9. fejezet

Sziasztok! Itt a következő fejezet. Igazából különösképpen hozzáfűzni valóm nincs, úgyhogy jó olvasást. :)

Lassan tárul ki a hatalmas kapu az Első körzet előtt. Egy férfi hang figyelmeztet minket, mikor indulunk. Egyre jobban izgulok, érzem, ahogy ég az arcom. A sok sminktől pedig remélem, nem lehet észrevenni.

Elindul az első kocsi, majd jön a második, harmadik, negyedik, és így tovább. Hamarosan mi jövünk. Számolom magamban a másodperceket, mennyi idő után indul el a következő; körülbelül fél perc telik el a figyelmeztető hangok között. Dean-re nézek, de ő mered előre, és látom rajta, hogy valamin nagyon gondolkozik.

- Jól vagy? – teszem fel a kérdést érdeklődve. Észreveszem rajta, mennyire be van parázva, a keze is remeg. Még sosem láttam idáig ennyire izgatottnak.

- Igen, foghatjuk rá. De minden rendben van, nem lesz semmi bajom, csak melegem van, és már végezni akarok, veled mi újság? –  hadarja el az egész válaszát. Megpillantom a homlokán gyöngyöző izzadságot, és velem ellentétben az ő  a piros fejét semmivel sem lehetne eltakarni.

- Ó, én megvagyok, kicsit félek, de minden oké – magam elé nézve, nyugodtan felelek a kérdésére.

Most jelentik be, hogy a Tízedik körzet következik. Akkor van még egy percem összeszedni a gondolataimat, és határozottságot kimutatni magamból.

-  Tizenkettesek, ti következtek! – hangosan ordítva jelentik be. Tehát indulunk. Myra, egész jól fogsz mutatni, nem kell rettegni, csak mosolyogsz, integetsz, és szép szemekkel a közönségre nézel – próbálom megnyugtatni, és egyben meggyőzni magam, hogy képes vagyok rá.

Majdnem hátra esek, mikor megindul a kocsink.

- Jól vagyok, csak hirtelen megijedtem – nyugtatóan mondom, mert Dean aggódóan nézett rám.

A mondandómra mélyen a szemembe néz, mire elmosolyodok, és megfogom a kezét. Erősen megszorítom, mert így jobban érzem magam.

Ebben a pillanatban gördülünk ki a nagy közönség elé. Nem eresztem el Dean kezét, szinte még erősebben fogom. A szabad kezemmel elkezdek integetni, és akkora vigyort ejtek, amekkorát csak lehet. Mindenki éljenez, majd a nagy kivetítőn magunkat veszem észre. 

- Nézd! Ott vagyunk – mutatok a képernyő felé, miközben Dean-hez beszélek. Egymás felé fordulunk, és egymás szemébe is nézünk. Mélyen elmeredek pár pillanatra a két szempárba, mire kezdek érezni magamban valamit. Ilyet még sosem tapasztaltam idáig. Feltűnnek előttem a régi képek, emlékek. Eszembe jut, ahogy feküdtünk egymás mellett a réten, ahogy az iskolában megnyugtatott, ahogy mindig szorosan magához ölelt, ahogy puszit nyomott a kiválasztásunk előtt az arcomra, és ahogy most megjelent előttem a jelmezben, ami kápráztatóan kiemeli izmos felsőtestrészét. Ezek mind szép, és jó emlékek, amikre boldogan gondolok vissza. Valami bizarr fut végig a testemen. Elönt a melegség, de egyben a hideg is kiráz. A szívem gyorsabban kezd dobogni, mire még erősebben szorítom meg Dean kezét. Egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetemet, de aztán feleszmélek, hogy erre most nem érek rá, majd ha vége lesz, átgondolhatom ezt az egészet, mivel éppen nagyon-nagyon kedvesnek, bájosnak, aranyosnak kell mutatnom magam, és sorolhatnám a végtelenségig a pozitív tulajdonságokat, amivel elő kell rukkolnom.

Többször a kivetítőre pillantok, és látom, hogy rengetegszer minket mutatnak. Csak azon keresztül nézek Deanre, de a kezét még mindig nem engedem el.  

A kocsik beállnak a körönd végén, és a mi mélyen megtisztelt Snow elnökünk lép ki az erkélyre. Még sosem találkoztam vele szemtől szemben, de most már nem is érdekel, miért. Élőben sokkal rondább, mint tévén keresztül. Hiába az a sok arcplasztikai műtét, látni rajta, hogy az öregkorban jár.

Boldog viadalt kíván, de előtte még üdvözöl bennünket. A mondandója végén még hozzáteszi, hogy sose hagyjon el bennünket a remény.

Ezután a  kocsik visszafele indulnak, és szokás szerint mi érünk be utoljára. Engedek Dean kézszorításából egy kicsit, szegénynek lehet, már az ujjait is eltörtem, annyira belekapaszkodtam. De most már legalább az első nehézségen túl vagyunk, jönnek a következők: három napos kiképzés, amit nagyon nem várok, a tudásunk bemutatása a Játékmestereknek, amit majd egytől tizenkét pontig értékelnek, és úgyszintén nem várok, és a legeslegvégén a három perces interjú Caesar Flickerman-nel – ez sem hangzik jól. Tartalmas napok várnak ránk a viadal előtt, úgy érzem.

Dean és Peeta segít nekem leszállni a kocsiról. Katniss és Celia kicsit odébb álldogálnak, és mosolyognak ránk. Miután sikerül szerencsésen lekecmeregnem, oda lépek hozzájuk, és mindkettőjüket megölelem.

