43. fejezet

Kiválasztottak! Meg is érkeztem a folytatással. Habár ez még tavasszal is készen volt, azért itt-ott átalakításra szorult, úgyhogy most azokat elvégeztem. Már az újraolvasásnak is nekiálltam, már csak vázlat kell, és írhatom tovább. Hogy telt az október? Kiélveztétek a szünetet? További kellemes olvasást, új designnal pedig talán még e hónapban meg tudok jelenni, már el is képzeltem, milyen legyen! Ne felejtsetek magatok után nyomot hagyni, további szép estét! <3

U.i.: Ne kérdezzétek, miért fehér a szöveg háttere, próbáltam eltüntetni, de egyelőre nem jártam sikerrel. Legközelebb csütörtökön lesz lehetőségem belemélyedni, ne haragudjatok azért! xx

Egész éjjel nem aludtam. Folyton a mai nap történései zakatoltak a fejemben. Bőségszaru. Lakoma. Kiválasztottak. Harc. Halál. Ez fog bekövetkezni, ha a helyszínt meg fogjuk látogatni.

Nem hagyhatom, hogy Dean kockáztassa az életét értem. És tudom, hogy tudja, mit gondolok erről az egészről, ahogy én is tudom azt, ő mit gondol.

A bejelentés után úgy tudta, hogy álomba merültem. Hogy sikerült elaludnom.

De nem így történt. Ébren voltam, nagyon is ébren.

Ha kivilágosodik, az első dolga az lesz, hogy megbizonyosodik róla, alszom-e - amit tettetni fogok, talán még horkantok is egy-kettőt, hogy hihető legyen -, és elindul megszerezni a gyógyszeremet. Viszont nem fogom neki hagyni, mert amint elhagy, és jókora távolságra lesz tőlem, követni fogom, és ha kell, fájdalmak árán is, de futni fogok utána megállítani őt. Akkor pedig már nem fog tudni mit tenni, maximum beletörődni, hogy betegségben meghalok.

Reménykedem benne, hogy véghez fogom tudni vinni a tervet, nem fogom-e feladni, csak, mert mint a késszúrás, úgy hasítana belém a fájdalom.

Fáradt és kimerült leszek, de a testem összes zegzugából kicsalom a maradék energiámat, mert ezen múlik Dean élete. Nem élne túl egy csatát Cara és még több más kiválasztott ellen, pontosabban öt, ha sikerült jól megszámolnom az éjszaka alatt.

Sophie körzettársa is életben van még. Sophie nem mesélt róla semmit sem különösebben, sőt, beszélgetni sem beszélgettek, kivéve, ha muszáj volt, de azért szúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy egy kicsit megrázta-e a fiút Sophie halála, hiszen egy helyről jöttek, körzettársak voltak, és volt egy közös otthonuk, amit ha nem is akartak, de összekötötte őket.

Mint ahogy engem és Deant. És ez a kötelék sosem fog elszakadni. Én az övé vagyok, ő pedig az enyém.

Mocorgást érzek mellettem; Dean szándékozik lelépni.

Mozdulatai nagyon óvatosak, sőt, ha valóban aludnék, az életemet rá merném fogadni, hogy nem venném észre, nincs itt. Csak amíg a kezét húzza el telik egy percbe, csoda, hogy nem sajognak bele a végtagjai az ultra lassú mozdulatokba.

Mikor már kiszabadul alólam, a fejemet úgy zárja kézfejei közé, mintha több egymásra pakolt üvegpoharat vinne fel a lépcsőn, figyelmesen és óvatosan, nehogy összetörjenek, azaz nehogy felébredjek.

Szándékosan a mellkasomhoz húzom a kezem, amivel éreztetem vele, továbbra is mozgok, mint ahogy a legtöbb ember szokta ilyenkor. Bár biztos megijesztem ezzel egy kicsit.

Nem egyszer fordult elő, hogy mikor Jennával aludtam és szinte kiszorított a helyemről, a sötétségben megfogtam, és arrébb tuszkoltam, de próbáltam úgy, hogy ne ébredjen fel, azonban mindig vagy magától átfordult a másik oldalára, vagy csak egy mélyet lélegzett.

És én most ezt hitetem el Deannel, mert ha hagynám, hogy kedvére ide-oda pakolgasson, és nem reagálnék rá semmit, túl feltűnő lenne.

