27. fejezet

Sziasztok! Itt a legújabb fejezet, remélem tetszeni fog. El szeretném nektek újságolni, hogy jelentkeztem egy blogversenyre, ahol harmadik helyezést értem el legjobb fanfiction egyéb fanfictionok alkategóriájában ezzel a történettel! Hátra van még két kategória (legjobb író és legjobban megformált karakter - Myra) eredményhirdetése, úgyhogy szurkoljatok! :) Kellemes olvasást! <3

Nem tudom mióta, de csak sétálok előre, lehajtott fejjel. Hiába volt az előbb nagyon jó kedvem, úgy a mélybe zuhant, hogy perpillanat képtelen lenne feltörni onnan. És hogy miért? Mert nagyon hiányzik Dean. Fogalmam sincs, hol, merre tudnám keresni, fogalmam sincs, mit csinálhat most, fogalmam sincs, egyáltalán én mit csináljak. Vele akarok lenni, akkor is, ha esélyem sincs rá. Vajon ő is utánam kutat? Vajon sokat gondol rám? Annyi megválaszolatlan kérdés gyülemlik össze bennem vele kapcsolatban, hogy szétrobbantanak belülről kis darabokra.

Ahogy felpillantok magam elé, egy kis tavat veszek észre nagy fűvel eltakarva, pár méterre tőlem. Az arcom felderül, és már rohanok is oda. Letérdelek a part szélére, és a kezemet egy mozdulattal a hideg vízbe eresztem. Magam mellől a vízbe ejtem a palackokat, és tele töltöm őket vízzel, s közben eszeveszettül gurítok le hatalmas nagy kortyokat a torkomon. Érzem, ahogy az összes testrészemen a szárazságot felváltja a folyadék. Mikor már úgy érzem, kipukkad a hasam, elterülök. Végre. Napok óta erre vágytam.

Két arc eltorzult képére riadok fel, akik szinte az arcomba bújják magukat. Egy hatalmas nagy sikoly ötlik ki belőlem, és megrémülve nézegetek körbe. Mikor megtapasztalom, hogy csak Sophiék azok, megkönnyebbülök. De ezt a megkönnyebbülést a harag váltja fel.

- Ti normálisak vagytok? – kérdezem idegesen, de ők továbbra is csak nevetnek.

- Sajnálom, nem hagyhattuk ki! – feleli Sophie, miközben már a földön fetreng. – Láttad volna magadat! – teszi hozzá.

- Egyáltalán nem vagytok viccesek. Akkor is nevetnél, ha egy kést nyomtam volna az arcodba ijedtemben? – Most felbőszítettek. Nagyon.

- Nem tetted volna, mivel nincsen nálad kés – válaszolja higgadtabban. – Miért nem tudsz velünk szórakozni egy kicsit? – kérdezi értetlenül.

- Te ezt nem érted! Nem tudod milyen érzés, mikor olyan messze vagy valakitől, akiért bármit megtennél, hogy vele lehess! – felelem kiakadva. – Jelen pillanatban, ha akarnám, sem tudnám szórakoztatni magamat. Hagyjatok békén! – zárom le a mondandómat egy dagadt könnycsepp kibuggyanásával.

Felállok, és elindulok vissza, a tábor felé. Hallom, ahogy próbálnak lépést tartani velem, és hallom, ahogy azt mondogatják, ne csináljam ezt. Csak aprón a fejemet rázogatom, és nem törődve velük, tovább megyek.

- Myra, most komolyan, miért csinálod ezt? – szól Sophie megbántódó hangon.

Megtorpanok, és feléjük fordulok. – Látod, ebből nem értheted. Itt viccelődsz velem, mikor tudod, milyen a lelkiállapotom. Napok óta Deant keresem, de nincs sehol sem. Mintha a föld nyelte volna el. Te hogy reagálnál erre, ha a helyemben lennél? Nem akadnál ki? – szegezem hozzá a kérdést.

Mark csak a háttérben áll, és hallgatja a vitatkozást.

- Oké, igazad van, ugyanígy viselkednék. Sajnálom. Ugye meg tudsz bocsátani? – kérdezi, miközben a két karját felém nyújtja. Nem akarok vele rosszban lenni, sőt, nagyon szeretem Sophie-t. Habár most tényleg felnyomták az agyamat, képtelen lennék haragban lenni vele. Hiányozna.

- Igen. De fogadd meg, hogy amíg nem találjuk meg Deant, hanyagolod a rémisztgetést és a hülyülést. Rendben?

- Örökre megesküszöm. – Azzal egy szoros és erőteljes öleléssel magához húz. Már ez is kellett.

Sophie válla fölött Markra pillantok, aki szomorú tekintettel a földre mered.

- Hé! – szólok feléje, mire felemeli a fejét. – Gyere – fejezem be, mire Mark szeme felcsillan, és iderohan. Hárman öleljük egymást, nevetve, mert mindenfele botladozunk.

Ezután közösen eldöntjük, hogy visszagyalogolunk a cuccainkhoz, amit elrejtettek, alszunk, és kora reggel indulunk is tovább. Én csak bólogatok, ugyanúgy, ahogy Sophie is. A séta közben Sophie-val megtanítjuk Marknak is a mi kis nótánkat, amit szívesen hallgat. Lassan ő is belejön, és szinte tőlünk zeng az egész Aréna. De erre rájőve csendesedünk, mert mégsem akarjuk, hogy megtaláljanak minket.

Mikor visszaérünk, eszünk-iszunk egy kicsit, és csinálunk valami búvóhely-féleséget levelekből és ágakból. Habár nem olyan tökéletes, mint ahol Sophie-val az előző éjszakát töltöttük, azért ad nekünk némi védelmet. Én egyből lefekszem aludni, míg ők ketten még halkan beszélgetnek. Kezdem azt hinni, hogy rajonganak egymásért. Amióta találkoztunk Markkal, le nem akadnak egymásról. És amúgy is, látom azt a csillogást Sophie szemében, mikor Markra néz. És hogy én ezt honnan tudom? Mert én is pont így nézek mindig Deanre.

Ma nem halt meg senki, de azért mégis megvárjuk a Himnuszt. Ezután rögtön álomba is merülök, aminek nagyon örülök.  Régen tudtam ilyen hamar elaludni.

Reggel Mark ébreszt minket. Azt mondja, nem sokat aludt az éjjel, ezért inkább figyelt ránk. Vagy inkább Sophie-ra. Már ha igaz a sejtésem.

Hamar összeszedjük magunkat, és már indulunk is.

A levegő egy kicsit lehűlt, az égen is gyülekeznek a sötétszürke felhők. Csak nem eső lesz? Remélem nem, mert ki nem állhatom az esőt. Utána mindig úgy nézek ki, mint egy ázott kutya. És a villámlástól, na meg a dörgéstől is félek. Mindig azt hiszem, a házunkba csap a cikázó villám, a dörgésekből pedig arra következtetek, hogy ránk szakad az egész égbolt. Ilyenkor remegés és félelem fut át rajtam, mert arra gondolok, hogy nem akarok egy villám halálos áldozata lenni.

Folyamatosan az égre tekintek, mikor egy kisebb dörgést is hallok, s egyből kihagy egy ütemet a szívem, akárhányszor zajt hallok onnan felülről, de lenyugszom, mikor meglátom, hogy nem vagyok egyedül. Nincs mitől tartanom.

Mikor már pár órája sétálunk, érzem, ahogy a karomra egy nagy esőcsepp esik. A többiekre pillantok, és látom, hogy ők is mindenkire nézegetnek. Most jön az a kérdés: Mit tegyünk?

- Szerintem másszunk fel egy sűrű lombú fa levelei közé – szól Sophie, ahogyan megtorpanunk.

