7. fejezet

Üdv, emberek! :) Sajnálom, hogy szerdán nem raktam ki fejezetet, de az egész hetem kész katasztrófa volt, úgyhogy örültem, ha aznap fél órát tudtam pihenni. Viszont most frissen, és jókedvvel meghoztam a következő rész. Köszönöm a kommentet Clove-nak, a pipákért is hálás vagyok. Ja, és ma van kereken egy hónapja, hogy kiraktam a prológust... Remélem, még több hónapon át hozhatok nektek fejezeteket. Azt hiszem ennyi. Ó, nem. Kellemes olvasást! <3

Effie, Peeta és Dean megy előttem. Effie szokásosan vigyorog és integet, a tipikus kapitóliumi modorával. Mindenki visítozik, és Deant fürkészi. Igazából nem nagyon zavar. Sosem voltam népszerű, úgyhogy már megszoktam, hogy velem nem foglalkoznak. De azért egy-két mosolyt én is kapok, aminek valamennyire örülök.

Próbálok már most jó benyomást kelteni, ezért azt teszem, amit a kísérőnk. Fülig érő szájjal mosolygok, és boldognak mutatom magam. De ez nem így van. Legszívesebben örülnék, ha már ennek az egésznek vége lenne. Sőt, jobb lett volna, ha meg sem történt volna. De most itt vagyok, és muszáj jól mutatnom az emberek előtt. Ha mogorva arccal megyek be az Átalakító Központba, ahol a Nyitóünnepségre csinosítanak ki, akkor már

most ténylegesen lemondhatok a túlélésről, hiszen így nem fogok támogatókat szerezni magamnak, akik ha jól megy minden, segítenek nekem a városból, míg én az arénában leszek. Tehát, a lehető legboldogabbnak tettetem magam. Ahogy látom, Dean is ezt teszi. Valószínűleg csak teszi.

Mikor beérünk az Átalakító Központba, egyből letámad három ember, az előkészítő csapatom. Az egyik kapitóliumi nőnek zöld, tüsis haja van, és rengeteg fekete, sötétzöld smink található az arcán. A másik két emberre is ez mondható, de az egyiknek legalább hosszú hajat hord, ami lila színben pompázik, a harmadiknak pedig bal oldalt felnyírt, vállmagasságig érő piros hajat.A ruhájukra pedig a tipikus fővárosi extravagáns mondható.

Miközben legyantázzák szinte az összes testrészemet, ami borzasztóan fáj, csak arra tudok gondolni, hogy ki lesz majd a stílustanácsadóm. Én Cinnában reménykedek, aki Katnissé volt, és a tavalyi kiválasztotté, mert gyönyörű ruhákat készített nekik az összes alkalommal. Katnisst például lángra lobbantotta. Azóta is csak úgy hívják, hogy a lángra lobbant lány. Rá ragadt a név. Bárcsak nekem is valami felejthetetlent tudna készíteni. Már ha őt kapom. De nagyon őt szeretném.

A bőröm teljesen kipirosodott, és eléggé viszket is. De nem szabad vakarnom, mert a végén még rosszabb lesz. Lemossák a testemet, majd végig dörzsölik, ami csak úgy szedi le rólam a piszkot. A hajamra is mindenféle balzsamot raknak, és vagy ötször megmossák.

Miután lemostak, a hajamat megcsinálták, és mindenféle hidratáló krémmel bekentek, sokkal frissebbnek érzem magam. Jó érzés külsőleg ennyire ápoltnak lenni.

Beültetnek egy szobába, azt mondják, itt fogok hamarosan találkozni a stylistommal. A szobában két kanapé és egy asztal található. Leülök az ajtóval szembeni kanapéra, és várok. Már nagyon kíváncsi vagyok.

Lassan nyílódik az ajtó. A körmeimet le tudnám rágni, amit perpillanat nem tehetek meg, mert mindenféle lakk van rajta, és tuti, hogy nem finom, de elképesztően izgulok. Szerencsére csak pillanatok kérdése.

Végre valahára betoppan az ajtón az az ember, aki segít nekem jó benyomást tenni a támogatóknak, szurkolóknak, közönségnek.

Elmosolyodom. Nem Cinna áll velem szemben, de mégis örülök. Ő is mosolyog rám, és végignéz engem a kéken kihúzott szemeivel. Gyorsan oda siet hozzám.

- Szia! Myra Mikaelson vagyok – kezdem a bemutatkozást.

- Szia, engem meg Celiának hívnak – hagyja el a rózsaszín rúzsos száját ezek a szavak.

Kezet fogunk egymással, majd ismét egymásra mosolygunk. A kerek, szép arcán kívül a testmérete tűnik fel először. Magas. Nagyon magas. De nem zavar, Dean sem alacsony, úgyhogy már megszoktam, hogy fel kell néznem az emberekre.

