42. fejezet

Drága Olvasóim! Sajnálom, hogy így eltűntem, de meghoztam a következő fejezetet azoknak, akik még mindig itt vannak, és reménykedtek, nem hagyom abba. Mostantól jobban igyekezni fogok, ígérem, csak kevesebb a szabadidőm, mióta többet sportolok, ráadásul az iskola az első, így a blogolás hátrébb csúszik sajnos. Jó olvasást kívánok, véleményeket pedig szívesen várok! :)

A folyóhoz érkezve megtorpanunk, és végezetül lerogyok a földre. Nem érzem se a lábamat, se a kezemet, a tüdőmről pedig már ne is beszéljünk. Egyáltalán nem vagyunk hozzászokva a futáshoz, a maximum távolság otthon is csak annyi volt, amit a rétig tettünk meg, sétálva tíz perc, rohanva olyan öt-hat. És hogy most mennyit futottunk? Fél órát körülbelül.

- Minden oké? – teszi fel a kérdést, miután hosszabb levegővételek után leguggol mellém. Hogy tud majdnem nem meghalni? Úgy érzem, minden porcikám szétrepedne, a fejem pedig robbanni készülne a lüktető ereimtől.

- Dean, normális vagy? – kérdezek vissza, miközben majd’ megfulladok az oxigénhiánytól. – Kicsit hosszú táv volt, nem gondolod?

Elgondolkozik, miután rájön, igen, nem kellett volna több kilométert futnunk. Jókor, mondhatom.

- Sajnálom, csak meg voltam ijedve, hogy hamar felébred, utánunk jöhet és elkaphat. – Jogos az érve, hiszen a fiú állapotáról dunsztunk sincs, de azért az biztos, hogy nem futott volna utánunk annyit, főleg, hogy csak akkor tudott volna következtetni merre szedtük a lábunkat, ha figyelte volna az ellaposodott füvet. Viszont lemerném fogadni, hogy még mindig eszméletlenül fekszik a támadás helyszínén, a tónál.

Most először jobban megfigyelem a környéket; ahhoz az állapothoz képest, mikor utoljára láttam a folyót, most sokkal keskenyebb, azaz... közelebb vagyunk a Bőségszaruhoz. Ahol Hivatásosok vannak. Gyilkosok. Rossz emberek.

- Dean, azt hiszem, kicsit téves helyre jöttünk – kezdek el mutatni a kezemmel jobbra, amerre már a fák is távolabb helyezkednek el egymástól. Bámulom a köztük lévő teret, majd felpattanok, és elsétálok arra lassú léptekkel, zajtalanul.

És akkor észreveszem. Olyan száz-százötven méterre ott villog a Bőségszaru fényes ezüst külseje. Hátralépek párat, miközben a kezemet a szám előtt tartom. Félek. Nagyon félek.

És akkor most én eredek neki a futásnak magam mögött vonszolva Deant. Ugyanolyan helyzetben vagyunk, mint idefele jövet, csak fordult a kocka kettőnk között. Én vagyok megijedve, és ő próbál engem megállítgatni értetlenkedve.

- Myra, állj meg! – parancsolgat. Nem hallgatok rá, minél messzebb akarok kerülni innen, így az ellenkező irányba csipkedem a lábaimat.

Nem hallom magam mögött a barátom lépteit. – Myra! – ordít rám mérgesen Dean. – Azt mondtam, hogy állj meg!

Száznyolcvan fokos fordulatot teszek magam körül, miután engedelmeskedem neki. Kérdőn ránézek.

- Mi van már? – kérdezi higgadtabban. Hát nem érti.

- Messzebb akarok tőlük lenni! – válaszolom hadarva és levegőt kapkodva.

- Kiktől? – kérdez ismét. Még mindig nem érti.

- Hát nem láttad? A folyó. Szűkebb volt, azaz nem voltunk messze a Bőségszarutól. És kik szoktak ott táborozni? – az egyik szemöldökömet felvonva teszem fel a kérdést a végén.