- Ugyanúgy elázunk – feleli Mark.

- És ha nem? – szegezi hozzá. Na, én inkább kimaradok ebből.

- De megfogunk. A levelek között áttör az eső, vizesek leszünk. Maximum annyi a fa és a nyílt tér közötti különbség, hogy nem annyi vízcsepp hullik ránk, mint az utóbbinál – okoskodóan mondja Mark. Sophie közelebb megy hozzá, mire én távolabb lépkedek tőlük.

- De akkor is adnak a levelek valamennyi védelmet! – tart ki az igaza mellett a barátnőm. – Tudod mit? Én felmászok oda – mutat felfele –, és lemerem fogadni, hogy épp hogy egy kicsit fog rám esni az eső. – Keresztbe teszi a kezét, és az egyik lábára támaszkodik.

- Jó, csinálj, amit akarsz. Én kitalálok sokkal jobbat – vágja hozzá Mark, mire Sophie grimaszokat vág feléje. Mint az ötéves gyerekek, komolyan. – Myra, kivel tartasz? – kérdezi tőlem a fiú.

Nem tudom, hogyan döntsek, mindkettejüknek valamennyire igaza van. Igazából nekem csak az számít, hogy minél előbb elálljon az eső, és tovább mehessünk.

Egyszer Mark-ra, egyszer Sophie-ra nézek. Mindketten türelmetlenül várják a válaszomat. De el kell, hogy keserítsem őket, mert fogalmam sincs, ki mellé álljak. Logikusan Sophie-val kéne tartanom, de én sem vagyok benne biztos, hogy jó megoldás lenne, amit mond. Viszont Markkal nem szeretnék kettesben lenni. Nem akarok vele kettesben lenni. De utálok két tűz közé kerülni.

- Itt vagy? – kérdezi tőlem Sophie.

- Ja, igen, csak elgondolkodtam – felelem, majd pislogok egy hosszat, utána pedig kimondom a döntésemet. – Bocsi, Mark – Fancsali tekintettel nézek rá, majd Sophie felé indulok hatalmas nagy léptekkel. Sophie csak vigyorog, és mikor odaérek hozzá, megölel. Mark a vállat vonogatja, de aztán beadja a derekát, és velünk tart.

Másodikként érek fel a fára, amit Sophie választott ki. Szerencsénkre sikerült tényleg egy nagyon sűrű, zöld levelekkel teli fát kifognunk, melynek ágai úgy helyezkednek el, hogy kényelmesen tudunk rajta ülni. Én ücsörgök a fa tövében, úgyhogy a hátamat neki is döntöm. Behunyom a szemem, és az eső verő hangját hallgatom, ami egyre gyorsabb sebességgel zuhan a földre.

- Gratulálok, végre valami okossal álltál elő – töri meg a csendet viccelődve Mark.

- Tudom, hogy beszólásnak szántad! – szól vissza neki Sophie nevetve.

- Még szép – mosolyogva feleli Mark. Na, most már tényleg vagyok megbizonyosodva arról, hogy ezek ketten robbanékony egyveleget alkotnak. Látni mindkettőjükön, hogy mennyire oda vannak a másikért. Főleg Sophie-n, ahogy most is teljesen zavarba hozottan a fiúra mosolyog. Bárcsak én is minél hamarabb így nézhetnék Deanre... Mindent megadnék érte.

26. fejezet

Sziasztok Drágák! Sajnálom, amiért ilyen későn hozom a részt, csak napközben dolgom akadt, így nem volt lehetőségem átnézni a fejezetet. Ennyi lennék, úgyhogy kellemes olvasást kívánok! Ja és mit szóltok az új kinézethez? Szerintem fantasztikus lett, még egyszer szeretném megköszönni J. Samuels-nek! <3

Egy erős kéz szorítja meg a vállamat, ami a partra húz. Amíg a szemem csukva van, az zakatol bennem, hogy Dean legyen az, aki megment minket. Az, aki mindig mellettem terem, mikor szükségem van rá. Az, aki bármilyen feltétel nélkül segít. Dean, aki a megmentőm.

Köhécselek, nem is keveset, majd miután úgy érzem, nem fulladok meg, kinyitom a szemem és oldalra fordítom a fejem. Azt tapasztalom, hogy egy a napfényben csillogó rövid világosbarna hajú fiú ül mellettem. Sötétbarna szemét rám mereszti, a szája pedig kérdésre nyílik.

- Jól vagy? – kérdezi aggódóan.

- Igen. Nem. Nem tudom – felelem teljesen összezavarodva. Ki ez a srác, és egyáltalán mért segített rajtunk?

- Gyere, segítek felállni – szól, majd megfogja a felkaromat, felhúz, én pedig nehezen, de lábra állok. Elvisz az egyik sűrű lombú fa tövébe, melynek a levelei szinte a földig érnek.

Sophie-t hirtelen nem látom, egy kicsit meg is ijedek, de aztán nagy kő esik le a szívemről, amikor megpillantom a vastag törzsű fa másik oldalán. 

Egyre jobban fürkészi a gondolat az agyamat, hogy mégis miért húzott ki a vízből ez az ismeretlen személy. Visszagondolok az edzésekre, és arra próbálok rájönni, melyik állomásnál láthattam. De nem emlékszem rá.

- Miért csináltad? – szegezem hozzá a kérdést. Tudni akarom az igazságot.

A vízcseppek csak úgy csillognak az arcán, ahogy felém fordítja a fejét a part mentén. – Nem nézhettem végig, ahogy előttem halsz meg – Sophie-ra pillant –, illetve haltok meg.

Még mindig értetlenül nézek rá, amit láthatólag észre is vesz. Sóhajt egyet. – Kiskoromban ott voltam, mikor a bátyám meghalt. Nem tudtam megmenteni, és most sem bírtam volna tovább élni azzal a tudattal, hogy hagylak titeket megfulladni. Szimplán ezért. – Mély hangjában némi szomorúságot fedezek fel. Többször lesüti a szemét, ami azt jelenti, igazat mond. Viszont valamiért mégis kételkedek benne, és egyáltalán nem tudok benne megbízni.

Ezután Sophie-val beszélget sokáig, míg én közben csak lesem a srácot. Nem akarok vele beszélgetni, és nem is tudnék neki mit mondani. Habár bemutatkozni bemutatkoztunk egymásnak, több szót nem váltottunk. Ő nem tud rólam semmit, ami így helyes, viszont ő szinte kiteregeti nekünk az egész életét.

Tudom róla, hogy: Marknak hívják, tizenhét éves, Harmadik körzetbeli. Ezért is gyanús nekem ez az alak. Tudom róla még azt, amit elmesélt: elhunyt a bátyja. Elmesélte még, milyen életük volt otthon. Jóban volt a körzettársával, ezért is nagyon sajnálja, hogy meghalt. Nem áruljuk el neki, hogy hallottuk az egész kivégzést, mert tudjuk, azzal csak fájdítanánk a szívét. Igazából engem nagyon nem érdekelne, mert egyáltalán nem vagyok kíváncsi rá, de Sophie miatt nem hozom szóba, mert látom rajta, hogy érdeklődik a fiú irént. És amúgy is, sántít az egész sztori, hogy megment minket, aztán dumálgat velünk, mintha régóta ismernénk egymást. Nehezen szoktam barátkozni az emberekkel, de ez esetben tényleg nem stimmel valami. Lehet, rosszul érzem, de ha úgy is van, akkor sem fogok bocsánatot kérni senkitől. Hiszen meg van rá az okom, hogy ne bízzak meg benne.

