17. fejezet

 Sziasztok! És most jön a magyarázkodás... Igazából több oknál fogva nem hoztam vasárnap a fejezetet, mivel a nap felében a számítógép úgy gondolta, hogy nem kapcsol be, mikor pedig már rászánta magát, hogy működik, nem volt időm. Aztán, még ott volt az is, hogy ezzel a fejezettel, mikor anno írtam, rengeteget vacakoltam. Talán ha még ha a következőt is beleszámolom, másfél hónapon keresztül nyűglődtem. Miután megírtam, visszaolvastam, nem tetszett, kitöröltem, aztán nem tudtam jobbat írni, és félig-meddig úgy voltam, hogy feladom, majd lesz ami lesz. De aztán mint látjátok megszültem, csak sosem voltam vele 100%-osan megelégedve, úgy, ahogy most sem. Így hát kellett  egy kis idő, hogy jobbra faragjam, és remélem, hogy sikerült. Nem a leghosszabb, amit sajnálok, de így alakult. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményeitekre, szeretnélek titeket megkérni, hogy írjátok le, ha jó, ha rossz. Ahogy említettem, a következő fejezet is nagyon neccesen íródott meg, így igyekszem azt vasárnapra átolvasni és kipofozni tetőtől-talpig. Kellemes olvasást kívánok, és jó szünetet, hiszen a középiskolások plusz három napot is kapnak az e heti kettő mellé. :) Na de befogom, úgyhogy tényleg kellemes olvasást kívánok!

Az anyukám kedves, mosolygós arca jelenik meg előttem a sötétségben. Érzem, ahogy egy könnycsepp lassan végig folyik az arcomon. Bátorít. Szeret. Remél.

Az anyukám arra kér, ne féljek, és tegyek meg mindent a túlélésért, mert ez az interjú egyik fontos határozópontja a viadalnak. Az életemnek. Az emlékére még több sós könny törik ki a szememből, de nem sírok. Nem sírok, csak ahogy a szemembe néz, feljönnek a mélyből a szép emlékek vele kapcsolatban. Mikor gyerekdalokat tanított nekem, mikor együtt játszottunk, mikor folyton azt néztem, mit ügyködik a konyhában, mikor alvás előtt sokszor mesélt, és mikor ugrándozva sétáltunk ki a főtérre bevásárolni.

Tudom, csak én képzelem magam elé őt, de teljesen valóságosnak tűnik. Mintha tényleg kimondaná nekem ezeket a szavakat, és mintha tényleg itt lenne velem. Nem akarom elengedni.
- Anya, ne hagyj itt! – kiáltom neki, de nem válaszol. – Ne menj el. E...erőre van szükségem. És ezt csak tőled kaphatok – kérlelem, de még mindig nem mond semmit. Mosolyog tovább, majd eltűnik. Kinyitottam a szememet.

Dean aggódó tekintettel néz rám, de én csak erősen megszorítom a kezét, miután letörlöm a könnycseppeket az arcomról. A kezem kicsit barnásan csillogós lett, amit a székbe törlök.

Anya. Anya. Anya. Csak rá gondolok, pedig mindjárt az én interjúm következik. Teljesen röstellem, mert senkinek az interjúját nem néztem végig, még Sophiét sem. Annyira elvarázsolt az édesanyám, hogy megfeledkeztem arról, hirtelen hol is vagyok, és mit kellene csinálnom. Nem baj, megpróbálom hamar összekapni magam, van még valamennyi időm.

Próbálok más dolgokra gondolni, mint a finom kajákra, a rétemre. Azonban belém hasít egy jobb emlék: a tegnapelőtt történtek. A „nagy szerelem”. A melegség, amit akkor érzek, mikor Vele vagyok. Kezdek teljesen lenyugodni lelkileg, és mire Caesar bejelenti, hogy én következek, sikerül is.

