38. fejezet

Drága megmaradt Olvasóim! Bár már említettem, tényleg mennyire sajnálom a hosszú kihagyást, újra el kell mondanom, mert tényleg bűntudatom van miatta, viszont egyszerűen úgy el voltam havazva, hogy elfelejtettem... Jaj de elhanyagoltam a blogot! :( Köszönöm a kommenteket, örülök, hogy van, akinek még tetszik a történet, remélem ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket, azonban még annyi hozzáfűzni valóm lenne, hogy a következő valamelyik vasárnap fog érkezni, nem tudok pontos időpontot adni, a chatet nézegessétek, ott majd előre jelzem. Sajnos az írással nem haladok nagyon, pedig már csak pár fejezet van hátra, de nem adom fel, végigviszem, csak idő kell neki. Remélem megértitek. Na de befogtam, jó olvasást Nektek! Jaj, még annyi, kinek hogy tetszett a Kiválasztott első része? Én imádtam!

- Talán nem ők azok – töröm meg a csendet bizakodva. Csak azt mondom ki, amit valójában gondolok.

- Nem tudhatjuk – feleli a barátnőm félve. Az volt az utolsó kívánsága, hogy kerítsük elő neki Markot, hogy bevallhassa neki az érzéseit. De ha ez az ágyú most érte szólt, akkor már lehetetlen teljesíteni a kérését, és akkor nem csak szomorú leszek – az életem hátra levő részében együtt kell élnem a bűntudattal, amiért tegnap hagytuk elmenni. Nem foglalkoztunk vele, így nincs ezen csodálkozni való, hogy otthagyott bennünket. Ha kirekesztve érezném magam egy társaságban, akkor nagy valószínűséggel én is ezt tenném. Elfutnék. Hiszen mindig az a legegyszerűbb megoldás... Bár ha jobban belegondolok, ez nem volt teljesen nyomós ok, hogy lelépjen, hiszen ott volt neki Sophie, aki bármikor beszélgetett vele, sőt én is, és egyedül Dean nem rajongott érte. Viszont lemerem fogadni, hogy egy kis idő elteltével megváltozott volna a véleménye róla. Na de a lényeg a lényeg, van egy olyan sejtésem, hogy ez a "nem vagyok közületek való" duma alatt van valami más is. Csak még rá kell jönnöm, mi.

- Igazad van. De én csak próbálok pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, és nem egyből a rosszra gondolni. – Egyik szemöldökét felvonva hallgatja a mondandómat. Mintha nem mondanék igazat. – Jó, oké, először az fordult meg a fejemben, de aztán tudtam, és tudom, hogy rajtuk kívül vannak más emberek is ebben az arénában. Nem? – kérdezem a végén, mire bevallja:

– De.

Mosolygok, majd megszorítom a kezét. Ezután mellé ülök, és a hátamat én is a fatörzsnek támasztom. Kényelmesebb, mint törökülésben órákon keresztül.

- Figyelj, én akkor is aggódom. Mert ha most ő halt meg, összeomlok. Ennyit akartam volna össz-vissz, hogy bevalljam az érzéseimet, mert nem bírom, hogy nem tud róla! Nem akarom, hogy úgy haljon meg, hogy nem tud mindenről...

Teljesen megértem a helyzetét. Talán Dean is ezért árulta el nekem, hogy szeret, mert már nem volt sok ideje rá. Bár örültem volna, ha erre előbb sor került volna, hiszen sokkal, de sokkal több időt tölthettünk volna együtt egy párként otthon, a Tizenkettedikben. Viszont annyira nem bánom az időzítést, mert legalább megtette. És kevesen képesek erre.

- Na, idefigyelj. Hunyd be a szemed, s képzeld magad elé, ahogy Deannel nem sokára kimerülve, de ideérnek, és egyből rohan oda hozzád, hogy megöleljen. Hogy kétségbeesve érdeklődik az állapotod iránt. Hogy végre elmondod neki, amit érzel, és hogy boldogan fogadja, sőt, mondjuk meg is csókol. Sikerül? – Feltartja a kezét, jelezve, hogy éppen erősen koncentrál.

- Igen – feleli egy idő után.

- És jobb? – kérdezem.

- Sokkal – válaszolja fülig érő mosollyal, majd ezt egy nagy lélegzetvétellel nyugtázza is. – Ahogy mondod, jól van, él és virul, és hamarosan itt lesz. Így kell történnie. Így fog történni.

Na, nem is volt olyan nehéz meggyőzni, mint azt hittem.

És most jön az, hogy biztosítsam magam arról, hogy nem is Dean volt, aki életét vesztette. Nézzük csak.