Szinte mogorva arccal bámulom mindvégig a fa tövéből, míg ők a parton nevetgélnek. Néha kíváncsi tekintettel néz rám, biztosan sejti, hogy valami nincs rendben. Igaza van.

Miután megszárad mindenem, felállok, összeszedem a cuccomat, és elindulok. Elindulni, megkeresni azt az embert, akit feltétel nélkül szeretek.

- Hé! Hová mész? – kérdezi Sophie, miközben rohan felém. Mikor ideér, a szemébe nézek türelmetlen arckifejezéssel.

- Szerinted hova? Dean-ért – válaszolom bunkón, ahogy megfordulok, és megpróbálok előre lépni. De a barátnőm keze visszaránt.

- Várjál már! Pihenjünk egy kicsit – kérlel, de én csak a szememet forgatom.

- Eleget pihentem. Én megyek – mondom, ahogy a választ várva még türelmetlenebbül nézek rá.

- Most mi bajod? Mért nem tudsz várni? Egyáltalán miért vagy ilyen? – szegezi hozzám a kérdést.

Közelebb hajolok hozzá. – Mert nem szimpatikus ez a Mark. És mivel talán a barátommal akarok lenni.

- Oké, értem. Én... én nem tudom, mért gondolod ezt róla. Valószínűleg azért, mert egy mukkot sem szóltál hozzá. Pedig aranyos, és jó fej.

- Oké – felelem hanyagon. Újra nekiindulok az útnak, de Sophie csak azért sem hagyja, hogy elmenjek.

- Kérlek, várjál már! Nem mehetsz el egyedül – jelenti ki.

- És?

- Veled megyek. Csak... Csak Mark is hadd jöjjön, jó? – Néz rám őzike szemekkel. Nem akarok Markkal lenni. Deannel akarok lenni. – Na, jó, ez hülye kérdés volt. De megmutatom, hogy nincs miért kételkedned benne. Nincsen vele semmi probléma. Ugyanolyan ember, mint én, vagy te. Nem tartozik a Hivatásosak közé, sosem lépne be hozzájuk. Ő csak egy normális életet akart magának. Adjál neki egy esélyt, rendben? – Fogalmam sincs, mit válaszoljak. Egyszer Sophie-ra, és egyszer a parton magányosan, szomorúan üldögélő Markra pillantok. Rajta jobban megakad a szemem, és azon töröm a fejem, hogy most komolyan mit csináljak. Vágjak neki a keresésnek egyedül, rengeteg veszéllyel szemben, vagy engedjem, hogy az újdonsül szövetséges, aki számomra nem az, velünk jöjjön. Valószínűleg az utóbbi eset lenne a legmegfelelőbb mindenki számára, de én valahogy mégsem tudok dönteni. Szükségem van Sophie-ra, és nem akarom őt elveszteni, ahogy egy-két embert már sikerült az életemből. De ha őt választom, tudom, mi lesz a következménye.

- Győztél. De ha bármi bajunk esik, az ő lelkén szárad. És van még egy feltételem. Most indulunk el, nem órákkal később – beszélek hozzá érthetően. Bólogatással jelzi, hogy felfogta.

Maradok egy helyben, míg Sophie Mark felé ugrándozik, hogy elújságolja neki, mit beszéltünk. Mark felém vet egy ártatlan pillantást, mire az egekbe emelem a tekintetemet. Nagyon remélem, hogy nem szándékozik majd leállni bájcsevegni velem.

Odacammognak hozzám, majd Sophie-t és Markot követve elindulunk. Így, hogy előttem sétál, legalább szem előtt tarthatom.

Csendben ballagok, míg ez alatt az előttem lévő két ember folyamatosan dumál egymásnak. Néhol röhögcsélnek, néhol komolyabbra váltják a szót. Ha már a komolyságról van szó, muszáj valamit kérdeznem ettől a gyerektől, szúrja az oldalamat a kíváncsiság.

- Mark, elmondanád miért jelentkeztél önként a Viadalra? – kérdezem cinikusan, ahogy Juliet és társai szoktak. Talán olyan lennék, mint ők? Nem, határozottan nem. Ez csak egy ártatlan kérdés, semmi rossz szándék nincs benne. Szimplán kíváncsi vagyok.

- Öhm... – beiktat egy kis szünetet a válaszába. – Az úgy volt, hogy... – ismét szünetet hagy. Gyanús nekem. Mélyet sóhajt. – A szüleim mondták, hogy jöjjek ide. Már mint úgy, hogy nincsen otthon a legjobb anyagi helyzetünk, ezért kijelentették, hogy jelentkezzek önként, nyerjek, és vigyek pénzt a házhoz – fejezi be a válaszát egy elég megrázó mondattal. A saját szülei küldték ide? Ez számomra felfoghatatlan. Persze, elhiszem, hogy ha szegénységben élnek, valahonnan kell pénzt szerezniük. De így? Hogy a saját fiukat egyenesen a halálba küldik azok után, hogy a bátyja meghalt? Talán igaza van Sophie-nak. Mark egy rendes ember, és csak én képzelek be magamnak mindenféle feltételezést róla. Valószínűleg azért, mert már annyira hiányzik nekem Dean. Eddig még sosem telt el ennyi idő anélkül, hogy ne láttuk volna egymást. A képzelet világába kerget a hiánya.

- Sajnálom, én nem tudtam. – Tényleg sajnálok mindent, mert ez nekem valamennyire még mindig hihetetlen. Nem is tudom, én mit csinálnék, ha a szüleim megparancsolnák, hogy jöjjek ide. Vagyis már csak apa. Hiszen anya halott...

- Nem kell sajnálni semmit. Nem tudhattad – szól barátságos hangon. De egy kicsit mégis haragszom magamra. Soha nem voltam ilyen ítélkező első ránézésre senkivel. A hülye viadal mindenemet összekutyulja.

Az érzékeny beszélgetés után szótlanul folytatjuk tovább az utat a sűrű zöldellő fák között. Feltűnik, hogy egy kisebb rét sem bukkan fel a rengeteg fa között. Ebből esik le, hogy másik negyedben vagyunk, és hogy talán egyre közelebb a hármas kerék elveszett lelkéhez.

Időnként pár percre megállunk, hogy kifújjuk magunkat, és természetesen iszunk és eszünk a maradékból. Szinte már semmink sem maradt, pedig Mark hátizsákjában is volt egy palack víz, úgyhogy elhatározzuk, hogy elmegyünk keresni vizet és élelmet. A kaját könnyen megoldjuk, mert Mark sokkal jobban bánik a késsel, mint én azt gondoltam. Néha kicsit szerénykedik, pedig nincsen miért. Egy-két kést én is elhajítok, de természetesen, a bénaságomhoz híven nem találok el egy madarat sem. Legalább ezerszer próbálkozok, de még ezer egyedére is épp, hogy a fekete tollú madár mellett suhan el. Kicsit a kedvem lefelé zuhan, mint a késem, de szomorkodni nem szomorkodok. Ez nem az én napom, gondolom magamban.

Felajánlom a többieknek, hogy elmegyek forrást keresni, hátha mellettünk csordogál egy. Beleegyeznek, mire hátrafele elindulok. Sétálás közben mindenfele nézegetek, olyan sok madár gyönyörű csicsergése hallatszik. A háttérben még hallom, ahogy Sophiék nevetnek, de nem törődöm velük. Kizárom a tőlük áradó zajongást, és csak is a saját fülemnek jól eső hangokra koncentrálok.

