8. fejezet

Sziiasztok! ((: Újabb szerda, újabb fejezet. Köszönök nektek mindent, a pipákat, kommenteket, sokat jelentenek. Az eddigiek közül ez lett eddig a leghosszabb fejezet, és nem valami tartalmas, remélem nem bánjátok, de azért kiderül belőle egy s más. :)) Ó, és teljesen rákattantam erre a számra, főleg, hogy holnap kerül a mozikba a Beavatott. :3 Hallgassátok meg, ha szeretnétek. ^^ 

"Wanna hear your beating heart tonight..."

Jó olvasást! <3

Csendben dolgoznak rajtam. Az előbb felfektetett az előkészítő csapatom valami fémágyra, és csak úgy sürögnek-forognak körülöttem. Celiának dolga akadt, úgyhogy rájuk hagyott minden feladatot. Azt mondta nekem, mire készen leszek, arra visszajön. Azt nem árulta el, hova megy, biztos valami hivatalos ügye akadt.

Megbízik ebben a három nőben, ezért nekem is meg kell. Mivel az alap dolgokat már elvégezték rajtam, mikor megérkeztem, már csak a sminkelés marad. Na meg a frizurám. Kíváncsi leszek, hogyan tudják majd valami szépségessé tenni. Nem szeretem a hajamat, sosem áll úgy, ahogy akarom, összekötve pedig nem szeretem hordani; de itt semmi sem lehetetlen.

Arra gondolok, miközben folyamatosan festenek meg alakítgatnak, hogy a családom mit fog majd szólni hozzám, mikor meglátnak a tévében. Biztosan jó véleményük lesz rólunk, de ezt csak én mondom, és nem is biztos. Mit fognak gondolni arról, hogy más leszek? Nem az a Myra, akit ismernek, és aki a családtagjuk? Nem. Ilyen nem lesz. Az a lány leszek mindig, aki voltam, és hiába fogok máshogy kinézni, belülről ugyanaz a szende lány maradok. Sosem akarok megváltozni. Mert vannak emberek, akik így szeretnek engem.

Panem összes lakójának kötelező néznie a Nyitóünnepséget, az interjúkat a kiválasztottakkal, és a viadalt. Nekem is mindig néznem kellett, amit bárcsak ne kellett volna. Sosem bírtam a vért, na meg a gyilkolást. A vér láttán mindig rosszul vagyok. Voltak még verekedések az osztályunkban a fiúk között, és mikor észrevettem, hogy egyszer az egyiknek elkezdett vérezni az orra, egyből futottam ki a vécébe. Hányni tudtam volna, de szerencsére nem jött ki belőlem az aznapi reggelim. Azt sem díjazom, ahogy egy ketten megjátsszák az eszüket. Bájosnak, kedvesnek mutatják magukat, és mikor elkezdődik a gyilkolás, kegyetlenek. Mindenkivel végeznek, aki az utukba kerül. Ez velem nem fog előfordulni. Mert sosem leszek képes megölni bárkit is. Akár muszáj, akár nem.

Bárcsak anya most itt lehetne velem. De Jenna is megtenné azt a megnyugtatást, amit ő tudna. Sokkal jobb lenne minden, ha még mindig élne. Már négy éve annak, hogy elhunyt. Akkor nagyon össze voltam törve lelkileg, nem szóltam senkihez, egymagam-mentem mindenfele, és abban az időben ültem ki először a rétre. Azóta járok ki oda. Találkozni is ott találkoztam első alkalommal Deannel. Szedegette a növényeket, amelyek a patikájukba kellettek. Lehajtott fejjel üldögéltem, és a lábamat bámultam. Váratlanul meghallottam, ahogy valaki megáll mellettem. Felnéztem a könnyekkel teli szememmel, és megpillantottam őt. Megkérdezte, mi bánt, én meg nagy nehezen, de elmeséltem neki. Attól a naptól fogva az iskolában is elkezdtünk beszélgetni, majd szabadidőnkben is egyre többet lógtunk együtt. Ha nem sétálgatok akkor mindenfele, nem ülök ki a rétre, nem találkoztam volna vele, az életem egyik legfontosabb személyével. És akkor lehet, most ellenségként tekintenénk egymásra.

- Készen vagy! – riadok fel az egyik előkészítőm szavára, miközben tapsol, mosolyog. Gyorsan elrepült az idő.

