16. fejezet

Sziasztok! Remélem jól telt a tavaszi szünetetek, habár nem volt a leghosszabb. Észrevettem, hogy a pipák nagyon megcsappantak, a fejezet megtekintéshez képest, de nem fogok erről feleslegesen fecsegni, hiszen minek. Nem mindenkinek tetszhet. :) Köszönöm az előző fejezethez érkezett kommentet, megyek is válaszolni rá. Kellemes olvasást! ^^

Reggel magamtól pattanok ki az ágyból, frissen, üdén. Olyan sokat aludtam az elmúlt napban, hogy úgy hiszem, az ezelőtti pár napot is bepótoltam. Dudorászva, táncolgatva kötöm copfba a hajamat, és sietek zuhanyozni. Még mindig énekelgetek, azt a dalt, amit kiskoromban sokszor énekeltünk, miközben játszottam a testvéreimmel. Régi szép idők, hiányoztok.

Miután a múltamon rágódok, és a családomra gondolok, rájövök, fontosabb dolgom is akad: evés. Igen, éhes vagyok, úgyhogy reggeliznem kéne.

Az asztal körül találok két Avoxot, akik pakolják ki az ételt a tálcákra és a tányérokra. Fejbillentéssel köszönök nekik, amit nem viszonoznak.

Azért fejbiccentek, mert ők nem tudnak beszélni. Celia még azt mondta nekem, hogy valami szabályt sértettek, és büntetésből kivágták a nyelvüket, majd szolgának állították őket. Ez rettenetesen undorító dolog. Kivágni valakinek a nyelvét, csak mert elvétett valamit? Felfoghatatlan. Szegény embereknek az egész életük tönkre van menve. Pedig biztos, hogy csak jót akartak maguknak szerezni. Vagyis hát én erről vagyok megbizonyosodva, mert abban hiszek, hogy az ember szándékosan nem tesz magának és a környezetének rosszat. Semmilyen esetben sem. De a történtek hátterét nem tudhatom, egyáltalán nem.

Jóval megreggelizek a többiek előtt, és amíg nem jönnek, a szobámban ücsörgök. Várakozok. A térdemet remegtetem, és a földet bámulom. Mikor lesz kilenc óra? Ideje lenne már. Újra az órára kukkantok. Öt perc. Ennyi telt el az óta, amióta utoljára megnéztem, mennyi az idő. Sosem fog eltelni ez az egy óra. Töprengek, fekszek, bambulok, járkálok, dalolgatok, mindent csinálok, amit csak elképzelni tud az ember. De így is ultra lassan érek el a kezdés időpontjáig.

 Katnissen észrevehetőek a nagy karikák a szemei alatt. Biztos nem sikerült kialudnia magát. Úgy érzem, össze kéne kapnom magam, mielőtt lefárasztanám.

- Na, mivel kezdjünk? Van valami kívánságod? – kérdezi Katniss fáradt hangon.

- Hát, őszintén azt sem tudom, alapból mit kéne csinálnunk. Úgyhogy dönts helyettem, ha lehet – felelem kissé vonakodva. Bólint egyet, és kérdésre nyílik a szája.

- Myra, mesélnél nekünk arról, milyen csodálatos dolgokkal ütötted el otthon az idődet? – kérdezi Katniss Caesart utánozva. Pont olyan hangsúllyal beszél, és olyan grimaszokat vág. Nem bírom ki nevetés nélkül, amibe a mentorom is bekapcsolódik.

Miután egy kicsit sikerül lehiggadnunk, komolyabbra váltjuk a szót. De ahogy folyton eszembe jut az előző pár perc, újra nevetnem kell. Ezt csinálom rengeteg ideig, míg be nem ront Effie a szobába.

- Lányok, ezt nem hiszem el! Készülődnötök kéne az interjúra, nem össze-vissza vihognotok! Ez egész lakosztály tőletek zeng. Én sem tudok normálisan készülni Deannel, míg ti nem komolyodtok meg. Úgyhogy szépen kérlek titeket – egy kis szünetet hagy felháborodása közben. – készüljetek csendesebben! – Mikor befejezi, fogja magát, és azonnal kivonul a szobából. Nagyon ideges lehet.

Katnissel egymásra nézünk, és megállapodunk: tényleg elég a viccelődésből, ideje komolyra fordítani a dolgot.

Beszélgetünk a családomról, az iskoláról, hobbijaimról. Ezek mind fontos dolgok, mert bármire rákérdezhetnek. Szívesen beszélgetek Katniss-szel ezekről, de az anyukámról viszont nem. Mikor szóba jön, megkérem, hanyagoljuk ezt a témát. Megért engem, és máris másról kezdünk el társalogni. Deanről. Hogyan ismerkedtünk meg, mikor, stb. Szerinte ezer százalék, hogy Caesar kérdezget a vele való barátságomról. Ami igazából mostanra sokkal másabbra alakult, de ezt jobb, ha még nem tudja senki. Mindent a maga idejében.

Boldogulunk a mentorommal, azt mondja, ügyes vagyok, és hogy az interjú közben is menni fog minden, amit most átvettünk. Köszönetképpen megölelem, mert örülök, hogy segített az elmúlt órákban normálisan felkészüli arra a három percre. Igen, három, annyi ideig fog tartani az interjú. Három, nagyon-nagyon hosszú perc lesz.

Ebéd után rögtön vissza kell rohannom a szobámba, mert Effie azt mondogatja, nincs időnk lacafacázni, sürget minket az idő. Kivételesen egyetértek vele.