- A Hivatásosok... – feleli végre rájőve. – Kik vannak még köztük?

- Juliet meghalt... A körzettársa, illetve Cara, ha jól emlékszem, és az ő társa is. Harmadik Körzetből mindketten elhunytak – igen, Mark... Mark nincs többé –, és még Sophie körzettársa. Bár nem tudom, beállt-e hozzájuk.

- Tehát még nagyon veszélyesek. Őszintén, az a Cara lány is elég bolondnak tűnt nekem a Kiképzésen, túlságosan... Elvetemültnek.

- Mint Juliet – vetem közbe. – Nem különböznek egymástól.

- Pontosan.

- De ne beszéljünk róluk, egy, tudod, hogy nem szeretek kibeszélni másokat, mindig lelkiismeret furdalásom van utána, kettő, egyszerűen nem akarok kettejükről beszélni, eszembe jut, hogy kiröhögtek, és mit ne mondjak, nem valami kellemes emlék – zárom le. Nem, tényleg nem akarok arra visszaemlékezni, bár az utána történtek már kellemesebbek voltak; Katnisszel való beszélgetés, és... és Dean szerelmi vallomása. Azokat az eseményeket már nyugodtabban idézem fel.

- Oké, akkor találjuk ki, mihez kezdjünk – kezd el tanakodni. Csatlakozom hozzá. – Az eső várhatóan hamarosan megered, úgyhogy búvóhelyet kellene keresnünk.

Felpillantok a kék égboltra, ami már nem is az, a sötétszürke felhők átvették az uralmat felette, kis sötétséget is szórtak ránk ráadásként. Egy órán belül tényleg nagy vihar tombolhat körülöttünk.

- Hova menjünk? – teszem fel a kérdést, mikor hirtelen hideget érzek egy pontban a széttárt kezemen. Odanézek. Egy dagadt esőcsepp.

Dean is érzi már a ráhulló esőt, így gyorsan válaszol:

- A fák nem fognak védelmet adni, így fogalmam sincs, semmi olyan hely nincs a környéken, aminek fedele is lenne...

- A Bőségszarun kívül – vágok a szavába. De nem reményteljesen mondom, hanem inkább remény vesztesen. Lemerem fogadni, hogy szándékosan teszik ezt velünk a Játékmesterek. Odaterelnek bennünket, hogy aztán legyilkoljuk a másikat, és vége legyen az egésznek, hiszen már régóta itt tartózkodunk. Félek, nagyon félek a döntő pillanattól.

- Nem, nem megyünk oda, érted? Nem bírunk el velük, esélytelen...

És ekkor egy hangos ágyúdurranás hasítja ketté a levegőt. Valaki meghalt. De ki? Cara? Juliet körzettársa? Vagy Sophie-é? Vagy akit leütöttünk? Nem tudom, de annyi szent, fogyatkozunk, mint háborúban a katonák. Hányan lehetünk? Heten-nyolcan?

Hirtelen nem messze tőlünk falevelek zörgésére leszünk figyelmesek. Az egyik fatörzs mögé bújunk, ami nem nehéz úgy, hogy ne vegyenek észre bennünket, hiszen vékonyak vagyunk és elférünk mögötte úgy, hogy Dean nekitámaszkodik, én pedig neki.

Fél szemmel kinézünk a fa mögül, és azt tapasztaljuk, hogy egy fiú fut gyors léptekkel a Bőségszaru felől be az erdő sűrűjébe, kicsit vizesen – a Bőségszarut körbeöleli a „folyó” – és ijedt arccal. Azt hiszem ő való az Első Körzetből, de nem vagyok benne biztos, mert még a Második körzetbeli fiú is él.

- De... – kezdek neki, de Dean, akinek a nevét ki akartam ejteni a számon, visszatart. Méghozzá azért, mert egy lány tűnik fel az erdő szélén, aki kiáltozni kezd.