Dúdolgatom magamban azt a dalt, amit Sophie tanított nekem. Nem szoktam énekelni, de ez a nóta elérte, hogy egész nap énekelni tudjam. Olyan hangulatos, olyan jókedvderítő. Minden porcikámat a régi emlékek rohanják meg, azok az emlékek, amikre nagyon szívesen emlékezek vissza. Azok az emlékek, amiket sosem fogok elfelejteni, amik örökké velem fognak élni. Azok az emlékek, amik átsegítenek a rossz napokon, rossz helyeken. Például itt.

25. fejezet

Sziasztok! Kellemes nyarat kívánok minden Olvasómnak, töltsétek hasznosan az időt, pihenjetek, mozogjatok, írjatok, aludjatok, és sorolhatnám tovább. Remélem mindenkinek sikerült jó jegyekkel lezárnia az évet, illetve szeretnék sok sikert kívánni  az érettségizőknek, hiszen hátra van még a szóbeli vizsga. Kéz és lábtörést! ;) Köszönöm Nektek a több mint 3000 oldalletöltést, nagyszerűen esik, úgy, ahogy a kommentek, pipák is. Jó olvasást! <3

Teljesen ledermedek ijedtemben. A szememet kimeresztem, és zihálok, ahogy meghallom az ismerős hangot... Juliet.

- Jó életed volt? – kérdezi cinikusan.

- Ne ölj meg, kérlek! – sírós hangon könyörög a lány az életéért. De késő. Az ágyú eldördül.

A Hivatásosak nevetése és ujjongása hallatszik. Fogalmam sincs, hányan lehetnek itt, de hárman biztos. Sophie még mindig a számat fogja, de lassan levájom a kezét róla. Szegény lány egyáltalán nem érdemelte meg ezt a sorsot.

- Elég jók vagyunk. Egy nap alatt két ember – nyögi ki Cara, ha jól hallom.

- És még mennyi lesz! – kárörvend Juliet. – Már csak azt a két okos tojást kéne megtalálni, és a kis bénácska szerelmét. – Az elhangzottakra minden egyes testrészemet a düh irányítja, és legszívesebben kitörnék ebből a sűrű, sötét bokorból, s Juliet arcába ütnék egyet. Nem beszélhet így rólam.

- De nem a szerelme, ők csak barátok – hangsúlyozva a barát szót folytatja a kibeszélést Cara.

- Hiszi a piszi. Senki sem olyan hülye, hogy elhiggye nekik a „csak barátok vagyunk, nincs köztünk semmi” dumát. – Most már forr bennem az idegesség és a bosszúvágy. A késemet a kezembe veszem, és már futnék is ki, de Sophie visszaránt.

- Nyugodj le! Hallod? Fejezd be, nem öletheted meg magad! – ordítva suttog felém. Ki akarom venni a karomat a szorításából, de nem engedi. Olyan erősen fogja, hogy szinte vér sem jut el a kézfejembe.

- De nem mondhat ilyeneket rólam és Deanről, nem teheti meg, nincs joga hozzá! – fakadok ki sírva. A pulzusom a százat súrolhatja.

- Myra, hagyd abba! Szerinted mennyivel jobb ember ezzel, ha ilyeneket mond? Semmivel. Tudod, hogy csak össze-vissza beszél. Ne hallgass rá. Szándékosan akar befolyásolni. Ne engedd meg neki, hogy győzzön. – Sophie szavaira kezdek lenyugodni. A kést kiejtem a kezemből, majd visszaülök a helyemre.

- De ez akkor sem ér...  – egyre halkabban felelem. Lehet, hogy igaza van a szövetségesemnek, de akkor is nagyon rosszul érint. Legszívesebben kirohannék a világból.

- Menjünk, keressünk még több áldozatot – mondja a sok nevetés és kibeszélés után egy fiú. Hangos léptekkel elmennek, mire kikecmergek a rejtekhelyünkről. Amint meglátom a lányt, akit képesek voltak hidegvérrel megölni, a számhoz kapom a kezemet, hogy tompítsam a sikításomat. Sophie vállon fog, és visszaterel a bokorba. Egyet sem pislogok, annyira ledermesztett a látvány. Azt sem tudom, egyáltalán minek jöttem ki megnézni. Talán csak kíváncsi voltam, én is ilyen látvánnyal fogom-e végezni.

- Maradj itt. Aludj, nagyon rád fér. – Megindul kifele.

- Te hova mész? – Megijedt tekintettel nézek rá.

- Sétálok egy kicsit.

- Hé! Nem mehetsz egyedül. Veled tartok. – Összeszedem magam, de Sophie visszafektet.

- Tudok magamra vigyázni, és amúgy sem leszek el sokáig. Csak kiszellőztetem a fejem – mondja kissé szomorú hangon.

- Nekem is ki kéne.

- Myra, még a sötétben is látni, mennyire álmatlan vagy. Szerintem az alvástól sokkal jobban éreznéd magad. – Nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy egymagában sétálgasson.

Forgatom a szememet, de beleegyezek.

- Ígérd meg, hogy mire ébren leszek, itt leszel mellettem. – Mélyen a szemébe nézek.

- Megígérem, nyugi. Mondom, csak egy óra az egész.

- Rendben. – Azzal Sophie kisebb zörejjel eltűnik, én pedig ismét lehunyom a szemem. Remélem most már nem zavar meg senki.

De tévedek, mert valami ismét nem hagy aludni, és az nem más, mint a himnusz.  Gyorsan kibújok innen, és az égre tekintek. Mély levegőt veszek, becsukott szemekkel. Csak ne Dean...

Ezekben a pillanatokban a szívverésem ezerre felugrik, a gyomrom kislabda nagyságúra összeszűkül. Annyira izgulok, hogy az elmondhatatlan. Ha az arcképe most az égre kerül, mindenem odavesz. Olyan lesz, mintha az előző években életem sem lett volna. Mintha az előző években nem is ismertem volna magam. Mert ha ő most elveszik, én is vele veszek.

Először a Harmadik körzetbeli lányt mutatják, akit nem sokkal előttünk gyilkoltak meg. Pillanatokon belül pedig mutatják a másik kiválasztottat. Hatalmasat dobban a szívem. A Nyolcadik körzetből származó lány halt meg.

Kifújom magam, ahogy megkönnyebbülök, és visszamászok a rejtekhelyre. Elhelyezkedek az alváshoz kényelmes pózban, és lehunyom a szemem. Még mielőtt elaludnék, arra gondolok, hogy van esélyem a boldogságra. Hiszen életben van.

Reggel Sophie rázogatására ébredezek. Olyan hirtelen ülök fel, hogy sikerül beleakadnom a bokor egyik kis ágába, ami végigszántja az arcomat. 

- Áú – szólalok meg fájdalmas hangon. A kezemet a hegre helyezem, és ahogy a szemem elé teszem, megtapasztalom, hogy vérzik. Szuper.

- Jól vagy? – kérdezi aggódóan Sophie. 

- Igen, csak egy kicsit megsértett. Még szerencse, hogy nem a szememet érte.

- Na, ja, nagy mázli. Lehet már  vak lennél – mondja halvány mosollyal.

- Hát, már csak az hiányozna. Induljunk. Hosszú út áll előttünk. –  Sophie bólint.

Összepakolom a cuccomat, és kibújok innen. Ahogy kiérek, a szemem elé kapom a kezemet, mert a nap olyan erővel süt, hogy majdnem kiégeti azt. Éljen a forróság!

Mindvégig abban reménykedünk, hogy lassan a folyó széléhez érünk, de úgy tűnik hiába. Feleslegesen sétáljuk át a fél napot, olyan, mintha ugyanott lennénk, ahonnan elindultunk.

A fejem majd szétrobban, a térdem mintha szétmenne, és az arcom égett érzéssel lüktet. Nem tudom, meddig fogom bírni.