Visszaér Markkal, aki odarohan a barátnőmhöz, majd ő felém tart, és a kezei közé zár szorosan, mintha soha nem akarna elengedni. Csókot lehel az ajkamra, s rengetegszer kimondja, mennyire szeret. Ezután újra magához von, és csak akkor enged el, mikor én azt akarom. És az akkor lesz, mikor Mark már végighallgatta Sophie vallomását, és megcsókolja, majd ezek után zárásként boldogan telnek az utolsó perceink, napjaink, együtt. Ez így tökéletes. De bárcsak így is lenne. Remény, remény, remény...

A csillagok apró fénye ellepik a fekete égboltot, én pedig a fűben, csendben fekve arra várok, hogy megszólaljon a Himnusz, és hogy kiderüljön, ki halt meg.

Sophie is csendben heverészik, a kérésére óvatosan kicsit lejjebb csúsztattam a fa tövéből, hogy ő is elmerülhessen a gondolataiba a kis égitesteket bámulva. Amúgy is, rengeteget panaszkodott a délután folyamán, hogy szétmegy a háta a fájdalomtól. Gondoltam miért ne segíthetnék neki.

Még mindig türelmesen várok. Mennyi lehet az idő? Jó lenne tudni, nyugodtabb lennék, az biztos.

- Adhatok egy tanácsot? – szólal meg a barátnőm. Vajon mit akar? – Ne mutasd ki, ha ideges vagy. Most én is átvettem tőled – fejezi be. Ideges lennék? Oké, tényleg az vagyok, bár ki ne lenne az a helyemben? Kimutattam magamon? Ránézek az egyik fűcsomóra, ami a kezeim fogságába esett, na meg a remegő lábaimra. Talán azért nem vettem észre, mert már megszoktam.

És ekkor felcsendül a Himnusz dallama, amit ki nem állhatok. Csak minden rosszra emlékeztet, ami a világunkban történik.

Lassan oldalra fordítom a fejem, Sophie felé, aki ugyanezt teszi. A szemeiből remény árad. A remény, hogy élnek.

És az arckép megjelenik a sötétségben, mire a reakcióm egy tátva maradt száj és kigúvadt szemek. Nem, ez nem lehet, lehetetlen! Nem merek a társamra nézni, csak bámulom továbbra is a kivetített arcot, ami nem sokkal később eltűnik. Hát ennyi lett volna...

- Minden oké – mondja a jobb oldalamon Sophie. – Minden oké.

Nem, nem az, egyáltalán nem az! Miért ilyen igazságtalan az élet? Miért mindig azok halnak meg, akik egy cseppet sem ártottak senkinek sem, akik jók voltak, akik... A francba már! Bárki, aki kitalálta ezt az egész viadalt, nyugodtan elmehet melegebb éghajlatra, sőt, haljon meg még egyszer! Vagy még jobb, élje át az összes gyerek kínját, akik az arénában vesztették életüket, mert ő felelős értük mindenért! Mindenért, ami ebből az országból lett.

- Nem oké – válaszolom egy idő után. – Akkor lenne az, ha nem halt volna meg. Nem ezt érdemelte, vagy legalábbis nem így.

- De tényleg semmi baj, így történt, számoltunk ezzel, vagyis én igen... – Halkul el a hangja.

- Nem így kellett volna történnie, nem és kész. Életben kellett volna még maradnia, hogy visszajöjjön hozzád, hozzánk, és hogy tudjon mindenről. Ez lett volna a jó megoldás, ahogy el is képzeltük – fakadok ki.

- Tudod mi a baj a tervezéssel? – kérdezi. A fejemet rázogatom. – Hogy bármikor meghiúsulhat. Nincs rá biztosíték, hogy megvalósul. De nem bánom, mert legalább neki álltunk. Jól vagyok, bár szomorúan, pár könnycseppel, de jól, és legalább úgy távozok el örökre, hogy megpróbáltuk.

Igaza van. Megpróbáltuk, bár sikertelenül. De én nem vagyok olyan jól, mint Sophie. Újra elvesztettem egy olyan személyt, aki kezdett közel állni hozzám. Habár már megszoktam...

Másnap délelőtt ér vissza Dean, s ahogy elképzeltem, megállás nélkül rohan oda hozzám. Bár annyi a különbség, hogy Mark nincs itt. Hiszen meghalt. Meghalt. Rossz erre gondolni...

- Annyira sajnálom – szól, mikor már magához húz. Erősen kapaszkodok belé, mintha bármelyik percben összeeshetnék. Viszont nem nekem kéne mondania, hogy sajnálja, hiszen Sophie volt az, aki várta az érkezését elsősorban.

Pár perc ölelkező álldogálás után feléje is fordulunk összefont karokkal, és arra várunk, hogy valamelyikünk megszólaljon. De igazából nem nekem illene, neki kéne ugyanazt mondania, mint amit nekem mondott.

