11. fejezet

Helló, mindenki! Hát, ehhez is elérkeztünk, itt van az első kiképzési nap. Hamarosan pedig egy olyan fejezethez érünk, amit én nagyon várok, viszont többet nem is mondok róla. :3 Kicsit még odébb van. :) Na de  köszönöm a pipákat, kommentet, feliratkozásokat! <3 Jó olvasást! :))

- Myra, ébredj, reggel van! – Katniss hangját hallom, miközben kicsit a vállamat rázogatja. Mikor aludhattam el? Nem emlékszem. Teljesen úgy tűnt, mintha egész éjszaka ébren lettem volna.
- Mindjárt felkelek – válaszolok a mentoromnak elég fáradt hangon. Úgy aludnék még. De nem lehet, hiszen ha menni kell, akkor menni kell.

- Reggelinél várlak. De nehogy visszaaludj – szünetet iktat be. – Nézz rám, és úgy mond, hogy ébren vagy. – Feléje nézek, de alig tudom kinyitni a szemeimet, olyan világos van a szobában. A kezeimmel a szememet takarva, hunyorogva feléje pislogok.

- Nem alszok vissza – jelentem ki.

- Rendben van. Zuhanyozz le, öltözz át, és akkor kint találkozunk. – A mondandója végén kivonul. Nyújtózkodom, majd tanakodok. Álmos vagyok. Nagyon. Bárcsak hagynának egész nap azt csinálni, amit akarok, legeslegjobb lenne. A punnyadáson és az evésen kívül mással nem is foglalkoznék. Azt próbálom kitalálni, hány óra lehet. De ahogy visszaemlékszem a tegnap estére, emlékszem, Katniss azt mondta, nyolc és fél kilenc között kell kelni. Most már legalább tudom, körülbelül mennyi időm van rendbe szedni magam.

Elindulok a fürdő felé, és a mosdókagylóhoz állok. Belenézek a tükörbe, és csak a nagy karikákat veszem észre a szemem alatt. Kéne ezekkel valamit kezdenem. De mégis mit? Perpillanat nincs itt Celia, akitől tudnék szerezni alapozót, vagy micsodát. Azt hiszem ez a neve. Mindegy, majd eltűnik. A zuhany alá állok, és percekig csak bámulom körülöttem a barna csempét. A hajamat sikerül nem bevizeznem, úgy sincs kedvem  megmosni, tegnap este már megtettem. Miután végzek, kimegyek az étkezőbe. Már mindenki ott ül az asztalnál, ismét csak én kések el. Jó reggelt kívánnak nekem, aztán én is elkezdek reggelizni. Nincsen étvágyam, de egy picit muszáj ennem, vagy innom. A kajálás után még gyorsan visszamegyek a szobámba átöltözni, mert közben betettek egy csomagot az ágyamra, amiben majd az edzéseken fogunk lenni. Ez egy fekete-szürke hosszúnadrág, és ugyanilyen színű ujjatlan póló. Szorosan tapad rám mind a két része a ruhának. Meglátok egy cetlit a dobozban, amin Celia üzenete látható: „Hordd egészséggel, és sok szerencsét!” – C. Hát, a szerencsére szükségem lesz, hiszen nem bénázhatok el mindent, hogy aztán már most megpecsételjem magam a többi kiválasztott előtt. A hajamat még gyorsan copfba kötöm, mert ha kiengedve hagyom, zavarni fog, ahogy az arcomba száll össze-vissza.

Kirohanok a lift felé, biztosan megint rám vár mindenki. És ahogy odaérek, látom, be is igazolódik a megérzésem. Effie is itt van, de ő azt mondja, nem fog minket lekísérni.

- Akkor mehetünk? – teszem fel a kérdést a többiekre ide-oda nézve, mintha én várnék mindenkire.

- Persze – feleli Peeta.

Beszállunk a liftbe, és Dean megnyomja azt a gombot, amit Peeta mondott neki. Csendben utazunk, de Katniss váratlanul megmukkan:

- Ha találtok olyan dolgot, ami nagyon megy nektek, ne gyakoroljátok rengetegszer, mert a többiek azt észreveszik, és máris tudni fogják, miben vagytok a legjobbak, és ezt ki tudják ellenetek játszani. Úgyhogy ha tehetitek, rejtsétek el a tudásotokat. Nekünk ezt tanácsolta a mentorunk, szeretném tovább adni nektek is ugyanúgy, mint a tavalyiaknak. – Csak bólogatok. Tehát meg van a taktikánk. Nem rossz ötlet, mert tényleg logikus az egész.