- Köszönöm szépen! – megköszönöm nekik a munkáikat. Sutyorognak egymással, és pluszba mutogatnak is – a hajamra, az arcomra. Már szívesen megnézném, mit műveltek velem, de Celia kitalálta, hogy csak akkor láthatom magam teljesen átalakítva, mikor a ruha és a cipőm is rajtam lesz. Már furdal a kíváncsiság, mekkora csodát tettek velem, ha már úgy vigyorognak, mint a tejbe tök. De perceken belül úgyis meglátom.

Bevisznek abba szobába, ahol pár órával ezelőtt még a stylistommal csevegtem. Annyi a különbség, hogy egy nagy szekrénnyel és tükörrel bővelkedett a szobácska. Ismét leültetnek, és ismét várakozásra kényszerítenek.

Celia pillanatok után szó szerint beront az ajtón, és kimeresztett szemekkel, tátott szájjal néz engem. Szerintem ez jót jelent, mert ezek után még egy mosolyt is villant. Közelebb lép, és végre megszólal:

- Elképesztően nézel ki! – csodálva beszél hozzám. – Ugye nem lested meg magad a tükörben? – kíváncsi tekintettel szegezi hozzám a kérdését.

- Persze, hogy nem! – mosolyogva felelem. Miközben beszélek, és pislogok, érzem, hogy a rengeteg smink úgy le tudná tapasztani a szemeimet, hogy azok többé ki sem nyílódnának.

- Hát akkor, lássuk a legnagyobb csodát! – nagyon izgatott, örömében egyhelyben toporog  a hatalmas sarkú lábbelijében.

Odalép a szekrény elé, és szép lassan kinyitja azt. A művelet közben folyamatosan felém vet egy-egy pillantást. Nyisd már ki, gondolom magamban.

 És végre meglátom. Meglátom a gyönyörű, káprázatos és elképesztő ruhát. A kezemet a számra tapasztom, muszáj eltakarnom a tátva maradt számat. Meg nem tudok szólni az ámulattól. Teljesen biztos vagyok benne, hogy mindenkinek el fogja nyerni a tetszését. Celia engem fürkész, és örül, hogy tetszik az alkotása. Rengeteget dolgozhatott vele.

-  Nem is tudok mit mondani. Ez mesés! – ez így igaz. Tényleg szóhoz sem jutok.

A ruha egy fekete pántnélküli, mely első látásra a combom közepéig érhet, de aztán meglátom, hogy hátrafele egyre lejjebb nyúlik, a földig, körülbelül. Az alapszíne a fekete, de a ruha felső részén, és a szoknya részén hátul piros-arany flitterekkel lángnyelvek rajzolódnak ki. Én is lángra lobbant lennék, mint Katniss? Nem. Csak egy lángra lobbant lány létezik, és az ő. De ez akkor is ámulatba ejtő. Percekig csak állok, a ruhát bámulom, majd Celia szavaira eszmélek fel.

- Na, próbáld fel! – Kicsi tétovázás után a szekrény elé lépek, és végigsimítom a ruhát. Puha anyagból készült.

Nagy nehezen, és óvatosan magamra húzom, és a cipőt is felveszem, ami ezúttal egy majdnem térdig érő fekete csizma, amely a lábszáramra szorosan illeszkedik. A tükör elé állok, Celia pedig elfordítja azt, hogy belebújhassak, csakhogy sikerüljön megfigyelnem alaposan a sminkemet. A szemhéjamon belülről kifele haladva piros, arany, majd fekete színű csillámos festék követi egymást, a számat pedig pirosan virító rúzs fedi. Nagyon jól néz ki. Most már a hajamat is átfürkészem, hiszen azzal is csodát műveltek. Hátul egy kis hajam összekötve lóg, és a maradék pedig alatta göndör tincsekben borul a vállamra. Ahogy jobban nézegetem, aranyon csillog. Most már Celia felé fordulok, illene megköszönnöm neki mindezt.

- Celia, én tényleg nagyon köszönöm, ennél szebb már nem is lehetek! Én...

- Egyáltalán nincs mit köszönnöd, hisz ez a dolgom – vág közbe a szavamba. – Másoknak örömet okozni. És te igazán megérdemelsz egy kis csillogást ezekben a napokban, ugyanúgy, ahogy reményt is a viadalra – a mondandója végén kacsint felém egyet.