- Úgyis megtalállak, nem menekülhetsz el, meg foglak ölni! – hangzik el a mondat, nagyon ismerős az illető hangja.

És már tudom is ki az. Cara.

Kimeredt szemekkel fordítom a fejemet Dean felé, a nyakam majd’ kitekeredik a művelet közben.

Ő is ugyanúgy néz rám, ebben is látszik, hogy sok mindenben hasonlítunk. A gondolkozásmódunk, a nézésünk... Ebbe most inkább nem megyek bele, van más fontosabb is, amire koncentrálnom kéne.

A zörgések távolodnak tőlünk, mindkét irányból, ami annyit jelent, hogy Cara és a fiú is más irány felé vették az útjukat. Nem tudom, mi történhetett köztük, de abban biztos vagyok, hogy semmi jó.

Valószínűleg ők is rájöttek, hogy vihar fog közeledni – amiből az eső már nagyban esik –, és ez egy jel, hogy lassan vége a Viadalnak. Így elkezdték kiirtani egymást, azaz felbomlott a szövetségük, és úgy érzem nem sok ideig fog tartani, míg másokat is megtalálnak. Azaz minket. Engem és Deant.

Miután mindenki eltűnik a közelünkből, megfordulok Dean felé, a köztünk lévő távolság csak pár milliméterre csökken. A szemébe és az ajkára nézek felváltva, de ő ís ugyanezt teszi, úgyhogy nincs okom zavarban lenni. De valamiért mégis abban vagyok.

Aprón kapkodom a levegőt, majd végül lehajtom a fejem.

Ennek nem most van itt az ideje. Egy szörnyű helyen vagyunk, ahol az életünkkel jobban kellene foglalkoznunk, és nem azzal törődnünk, hogy agyon csókolgassuk a másikat. Azonban van valami, ami mégis az utóbbi felé húz, és az a kíváncsiság.

- Hé, minden rendben? – szakítja félbe a gondolataimat Dean a kérdésével, miután a hüvelykujjával az államon felemeli a fejem. Mélyet lélegzem.

- Persze, hogy minden rendben van, csak... – hagyom félbe a mondatomat.

- Nincsen semmi baj, oké? Én itt vagyok neked – szól gyengéden és törődően Dean.

- Igen, tudom, és hálás is vagyok ezért, hogy ebben a nehéz időben velem vagy – felelem szinte suttogva.

Lezárásképpen a száját az enyémre tapasztja. Egyik pillanatról a másikra lehunyom a szemem, és engedek magamnak belemélyülni a csókba, amiben most már nyelveink körkörös táncot járnak. Mindent bajt elfeledtetek magammal ebben a pár percben, és csak is a szerelmünkre gondolok. És arra, hogy sosem akarom elveszíteni Őt.

Egy hatalmas mennydörgés szakít szét minket, amitől megrezzenek. Ha mennydörgés van, akkor villámlás is.

- Most mit csináljunk? – teszem fel a kérdést tehetetlenkedve, miközben még mindig nagyon közel vagyok hozzá, szinte a szájába beszélek.

- Fogalmam sincs – válaszolja úgyszintén olyan helyzetben, amilyenben én vagyok. Esőcseppek csepegnek le az orra hegyéről, miközben beszél, ahogy az enyémről is.

Erről eszembe jut az a nap, mikor a réten – milyen meglepő – töltöttük a délelőttöt hétvégén, és nagy felhők kezdtek tornyosulni fölénk, amiből tudtuk, nem sok jó fog kisülni.

De nem mentünk. el. Ott maradtunk, mert át akartuk élni életünk első közös megázását a szakadó esőben. És egyáltalán nem bántam meg, ahogy Dean sem. Rohangáltunk pocsolyákba lépkedve, amitől tiszta sár lett a cipőnk és a nadrágjaink lábszárai, apuék nem is nagyon örültek neki, mikor olyan koszosan hazaértem.

