2014. február 26., szerda

3. fejezet

Sziasztok! :) Meghoztam a 3. fejezetet. Kommenteket még mindig szívesen várok, hogy szerintetek milyen a történet. Ja, és köszönöm Winter Poppynak a feliratkozást! :)
Kellemes olvasást! :) 


Egy hatalmas nagy mezőn veszem észre magam. Ez a Tizenkettedik körzeti rét. Az én helyem. Most sokkal nagyobbnak tűnik – a végtelenségig tart. Lassan el kezdek futni, velem együtt még körülbelül húsz fiatal teszi ezt. Fogalmam sincs, kik ezek, csak futok tovább, kényelmes tempóban. Térdig érő fűben futkorászok. Mindenféle virág tűnik ki a sok fű között, a kéktől elkezdve a pirosig. Sehol nem látok egy fát sem. Nagyon szép. Hirtelen mellém esik a földre egy fiú. Kést látok a fejében. Megállok. Ne, csak ezt ne. Valaki segítsen! Ezt nem hiszem el. Ez hogy történhetett meg? Nem akarom. Szedjenek ki innen! Jenna! Jenna! Nincs itt a nővérem. Nincs itt senki, aki segíthetne rajtam. Elfutnék innen minél hamarabb, ha tudnék, de legyökerezett a lábam. Nem akarok meghalni. Újra megpróbálok futni, de még az elindulásra sem vagyok képes. Hiába a sok próbálkozás, valami mindig visszahúz, és nem enged tovább. Erős szúrást kezdek el érezni a mellkasomban; egy nyílvessző fúródott belém. Vérzek, mindenhol vért látni körülöttem. Lassan a földre rogyok. Meg fogok halni... Nem akarok! Nem akarok!
- Hé, Myra! Jól vagy? Ébredj, Myra! – A nővérem beszédére ébredezek fel. Ahogy kinyitom a szememet, észreveszem, ahogy a nap sugarai betörnek az ablakon át. Reggel van. Nincs több rémálom.
- Jajj, Jenna, úgy örülök, hogy itt vagy! – Feléje fordulok, és megkönnyebbülök. Itt van, nem tűnt el. Lassan kezdek megnyugodni. Csak egy álom volt. Egy rossz álom. Nem haltam meg. Élek, és itthon vagyok.
- Megint rémálmod volt. Elkezdtél sikítani, arra ébredtem fel. Ugye jól vagy? – erősen magához szorít. A szívverésem kezd a normális tempójába beállni.
- Egyáltalán nem. Nem akarok az Aratásra menni. Segíts, kérlek – már szinte sírva fakadok ki magamból.
- Muszáj, Myra. Elhiheted nekem, hogy én sem akarom mindezt. De nem tehetünk ez ellen semmit. Én megúsztam az összes évet. Neked is sikerülni fog. Csak ne aggód túl. És ne hagyjon el a remény! – Nem hagyhat el a remény. A remény az, aminek mindig velem kell lennie, bármi is történjék. Meg kell nyugodnom. Ha megnyugszom, minden rendben lesz. Jenna szavaira is hallgatnom kéne. Amit ő mond, az mindig a helyes út. De egyfolytában a rét van a fejemben, ahogy ott haldoklok egy nyíllal a testemben, és így elszáll minden jó, ami erősít. Van egy olyan érzésem, hogy én leszek az idei kiválasztott. Ez nem biztos, de én érzem. Csak ne Dean legyen a másik a körzetből. Az a rosszabbnál is rosszabb lenne. Mivel valamelyikünk mindenképpen meghalna... Egyszóval én.
- Ahogy mondod, nem fog. És köszönöm, hogy mégis itt aludtál velem. Így sokkal könnyebb nekem átvészelni ezt az egészet – hálálkodom.
- Na, figyelj. Lemegyek a konyhába, és készítek valami reggelit. Te addig öltözz át, és szedd rendbe magad. Lent találkozunk – ezt már kicsit boldogabban mondja. Biztos így akar jobb kedvre deríteni. Finom reggelivel.
Kikószálódok az ágyból, és a tükör elé állok. A tükör melletti szekrényembe nyúlok ruháért. Egy szürke blúzt veszek ki, meg egy térdig érő fehér szoknyát. Nem tudom, ebben megyek-e az Aratásra, majd Jennát megkérem, segítsen nekem dönteni. A hajamat pedig ő fogja megcsinálni, mivel mindenféle kontyot és fonatot tud készíteni. Rajtam kívül máson úgysem tudja kipróbálni, én meg örülök, ha széppé varázsolja a hajamat.