Reményt. Azt, amit mindenkinek megígértem. Ahogy bámulom magamat a tükörben, és ahogy Celia szavai járkálnak a fejemben, rájövök miért is pont tűzet ábrázolnak a flitterek. A tűz képviseli a reményemet, kitartásomat a viadal során. A tűz az, ami lángol, és nem nyugszik meg, kivéve akkor, ha én azt nem akarom. Ugyanígy van ez a reményemmel is. Csak akkor hagy el, ha én úgy döntök. Csak akkor, ha én úgy érzem. Számomra ezt jelképezi a ruhám. A lángoló reményt.

Kisétálunk a kis helyiségből, mögöttünk két békeőrrel. A csarnokba megyünk, ahonnan a lovas kocsikon fogunk elindulni a közönség felé. Belépünk a hatalmas nagy terembe, majd kis keresgélés után meglátom Katnisséket az egyik kocsi mellett. Katnisst, Peetát, és Deant... Uramisten, megáll a lélegzetem. Nagyon jól néz ki. Ahogy látom, ő is kitágult szemekkel bámul engem. Az arcából nézve, tetszik neki az egész összeállítás. Közelebb lépünk egymáshoz, majd ő szólal meg először:

- Azta, gyönyörű vagy! Hirtelen rád sem ismertem. Ez, ez nagyon szép! – a ruhámra mutat, és teljesen le van sokkolva a csodálkozástól.

- Hát neked is nagyszerűen áll ez a ruha. – Kicsit zavarba jövök, mert még sosem láttam őt így. Rajta is fekete maskara van, viszont az ujja végéből kúsznak felfele a lángnyelvek, és középen patentok tartják össze a ruhát, melyek egymástól nem messze helyezkednek el. Szorosan tapad rá az öltözék, amely kirajzolja, milyen izmos is valójában.

Dean szüleinek gyógyszertáruk van, és mivel egyke gyerek, szinte neki kell pakolnia az összes ládányi gyógyszert. Ettől olyan erős. Rám mosolyog, és szép lassan magához szorít. Figyelnem kell, nehogy elkenődjön a sok vakolat az arcomon, a hajam se mozduljon el a helyéről, de nem nagyon érdekel, mert nekem egy szoros ölelés Dean-től többet ér, mint ez a fránya viadal és az előkészületek. Sokkal többet.

Közvetlenül hallom a szíve gyors dobogását, biztosan izgul.

Katniss szavára eszmélek fel, ahogy mondja, pár perc és indulunk. De jó. Már most pillangókat érzek a gyomromban, és észreveszem, ahogy lépegetek Katniss felé, remeg a lábam.

- Nem kell izgulnod, nem lesz semmi baj. Csak felálltok erre a lovas kocsira, integettek, mosolyogtok, és se perc alatt eltelik az ünnepség. – Biztosan észrevette a járásomon, hogy elég bizonytalanul megyek, onnan veszi, hogy izgulok. De ha ő látja, akkor mindenki más is. Az pedig nem jelent rám jót.

Na, jó. Myra, ne legyél nyápic, szedd össze, és tedd oda magad - súgom magamnak biztatóul. Csak ne hátráljak meg.

A többi kiválasztottra is engedek magamnak egy-egy pillantást vetni, mielőtt elkezdődik a kivonulás. Szinte mindenki a saját kocsija mellett álldogál, kivéve egy-két embert, akik társalognak más kiválasztottakkal. Ők a Hivatásosak. Az Első, a Második, és a Negyedik körzet. Néha még a Harmadik is. Őket már kiskorúktól fogva a viadalra edzették. Legtöbbször önként jelentkezők, mint idén is, habár a Negyedik körzetbeliek most nem önkéntesek.

- Na, menjetek, ne hogy lekéssétek! – figyelek fel Peeta hangjára.

Dean ugrik fel először a kocsira, majd én követem. Sikerül elszerencsétlenkednem a felmászást, ezért a kezét nyújtja. Boldogan elfogadom a segítségét.

Sorban áll egymás mögött a tizenkét lovas kocsi, arra várva, hogy elinduljunk. az Első körzettel fog kezdődni, és így halad tovább körzetenként. Tehát mi leszünk az utolsók. Marad még pár percem, hogy elfojtsam magamban az izgatottságot, és hogy felkészüljek, ország-világ szeme előtt fogok megjelenni, Dean oldalán.