Élveztem azt a pillanatot. Szabadnak éreztem magam, amit ritkán tehettem meg az iskola irigy tanulói miatt. És most is így éreztem, mikor ajkaink hosszú ideig egymáshoz ragadtak. Szabadságot éreztem, azt, hogy bármit megtehetek.

Úgy döntünk, ott maradunk a fa alatt, ami nem nyújt 100%-os védelmet, de így is többet, mint a pusztaság. És habár a villám előbb csap bele egy fába, mint egy sima területbe... Az a megérzésünk, jobb, ha mégis itt maradunk. Ha a Játékmesterek meg akarnak minket ölni, úgyis megteszik, de arra is van esély, hogy azt akarják, egymást öljük meg. Kíváncsian várom, melyik fog előbb bekövetkezni. Addig is élvezem a barátommal együtt töltött maradék időt hátralevő életünkből.

Miután lecsendesül a vihar – napoknak tűnik, pedig csak fél volt –, még jobban Dean mellkasába fúrom magam. Éhes és szomjas vagyok, ráadásul a nátha se perc alatt mutatkozott meg rajtam, mintha a felhőszakadással együtt csapott volna le rám. Dean másodpercről-másodpercre adja a kezembe a mohákat, amiket már nem győzök eldobni magam mellé.

Otthon nagyon ritkán voltam beteg, ha évente egyszer, télen nem engedett volna ki magából az ágy, de akkor is kitartó és akaratos voltam, iskolába akartam menni, hiszen nem volt senki, aki segített volna behozni a lemaradást, Dean egy évfolyammal felettem járt, gőze sem volt már róla, előző évben miket tanult és mit nem, így magamra voltam hagyatkozva. Egyedül Jenna volt az, aki igyekezett a segítségemre lenni, több-kevesebb sikerrel.

 - Hozok pár szem gyümölcsöt, kell a vitamin – szólal meg Dean sok tartó csönd után. Csak bólogatok, félek, ha elkezdenék beszélni, meg sem tudnék mukkanni, hiszen ha nátha van, torokfájás is, vagyis lesz, érzem, hogy lesz.

Miért pont a Viadalon vagyok ilyen pocsékul? Pont akkor, mikor az ellentettjének kellene lennem? Ez így nem lesz jó, nagyon nem, mert ha rosszabbra fordul az állapotom... Bele sem merek gondolni, milyen következményekkel járhat. Legyengülök, erőtlen leszek, és lehet, pont egy kis mozzanaton fog múlni minden, az életem, az életünk, de nem fogom tudni megtenni azt a mozdulatot, örülhetek, ha a mohát az orromig fel fogom tudni emelni és eltávolítani belőle az  orrdugulást.

Valószínűleg a sok vitamin és ásványi anyagok, víz hiányának a hibája. Pár deciliter mennyiség az, amit, naponta legurítok a torkomon, a gyümölcsökből habár sokat eszem, úgy tűnik, mégsem elegendő. Otthon más táplálék is a szervezetembe jutott.

Igen. Nem éheztünk otthon, bevallom az igazat. De hogy miért nem? Mert tettünk ellene, így jutott elegendő étel az asztalra. Ennyiről szól csak az egész; meddig vagy képes elmenni azért, hogy mentsd a saját és a családtagjaid bőrét. Apukám és Anyukám előre gondolkodtak, ahogy Jenna tette, és ahogy én is teszem. Már az iskola kezdetén neki álltunk, bizonyítottunk, fényt világítottunk a képességeinkre. Küzdöttünk. Ebből eredően nem véletlen, hogy a nővérem és az Apám is jól fizető állást kaptak. Bíztam benne, követni fogom őket...

Sokan, ha egy akadály elé érnek, nem küzdik azt le. Feladják, mert azt hiszik, nem fog nekik sikerülni, és már semmibe veszik az egészet, kikerülik, keresnek másik utat. De az nem helyes. Át kell ugorni, amire sajnos kevesen képesek. És ezért kéne mindenkinek hinnie és remélnie, hogy ne tántorodjanak vissza. Hit és Remény. Két dolog, ami rengeteget segített nekem. Már csak azt kéne elérnem, hogy mást is motiváljon.