A közönség tapsa és sikoltozása tölti be az egész helységet. Felállok a székből, megigazítom a ruhámat, és engedek magamnak még egy utolsó pillantást vetni Deanre. Mosolygok rá, majd elindulok. Lassú, határozatlan léptekkel tartok Caesar felé, és arra koncentrálok, ne hogy elessek. Képes vagyok rá, még ilyen kisebb magas sarkúban is. 

Caesar int, hogy szedjem a lábam, mire gyorsabban sétálok, és azt veszem észre, se perc alatt oda érek. A hatalmas közönségre nézek, és próbálom keresni a szememmel Celiát, Katnisst, de nem látok a sok kíváncsiskodó emberen kívül senkit. Mosolygok, majd helyet foglalok Caesar mellett. Rám néz, és már emeli a mikrofonját a szájához.

- Myra Mikealson. Milyen szép név – bókolgat nekem Caesar, mire újabb mosolyt ejtek. – És még a mosolya is elbűvölő! – mondja kicsit hangosabban, a többi emberre kukkantva a szeme sarkából. 

Megköszönöm neki kicsit szégyenlősen, és újra a több száz ember közül próbálom kivenni a mentorom és a stylistom arcát. Nem találom őket. Miért nem? Mindegy, menni fog nélkülük is, reménykedem.

- Na de, Myra, mesélnél nekünk egy kicsit arról, hogy miket szeretsz csinálni szabadidődben? – kérdezi Caesar, mire nekem nevetnem kell. Eszembe jut, ahogyan Katniss kérdezte tőlem ezt a felkészülésen őt utánozva. Rövid idő után abbahagyom, mert Caesar az egyik szemöldökét felvonva, érdeklődő tekintettel néz engem. Az arcomat komolyabbra váltom, s egy pillanatig elgondolkozok. Mit mondjak? Nem tudom. Halál unalmas az életem, nem történik benne semmi. Nem is szoktam semmit sem csinálni. Csak tanulok, olvasok, Deannel vagyok. De ezekről nem akarok beszélni. Azonban, hirtelen valami az eszembe pattan.

- Hát, nincs valami érdekes életem. Nagyon semmivel sem különb, mint a többi velem egykorúé a körzetünkben. Viszont szeretek főzni. Sokszor én készítem el a vacsorát otthon. Mikor kicsi voltam, már akkor érdeklődtem a főzés iránt. Mikor anyu... – elcsuklik a hangom, ahogy ki akarom ejteni ezt a szót. Nincs megállás... – Mikor anyukám csinálta az ebédet, mindig mellette álltam, és azt néztem, mit ügyködik. Szinte minden alkalommal megkérdeztem, miben segíthetek, de csak egyszerű feladatokat adott nekem. Annyi idősen azoknak is nagyon örültem – mondom mosolyogva

- Ez nagyon jó! Reméljük, hogy ha megnyered a viadalt, folytathatod tovább, és kisebb nagyobb sikereket érsz el a konyha művészetében – jelenti ki Caesar, mire egy kicsit szégyenlősen elmosolyodok. Ha megnyerem a viadalt. Hát, kevés rá az esély, de ahogy mondani szokás, sose hagyjon el a remény.

- Igen, a reményre nagy szükség van ezekben az időkben – elég határozottan mondom, mintha csak ezt vettem volna ki a mondandójából.

- Ezt meg hogy érted? – kicsit értetlenül kérdezi Caesar.

- Jaj, Caesar, ne mond, hogy nem érted. A remény, az egyetlen, ami erősebb a félelemnél. Ha nem remélsz, ha nem hiszel, és nem bízol magadban, minden veszve van, már az elején. A reménynek nagyon fontos szerepe van a viadalon. És sosem szabad feladni. Ha a halál szélén állsz, akkor is remélned kell, hogy még nincs vége. Mert nem lehet csak így vége egy életnek. Tudja valaki, hogy miért lángnyelveket ábrázolt a ruhánk a Nyitóünnepségen? – kérdezem a közönség felé fordulva. – A remény miatt. A lángoló remény miatt. Azt a reményt ábrázolta, ami sosem szűnik meg, és csak feljebb kúszik, a végsőkig. És én így remélek. Így, hogy sosem fogom feladni. Ha valaki meg akar ölni, küzdök, ha a természet fordul ellenem, bízok. Mert a remény hal meg utoljára. És ezt senki se felejtse el. Soha – Egy könnycsepp próbál kimászni a szememből, de nem hagyom. Majd ha véget ért az interjú, teret engedek neki.