Fejemet a puha fűre teszi, ezután már nem érzem közel a jelenlétét, viszont azt igen, hogy nem messze áll tőlem, és szemeivel engem fürkész. Most biztos arra gondol, hogy megígéri, megment és segít rajtam.

Viszont nem tudja, mit tervezek, amivel meghiúsítom tökéletesített tervét.

Várok. Hallom, futva elmegy a közelemből, de egyre türelmetlenebb vagyok, minél előbb le szeretném leállítani, sőt, minél előbb véget vetni ennek az egésznek.

Percek telnek el. Óráknak tűnő hosszú percek, mikor úgy döntök, nem érdekel, felkelek, úgyis kell egy kis idő, mire összekapom magam.

Kezemre támaszkodom és próbálok ráállni a lábamra, de nagyon nehezen megy, olyannyira, hogy első körben visszaesek a földre. De nem adom fel, így újabb próbát teszek, igyekszem kivonni magamból a betegséget, és koncentrálni a magamnak kiadott feladatomra.

Felállok és mélyet lélegzek. Magamba szívom a természet friss illatát, jó érzés végre a szememet is nyitva tartani, hogy láthassam a napfelkeltét, ahogy egyre erősebben világítja meg az ébredő élővilágot.

És akkor megindulok. Megjegyeztem, merről tartottunk ide még tegnap, és száz százalék, hogy Dean sem kockáztatna azzal, hogy más irányból közelíti meg a Bőségszarut. Ismerem ennyire.

Először próbálok hozzászokni a sétához, de minden lépésnél össze tudnék esni. Verejtékezek, fázom, kicsit szédülök, azonban nem állok meg. Az egyik kést a kezemben szorítom, amit még az övemre csatoltam a tegnapi nap folyamán, még szerencse, hogy kettő van, a másikat magával tudta vinni Dean. És ha már a vágóeszközt nem leszek képes a kezemben hordani, akkor már tudni fogom, az utat sem fogom tudni megtenni. Ezzel kis erőt préselek ki magamból, míg a sétával és a futással, sokkal, de sokkal többet.

Mikor hozzászokom a gyalogláshoz, elkezdek gyorsabban sétálni, ezzel is fokozatosan növelem a tempót. Mikor már elérek arra a szinte, hogy úgy érzem, futhatok, neki is kezdek. Megerőltető az elején, de egy idő után hozzászokok.

Mikor megpillantom Deant ötven méterrel előttem, az egyik fa mögé bújok, majd úgy settenkedek, mint egy betörő. Nem fordul hátra, és ezzel jelzi, hogy nem hall engem. Nagyon siet, muszáj leszek rohanni feléje. Egy határozott fejdöntéssel pártolok a gondolatom mellett.

Neki iramodok, a kését előre tartva felém fordul, és mikor látja, hogy én vagyok az, meglepettség ül ki az arcára. Erre aztán nem számított!

- Myra, te meg... – nem tudja végigmondani, félbe szakítom.

- Nem teheted meg! – kezdem el a monológomat kifulladva. Mindjárt elájulok. – Nem és kész. Nem mehetsz oda a farkasok közé, hogy felfaljanak. Melyik nyúl tesz ilyet? Megmondjam én neked? Egyik sem! És ebben a szituációban te vagy a nyúl, míg a maradék Hivatásos az éhes farkas arra várva, mikor csaphasson le rád. Szépen visszajössz velem, megvárjuk a holnapot, kimaradunk a vérengzésből, és majd akkor mászkálhatunk, mikor előtte látjuk, ki veszélyes a továbbiakban és ki nem. Remélem felfogtad – fejezem be csípőre tett kezekkel. Csodálkozik.

- Én nem...

- Igen, tényleg nem! Befejezed és megvárjuk, meggyógyulok-e a Kapitólium segítsége nélkül, vagy nem.

- Én nem fogok rád hallgatni – szólal meg határozottabban a véleménye mellett kiállva. – Eddig mindig azt tettem, amit mondtál, amiben megegyeztünk, de most az egyszer nem. Nézzem végig, ahogy teljesen legyengülsz, majd belehalsz? Nem. Nem is tudom, hogy képzelhetted! – Eltűnődöm ezen egy pillanat erejéig. Nem képzeltem a helyébe magam. – Mindig az a célod, hogy békét teremts, jót akarsz, de nem veszed észre, mennyire szenvedek ilyenkor. Azt hiszed, így lesz a legjobb, de nem, gőzöd sincs róla, mekkorát tévedsz. Szerinted a családod mit szól, ha látják majd, hagylak betegségben meghalni és nem próbálok neked gyógyszert szerezni? Ha hazatérnék, kiutálnának, sőt, mindenki hatalmasat csalódna bennem, ahogy benned is.

