem az arcát, és közelről a szemébe emelem a tekintetem. – Holnap találkozunk. – fejezem be halkan, mire Dean egy homlokcsókkal illet. Utoljára erősen megölelem, majd belépek az ajtón, és lassan csukom be azt, őt nézve mindvégig.

Annyira boldog vagyok most. Alig hiszem el, hogy elmondtuk egymásnak, itt, nem rég, hogy mit érzünk a másik iránt. Hihetetlen. Kivételesen mosollyal az arcomon alszom el, úgy, hogy alig várom, reggel legyen. Mivel akkor újra látom Őt.

U.i.: Létrehoztam egy ask.fm-et, unatkoztam, úgyhogy most már ott is elérhettek, nyugodtan kérdezhettek tőlem. Nem harapok! :)

Ja, és ma 2 hónapos a blog. Boldog hónapfordulót neki! <3