- Ó, te, annyira sajnállak titeket, hogy így alakult a helyzet. Meséltek nekem rólatok, és ezután már csak kitartásra tudlak bíztatni. Egyáltalán nem irigyellek e téren. Csak ne szomorkodj. Élvezd ki az utolsó napjaidat, ha esetleg előbb meghalnál, mint mi azt szeretnénk – együtt érzően mondja nekem. Számítanak rám. Számítanak arra, hogy nyerni fogok. Nem akarom őt elkeseríteni, hogy egyáltalán nem vagyok jó semmiben, valószínűleg az első nap meghalok, de inkább nem szólok neki, hiszen megígértem mindenkinek, hogy küzdeni fogok a túlélésért. És be is szeretném tartani.

- Hát köszönöm. Mi sem vettük ezt nagyon figyelembe, fene se gondolta volna, hogy pont mi ketten jövünk ide. De a tanácsodat mindenképpen megfogadom. Csak azt nem tudom, mégis hogyan élvezzem ki ezeket a napokat. – miközben beszélek hozzá, többször a földre pillantok.

- Csak annyit mondok, hogy tetőlakosztály – titokzatosan mondja, és a végén kacsint egyet. Mire akar ezzel célozni? Mindegy. Majd vagy elmondja, vagy nem. – Na, akkor most beszélgessünk a ruhádról, amit a Nyitóünnepségen fogsz felvenni – izgatottan beszél. Biztos nagyon várja már az estét. Bevallom őszintén, én egyáltalán nem vagyok ezért oda, mert egy kicsit félek. Bízom Celiában, hogy a megfelelő ruhát készíti el nekem, de többnyire a közönségtől és a többi kiválasztottól tartok. Meg részben magamtól, mert fogalmam sincs, mit csináljak majd. Izgulós típus vagyok, és ez által képes vagyok mindent elrontani. Még a legegyszerűbb dolgokat is.

- Rendben. Már nagyon kíváncsi vagyok, mit alkottatok Dean stylistjával együtt. De hamarosan úgyis kiderül, ha minden igaz. – Azt tényleg várom, hogy láthassam a ruhámat. És hogy Dean-nel legyek végre, na meg Katnissékkel. Azokkal az emberekkel, akiket tényleg érdeklek.
- Na tehát. Mivel a Tizenkettedik körzetből jöttetek, mindenképpen a bányászatról kell szólnia a jelmezeteknek. – A Nyitóünnepségen a kiválasztottaknak a saját körzetük munkásságát kell a jelmezükbe foglalni. Mivelhogy a mi körzetünk bányászattal foglalkozik, ezért valami ahhoz hasonló jelmezben kell megjelennünk és pompáznunk a közönség előtt. - Szóval, olyasmire gondoltam, ami biztosan elnyeri majd a tetszésedet. Először is, a ruha színe mindenképpen fekete lesz, némi pirossal kidekorálva. Nem szeretnék mindent elmondani, meglepetésnek szánom, mert nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, mit fogsz szólni hozzá első ránézésre. – majd’ kiugrik öröméből Celia. De a meglepetés. Nem szeretem a meglepetéseket. Sokkal jobban örülnék neki, ha most elmondana róla mindent.

- Nem szeretem a meglepetéseket, de ebben az esetben ki fogom bírni – a válaszomra az arca egy kicsit komolyabbá válik, biztos felzaklattam ezzel a "nem szeretem a meglepetéseket" dologgal. Nem bántásból szántam neki, valószínűleg félreértette. – Nyugi, nem veled van baj, hanem velem. Eléggé türelmetlen vagyok és a kíváncsiság ilyenkor meg tudna ölni. Ezért nem vagyok oda a meglepetésekért. Úgysem kell sokat várnom, hogy végre lássam a remekművedet, úgyhogy nincsen semmi gond! – mosolyogva magyarázkodok, hogy lássa, nem akartam, akarok bunkó lenni vele. Az arcát figyelve sikerül lenyugtatnom.

- Oké, értem, nem haragszom! – Nem haragszik. Mázlim van. Egyáltalán nem szeretem megbántani az embereket, mert utáni mindig bűntudatom van, amit ki nem állhatok.

- Hú, akkor megnyugodtam. Sosem lennék képes rosszat mondani neked. Máris kezdelek megszeretni – kicsit szégyenlősen mondom neki. Celia arca felderül, és váratlanul erősen megölel.

Úgy fél órája lehetünk együtt, de már is azt érzem, bármit el tudnék neki mondani. Látom rajta, hogy benne is teljes mértékben megbízhatok. Előtte sem kell titkolnom az érzelmeimet.

Ahogy egyre többet beszélgetek vele, észreveszem, hogy boldogság, és egy fantasztikus érzés járja át a lelkemet. És ez az érzés nem más, mint a szeretet.