Megkérem Sophie-t, hogy álljunk meg egy kicsit, mert nagyon fárasztó ez a sok menetelés, mire beleegyezik, és az árnyékban meghúzzuk magunkat. Kicsit eszünk, iszunk, pihengetünk, és mikor úgy érezzük, készek vagyunk egy újabb hosszú táv megtételére, továbbindulunk.
Szinte egy szót sem szólva ballagunk. Én töröm a fejem, és aggódok Deanért, míg a szövetségesem halkan dudorászik, számomra ismeretlen dalt.

- Mit énekelsz? – kérdezek rá.

- Ó, hát ez csak egy dal. Még az iskolában tanultuk – feleli zavarba hozottan.

- Értem. Megtanítod? Olyan jól hangzik. – Sophie megtorpan, és rám néz.

- Jól megfontoltad? – Kérdezi összehúzott szemöldökökkel.

- Még szép! – mondom vidáman, mire azt feleli, hogy hát jó.

- Én szóltam! – teszi hozzá.

A hosszas séta közben elkezdünk dalolászni. Kell egy kis idő, mire a nyelvemre áll a szöveg és a dallam, de azért hamar sikerül megtanulnom. Egy-két helyen hülye hanggal elrontjuk, és a végeredménye az lesz, hogy szinte már megfulladunk a nevetéstől. Régen volt ilyen jó kedvem. Nagyon régen.

- Oké, én már nem bírom! – ordítja vihogva.

- Akkor jó, mert én sem – felelem a földön fetrengve. Ez kész. Hogy hogy fogunk így tovább menni,  az egy nagyszerű kérdés.

- Na de váltsuk komolyabbra a szót. Vagyis a helyzetet. Mennünk kéne – szól, de a végén újra nevet, mire benyögök ismét egy olyan hamis hangot, amire az énektanár azonnal bevágná az egyest. Azt hiszem ez lesz a halálom. – Ne, fejezd be kérlek, én már tényleg nem bírom! – Alig lehet érteni, amit mond, úgy nevet.

- Rendben – válaszolom elkeseredetten, de legeslegutoljára újra elkezdek énekelni, mint egy óvódás. Szegény már levegőt sem kap.

Perceken belül összeszedjük magunkat, és lehiggadunk. Mikor egymásra nézünk, látjuk a másikon a csalfa mosolyt, de hamar letöröljük az arcunkról. Elindulunk, míg egypárszor kuncogok magamban visszaemlékezve az előzőekre.

A lábam elé nézek, nehogy elbotoljak valamiben. Viszont úgy figyelek a járásomra, hogy észre sem veszem, hogy Sophie hátában végzem.

- Mi az? – kérdezem tőle. Nem értem, mi baja lehet. De aztán mikor én is magam elé nézek, észreveszem. Itt a folyó. A szívem kihagy egy ütemet, ahogy arra kell gondolnom, hogy nem tudok úszni, és lehet, itt meg is fogok fulladni. Az első percekben megúsztam, de itt már kételkedek a túlélési arányokban. – Hogyan tovább? – teszem fel a kérdést keserű hanggal.

- Mindenképpen át kell jutnunk. És csak...

- Úszva tudjuk megtenni – egészítem ki a mondatát lefelé görbülő szájjal. Félek. Rettegek.

Sophie leveszi a táskát a válláról, amit az utolsó pihenő után adtam neki oda, majd rám néz, és egy hatalmas nagy mozdulattal átdobja a túloldalra. Olyan erővel engedi el, hogy a hátizsák bőven a partot súrolja, majd a nagy szürke köveken landol.

- Azta – höppenek meg –, nem vagy semmi. – Rám néz, és egy vigyorgó kacsintást küld felém, majd megtapsolja magát – Azért el ne szállj – teszem hozzá.

- Ó, dehogy terveztem! – A homlokomat ráncolva feléje pillantok. – Csak egy kicsit – mutatja melléje két ujjával.

- Nem te lennél – a szememet forgatva megindulok. – Na akkor?

- Arra gondoltam, hogy együtt tesszük meg ezt a rövidtávot. – Kérdőn ránézek. – Átcipellek.

- Hát jó. – Sophie már indul is a vízbe, de én még mindig legyökerezett lábakkal állok. Tudom, csak pár méter az egész, de úgy érzem, nekem még Sophie segítségével sem fog menni. Ahogy visszagondolok, hogy a viadal elején mit műveltem, és hogy tényleg csak egy vékony hajszálon múlt az egész. Beleborzongok, és a hideg lassan, de gonoszan mászik végig rajtam.

Hatalmas levegőt szívok a tüdőmbe, és azzal nyugtatom magam, hogy ha bármi baj történne, a barátnőm kiment belőle.

Így hát elindulok feléje, és hátulról a nyaka köré fonom a karomat. Összeszorítom a szemhéjamat, és úgy futunk neki a számomra a végtelenségig tartó útnak.

Akadozott lélegzeteket veszek mindvégig, és az államat felfele tartom, hogy még véletlenül se érjen pár cseppnél több víz az arcomhoz. A hallásom megszűnik, ahogy a jóra koncentrálok, de a végtagjaim teljesen megfeszülnek. Sophie csapkodására és akaraterejére leszek figyelmes nem sokkal a cél előtt. Nem bírja.

Tudom, hogy ha most nem segítek rajta valahogy, itt fulladunk meg mindketten. Elkezdek én is az egyik kezemmel hajtani magunkat. Nem sokat ér, ezért a lábammal is lubickolok. Hallom a szövetségesem fájdalomkiáltását, és szinte már a sajátomat is, viszont nem adom fel. Mert nem adhatom fel.

Lemászok a hátáról, és próbálom utánozni a mozdulatait. Ugyanazt érzem, mint pár nappal ezelőtt. Hogy én most meg fogok halni. Kezdek süllyedni, mert nem sikerül a magamra kiadott feladatomat teljesítenem. Egy utolsót, de hosszasat lélegzem. Most lesz vége mindennek. Azonban valaki a karomért nyúl... És ez biztos nem Sophie.

24. fejezet

Sziasztok! Napos, meleg nap van, és mivel vasárnap, meghoztam az új fejezetet. A történet írásában egy kicsit megakadtam, lassan három hete nyűglődök a fejezettel, de mint mondani szokás, sose hagyjon el a remény... :) Köszönöm a pipákat, kommentet! <3 Kellemes olvasást! :))

Sophie-val azonnal egymásra nézünk, majd egyszerre fordítjuk a mesterművünk felé a fejünket. Szerencsére csak egy ártatlan állat okozta a kisebb hangzavart, aminek sikerült belesétálnia a csapdánkba. Kezdek megkönnyebbülni, mert nagyon megijedtem. Első gondolatom az volt, hogy megtaláltak minket a főellenségeink, majd átgondoltam az egészet, és rájöttem, hogy a csapdánk is működhetett. Mázlinkra az utóbbi igazolódott be.

Lemászunk a fáról, és a kis állathoz rohanunk. Föléje guggolunk, s azon tanakodunk, mit kezdjünk vele.

- Mennyire értesz ehhez? – teszi fel a kérdést Sophie.

- Őszintén? Semennyire. Fogalmam sincs, mit kéne most csinálnunk. És egyáltalán hogyan... – felelem bizonytalanul.

- Megöljük, aztán megnyúzzuk, és a húsát megsütjük. Valahogy így.