Amíg Effie a tíz centis magas sarkú cipőket erőszakolja rám, Celia egy füzettel, és egy ceruzával a kezében ül az ágyamon. Rajzol.

Ezekben a cipőkben elég nehezen tudok járni, de egy óra sétálgatás után már kezdek belejönni. Viszont borzasztó. Mért nem lehet lapos sarkú cipőt felvenni? Nem értem. Na, mindegy, majd megoldom valahogy, hogy azért mégse taknyoljak el a színpadon. Muszáj lesz megoldanom.

Effie még megmutatja, hogyan üljek szépen, egyenes, kihúzott háttal. Javít a beszédstílusomon, és megtanít úgy nevetni, ahogy ő szokott. Illedelmesebben.

Eléggé lassan telik el ez a három óra, de azért ennek is vége van. Kínszenvedés volt. Soha többet, gondolom magamban.

Most már az előkészítő csapatom dolgozik rajtam. Egy székben ülök, csukott szemekkel, nyugodtan.

Ez a három emberke most kivételesen mindenről beszélget, a többiekről, az interjúról, a tegnapi partiról, és rólam. Hogy milyen szép vagyok, és hogy alakulgat a külsőm. Szívesen megköszönném nekik ezeket a szép szavakat, de inkább későbbre hagyom, mikor már végeznek velem.

Celia utasítgatja őket, mi jó, és mi nem. De szerencsére ezeknek több mint a fele a jó felé hajlik.

Az egyik nő szól nekem, hogy felállhatok a székből. Engedelmeskedem, és a tükör elé állok. Ez ismét valami nagyon csodálatos. Ismét másabb vagyok, de mégsem annyira, mint a Nyitóünnepségen. Sok rajtam a smink, de azért mégis természetes. Tetszik. Kifejezetten tetszik.

Celia azt mondja, a ruha is mindjárt készen lesz, percek kérdése. Megértésül bólogatok, és az ágyon ülve várakozok. Izgulok. De nagyon. Ennyire még soha nem izgultam, de komolyan. Egész Panem látni, és hallani fog engem. Egyedül. Egyedül leszek a színpadon, Caesarral. Mi lesz, ha nem fogok tudni válaszolni a kérdésre, mert annyira lefagyok, vagy megijedek? Nem, nem történhet meg. Ne legyél már nyápic, Myra.

Miután a ruha is megérkezik, felpróbálom, és szerencsére illik rám. Ez újra egy pántnélküli ruha, világosbarna színű, és egy nagy fekete, csipkés anyagból készült masniféleség díszíti a derekamnál.

- Köszönöm szépen Celia! Megint nagyszerűt alkottál – hálálkodom, miközben megölelem.

- Igazán nincs mit – feleli.

A fekete cipőmet is felveszem, ami szerencsére nem annyira magas, mint amiket Effie-vel próbálgattunk. Magabiztosan, és egyenesen tudok benne sétálni. Miután mindennel készen vagyunk, az indulás előtt egy utolsó pillantást vetek magamra a tükörben. A szemembe nézek, és bólintok egyet. Sikerülni fog. Megcsinálod, és megkedvelteted magad velük. Csak add önmagadat!

Amint odaérünk az interjú helyszínére, meg kell válnunk a mentorainktól és a kísérőnktől, na mega stílustanácsainktól. Effie ismét sok-sok puszival illet meg minket, ami most nem zavar, mert szükségem van a bíztatásra.

Míg engem és Deant székek sorai közé vezetnek valahol a színpad mellett, ahol a többi kiválasztottal fogjuk megnézni egymást az interjú közben, addig Katnisséknek a nézők közé kell ülniük. 

Egyre többen vannak. Csak úgy özönlenek be az emberek. Ez arra emlékeztet, mikor pár éve tűz ütött ki az iskolában. Mindannyian menekültünk kifelé. Csak itt az a különbség, hogy nem ki, hanem be tolakodnak az emberek. Rossz, rossz emlékek, tűnjetek innen.

Már percek óta a helyemen várakozok, hogy elkezdődjön ez az egész. Remegtetem a lábamat, mindenfele nézegetek, és nagy sóhajokat veszek. Behunyom a szemem, és koncentrálok. Próbálom kizárni a körülöttem lévő morajlást, és egyenletesen beszívom, kifújom a levegőt. Ki, be. Még egyszer ki, be, ismételgetem magamban.

- Hé, jól vagy? – szól hozzám Dean aggodalmasan. Kinyitom a szemem.

- Én, persze, csak azt hiszem, lámpalázas vagyok. Segíts rajtam – válaszolom fojtott hangon. Segítségül összefonja az ujjait az enyémekkel, és erősen megszorítja. Nem engedi el.

- Köszönöm – tátogom, mert időközben elkezdődött a műsor.

Caesar Flickermann jelenik meg a színpadon, mire a tömeg hangos ordításokba kezd. Caesar csitítja őket, mert bejelenti: kezdődnek az interjúk. Kezdődik. Kezdődik az, amit nagyon nem akarok. Elmegyek. Felállok, és most azonnal távozom innen. Jó is lenne. De csak lenne, mert nem tűnhetek el. Itt kell maradnom, és végig kell csinálnom. Bármennyire is félek, hamar túl leszek rajta – nyugtatom magam, ismét becsukott szemekkel. Nem nyitom ki. Mindaddig, míg egy ismerős arc fel nem tűnik előttem.