- Nagyon ügyes voltál! – szól hozzám Katniss kedvesen.

- Egyet értek a mentoroddal, csuda jók voltatok! – Celiától is kapok egy bókot tapsolva, aminek nagyon örülök. Hátra nézek Dean felé, de éppen ő is a mentorával és a stylistjával cseveg. Úgy döntök, inkább nem zavarom meg őket a jelenlétemmel, majd később beszélek vele. Észreveszem, hogy Effie nincs itt. Vajon hova mehetett? Megkérdezem Katniss-t, ő biztosan tudja.

- Effie hova tűnt?

- Felment a lakosztályunkba, előkészít mindent az érkezésünkre – válaszol.

Effie sosem tud nyugton maradni. Mindig kell valamit csinálnia, intézkednie, mert ha éppen nincs semmi dolga, akkor a világ összedől. Néha kiakasztó tud lenni ezzel a viselkedéssel, pedig csak két napja vagyok vele egy társaságban. Nem szeretném megbántani, de egy kétszer lazíthatna, jót tenne neki.

- És mikor megyünk fel? – teszem fel a kérdést.

- Mindjárt. Kíváncsi vagy már, mi? – mosolyogva visszakérdez. Eléggé érdekel, hol fogok lakni az elkövetkezendő egy hétben. Állítólag nagyon modern minden bútor, és mindenféle elektronikai készülékek vannak a szobákban, meg egy hatalmas nagy tévé a nappaliban. Tényleg kíváncsi vagyok.

Elindulunk a lift felé, de csak én meg Katniss, a többiek még tovább beszélgetnek a kivonulásról. Dean-től nem nagyon tudtam megkérdezni, hogy jön-e, le volt foglalva Peetával. Úgy tűnik, elég jóban lettek.

A mi lakosztályunk van a legfeljebb, a tizenkettedik emeleten, mert mi vagyunk a Tizenkettedik körzetbeliek. Beszállunk a liftbe, és Katniss megnyomja a gombot. A lift bezárul, és süvítünk felfelé. Egy darabig csöndben állunk egymás mellett, de én mégis megszólalok, nem bírom magamban tartani.

- Katniss, félnem kéne a holnaptól? Mert bevallom őszintén, egy kicsit parázok – mukkanok meg.

- Nincs okod az izgalomra! Kipróbálsz mindent, kicsit használatba veszed a fegyvereket, és gyakorolsz egy kicsit. Sok új dolgot tanulhatsz, amit fel tudsz majd használni az arénában, de tényleg nem lesz semmi baj – nyugtatóan válaszolja, majd átkarolja a vállamat.

- Rendben van – válaszolom neki. 

Már a tízedik emeletnél tartunk, mindjárt felérünk. Veszek egy pillantást a tündöklő városra is, a liften keresztül tisztán átlátni a ragyogó épületeket. Elképesztőek. Ráadásul minden ember az utcán lófrál, és ordítozik, kiabál.

Megszólal a megérkezést jelző gong, mire Katnisst követve kilépek a liftből. Elém tárul a csodás lakosztályunk. Meglepetten megtorpanok, és Effie tűnik fel, ahogy sürög-forog az étkezőben. Mindent tökéletesre akar alakítani. Pár szolgát is látok körülötte, akik álldogálnak, vagy éppen pakolásznak. Katniss már előrébb van, és jelez, menjek csak utána nyugodtan. Kicsit csoszogva lépdelek feléje, majd megállok a nappali, és az étkező között. Nagy kanapék, óriási plazmatévé, üvegasztalok, és fura formás székek az étkezőasztal körül. Nem is tudom, hova menjek először. Üljek le a szürke kanapéra, vagy inkább az asztalhoz, és illedelmesen várjam meg a többieket a vacsoráig? Úgy döntök, mind két esetet kizárom. Inkább a szobámba mennék, meg is kérdezem a mentoromat, merre találom.

- Katniss – szólok utána, mire hátrafordul, és kíváncsi tekintettel rám néz. – Merre van a szobám? – egy mosolyt ejt, és maga után vezetve megmutatja nekem.

Kitárul előttem egy nagy szoba, nagynak számító puha ággyal, szekrénnyel, tükörrel, és egy kis ajtón át keresztül egy fürdővel.

- Na, tetszik? - kérdezi tőlem.

- Még szép! Ez... ez elképesztő – válaszolom neki, de még mindig teljesen le vagyok sokkolva. Lehuppanok a pihe-puha ágyba, és a plafont kezdem el bámulni. Katniss még mindig az ajtóban áll, majd megszólal:

- Akkor most szerintem magadra hagylak. Majd a vacsoránál találkozunk. – Becsukja maga mögött az ajtót, én pedig egyedül maradok. Még mindig felfelé bambulok, és még mindig nem tudom ezt elhinni, hogy ennyire csodálatos itt az élet. Bárcsak a családom is láthatná mindezt. Könnycseppek gördülnek végig az arcomon, ahogy rájuk gondolok. Hiányoznak... Nagyon. A megérzékenyülés most már át vált bőgésre, amit nem bírok magamba fojtani. Jó is itt, meg nem is. Jó, mert ezeket tapasztalhatom magam körül, de rossz, mert csakis a viadal miatt vagyok ebben a modern városban. És alig egy hét múlva már az arénában fogom találni magam, ezek  viszont el fognak tűnni. Örökre.