- Akkor veled megyek.

- Az kizárt.

- Mégis rólam van szó. Az én állapotomról. Úgyhogy vagy hagyod, hogy veled tartsak, vagy te sem mész sehova. Ez az ajánlatom. Most dönthetsz. És amúgy is, szerinted azért nem csalódnának benned, ha egyedül hagysz? Szerinted, ha most a Bőségszarunál meghalnál én meg egész nap várnék arra, hogy vissza gyere, de nem jössz, este az arcodat látnám utoljára az égre kivetítve, nem csalódna benned senki, sőt, mindenki helyeselné a döntésedet? Na, ebben pedig te tévedsz! – Veszekszünk. Úgy veszekszünk, mint még soha.

- Nem tudom...                                                                      

- Látod? Nem mondom azt, hogy nekem van igazam, inkább azt mondom, hogy egyikünknek sem. Együtt jöttünk ide, és nem fogok tőled még egyszer elválni. Emlékszel, mikor Sophie azt mondta, ez a mi időnk? Pont az, és ki kell használnunk. A végsőkig melletted akarok lenni.

Elgondolkozva bámul rám. Viszont ez a szóvita eléggé kimerített.

- Sajnálom – mondja, majd odajön hozzám és szorosan, bocsánatkérően magához húz. Viszonzom.

- Én is. De megoldjuk.

- Meg.

Percekig karöltve állunk, mikor elhúzzuk egymást a másiktól.

- Mi legyen? – teszi fel a kérdést.

- Mint mondtam. Vagy veled, vagy sehogy sem.

- Rendben – egyezik bele végül, mire újra megölelem.

Kocogni kezdünk a Bőségszaru felé, majd mikor egyre ritkábban helyezkednek el egymás mellett a fák, asszociáljuk, hogy innen már tényleg nincsen messze. Dean felmászik az egyik fára, melynek ágai sűrűbben vastagabbak és sűrűbben helyezkednek el egymás mellett. A fa tövében várok, közben a késemet magam előtt tartom a biztonság kedvéért, hátha valaki erre tévedne.

Mikor Dean lemászik – félig leesik, mert már a földhöz közel megcsúszott a nedves ágon, de nem esett nagyot –, kíváncsi tekintettel várok arra, hogy kipréseljen magából valamit.

- Na? – kérdezősködök azonnal.

- Közel van a Bőségszaru, sőt, ha még feljebb mentem volna, talán meg is pillantottam volna. Még közelebb kéne mennünk, hogy nagyszerű kilátópontot találjunk. És onnan pedig figyelhetjük, melyik időpont lesz alkalmas a gyógyszer elhozására. Gyere – mondja a végén előre tartva. Fej bólogatok, szó nélkül követem.

Megtaláljuk a megfelelő helyet, kiválasztjuk azt a fát, amire még én is képes lennék felmászni. Mikor ez megtörténik, elsőként rakosgatom a lábamat egyik ágról a másikra. Néhol bizonytalanul kapaszkodom, de tudom, ha megcsúsznék, Dean alattam megtartana. És szerencsére nincsen szükség erre, mert eljutok addig a pontig, ahol már látom a Kiválasztottaknak kikészített csomagokat. Elmosolyodok egy pillanatra, hiszen nincsen messze, sőt, nagyon az erdő szélén vagyunk.

- Megvagy? – kérdezem Deant, majd feltornássza magát mellém. Ezek szerint igen.

Leül mellém, s órákon keresztül lesünk ki a falevelek között a Bőségszaru terepét figyelve. Nem történik semmi, azonban észrevesszük, hogy a kettes csomagot már elvitték; Cara lehetett az. Ezen kívül még három csomag pihen ott, 1-es, 7-es és 12-es számmal felcímkézve. Most akkor már pontosan tudjuk, minimum hányan maradtunk; öten. Lassan estünk ki, sőt, már hetek óta folyik a Viadal, azért is van egy olyan érzésem, hogy már nem sok van hátra belőle, pontosabban szólva hosszú órák talán.