- Rendben. De te csinálod. Nekem nagyon nincs ingerem ehhez – jelentem ki, mire azt mondja, finnyás vagyok. – Jól van. Nem tehetek róla. – kötekedem, majd a szövetségesem az egyik késsel kioltja a mókus életét, s elkezdi előkészíteni az ebédünkre. Amíg a mókussal foglalkozik, addig azt a parancsot adja nekem, hogy gyújtsak parányi tüzet. Rengeteget vacakolok a botokkal és a kövekkel, de a végén sikerül teljesítenem a feladatot. Ezután végre egy kis étel jut a gyomrunkba. Ettől a pici falattól még éhesebb leszek, de kontrolálom és győzködöm magam, hogyha most felzabálok mindent, a későbbiekre nem marad semmi.

Sophie eltapossa a lángokat, s a megmaradt húst beleteszi a táskámba. Útnak indulunk és meg nem állunk addig, míg a lábunk el nem hagyja a testünket.

Egy kis rétre érkezünk több órányi séta után. A térdemre támaszkodom, és mély lélegzetet veszek.

- Ne már. Sosem érünk el a cikk széléhez? – kérdezi fújtatva Sophie.

- Nem tudom, de rengeteget sétáltunk. Remélem, fele ennyi van hátra, különben nem sokáig bírom – felelem, miközben a földre botladozok és elterülök. Az égre emelem a tekintetemet és bámulom a kék égboltot. Gondolkozok, hogy most vajon mit csinálhat Dean.

- Hé! Figyelsz? – szól Sophie. Feléje nézek.

- Micsoda? – Teljesen belemerültem a gondolataimba.

- Mondom tovább kéne mennünk – mondja egyre türelmetlenebbül.

- Maradjunk egy kicsit. – Azzal visszaemelem a tekintetemet a már összegyűlt bárányfelhőkre.

A szemem sarkából látom, hogy a szövetségesem pár méterre tőlem a hosszú világosbarna hajába túr, majd egy mozdulattal a földhöz csapja magát és felfelé nézeget.

A lábamat és a kezemet is kinyújtom, s egy kis idő után úgy érzem, mintha a testem nem is hozzám tartozna. De a hangosan, és mélyen kalapáló szívverésem figyelmeztet, hogy rosszul érzem. Idegességemből egy nagyot belemarkolok az egyik fűcsomóba, és csak lassan eresztem el. Ideges vagyok, mert perpillanat csak aggódni tudok Deanért. Lehetséges, hogy sebesülten és félholtan fekszik valahol a rengetegben. Nem, biztos nem, hitetem el magammal. Optimistábbnak kéne lennem vele kapcsolatban, és nem egyből a legrosszabb ötleteket bemesélnem magamnak. Bíztatom a lelkemet, hogy makkegészségesen heverészik tőlünk nem messze. Jóllakottan, vízzel a közelében pihen, egy kiválasztottal sem a közelében.

Olyan sokszor mondogatom magamnak, és képzelem el a jelenetet, hogy szinte már teljesen be is veszem a saját kitalációmat.

A gondolataim egyik pillanatról a másikra átterelődnek a családomra. Mióta elkezdődött a viadal, nem is jutottak nagyon eszembe, hiszen mindig azért aggódtam, ne történjen velünk semmi baj.

Vajon most néznek minket? Levetítem ezt is a lehunyt szemem előtt, ahogy a kanapán ülve azért izgulnak, hogy ne holtan térjek vissza. Ahogy egy-két percben, izgalmukban a körmüket rágják, és ahogy összebújnak, hogy bebizonyítsák: összetartó család vagyunk.

- Nézd! Ott egy kutya! Mintha az én Vacakomat látnám... – kiált fel a barátnőm, és mutat a felhőkre örömteljesen, majd egyre reménytelenebb hangon. A kezét elhagyatottan ereszti le maga mellé.

Előbújnak az emlékek, hogy mennyi vicces történetet mesélt a kiképzések alatt a kutyájával kapcsolatban. Az összes sztorit vidáman és boldogan mesélte el. Önkéntelenül lefelé görbül a szám széle, ahogy átérzem a helyzetét. Közelebb csúszok hozzá, és megölelem. A fejét a vállamra hajtja, és szipog egy kicsit. Egy rózsaszín kis virágot bújtatok a már összekötött hajába.

Nagyon megsajnáltam őt. Mert lehet, egy kalandban sem lehet többé része a kutyájával. Azzal a kutyával, aki gyermekkora óta mindig mellette állt, és nem hagyta magára.

- Nyugi! Ne szomorkodj. Még találkozhatsz vele, nincs veszve minden! – bököm ki, de ezt is nehezen. Fogalmam sincs, ilyenkor miket kéne mondanom, soha senki sem avatott be az életébe Deanen kívül. Vele mostanra meg már természetes dolog, hogy mindent elmondunk egymásnak, még ha rögtön nem is.

- Hát, kiszámíthatatlan, de... – Egy, az egész arénát betöltő ágyúdörgés szakítja meg a beszélgetésünket. Kicsit rémülten egymásra pillantunk, és a sok fűszálat leporolva magunkról felugrunk. Összekapjuk a cuccunkat és tovább indulunk. Nem szólunk egy szót sem, mert mindketten tudjuk, akár Deanért is szólhatott az előbbi ágyú. Sophie-t követve próbálok lépést tartani a remegő térdeimmel, de nem állok meg még egy másodpercre sem, hiszen célba kell érnem. Meg kell találnom a másik felemet.

Egyáltalán nem vagyok hozzászokva a sok sétához, de még mindig csak arra összpontosít az agyam, hogy Deannel kell lennem. Nélküle üresnek és elhagyatottnak érzem magam. Mert ő az, aki kiegészít engem, és ha ő nincs, a lelkem vándorútra tér, s elveszik ebben a nagy, szörnyű világban. Tudom, az újdonsült barátunk társaságát élvezhetem a napokban, és örülök is neki, csak ő mégsem Dean. Mert Deant senki sem tudja helyettesíteni.

- Lassan kezd esteledni – szólal meg Sophie, miközben megáll előttem, én meg neki megyek, mivel úgy elkalandoztak a gondolataim, hogy egyáltalán nem figyeltem magam elé.

- Bocsi – csak ennyi jön ki a torkomon.

Körültekintünk, és arra az elhatározásra jutunk, hogy még egy kicsit tovább megyünk, utána pedig egy fán, vagy valami eldugott helyen töltjük az éjszakát. A térdemen most kezd kijönni a fájdalom, hiszen elég rendesen lezúgtam reggel az egyik fáról. Kicsiket sántítok, de szerencsére azért bírom az iramot.

Ahogy a sötétség színe borítja be az arénát, ugyanúgy járja át a testemet a hideg. Látom magam előtt, hogy a szövetségesem is vacog egy kicsit, valószínűleg ő is fázik.

Mikor már a fogát csikorgatja, megbizonyosodok róla, hogy igazam van.

- Itt a pihenő ideje – mondja, miközben alaposan áttanulmányozza a környéket. A szeme csillog egyet, amikor elindul az egyik bokor felé. Én csak állok továbbra is egy helyben, értetlenül.
Sophie mutat, hogy induljak el felé, így hát megyek is. Széthúzza a sötét levelű, valamilyen lila bogyókkal teli bokrot, majd terelget engem befelé. Mikor már teljesen körbeölel ez a hatalmas nagy növény, aminek a levelei a fejem fölött futnak össze, észreveszem, hogy ez egy tökéletes rejtekhely. Lecsücsülök, majd ledobom mellém a hátizsákomat. Nagy hely van itt belül, talán még félig behajlított lábakkal is elférnék.

- Ezt meg honnan tudtad? – kérdezem Sophie-tól, miközben ő is bemászik.

- Régen sokat bújócskáztunk – feleli, majd törökülésbe helyezi magát. Csak bólogatok, és egy hirtelen mozdulattal előkapom a vizet a táskámból, amit feléje dobok.