Nagy csend van. Mindenki elgondolkodtató tekintettel csak les, vagy le, a földet nézve, vagy inkább engem bámulnak. Megszólaljak, vagy megvárjam, amíg a műsorvezető mond valamit? Az órára nézek. Egy perc van még hátra az interjúmból. Nagy lélegzetet veszek, és szép lassan kifújom.

- Hát, köszönjük szépen, csodálatos és hatásos beszéd volt, úgy tűnik nem csak az én véleményem szerint. Nagy tapsot neki! – a tömeg egyszerre kezdi el Caesar utasítását, mire csak bólogatok egyet, és mosolygok továbbra is.

- Ezek után még több szerencsét kívánunk neked. Van még valami, amit esetleg el szeretnél mondani nekünk? – folytatja tovább.

- Nem, nincs – felelem.

- Jól van. De nekem lenne még egy kérdésem – egy kis szünetet iktat be. – Van esetleg egy olyan személy, aki miatt ennyire ki akarsz tartani?

- A családomon kívül nincs senkim otthon, egyedül ők várnak rám – válaszolom kicsit élettelen hangon. Dean miatt mennék nagyon szívesen haza, ha ő sem itt lenne. De itt van. És ha én haza megyek, ő meghal, és máris vége az életemnek. Pedig csak nemrég kezdtem el élni.

- Semmi barát? Vagy olyan, aki annál is több? – kérdezi csodálkozva.

Nem fogom neki elmondani, hogy igen, létezik egy olyan ember, de ő itt van velem, és lehetetlen, hogy odahaza várjon rám. Képtelenség.

- Nincs Caesar, mert az egyetlen barátom, aki van, ő is részt vesz a viadalon – továbbra is kedvtelenül válaszolom.

- Ó, hát ezt sajnálatosan halljuk. – Úgy beszél, mintha színészkedne.

Váratlanul megszólal az interjú végét jelző gong. Felállok a székből, Caesar mellé lépek, mire ő megfogja a kezemet, a magasba emeli, és ezt ordítja a mikrofonjába:

- Myra Mikealson, Tizenkettedik körzet! Szurkolunk, és ne hagyjon el a remény!

A fogsoromat szerénye villantva, integetve vonulok le a színpadról, vissza a helyemre. Megcsináltam. Végeztem. Kicsit érzelgős volt számomra, de nem tehetek róla, ha ilyen kérdésekkel bombáztak. Nagyon remélem, hogy a támogatóknak is tetszett.

Elmondtam, amit akartam. Elmondtam, mit jelent nekem a remény, a kitartás. Bízok benne, hogy a családomnak tetszett. Bízok benne, hogy otthonról szurkolnak. Bízok benne, hogy az anyukám most büszke rám.

16. fejezet

Sziasztok! Remélem jól telt a tavaszi szünetetek, habár nem volt a leghosszabb. Észrevettem, hogy a pipák nagyon megcsappantak, a fejezet megtekintéshez képest, de nem fogok erről feleslegesen fecsegni, hiszen minek. Nem mindenkinek tetszhet. :) Köszönöm az előző fejezethez érkezett kommentet, megyek is válaszolni rá. Kellemes olvasást! ^^

Reggel magamtól pattanok ki az ágyból, frissen, üdén. Olyan sokat aludtam az elmúlt napban, hogy úgy hiszem, az ezelőtti pár napot is bepótoltam. Dudorászva, táncolgatva kötöm copfba a hajamat, és sietek zuhanyozni. Még mindig énekelgetek, azt a dalt, amit kiskoromban sokszor énekeltünk, miközben játszottam a testvéreimmel. Régi szép idők, hiányoztok.