- Szerintem lassan mehetünk – szólal meg Dean. Én nem tudom, fogalmam sincs, helyes lenne-e, de lassan már ideje lenne, régóta dekkolunk itt ellapulva, már delel a nap, s a égén a sok várakozásunknak eredménye sem lesz.

Szívem szerint itt maradnék. Rosszul vagyok, aludni akarok – hiszen semmit sem sikerült az éjszaka folyamán –, és kezdek nyűgös is lenni, ha továbbra sem történik semmi. De nem, így úgy döntünk, óvatosan megközelítjük a Bőségszarut.

Olyan halkan mászunk le a fáról, amennyire csak tudunk. Mikor földet érek, Dean megfog, mert hirtelen a mellkasomhoz kellett emelnem a kezemet, egyik pillanatról a másikra bele hasított a fájdalom.

- Minden oké? – kérdezi aggódóan.

- Persze. Mehetünk – felelem röviden, majd megindulok, nem foglalkozva a további nyilallásokkal. Lehet, csak beszorult a levegő, vagyis csak remélem, próbálom elhitetni magammal.

Az erdő utolsó fájához érünk, ami mögé elbújunk, s egyeztetjük utoljára a tervet.

- Futni fogunk olyan gyorsan, amennyire képesek leszünk – suttogja Dean. – Fedezni foglak, ott leszek mögötted. A késedet ki ne ejtsd a kezedből, lehet szükséged lesz rá. Ha tényleg sikerül nagyon gyorsan futnod, remélhetőleg át fogod tudni ugorni a patakot. És ha az megvan, megfogod a csomagot, átdobod nekem, és majd segítek neked visszajönni. Gyorsnak kell lennünk, értetted? – teszi fel a kérdést a végén.

- Ige, értettem – felelem határozottan. Sikerülni fog, tudom, hogy sikerülni fog. És nem szabad berezelnem, most nem, mert nem kevés a tét. Az életünk függ az akción.

- Rendben. Menjünk!

- Várj! – állítom meg, s közelebb lépek hozzá, egy gyors mozdulattal magamhoz vonom, és a számat az övére tapasztom. – Ha nem lenne rá több lehetőségünk – magyarázom meg. – Szeretlek.

- Én is szeretlek – ismétli el.

- Mehetünk akkor.

Én vagyok elől. Minden erőmet beleadom a futásba, bár lassabb vagyok, mint szoktam, köszönhetem a legyengültségnek. Próbálok mindig túltejesíteni a képességemen, de a lábaim már most fájnak. A késemet erősen szorítom a markomban, amelyet magam előtt tartok. Néha hátrapillantok, Dean ott van-e mögöttem, de megnyugszom, mikor igent tapasztalok.

Egyre közelebb van a gyógyulásom kulcsa. Még gyorsabban kezdek el futni, azonban mikor egy dobócsillag repül el közvetlen mellettem, megijedek és majdnem megtorpanok, de rájövök, hogy bármi is történik, nem tehetem. Ennyit már tanultam az itt töltött idők alatt. Van tippem, ki lehetett az illető, aki ezt felénk hajította, a gondolatára még erősebben fogom a fegyveremet.

- Gyorsabban, Myra! – ordítja Dean, de messzebbről hallom a hangját. Nem merek hátra vetni egy pillantást, félek a látványtól. Futok és ugrok. Úgy érzem, mintha abban a pár másodpercben repülnék, ami felszabadító érzés, azonban a földet érés kijózanít. Ekkor már látom, hogy Cara Dean felé tart, míg a körzettársa én felém. Hát akkor többen vagyunk, nem öten, hanem hatan. El nem tudom képzelni, mekkora vérfürdő következhet be itt.

A csomag felé vetem magam, gyorsan lerántom a többi mellől, s tanácstalan leszek. Deannek kellett volna átadnom, de éppen Cara elől menekül. Mihez kezdjek? Egy lányt látok erre felé tartani jobb oldalról, még messze van. A Hetedik körzetből származhat, biztos egész végig erre a pillanatra várt. Nem elég, hogy a Kettes srác pillanatokon belül átugrik ide, még egy ellenséggel kell szembenéznem. Sok szerencsét kívánok magamban, majd a késemet előre tartva várom, hogy közvetlen elém érjen férfi ellenfelem.