- Látni rajtad, milyen szomjas vagy. Tessék – teszem hozzá, mire vigyorgó tekintettel rám néz; sosem a szerénység hívője volt.

Csak pár korty innivalónk maradt. Egyet én is legurítok a torkomon, majd a földre állítom a palackot. Fogalmam sincs, mennyi ideig lesz elég, de az biztos, hogy holnap este már szomjazni fogunk. Már ha nem küldenek nekünk a támogatók valami folyadékot, vagy nem találjuk magunkat szembe valami forrással. Tényleg, lehetnek támogatóink? Mert ha igen, egy takaró nagyon jól jönne. Nem szeretném libabőrösen és folyamatosan remegve tölteni az éjszakákat.
Sophie mellén csücsül, és hozzám bújik. Szótlanul próbáljuk megosztani egymással a magunkból áradó test hőt, de szinte reménytelenül állok ehhez hozzá. Nem lesz jobb a vacogás, semmivel sem.

- Éhes vagy? – teszi fel a kérdést.

- Nem nagyon. Csak egy kicsit – felelem.

- Akkor nem baj, ha én eszek egy falatot?

- Nem – válaszolom félig nevetve.

Amíg a szövetségesem eszeget, addig próbálok tiszta helyet csinálni magunknak. Az ágakat arrébb söpröm, és a lehullott gyümölcsszemeket egy kupacba rakom. Megszagolom őket, de olyan büdösek, hogy a rosszabbnál rosszabb fintort váltják ki belőlem. Ez száz százalék, hogy nem ehető. Így hát ezeket is arrébb pakolom.

Lefekszünk szorosan egymás mellé. Percekig csöndben gondolkozunk, majd Sophie megszólal:

- Életem legjobb pillanata volt, mikor megismertelek. Köszönöm a sok jót, amit veled élhetek át. – Ezekre a szavakra a gondolataimba még jobban belemélyülök. Vegyes érzéseket vált ki belőlem. Deanen kívül sosem senki sem mondott nekem ilyet, és elképesztően jól esik.

- Hát, köszönöm, ha így gondolod. Nem sokan vannak ezen a véleményen...

- Ezt nem értem. Pedig annyira kedves vagy, és annyira jó a kisugárzásod. Ha az ember veled van, csak örülni tud. – Annyira meghatnak ezek a szavak, hogy már érzek is egy forró könnycseppet végig kúszni az arcomon. És hogy még én vagyok a kedves. Sophie díjat érdemelne a kedvességből.

- Ne mondj ilyet. Nem is így van...

- Akkor hogy? – értetlenül kérdezi.

Felülök, és a szemébe nézek. –  Sehogy. Alig számítok valakinek. És valószínűleg az összes ember, aki ezt a beszélgetést hallja, azt gondolhatja, milyen béna vagyok. Főleg az otthoniak. Mert nem boldogulok egyedül, egy nyamvadt nyulat nem tudok megnyúzni, sőt, a barátomat sem tudom megtalálni. – A végén a vállamat húzogatva és síros hangon magyarázom neki, milyen szerencsétlen is vagyok valójában.

- Mindegyikük téved. Mert te egy nagyszerű ember vagy. Ha hazamész, sokra fogod vinni. Okos vagy, szép, aranyos, és még sorolhatnám. Csak a többség vak, és ezt nem látja. – Rengeteg szeretet bukik ki belőlem Sophie felé az elhangzottakra. Hihetetlen miket nem tud mondani rólam.

- Köszönöm. De te sem vagy semmi.

- Hm? – A szemöldökét összehúzva néz rám.

- Vicces személyiség vagy. Bármikor meg tudod nevettetni a másikat, és ez egy nagy pozitívum. Már rég a gödrömet ásnám, ha nem találkoztam volna veled ma. Felvidítasz.

Lesül róla, hogy öröm járja át minden porcikáját. Pillanatokig csak mosolygunk a másikra.

Hirtelen egy akkorát ásítok, hogy egy madár is könnyen berepülhetne a számba. Még a könnyem is kicsordul.

- Szerintem aludjunk. Nagyon elfáradtam – szólok halkan, mire bólint egyet, és lefekszik mellém. Összekuporodunk, és jóéjszakát kívánunk egymásnak. Behunyom a szemem, és a Tizenkettedik körzetet képzelem magam elé. Ahogy a színes virágokkal teli réten szórakozunk, ahogy a nővéremmel otthon társasozunk és nevetgélünk. Aztán a Negyedik körzeti tengerpartra tévedek Deannel, és egymást locsoljuk a sós vízzel. A vízben a halakat ijesztgetjük vidáman, nevetgélve. A száraz homokba mindenfélét rajzolgatunk és írogatunk a szívecskétől elkezdve a nevekig. Ezután kifekszünk oda süttetni magunkat, míg barna nem lesz a bőrünk. Annyira jól esik levetíteni mindezt magamnak, nyugalmat és boldogságot áraszt szét a lelkemben.

Sophie rázogatására kilépek a varázsból. Először értetlenül nézek rá, majd meg is szólalok, de a kezét a számra tapasztja. Ahogy jobban fülelek, tudom már, miért teszi ezt velem: valakik, szinte mellettünk rohannak el. És meg is állnak.

23. fejezet

Bogyók! Itt van június elseje van, nyár, vagyis a következő fejezet, remélem tetszeni fog. Hogy őszinte legyek, kicsit szomorú vagyok, hogy majdnem egy hónapja egyetlen egy kommentet sem kaptam, mert engem nagyon érdekel a véleményetek, de nem fogok kommenthatárt vagy ilyesmit bevezetni, mert hülyeségnek tartom. Csak szimplán egy-két szóra lennék kíváncsi, de nem erőltetek senkire semmit. Viszont szeretném megköszönni a 7 pipát, jól esik, de nem untatlak titeket, jó olvasást! :)

Riadtan ébredek fel az éjszaka közepén. Nehezen, de el tudtam aludni nem sokkal a himnusz után. Kellett egy kis idő, mire megszoktam, hogy egy fán próbálok álomba merülni, és hogy bármikor lezuhanhatok, de a küldetésem azért sikerrel járt.

Még mindig nagy a sötétség. Nem tudom mennyit aludhattam, de nem eleget ahhoz, hogy reggelre ébren legyek. Viszont, így is egy kicsit kipihentnek érzem magam a tegnap után.

A felhős égre nézek, majd ott is hagyom a tekintetemet. Csak meredek felfelé, kizárva a külvilágot. Dean. Sophie. Élnek. Csak ezen pörög az agyam. Hajnalban elindulok megkeresni őket, meg kell találnom őket. Egyedül nem érek semmit. Nem tudok vadászni, nem tudok olyan csapdát állítani, amivel legalább egy nyulat elkaphatnék. Nem értek semmihez. Ráadásul vizem is kevés van.

Csak ülök, és bambulok mindenfele, már nem akarok visszaaludni. Lehet, amúgy sem tudnék. Csendben megvárom, míg felkel a nap, aztán útnak eredek.

Többször leragad a szemem egy-két pillanatra, de a végén mindig nyitva marad. Nem engedem meg neki, hogy győzzön.

Eközben iszom két korty vizet, mert tegnap délután óta nem is ittam semmit. A torkom és a szám pedig már csupa száraz, de azért spórolok, kontrollálom magam.

A hasam morog párszor, mire a kezemet ráhelyezem, és magamban motyogom, hogy nyugodjon le. Nagyon éhes vagyok.

A Hold még mindig az égbolton tetőzik, tehát rengeteg időm van reggelig. Bárcsak ne lenne olyan sok, mert akkor már most lemászhatnék innen, és kereshetném Sophie-t. De nem akarok most nekiindulni, mert aztán a végén a sötétben neki megyek valaminek, vagy elesem az egyik fa gyökerében, és sikerülne felvernem az egész erdőt. Akkor pedig nem csak Sophie-val találnám szembe magam, hanem több, másik kiválasztottal. És azt szerintem nem akarom.