Miután a múltamon rágódok, és a családomra gondolok, rájövök, fontosabb dolgom is akad: evés. Igen, éhes vagyok, úgyhogy reggeliznem kéne.

Az asztal körül találok két Avoxot, akik pakolják ki az ételt a tálcákra és a tányérokra. Fejbillentéssel köszönök nekik, amit nem viszonoznak.

Azért fejbiccentek, mert ők nem tudnak beszélni. Celia még azt mondta nekem, hogy valami szabályt sértettek, és büntetésből kivágták a nyelvüket, majd szolgának állították őket. Ez rettenetesen undorító dolog. Kivágni valakinek a nyelvét, csak mert elvétett valamit? Felfoghatatlan. Szegény embereknek az egész életük tönkre van menve. Pedig biztos, hogy csak jót akartak maguknak szerezni. Vagyis hát én erről vagyok megbizonyosodva, mert abban hiszek, hogy az ember szándékosan nem tesz magának és a környezetének rosszat. Semmilyen esetben sem. De a történtek hátterét nem tudhatom, egyáltalán nem.

Jóval megreggelizek a többiek előtt, és amíg nem jönnek, a szobámban ücsörgök. Várakozok. A térdemet remegtetem, és a földet bámulom. Mikor lesz kilenc óra? Ideje lenne már. Újra az órára kukkantok. Öt perc. Ennyi telt el az óta, amióta utoljára megnéztem, mennyi az idő. Sosem fog eltelni ez az egy óra. Töprengek, fekszek, bambulok, járkálok, dalolgatok, mindent csinálok, amit csak elképzelni tud az ember. De így is ultra lassan érek el a kezdés időpontjáig.

 Katnissen észrevehetőek a nagy karikák a szemei alatt. Biztos nem sikerült kialudnia magát. Úgy érzem, össze kéne kapnom magam, mielőtt lefárasztanám.

- Na, mivel kezdjünk? Van valami kívánságod? – kérdezi Katniss fáradt hangon.

- Hát, őszintén azt sem tudom, alapból mit kéne csinálnunk. Úgyhogy dönts helyettem, ha lehet – felelem kissé vonakodva. Bólint egyet, és kérdésre nyílik a szája.

- Myra, mesélnél nekünk arról, milyen csodálatos dolgokkal ütötted el otthon az idődet? – kérdezi Katniss Caesart utánozva. Pont olyan hangsúllyal beszél, és olyan grimaszokat vág. Nem bírom ki nevetés nélkül, amibe a mentorom is bekapcsolódik.

Miután egy kicsit sikerül lehiggadnunk, komolyabbra váltjuk a szót. De ahogy folyton eszembe jut az előző pár perc, újra nevetnem kell. Ezt csinálom rengeteg ideig, míg be nem ront Effie a szobába.

- Lányok, ezt nem hiszem el! Készülődnötök kéne az interjúra, nem össze-vissza vihognotok! Ez egész lakosztály tőletek zeng. Én sem tudok normálisan készülni Deannel, míg ti nem komolyodtok meg. Úgyhogy szépen kérlek titeket – egy kis szünetet hagy felháborodása közben. – készüljetek csendesebben! – Mikor befejezi, fogja magát, és azonnal kivonul a szobából. Nagyon ideges lehet.

Katnissel egymásra nézünk, és megállapodunk: tényleg elég a viccelődésből, ideje komolyra fordítani a dolgot.

Beszélgetünk a családomról, az iskoláról, hobbijaimról. Ezek mind fontos dolgok, mert bármire rákérdezhetnek. Szívesen beszélgetek Katniss-szel ezekről, de az anyukámról viszont nem. Mikor szóba jön, megkérem, hanyagoljuk ezt a témát. Megért engem, és máris másról kezdünk el társalogni. Deanről. Hogyan ismerkedtünk meg, mikor, stb. Szerinte ezer százalék, hogy Caesar kérdezget a vele való barátságomról. Ami igazából mostanra sokkal másabbra alakult, de ezt jobb, ha még nem tudja senki. Mindent a maga idejében.