- Sajnálom – ismétli Sophie felé intézve szomorkásan, lesütött szemekkel.

- Nem kell sajnálnod, te nem tettél semmit, nem a te hibád, legalább útnak indultál, bármennyire sem csipázod – feleli lazán.

- De azért jól vagy?

- Igen, persze, csak azért furdal a kíváncsiság, hogy hogy történt... Mármint, hogy hogyan halt meg – válaszolja oldalra húzott szájjal. Na, ez az a kérdés, ami az én csőrömet is böki. Viszont megtudni már nem fogjuk. Kivéve, ha valamelyikünk nem tér haza... Nem, ezt most nem logikázom végig.

- Akkor jó. – Odamegy hozzá, és megöleli hosszan. Sophie szeme csukva van, de nem vagyok féltékeny megint, hiszen ez csak egy baráti ölelés; amire mindenkinek szüksége van. – Amúgy hoztam útközben vizet meg még egy kis kaját, az maradt. Jó étvágyat. – Sophie-val egymásra tekintünk, rövid ideig farkasszemet nézünk, egyszerre elmosolyodunk, majd fogom magam, és sietek a táskához kipakolni belőle az ehető dolgokat. Mikor sikerül kikeresgélnem, a barátnőmhöz rohanok, hogy együtt elfogyasszuk a finomra sült húst. A tegnapi nap folyamán úgyis csak gyümölcsökön éltünk, fehérje is kell, nem csak vitamin.

- Nyami – szólal meg Sophie két falat között.

- Tényleg fincsi – mondom én is, mikor egy nagyot szippantok az illatából. Bár nem friss, azért még érezni.

- Örülök, ha ízlik – csatlakozik a beszélgetésbe a barátom. Mosolyog, így mindketten visszamosolygunk rá, ezzel próbáljuk jelezni, hogy köszönjük neki. Mi mindent képes megtenni az emberekért. Kedves. Segítőkész. Önzetlen. Aranyos... Nagyon-nagyon szeretem.

Két nap telik el semmittevéssel. Bár leszedünk egy-két állatot, arrébb gyalogolunk gyümölcsökért, de nagyon lassan telik el az idő. Sophie kezd egyre rosszabbul lenni, ami igazából várható volt. A sebe egyáltalán nem gyógyul, eddig olyan volt inkább, mintha le hibernált volna. Oké, ez így hülyén hangzik, de tényleg! Napokig semmi változás, majd hirtelen újra elkezd haldokolni.

Így hát folyamatosan kiszolgáljuk, és egyáltalán nem vesszük parancsolásnak, ha valamit kér tőlünk. Szívesen megtesszük, hiszen ez a minimum.

Fogalmam sincs, hogy még hány napig fogja kihúzni, de van egy olyan sejtésem, hogy már nem olyan sokáig. Eddig 3 és fél napot parányi rosszulléttel kibírt, így valószínűleg nem sokára itt lesz számára a vég. Nem akarom. Nagyon nem akarom.

Mivel a vizünk ismételten elfogyott, és utoljára Dean hozott, megegyezünk, hogy most én kutyagolok el pár palacknyiért. Mivel most már tudom az útvonalat, sokkal hamarabb visszaérek, bár fújtatva. De legalább van folyadékunk.

A Himnuszig beszélgetünk mindenféléről – rólam, Deanről, Sophieról, olyan dolgokról, amiket még nem tudunk a másikról. Viszont olyan nincs, amit Dean nem tudna a személyemről, és olyan se, amit én az övéről, de azért végighallgatjuk a másikat, hiszen ilyenek a barátságok. Foglalkozunk velük, és minden unalmas dolgot megteszünk, hogy fennmaradjon.

Másnap reggel elég későn kelünk fel, de legalább annál kipihentebben. Dean még őrködött egy darabig, de aztán már olyan szinten álmos volt, hogy muszáj volt aludnia, különben összeesett volna. Nem kockáztattunk ilyenekkel. Így hát én maradtam ébren, de előtte megegyeztünk, hogy ha bármi van, azonnal riasztom őket. Azonban szerencsére csendes éjszakának néztünk elébe.

Mikor a lábamra állok és körülnézek, észreveszem Sophie falfehér arcát. Gyanút érzek, így odasietek hozzá. Viszont mikor óvatosan rázogatni kezdem és a nevén szólongatni, nem felel. Erre Dean mellém ugrik, segít felébreszteni Sophie-t, de nem reagál semmit. Mélyen Dean szemébe nézek, ezt üzenve neki: Ébressz fel, biztos csak álmodom, kérlek! De ő sem válaszol, még jó, hogy nem, mivel nem hallja, nem jutott az agyáig át az üzenet. De akkor is. Ébresszen fel valaki, mert ez nem lehet igaz. Nem lehet.