Miután felöltözök, az ágyamhoz lépek, és megigazítom az ágyneműmet. Viszonylag rend van a szobámban. Az íróasztalomon sincs semmi felesleges könyv, füzet, csak a kislámpám,  és a szekrényeimben is a ruhák szépen el vannak rendezve. Most már csak a hajamat kell kifésülnöm. Egyelőre lófarokba kötöm.
A szobámban végeztem, mehetek reggelizni.
Az asztalnál találom aput és a bátyámat, Jason-t is. Mindketten csöndben esznek, a nővérem pedig a pultnál áll. Mikor belépek a konyhába, apu köszönt.
- Jó reggelt, kislányom! Hogy aludtál? – Na, most mégis mit mondjak. Eláruljam neki, hogy álmomban majdnem meghaltam, egy arénában? Nem, nem kéne. A nővéremre nézek. Ő is rám néz. Így már tudom, mit kell mondanom.
- Hát, egész jól. Jenna velem aludt. Úgyhogy minden rendben volt. – Nincs kedvem a családi drámához. Kénytelen voltam hazudni. Nem szívesen teszem, de tudom, milyen apa. Mindig mindenért aggódik. Teljen el jól a délelőtt. Két órakor pedig úgyis kiderül, megúszom-e a kiválasztottságot. Látom a nővérem szemében, hogy jól cselekedtem.
- Akkor örülök, kicsim! – mosolyogva válaszolja.
Most már én is leülök közéjük, és elkezdem fogyasztani a tükörtojást. Van az asztalon tej is, úgyhogy nem hagyom ki a lehetőséget, hogy megkóstoljam.
Jason nem is szól hozzám, még csak nem is köszön nekem. Mintha itt sem lennék. Néha elgondolkodom azon, milyen jó lenne tudni, mi jár az eszében. Alig társalog valamelyikünkkel, és ez nem esik jól. Olyan, mintha nem is lenne a család tagja, csak úgy van itt, mint egy vendég. Minden egyes nap.
A reggeli után segítek elpakolni. Szótlanul törölgetünk a nővéremmel. De mégsem bírom ezt a csendet.
- Jenna, megcsinálnád majd a hajamat? – kérdezem szégyenlősen.
- Persze – válaszolja mosolyogva.
- Akkor én most felmegyek a szobámba, majd gyere utánam. – Elindulok felfelé, és ahogy felérek, az ágyba dőlök. Percekig csak a plafont bámulom, majd a polcomhoz nyúlok, és leveszek onnan egy könyvet. Először csak belelapozgatok, de aztán el is kezdem olvasni. Nem tudom, mennyi időt tölthetek el a könyv társaságában, de eleget ahhoz, hogy egyet üssön az óra.
Hirtelen kopogást hallok az ajtómon.
– Szia – a nővérem köszönt az ajtóban.
- Szia, gyere be. – Belép, és megáll.
- Lefürödtél már? – kérdezi csípőre tett kézzel.
- Most megyek – válaszolom, miközben megindulok a fürdő felé.
A gyors mosakodás közben rájövök, hogy egyre kevesebb időm van hátra. És még Dean-nel is terveztem beszélni az ünnepség előtt.
Gyorsan megtörülközöm, és pattanok is az ágy szélére, hogy Jenna megcsinálja a hajamat. Szinte mindig kibontva szoktam hordani, de ez egy különleges nap, sajnálatos módon.
Kontyot készít, amihez az összes hajszálamat felhasználja, csak elől hagy meg egy kicsit, amit a fülem mögé tűrhetek. Illetve még onnan egy befonott, vastagabb tincset fűz a kontyhoz. Miután végez, megköszönöm neki, és  még azt mondja, nyugodtan maradhat rajtam az a ruha, amit reggel vettem fel. Megfogadom a tanácsát.
Most már tetőtől talpig készen vagyok, mindjárt indulhatok. Nincsen messze a főtér, nem kell sietnem, van még hátra kicsivel kevesebb, mint háromnegyed órám. Kihasználhatom az időt arra, hogy felkészüljek erre az egészre. Jenna úgyis elment rendbe szedni magát, úgyhogy egyedül maradok.
Csak én, és a gondolataim.