Boldogulunk a mentorommal, azt mondja, ügyes vagyok, és hogy az interjú közben is menni fog minden, amit most átvettünk. Köszönetképpen megölelem, mert örülök, hogy segített az elmúlt órákban normálisan felkészüli arra a három percre. Igen, három, annyi ideig fog tartani az interjú. Három, nagyon-nagyon hosszú perc lesz.

Ebéd után rögtön vissza kell rohannom a szobámba, mert Effie azt mondogatja, nincs időnk lacafacázni, sürget minket az idő. Kivételesen egyetértek vele.

Amíg Effie a tíz centis magas sarkú cipőket erőszakolja rám, Celia egy füzettel, és egy ceruzával a kezében ül az ágyamon. Rajzol.

Ezekben a cipőkben elég nehezen tudok járni, de egy óra sétálgatás után már kezdek belejönni. Viszont borzasztó. Mért nem lehet lapos sarkú cipőt felvenni? Nem értem. Na, mindegy, majd megoldom valahogy, hogy azért mégse taknyoljak el a színpadon. Muszáj lesz megoldanom.

Effie még megmutatja, hogyan üljek szépen, egyenes, kihúzott háttal. Javít a beszédstílusomon, és megtanít úgy nevetni, ahogy ő szokott. Illedelmesebben.

Eléggé lassan telik el ez a három óra, de azért ennek is vége van. Kínszenvedés volt. Soha többet, gondolom magamban.

Most már az előkészítő csapatom dolgozik rajtam. Egy székben ülök, csukott szemekkel, nyugodtan.

Ez a három emberke most kivételesen mindenről beszélget, a többiekről, az interjúról, a tegnapi partiról, és rólam. Hogy milyen szép vagyok, és hogy alakulgat a külsőm. Szívesen megköszönném nekik ezeket a szép szavakat, de inkább későbbre hagyom, mikor már végeznek velem.

Celia utasítgatja őket, mi jó, és mi nem. De szerencsére ezeknek több mint a fele a jó felé hajlik.

Az egyik nő szól nekem, hogy felállhatok a székből. Engedelmeskedem, és a tükör elé állok. Ez ismét valami nagyon csodálatos. Ismét másabb vagyok, de mégsem annyira, mint a Nyitóünnepségen. Sok rajtam a smink, de azért mégis természetes. Tetszik. Kifejezetten tetszik.

Celia azt mondja, a ruha is mindjárt készen lesz, percek kérdése. Megértésül bólogatok, és az ágyon ülve várakozok. Izgulok. De nagyon. Ennyire még soha nem izgultam, de komolyan. Egész Panem látni, és hallani fog engem. Egyedül. Egyedül leszek a színpadon, Caesarral. Mi lesz, ha nem fogok tudni válaszolni a kérdésre, mert annyira lefagyok, vagy megijedek? Nem, nem történhet meg. Ne legyél már nyápic, Myra.

Miután a ruha is megérkezik, felpróbálom, és szerencsére illik rám. Ez újra egy pántnélküli ruha, világosbarna színű, és egy nagy fekete, csipkés anyagból készült masniféleség díszíti a derekamnál.

- Köszönöm szépen Celia! Megint nagyszerűt alkottál – hálálkodom, miközben megölelem.

- Igazán nincs mit – feleli.

A fekete cipőmet is felveszem, ami szerencsére nem annyira magas, mint amiket Effie-vel próbálgattunk. Magabiztosan, és egyenesen tudok benne sétálni. Miután mindennel készen vagyunk, az indulás előtt egy utolsó pillantást vetek magamra a tükörben. A szemembe nézek, és bólintok egyet. Sikerülni fog. Megcsinálod, és megkedvelteted magad velük. Csak add önmagadat!

