4. fejezet

Halihó!^^ Így estefele itt a következő fejezet. Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett két kommentet, nagyon jól esnek. Na de nem fecsegek tovább feleslegesen. Kellemes olvasást! :3

Nem sokkal később elindulok a főtérre. A családom még készülődik, úgyhogy egyedül kell megtennem az utat. Mikor már csak pár lépésre vagyok a főtér szélétől, meglátom, hogy már elég nagy tömeg gyűlt össze. A gyerekektől a felnőttekig szinte mindenki itt van. A színpadra a fehér ruhás békeőrök is felálltak. Keresem a tekintetemmel Deant, de nem látom sehol. Azt mondta, hogy ma még beszélünk. Tehát előbb kellene jönnie.

Ránézek az órára, és észreveszem, hogy huszonöt percem van hátra. Ráadásul regisztrálnom is kell. Járkálok össze-vissza, hátha szembe találom majd magam vele – de hiába, nincs sehol. Kezdek aggódni. Talán történt vele valami? Csak nem. Úgy döntök, elmegyek regisztrálni, miközben halálra izgulhatom magam miatta.

Elindulok a regisztrációs asztal felé, mikor hirtelen megpillantom pár méterrel előttem Deant. A semmiből bukkant elő. Sietek oda hozzá, nem tétovázom. Egy pillanat alatt máris a karjaiban érezhetem magam.

- Nagyon örülök, hogy itt vagy! Már mindenhol kerestelek – mondom neki megkönnyebbülve. Annyira jó végre az ölelésében zárkózva lenni.

-  Sajnálom, csak most értem ide, pedig siettem. Készülődtünk, és gyorsan elrepült az idő – válaszolja higgadtan.

- Jól van, nyugi, nem haragszom, csak azt hittem rosszul lettél, vagy valami. – Ekkor már a szép kék szempárba nézek.

- Nincs semmi bajom, minden rendben van – mosolyog.

- Ez az utolsó lehetőségünk arra, hogy elbúcsúzzunk egymástól, tudod, ha... – nem szívesen hagyják el ezek a szavak a számat.

- Tudom. És én bízok benned meg magamban is és túltesszük magunkat rajta. – Újra megölel, és szorosan magához szorít. Ez az a pillanat, amit akarok, hogy örökké eltartson. De nem fog. Perceken belül meg fog szűnni. Hála a viadalnak.

- Túl... – Az órára kukkantok, és látom, hogy már csak tíz percünk van. Az kevés idő. Nagyon is kevés. – Figyelj, mindjárt elkezdődik ez az egész, mennünk kéne. A végén még baj lesz, ha nem regisztrálunk időben.

- Rendben. Hát akkor... szia. – Kilépek a varázsvilágból. Dean puszit nyom az arcomra, ami váratlanul ér. Egyáltalán nem szokott megpuszilni. Sőt, nem is rémlik olyan alkalom, mikor valaha is megtette volna. Attól függetlenül, hogy meglep, azért jól esik. Túlságosan is jól. Viszonzom, szintén az arcára, mire kis bizsergés árasztja el a testemet.

Ezután a regisztrációs asztal felé veszem az irányt, miközben még egypárszor egymásra nézünk.

A regisztrálásnál sorban állnom sem kell, nincs előttem senki. Tipikus én, mindent az utolsó pillanatra hagyok. Miután ez sikerül, beállok a 16 éves lányok közé. Még egy pillantást engedek magamnak, hogy Deanre nézzek, de ő nem vesz észre engem. A földet bámulja. Lehet én is jobban tenném, ha azt lesném. De inkább magam mögé nézek, hátha meglátom Jennát, Jasont, vagy akár apát. De nem találom őket. Pedig már biztosan itt vannak, hiszen egy perc, és elkezdődik az ünnepség.

A Törvényszékből Effie Trinket lépked ki a tíz centis kék magas sarkújában. A haja is úgy szintén világoskék, ahogy a ruhája, és mindenféle kiegészítője. Világoskéken kívül nem is látni rajta semmit. Szerintem undorítóan néz ki. De ezt a véleményt megtartom magamnak.

Oda tipeg a mikrofonhoz, ami a két urna között helyezkedik el, és köszönt bennünket. Örül, hogy itt lehet, boldog viadalt kíván, és várja a pillanatot, hogy kiderüljön, ki képviseli az idei Éhezők Viadalán a Tizenkettedik Körzetet. Hát, én ellenkezőleg, nem várom azt a percet.

Lejátsszák a Himnuszt, és a kisfilmet, amin az szerepel, hogy mégis miért kell minden körzetből egy 12 és 18 év közötti fiút és lányt a halálos arénába küldeni, és hogy hogyan pusztították el a ma már nem létező, Tizenharmadik körzetet. Mikor vége van a pár perces filmnek, Effie Trinket széles mosolyt ölt az arcára, és hangoztatja, milyen csodálatos volt. Pedig egyáltalán nem volt az. Inkább tragikus.

 - Akkor szerintem kezdjük is. Szokás szerint, a hölgyeké az elsőbbség! – Fél percen belül kiderül, részt veszek-e ezen a szörnyű eseményen. A torkomban érzem a szívem dobogását, egyre jobban elkezdek izzadni, érzem, ahogy ég az egész arcom, és már állni is alig bírok a remegéstől. A lányok gömbje mellé lép, és rövid keresgélés után kihúzza azt a cetlit, ami először a kezébe akad. Visszalép a mikrofonhoz, kisimítja a kis papírt, majd ki mondja a nevet:

- Myra Mikaelson!

Ez én vagyok. Az én nevem. Ez a név hozzám tartozik, engem illet. Csak meredek előre, kitágult szemekkel. Lesokkoltam. Látom a szemem sarkából, hogy mindenki rám szegezi a tekintetét. Meg kéne indulnom, mielőtt a békeőrök ráncigálnak fel a pódiumra. Indulás. Nincs tétovázás, várakozás a csodára. Gyerünk, Myra, menj ki.

Szép lassan elindulok. Képtelen vagyok körbenézni, nem vagyok kíváncsi, hányan kuncognak magukban, hogy én lettem a kiválasztott. Csak sétálok előre, már a lépcsőnél vagyok. Csak el ne essek, mert az ennél is gázabb lenne. Mikor felérek, a többiekre nézek. Senki nem jelentkezik helyettem. Magamra maradtam. Ennyiből látszik, hogy nem számítok egyetlen embernek sem. Mondjuk, a nővérem biztos felajánlaná magát, ha nem lenne már húsz éves. De ez lényegtelen. Sírni tudnék. Érzem, hogy ki akar belőlem törni. Viszont várnom kell. Nem bőghetem itt el magam, abból mindenki látná, hogy tényleg milyen gyenge vagyok. Deanre nézek, és látom rajta a sajnálatot. El fog veszíteni engem. És én is őt. Örökre.

Effie gratulál nekem, rám mosolyog, amit nem értek, hogy miért, majd a fiúk gömbje felé veszi az irányt. Most már csak abban reménykedhetek, hogy ne Dean legyen az, akinek a nevét felolvassa. Magamban mondogatom folyamatosan, hogy csak ne Dean, csak ne Dean...

Effie hosszas keresgélés után veszi ki az egyik cetlit, majd visszatipeg a mikrofonhoz, és ismét beleordítja a fiú kiválasztott nevét:

- Dean Branson!

Hát engem már most elhagyott a remény...