2014. február 23., vasárnap

2. fejezet

Jennával szótlanul sétálunk haza egymás mellett. Nem sietünk, minek. Nem is tudnék mit mondani neki, és szerintem ő sem nekem. Pedig anya halála óta sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Ő az a családból, akinek elmondok mindent az iskolával, és sok minden mással kapcsolatban. Mert ő meghallgat, és megért. Ahogy Deanen, és rajta kívül senki más nem. Nagyon büszke vagyok rá, teljes mértékben felnézek rá. A sok tanulás eredményéül sikerült a Törvényszéken állást kapnia. Szépnek is szép, sőt, gyönyörű. Vannak, akik szerint hasonlítok rá. Szerintem csak egy kicsit. A nővérem sokkal szebb nálam, és okosabb is. Próbálok olyan lenni, mint ő, hiszen akkor lehet, hogy nem maradok az a béna, szerencsétlen lány, akit csak lenéznek az iskolában.
- Myra... Ha félsz a holnaptól, feleslegesen aggódsz. Rajtad kívül még másik száz lány neve lesz bent a gömbben. – Ő is kezdi. Nem baj. Inkább még ötvenszer végig hallgatom, minthogy tényleg kihúzzák a nevemet. 
- Nem aggódom annyira. Csak egy kicsit – válaszolom nyugodt hanggal. Na, most hazudtam. De nem szeretném, hogy tovább regélje ezt az egészet, mert tudom, hogy ez a beszélgetés neki is kellemetlen. Öt éve a legjobb barátnőjére került sor a kiválasztásra. Már nincs itt. Meghalt. Abban az időszakban nagyon rosszul volt lelkileg. Végig kellett néznie, ahogy elveszíti őt. Én is ugyanannyira összeomolnék, ha Dean menne a viadalra. Legfőképp ezért nem akarok vele erről társalogni. Mondhatom úgy is, hogy magam miatt füllentettem neki.
Már mindjárt otthon vagyunk. Kihaltak az utcák. A többség az otthonában van, és próbál aludni. Ilyenkor nagyon nehéz, mindenki aggódik a családtagja, vagy saját maga miatt. Nem kis „katasztrófa”, ha valamelyik rokonod, illetve a szívedhez közel álló személy vesz részt a viadalon. Szerintem én nem is fogok tudni aludni egész éjszaka. Ha mégis, akkor meg rémálmom lesz. Egyik sem jobb a másiknál. Vajon Dean még a réten lehet? Vagy már hazament? Jó lenne tudni. Nem lakunk egymáshoz közel. A mi otthonunk az iskola környékén van, ami nincs messze a Főtértől, míg az övüké majdnem a körzet egyik végén. Remélem ő fog tudni pihenni, helyettem is.
Betoppanunk az ajtón. Apa, és a bátyám is alszik már. Mondjuk, elég későre járhat az idő.
- Figyelj, ha szeretnéd, ma éjjel aludhatok a szobádban. Csak hogy ne legyél egyedül. És persze ha neked nem baj – szól hozzám a szobája ajtajából. Ez  kedves tőle. Nem is akarok egyedül lenni.
- Nyugodtan gyere. Ha itt vagy, talán jobban el tudok aludni – válaszolom. Jó érzés, hogy gondol erre, vagy úgy is mondhatom, hogy rám.
Amíg átöltözünk, a saját szobánkba megyünk. Átveszem a pólómat és a nadrágomat egy hosszú, térdig érő fehér hálóingre, melynek az alja és az ujjai csipkések. Amikor átjön, látom, hogy rajta is egy ehhez hasonló van, csak az övé ujjatlan. Befekszünk az ágyamba, és magunkra húzzuk a kis takarómat.
- Ha rémálmod van, ébressz fel nyugodtan. Segítek neked átvészelni az éjszakát. – Ez még kedvesebb tőle. Örülök, hogy van egy ilyen nővérem, aki mindig mellettem áll. Ilyen egy igazi testvér. A bátyámra nem ez jellemző. Szeretjük egymást természetesen, de nem olyan erős a kötelék közöttünk, mint köztem és Jenna közt. Valahogy neki nem merek szólni a problémákról, nem tudna jó tanácsokat adni, mivel más nem szemszögéből látja a dolgokat. Ezért inkább Jennával osztom meg ezeket.
- Köszönöm! Nagyon szeretlek! – ez szívből jött. Mert tényleg így érzek. Nem bírnám ki, ha őt is el kéne veszítenem.
- Aludj jól Myra, jó éjszakát!
- Neked is jó éjszakát. – Mindketten elhelyezkedünk a megfelelő pózba az alváshoz. Én hanyatt fekszem, kinyújtott lábakkal, mert így férek el, a testvérem a bal oldalán alszik, és felém néz. Mást nem mondunk egymásnak, úgyis tudjuk, mi a helyzet. Meg amúgy sem szeretnék vele beszélni a viadallal kapcsolatban. Inkább megpróbálok aludni, minthogy egymás szívét fájdítsuk ezzel a szörnyűséggel.
Nincs túl nagy ágyam, épphogy elférünk rajta ketten, de a lényeg, hogy valamennyire kényelmes, és a nővérem itt van velem.