Amint odaérünk az interjú helyszínére, meg kell válnunk a mentorainktól és a kísérőnktől, na mega stílustanácsainktól. Effie ismét sok-sok puszival illet meg minket, ami most nem zavar, mert szükségem van a bíztatásra.

Míg engem és Deant székek sorai közé vezetnek valahol a színpad mellett, ahol a többi kiválasztottal fogjuk megnézni egymást az interjú közben, addig Katnisséknek a nézők közé kell ülniük. 

Egyre többen vannak. Csak úgy özönlenek be az emberek. Ez arra emlékeztet, mikor pár éve tűz ütött ki az iskolában. Mindannyian menekültünk kifelé. Csak itt az a különbség, hogy nem ki, hanem be tolakodnak az emberek. Rossz, rossz emlékek, tűnjetek innen.

Már percek óta a helyemen várakozok, hogy elkezdődjön ez az egész. Remegtetem a lábamat, mindenfele nézegetek, és nagy sóhajokat veszek. Behunyom a szemem, és koncentrálok. Próbálom kizárni a körülöttem lévő morajlást, és egyenletesen beszívom, kifújom a levegőt. Ki, be. Még egyszer ki, be, ismételgetem magamban.

- Hé, jól vagy? – szól hozzám Dean aggodalmasan. Kinyitom a szemem.

- Én, persze, csak azt hiszem, lámpalázas vagyok. Segíts rajtam – válaszolom fojtott hangon. Segítségül összefonja az ujjait az enyémekkel, és erősen megszorítja. Nem engedi el.

- Köszönöm – tátogom, mert időközben elkezdődött a műsor.

Caesar Flickermann jelenik meg a színpadon, mire a tömeg hangos ordításokba kezd. Caesar csitítja őket, mert bejelenti: kezdődnek az interjúk. Kezdődik. Kezdődik az, amit nagyon nem akarok. Elmegyek. Felállok, és most azonnal távozom innen. Jó is lenne. De csak lenne, mert nem tűnhetek el. Itt kell maradnom, és végig kell csinálnom. Bármennyire is félek, hamar túl leszek rajta – nyugtatom magam, ismét becsukott szemekkel. Nem nyitom ki. Mindaddig, míg egy ismerős arc fel nem tűnik előttem.

15. fejezet

Helló, mindenki, aki itt van! ^^ Remélem tetszett nektek az előző fejezet, és úgy szintén remélem, hogy ezek is fognak. Ma végre kiderül, mit fog csinálni Myra a Játékmesterek előtt... :) Kicsit hosszabb fejezet lett, mint az eddigiek, de remélem nem bánjátok. Köszönöm a pipákat, a kommentet, a feliratkozásokat! <3 Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok Nektek, sok locsolót, csokit, élvezzétek ki a maradék napot a szünetből! <3 Jó olvasást! ((:

Boldogan, ugrándozva, mosolyt villantva megyek ki reggelizni. Kivételesen nem az utolsó vagyok, sőt. Másodikként érek ki. Dalolászva szedegetem ki a tojást a tányérból, amit a szendvicsem mellé eszek. Peeta meglepődve néz rám, gondolom, nem érti, mi ütött belém.

Később a többiek is csatlakoznak hozzánk, és mikor meglátom Deant, kicsit elpirulok. Mindenfele nézegetek, de a tekintetem mindig rajta állapodik meg. Ő is sokszor engem néz, és akaratlanul elmosolyodok, ahogy eszembe jut a tegnap este. Visszagondolva még egy kicsit felfoghatatlan, hogy tényleg  kimondtam, mit érzek iránta, ő is szintúgy, és talán majdnem megtörtént köztünk az első csók. Már ha megtörtént volna, de a helyzetből ítélve annak látszott. A fejemet csóválom, mire Effie megszólal.

- Myra, neked meg mi bajod? – kíváncsi tekintettel szegezi hozzám a kérdését.