Vacogni még most is vacogok, de nem tudok mit tenni, mivel így is mindent magamra húztam, amit csak lehetett. Ezek után már csak az hiányozna, ha megfáznék idebent, és az ez által alkotott gyengeségem miatt ölnének meg. Nem, határozottan ezt sem akarom.

Annyira összekuporodok, amennyire csak lehet. Így próbálok védekezni a hideg ellen, több-kevesebb sikerrel. Az arcomat belebújtatom a kabátom nyakába, és a kezemet is bebugyolálom az ujjával.

Az elmém félig-meddig már az álomvilágban jár, de azért a testem reagál a kisebb zajokra. Elszóltam magam, hogy kipihent vagyok. Egyáltalán nem vagyok az. Nem aludhatok el, már nem. Azonban semennyire nem tudok a saját szavaimra hallgatni.

Suttogásra kezdek ébredezni. Valaki az én nevemet mondogatja. Nagyon ismerős a hangja, de nem tudom, ki az. Lehet, csak képzelődök, de meggyőzöm magam, hogy nem, mert a közelemben egy alakot látok lófrálni.

- Myra! Myra! Hé, erre vagy? Myra! – hallom halkan. A szemeim kipattannak, ahogy az agyam végre felfogja, kit illet ez a vékony hang. Sophie!

Egy mozdulattal magamra kapom a hátizsákomat, és megindulok lefelé. Sajnos a nagy sietségből egy nagy esés lesz, amire a testem fájdalommal válaszol. De nem érdekel, utol kell érnem őt. Ahogy feltápászkodom és előre nézek, látom, hogy a barátnőm felém rohan. Mosolyra húzódó szájjal, de egyben aggodalommal ölel meg. Olyan erősen jön nekem, hogy hátratántorodom, és ismét a földön végzem.

- Ó, Istenem, azt hittem már sosem talállak meg! – köszönt örömmel.

- Pont mostanában akartalak megkeresni. Gondoltam rá, hogy éjszaka elindulok, csak lebeszéltem magam róla, a biztonság kedvéért. Nagyon örülök neked! – mondom, miközben felállunk, és újra megöleljük egymást. Végre egy ismerős arc.

- Jól vagy? Mivel éppen láttam, mikor leestél a fáról. Eléggé fájt, mi?

- Nem annyira. – Az egyik szemöldökét felvonva néz rám. – Na, jó, de. Viszont nincs semmi bajom, úgyhogy mehetünk is megkeresni Deant – felelem előre indulva, mire a társam karon ragad.

- Várjál már! Pihenjünk. Egész éjjel utánad kutattam, nagyon elfáradtam. Csak egy kicsit. Öt percet – kérlel, mire bólogatok egyet, és leülünk annak a fa tövébe, ahol a tegnapi napot és az éjszakát töltöttem. Türelmetlenül üldögélek, mert minél előbb Deannel szeretnék lenni. Hiányzik, és vágyom már a szimpla jelenlétére. Az öleléseiről nem is beszélve.

- Mit csináltál, miután elkezdődött a viadal? – teszem fel a kérdést.

- Berohantam ide, a folyó mentén szaladtam, egyenesen. Mikor úgy gondoltam, nincs a közelemben senki, pihentem valamennyit. Aztán, elindultam visszafele, hogy megkeresselek. Nem sokáig jutottam, mert Juliettel és egy másik lánnyal, Carával találkoztam. Találtam egy sűrű bokrot, majd elbújtam benne. Nem mertem kimenni onnan, mert nem tudtam, hol lehetnek. Így hát ott lapultam órákon keresztül, míg úgy nem gondoltam, biztonságos elmennem – mondja fáradt hangon. Teljesen ki van purcanva.

- Igazából, azért találkozhattál Julietékkel, mert engem üldöztek egészen idáig – vallom be. Kérdő, és meglepődő tekintettel néz rám. – Nyugi, nem esett bajom. Jóval előrébb tartottam, mint ők, így volt alkalmam felmászni erre a fára. – Felfelé mutatok, mire kérdésre nyílik a szája.

- Neked, Myra Mikaelsonnak sikerült elmenekülnie a rettenthetetlen Miss Tökéletes elöl? Minden tiszteletem a tiéd!

- Nagyon vicces – mosolyogva, a szemeimet forgatva válaszolok.

Megölel. – Tudod, hogy csak hülyéskedek. De tényleg, büszke vagyok rád! – szívvel jelenti ki. A hátizsákomra mereszti a szemét. – Ezt csak most vettem észre. Add ide, hadd nézzem, mi van benne! – Átnyúl a lábam fölött, majd maga elé dobja a táskát.

- Csak nyugodtan – jelentem ki.

- Két kés. Szuper. Drótkötél. Nem rossz. Víz. Telitalálat! – Azzal fogja magát, és hatalmas kortyokat gurít le a torkán.

- Hé, várjál! – Kiveszem a kezéből a palackot. – Be kell osztanunk. Csak ez az egy kis üveg vizünk van egyelőre kettőnk számára. Úgyhogy mérsékelten. – Visszaveszi tőlem a vizet, és picikét szürcsöl belőle, miközben engem fürkész.

Percekig még ülünk, miközben a napfény minden falevél között áttör. Már bőven reggel van.

- Mehetünk – szól hirtelen, ahogy felpattan. Követem, aztán elindulunk jobbra.

- Honnan tudod, hogy merre kell mennünk? – kérdezem.

- Erről jöttem, okoska – feleli, miközben hátranéz, és a fogsorát villantja. Nagyon vicces, de komolyan, szerintem is.

- Oké...

Csak sétálunk előre, de valami nem hagy nyugodni. A korgó gyomrom. Igen, farkaséhes vagyok.
- Nem tudnánk valamit enni? Nem ettem semmit egy napja, mindjárt kilyukad a gyomrom. – A homlokát ráncolva nézi, hogyan várom a választ.

- Legyen – mondja lazán. Van Isten.

Elővesszük a drótkötelet, és próbálunk apró csapdát állítani. Nagyon szerencsétlenül csináljuk, de a rengeteg próbálkozás egy kis idő után meghozza a gyümölcsét.
Míg megvárjuk, hogy fogjunk egy kis állatot, egy közeli fa tetejére mászunk. Sophie kényelmesen elhelyezkedik, mintha aludni akarna.

- És, akkor most te és ő? Tudod? – töri meg a csendet.

- Öhm... Igen – a szokásos szégyenlős mosolyommal felelem.

- De jó! Gondoltam! Éreztem, hogy tényleg izzik köztetek a levegő! Annyira örülök nektek! – Hát, az látszik is rajta.

- Köszi. Csak fussunk már össze vele. Remélem, nem esett semmi baja – mondom aggodalmasan.

- Dean ügyes, biztosan jól van. Ne aggódj – komolyabban szól.

Csak legyen igaza neki.

- Na, de mesélj már el minden apró részletet, hogy történt!

Kezdem onnan, hogy mi lett a kezével, habár arról tud, majd folytatom a tetőn történtekkel. Szinte az egész dialógust eljátszom neki, mikor lassan a végére érek a mesének. Izgatottan hallgatja mindvégig, majd mikor befejezem, ujjong.

- Ez annyira hihetetlen! Tökéletesen összeilletek – meghatódva reagál.

- Köszönjük. – Mosolygok, majd valami hirtelen félbeszakítja az idilli hangulatunkat. Falevelek zörgésére leszünk figyelmesek.