2014. február 19., szerda

1. fejezet

Sziasztok! Itt vagyok az első fejezettel. Igazából nem nagyon szeretném tovább húzni a szót, csak annyit szeretnék mondani, hogy a részek vasárnaponként lesznek, de ha tudok, akkor hozok szerdán is egyet. A véleményeiteket pedig szívesen várom! :)
Jó olvasást!


Holnap van az Aratás, így hát, szokás szerint a réten fekszünk Deannel. Fogalmam sincs hány óra lehet, de este kilenc óra minimum elmúlhatott. Ilyenkor már elég szépen látni a tündöklő csillagokat az égbolton. Milliónyi van belőlük, egyik fényesebb a másiknál. Van, amelyiket szinte alig lehet látni. És én mégis azokra szegezem a tekintetemet. Ahogy egyre jobban figyelem őket, egyre jobban tűnnek ki a többi égitest közül.
Most a viadalon kívül nem is tudok mire másra gondolni. Egyfolytában ez jár az eszemben. Hiszen holnap minden kiderül, megy-e valamelyikünk rá. Nem akarom. Talán Dean is perpillanat ezen gondolkozhat. Mikor éppen kérdeznék tőle valamit, megelőz.
- Min gondolkodsz? – töri meg a csendet.
Feléje fordítom a fejem. – Kivételesen mindenen. De főleg a viadalon. Hogy mi lesz, ha valamelyikünknek részt kell rajta vennie – válaszolom elkeseredett arccal. Ekkor már ő is rám néz.
- Kevés rá az esély, ne izgulj! – nyugtat, de csak próbál, mivel ugyanannyi az esélyem, hogy bekerülök a szörnyűségekkel teli helyre. Semmivel sem kevesebb, mint a többi lánynak. Nem tudok megnyugodni, és nem is tudok másra gondolni.
- Te nem félsz? – teszem fel a kérdést érdeklődve.
- Attól, hogy Kiválasztott leszek? Nem. Talán egy kicsit. De ha ott kell lennem, akkor a sors hozza úgy. Az ellen viszont nem tehetek semmit.
Magabiztosnak tűnik. Igazából, nem csak tűnik, mivel az is. Nem retteg semmitől, ki mer állni az igaza mellett, és bárkinek meg tudja mondani a magáét. Ő Dean.
Most már felülök, mert egyre kényelmetlenebb fekve. Beletúrok a hosszú szőke hajamba, és sóhajtozok. Nem akarok holnapot, legszívesebben átaludnám az egészet. Csak sajnos nem tehetem meg, kötelezettségem elmenni az eseményre, ahogy mindenki másnak. Feltételezem, a legtöbb velem egykorú lány azt kívánja, bárcsak az én cetlimet húzná ki az urnából Effie Trinket. Ha én nem lennék, az összes lány közelebb tudna férkőzni Deanhez. Csak egy akadály vagyok számukra, akit el kell távolítani. Belegondolva elég szörnyen