Belépünk az kiképzőterembe, a mentoraink visszaszólnak nekünk:

- Aztán csak ügyesen! – bíztatva, mosolyogva szurkolnak nekünk, mire én csak egy halvány mosolyt ejtek.

Már mindenki ott áll az oktató körül, úgy tűnik, ismét mi vagyunk az utolsók. Miattam. Nem baj, valakinek ezt a posztot is be kell töltenie. A kiképzőnk, Atala elmondja, mit csinálhatunk, mit nem, és mit ajánl. Körülnézek a többiekre, de senki sem nézi a másikat, magamon kívül. Egy-ketten magabiztosan álldogálnak, míg másokon észreveszem a bizonytalanságot, és a félelmet. Jenna szerint jó embermegfigyelő vagyok. Jenna... Nem, nem gondolhatok most rá, figyelnem kell minden egyes szóra, amit mondanak nekünk. Meggyőződésem által hamar ki űzöm a fejemből a nővéremet. A mondandó végén Deannel úgy döntünk, inkább ma tanuljuk az ehető növényeket, és az utolsó napra hagyjuk a csomózási technikákat meg a csapdaállítást. Próbálok rá figyelni, miközben magyaráz nekem, de nem nagyon sikerül, mert iszonyatosan álmos vagyok. Elbambulok a gyönyörű kék szempárba, mire rám szól:

- Hé! Figyelsz?

- Igen, persze – hazudok, és most már a monitorra szegezem a tekintetemet.

Dean nagyon jól tudja, milyen növény milyen, hiszen patikájuk van, és szükségük van a gyógynövényekre. Mikor a réten voltunk, sokszor előfordult, hogy mielőtt haza kellett mennie, összeszedett egy-két növényt. Sosem figyeltem rá, miket kutat, inkább lustálkodtam tovább. De most már bánom. Sokkal jobb dolgom lenn

e, ha vele tartottam volna a keresgélésben, mert akkor most nem kéne minden egyes növényt áttanulmányoznunk. A külsejét, a belsejét, az illatát.

Oldalra pillantok, és megnézem, hogy a többiek mit csinálnak. A legtöbben a fegyverekkel foglalkoznak, de vannak páran, akik tüzet csiholnak, és megpróbálnak csapdát állítani.

- Ezt a sárga pöttyeiről tudod felismerni, hogy mérgező – lelkesen tanít, de nem nagyon figyelek. Nincs kedvem ehhez, inkább már kipróbálnám a késdobálást, vagy valami olyasmit. – Myra, nem is figyelsz... – kicsit szigorúan, de egyben csalódottan mondja nekem.

- Sajnálom, mostantól figyelni fogok – a szemébe nézve, hihetően válaszolom neki. Azonban ő erre csak a szemét forgatja, és már nem is olyan lelkesen oktat tovább.

Olyan egy, másfél órát időzhetünk a növényeknél, majd áttérünk a tűzcsiholásra. Velünk együtt még egy lány gyakorolja ezt, méghozzá a Negyedik körzetbeli kiválasztott. Nem is tudom hogy hívják. Talán Sophie? Talán, nem vagyok biztos benne. Az egyik oktatónő segít nekünk, de nekem nem nagyon megy, míg persze Dean már az első negyed órában teljesítni a feladatot. Kicsit féltékeny vagyok. Neki mért megy ilyen könnyen minden? Igazságtalanság. Kicsit megnyugszom, ahogy látom, hogy a négyes lánynak sem sikerül. Hiába dörzsölgetem ezt a hülye botot, nem megy. Fel is adom, és még duzzogok is melléje.

- Ne add fel ilyen könnyen! Nekem sem megy, mégis próbálkozom – váratlanul, de kedvesen hozzám szól a lány, aki elméletileg a Hivatásosak közé tartozik, tehát nem nagyon kéne velem beszélnie, kivéve akkor, ha éppen oltogatni kíván.

Újra megfogom a botot, és csiholom. Egy kis idő elteltével sikerül, mire rápillantok, és egymásra mosolygunk. Most meg kéne neki köszönnöm, hogy nem hagyta, hogy letegyek róla, de nekem a mosolygás néha annak minősül. Azonban mégis kiejtem a számon.