Sokáig tart, míg Dean visszaér, de elvagyok addig, elfilozofálgatok. Gondolkodom, tehát vagyok, hangzik egy több ezer évvel ezelőtt élt filozófustól, akinek e mondata a mai napig fent maradt. Senki sem használja, úgy tűnik, csak én vagyok olyan, akit az ilyen régi dolgok is érdekelnek. De nem szégyellem, baj nem lehet belőle, ha több tudást szivárogtatok be az agyamba.

- Sajnálom, hogy eddig tartott – mondja Dean fáradt hangon, mikor később sietve visszaér hozzám. Első mozdulata, hogy megmutassa, mit rejt a félig felhajtott pólója. A szemem először az izmos, kidolgozott hasára téved, egy ideig bámulom is kockás testrészét, de mikor feleszmélek, hogy olyan piros lehetek, mint egy paradicsom, inkább arra nézek, amit mutatni akart.

Kisebb-nagyobb bogyókkal van tele a koszos pólója, többsége az áfonyára hasonlít, nem tudom rendesen kivenni, időközben ránk borult az ég sötét fátyla. Mikor a számhoz emelek egy darabot, és a nyelvemmel megízlelem az apró gyümölcsöt, rájövök, tényleg az, amire először gondoltam. Áfonya.

Nem sokat eszem, nincs túlzottan étvágyam, így a maradékot félretesszük. Ahogy a gyümölcsök levei beleivódnak Dean pólójába, olyan, mintha egy súlyos sérülést szerzett volna a hasán, és a miatt vérezne. Aki csak egy pillanatra látná, azt hinné, haldoklik, de tudom az igazságot, nincsen semmi baja. Láttam ott a bőrét, ami egy rövid percre el is terelte a figyelmemet.

Ágyúdörrenés szakítja félbe a gondolataimat; az utóbbi napokban túl sok hangzott el belőle, míg volt, hogy egy hétig csak egy-kettő. Hullunk, mint a legyek, és napok kérdése, míg vége lesz a Viadalnak. Belegondolni is rossz.

Csendben ülünk egymást mellett Deannel, a fejemet a mellkasának döntöttem, mikor letelepedett mellém, a karjaival közrefog. Nem szólunk semmit, úgyis csak ugyanazt a témát feszegetnénk: ki hallhatott meg. És azt felesleges, egy órán belül körülbelül megtudjuk, már bőven éjszaka van, lassan fel fog csendülni sokadszorra a Himnusz dallamos hangja, a halott gyerekek arcképeit a felhőkkel teli égre kirajzolva.

És meg is történik akkor. Juliet körzettársa az, aki életét vesztette – valószínűleg a Bőségszarunál –, illetve a srác, aki ellenem merényelt támadást. Talán a srác ölhette meg, aki tőlünk nem messze rohant be az erdő mélyébe, nem tudni. Most nem is nagyon akarom, rosszul vagyok, így inkább alvásra szánom rá magam, amennyire az lehetséges a porcikáim fájdalmával és reszketéssel. De muszáj megpróbálnom legalább.

Azonban mikor lehunyom a szemem, azonnal kipattannak egy ismerős hang hallatára. Claudius Templesmith. Vajon mit akarhat? Másodperceken belül kiderül.

- Kiválasztottak, figyelem! A holnapi nap lakomát rendezünk, a többségeteknek szüksége van valamire, amit csak mi adhatunk meg... – Deannal egymás szemébe nézünk, kíváncsian. – További sok sikert, és sose hagyjon el benneteket el a remény! – zárja le mondandóját egy ismerős mondattal.

Mindketten tudjuk, mit rejt számomra holnap a Bőségszaru.

És nem, nem fogom Deannek engedni, hogy megszerezze.

Vagy velem, vagy sehogy sem.