hangzik, de ez az igazság. Kevés olyan van, aki egy kicsit is szeretne. Sosem álltam a középpontban, kivéve akkor, ha éppen szekáltak. Sokszor nem hagynak békén, mert okos vagyok, és kitűnő tanuló. Ilyenkor próbálok nem foglalkozni a negatív megjegyzésekkel, azonban sajnos nem mindig megy. Dean is mindig ezt tanácsolja, hogy nem éri meg rájuk pazarolnom a gondolataimat. És ebben teljesen igaza van. Igyekszem megfeledkezni róluk. Több-kevesebb sikerrel.
- Figyelj. Ha esetleg neked kell menned a viadalra... Ne felejtsd el, hogy én hiszek benned – mondom neki biztatóan. Ő is felül, és mindketten a térdünket átkarolva helyezkedünk el.
- Tudom. És sosem fogom elfelejteni – válaszolja. Nyugodtnak hallatszik a hangja. Lemerném fogadni, hogy egy bizonyos szinten ő is fél az egésztől. Hiába mondja azt, hogy nem. De nem szeretnék vele ezen vitatkozni, úgyhogy inkább elkergetem a fejemből ezeket a gondolatokat.
Hirtelen egy hangot hallok a mező végéből. A nővérem az, Jenna.
- Myra, gyere! Haza kell mennünk! – kiabál hangosan. Ha itt vagyok késő este, apa mindig utánam küldi a nővéremet, hogy haza kísérjen. Aggódik értem, nehogy valami baj történjék velem. Mondjuk, bajom nem nagyon eshet, mivel késő este senki sem szokott az utcán kóborolni, rajtunk kívül.
Hát, itt a búcsú ideje. Lehet, most látom utoljára ezt a helyet. A kedvenc, nyugodt,  szeretett mezőmet.
- Dean, te nem jössz? 
- Még maradnék egy kicsit... Tudod, gondolkodni. – Rám néz mosolyogva.
- Hát jó. Akkor... Jó éjszakát! – visszamosolyogva válaszolom. 
- Holnap találkozunk, Myra! – feleli Dean.
Holnap találkozunk. Holnap. Azon a napon, amikor kiderül, hogy részt vesz-e valamelyikünk a 76. Éhezők Viadalán. 
Ekkor már a nővérem felé baktatok, lassan. Innen sosem tudok gyorsan elmenni, túlságosan is szeretem ezt a helyet. Még egyszer, talán utoljára visszanézek a rétre. Hiszen meglehet, hogy soha többé nem jöhetek ki ide, elmélyülni az álmaimban és elfeledkezni mindenről. Dean-re pillantok. Látom, hogy ő is engem néz. Nem akarok innen elmenni, de muszáj. Muszáj. Elkapjuk egymás pillantását, s észrevesszük a másikon a szomorúságot. Nem szívesen hagyom őt itt egyedül, viszont ő akart még maradni. Az ő döntése. Nekem meg mennem kell. De, szerencsére nem most látjuk egymást utoljára. Hiszen holnap találkozunk. Holnap...