- Köszi, hogy segítettél.

- Nincs mit, szívesen – kísérletezik tovább, majd neki is kis lángra lobban a tüze. – Na, végre. Azt hittem, örök időkig csinálhatom ezt – megkönnyebbülve szól hozzám ismét.

Mit feleljek? Egyáltalán mondjak neki valamit? Nem tudom. A barátkozás ilyenkor nem árt, mert szerezhetek szövetségest, ami az arénában jól jön. De ő lehet Hivatásos. Vagy nem? Közvetlenül nem kérdezhetem meg tőle, majd inkább igyekszek célozgatni rá. Az ebédidőt jelző hang töri meg a beszélgetésünket, és mindannyian az étkező felé vesszük az irányt.

Deannel egymással szemben ülünk és csendben eszünk. Egy árnyékra nézek oldalra, aki eltakarja a napot.

- Leülhetek mellétek? – A négyes lány az. A barátommal egymásra nézünk, majd válaszolok:

- Persze, nyugodtan. – Nem akarunk bunkók lenni, mert egyáltalán nem vagyunk azok. És amúgy is, valami jó is kisülhet ebből. – Megkérdezhetem, hogy hívnak? – teszem fel a kérdést, ahogy feléje fordulok.

- Sophie – mosolyogva feleli. Akkor jól emlékeztem. – És titeket hogy hívnak?

- Én Myra vagyok, ő pedig Dean – válaszolom, mire Dean bólint egyet.

Szó nélkül folytatjuk tovább az ebédet, majd mikor újra megszólal a jelző, visszamegyünk az edzőterembe. Ismét átvesszük a növényeket, hiszen délelőtt nem nagyon figyeltem. Sophie is csatlakozik hozzánk. Így telik el újabb három óra, tanulással, beszélgetéssel, és egy kis nevetgéléssel. Sophie mesél a körzetéről, a makacs és hiperaktív kutyájával való vicces történetekről, és egy kicsit magáról is. Úgy tűnik, nem csak én vagyok itt okos tojás. Kedves, aranyos, és nem nézem ki belőle a gyilkos hajlamot. Ezek után az a döntésem, hogy nem tartozik a Hivatásosak közé. Megbízhatunk benne, és talán még szövetségesek is lehetünk majd. De erről végleg az utolsó nap akarok megbizonyosodni.

A liftben csak ketten utazunk, alig várom már, hogy felérjünk, mert nagyon elfáradtam. Főleg, hogy eleve álmosan mentem le oda.

- Szerinted milyen Sophie? – teszi fel hirtelen a kérdést Dean.

- Hát, nem tudom. Nekem szimpatikusnak tűnik, nincs vele különösképpen semmi bajom – jelentem ki. – Mert?

- Csak el kezdtem rajta gondolkozni, hogy talán lehetne majd a szövetségesünk.

- Egyen jár az agyunk. Nekem is épp ez jutott az előbb az eszembe. De szerintem először majd beszéljük ezt meg a mentorokkal. – Dean a válaszomra bólint egyet, s a liftajtó kinyílik előttünk, mire belépünk a tágas lakosztályba.

A vacsora után a nappaliban elmesélem Katnissnek, hogy miket csináltunk, nagyon érdekli őt. Azonban annyira beleélem magam a növények világába, hogy hirtelen Sophiet el is felejtem említeni neki. Na mindegy, majd holnap.

Korán bevonulok a szobámba, és lefekszem aludni. Holnap új nap vár ránk a kiképzőteremben, és végre a fegyverekkel is foglalkozhatok. Deannel megbeszéltük, hogy mikor miket csinálunk. Pici mosollyal alszom el, mert ez a nap nem is volt annyira szörnyű, mint azt képzeltem. Viszont valamennyire idegesítő volt, ahogy a Játékmesterek bámultak minket egy elzárt pódiumról, de ezen kívül tűrhető volt. Nem bénáztam annyit, és még egy közeli ismerősre is szert tettünk. Tényleg jó fejnek tűnik Sophie, és kétlem, hogy kihasználna, vagy átverne minket. Ahhoz túl jól színészkedne.

Olyan hamar el is alszom ezek után, hogy már teljesen más képek jelennek meg előttem. Azonban ezek alól legszívesebben kitérnék.