2014. február 16., vasárnap

Prológus

A rét. Ez a kedvenc helyem Tizenkettedik körzetben. A körzetünk szélén helyezkedik el, csendes, nyugodt kis mező. Tele van mindenféle színű virágokkal, rettentően szép. Sokkal jobb itt lenni, mint például a főtéren, az utcákon lófrálni, vagy esetleg otthon üldögélni a szobámban. Mikor itt vagyok, álmodozhatok, és nem kell foglalkoznom az élet nagy problémáival, illetve a kis gondjaimmal. A háttérbe szoríthatom őket. Nagyon szeretek itt heverészni, akár napközben, akár este. De leginkább este. Olyankor gyönyörűen látni a felhőtlen égbolton a csillagokat, csodálatosak. Napközben csak délután tudok kifeküdni ide, mivel délelőtt iskolában vagyok. Na, főleg az iskola után a legjobb. Egészen estig álmélkodni... Szeretek tanulni, olvasni, mert fontosnak tartom a tudást, de ha tehetném, biztosan elmennék egy másik körzetbe, és új életet kezdenék. Talán a Negyedik körzetet választanám. Ott a tenger még csodálatosabb lehet ennél napfelkeltekor, napnyugtakor. Ahogy a lehunyó nap visszatükröződik a kék ringatózó tengeren, ahogy a víz csendesen hullámzik,  neki csapódik a szikláknak, és megnyugszik. Álom...
Egy rossz nap után – ami sokszor előfordul –, kisétálok ide, elterülök, és nézem, ahogy a bárányfelhők kúsznak-másznak az égen mindenféle formát kiadva magukból.
Csupán feküdni, ábrándozni.
Gyakran van társaságom, akivel eljövök ide. Méghozzá a legjobb barátommal, Deannel. Egyáltalán nem szeretek az iskolában lenni, de mikor vele találkozom ott, máris jobb kedvem lesz. Életet lehel belém, bíztat, és sosem hagy cserben.
Legtöbbször szótlanul fekszünk, ülünk egymás mellett. Ő is gondolkozik, én is gondolkozom. Néha-néha fordul elő, hogy beszélgetünk. Mint például az Aratás előtt. Akkor muszáj elmondanunk egymásnak a dolgokat, le kell vennem a terheket a vállamról. Főleg, hogy az előtte lévő egy-két napban rémálmaim vannak. Vagy engem húznak, vagy őt. Nem tudok nélküle élni. Ezért sem bírnám ki, ha ő kerülne be az Éhezők Viadalára. Igaz, sokak szerint lenne esélye győzni, ebben én sem kételkedem. De azt nem tudni, milyen Arénába kerül, és milyen ellenségekkel kell szembenéznie odabent. Sokat számít. Nagyon is sokat. Dean ügyes és merész, velem ellentétben, túl tudná élni az egészet. Én száz százalékra biztos, hogy az elsők között halnék meg. Nem vagyok valami optimista féleség, mindenki tudja. Ahogy azt is, hogy igazam van azzal kapcsolatban, miszerint már az első napon búcsút mondhatnék az életemtől. Ezért sem szeretném, ha idén engem húznának. Sőt, a következő két évet is elkerülném e téren. Élni akarok. Ahogy mindenki más. Minden egyes ember megérdemli.
Mikor folyamatosan csak beszélnék, beszélnék erről Deannek, hogy nem akarom mindezt, közelebb lép, lassan átölel, megnyugtat, majd megígéri: nem lesz semmi baj.
Bárcsak így lenne.