- Ó, hát semmi. Csak most valahogy jól érzem magam – a tányéromat bámulom, és a válaszom végén Deanre nézek. Látom a szemeiben csillogást.

Katniss és Peeta sok sikert kíván nekünk, miközben a liftre várunk. Effie az arcunkra nyom egy-egy puszit, ráadásul megölel minket. Nem tudom, miért csinálja ezt, egészen idáig egyszer sem tett ilyet, de nem nagyon érdekel perpillanat, amúgy sem értettem sokszor a kísérőnk viselkedését, most már pláne nem tudnék rajta kiigazodni.

Becsukódik a lift ajtaja, és egyedül maradunk.

- Te tudtál aludni? – kérdezi tőlem.

- Háát, valamennyit igen. De nem sokat. Folyamatosan a tetőn történtek jártak a fejemben – szégyenlősen, a földet lesve válaszolom neki. Feléje fordít, megfogja a kezemet, és összekulcsolja őket az övéivel. Rá pillantok, és elmosolyodom.

A liftbe csatlakozik hozzánk másik két kiválasztott, akik a nyolcadik emeletnél szállnak be. Deannel gyorsan szétszedjük a kezünket, reflexből. Azonban késő, észrevették. Egymásra nézünk, és a vállamat húzogatom. Nem nézek senkire sem, főleg nem a Nyolcadik körzetbeliekre.

Délelőtt próbálunk Deannel csapdákat állítani, több-kevesebb sikerrel. Ez valahogy jobban megy nekem, mint neki. Végre valami, amiben ő nem tökéletes. Sophie-val csak az utolsó egy órában találkozunk, a fegyverekkel gyakorolt, fontosabbnak tartja azt. Folyamatosan azon kattog az agyam, mivel mutassam meg a Játékmestereknek, hogy igen is jó vagyok, és megéri támogatni engem.

Az egyes lány, akinek a mai nap folyamán megtudtam a nevét, időközönként gyilkos pillantásokat vet ránk. Julietnek hívják. Már a neve sem tetszik. Na, jó. Szép neve van. Ügyes is. De a modora határtalanul nem jön be.

A körzettársammal igyekszünk normálisan viselkedni a többiek előtt, mintha mi sem történt volna közöttünk. Szerintem senkinek sem tűnik fel, de Sophie biztosan sejti. Nem baj, neki úgyis elmondanám.

Ebéd közben Deanék arról cseverésznek, mit fognak majd csinálni. Én nem folyok bele a beszélgetésbe, csendben kavargatom a villámmal a rizses húst, miközben azt bámulom. Kicsit álmos vagyok, hiszen alig aludtam az éjjel. Viszont megérte. Nagyon is.

- Te mivel fogod lenyűgözni őket? – kérdezi tőlem Sophie.

- Hát, jó kérdés. Talán a késekkel eljátszadozok, meg az ehető növényekkel foglalkozok. Majd még kitalálom – felelem egyhangúan, vállat vonogatva.

A válaszomra csak bólint, és tovább hülyéskedik Deannel.

Pár perc múlva egy női hang szól gépiesen, hogy az Első körzet fiú kiválasztottja indulhat a kiképzőterembe. Maximum negyed óránk van bemutatni, mit tudunk.

Mikor Juliet következik, nagyképűen indul el a nagy fémajtó felé, és a haját dobálgatja. Azonban meghallom, hogy mögöttem megáll. Nem nézek hátra. Viszont mikor hozzám szól, önkénytelenül megfordulok.

- Sok szerencsét majd! Ja, bocsi, szerencsétlen és béna vagy, nem fog menni. De hát a szándék a lényeg, nem igaz? – a vállamon van a keze, és együtt érző tekintettel szekál, ráadásul színésziesen kuncog. Szuper,  most már mindenki minket les. Utálok a figyelem központjában lenni.

Juliet tovább megy, mire mérgesen felállok. Azonban Dean megfogja a karomat, és visszahúz a székre.

- Ne törődj vele, nem éri meg! – nyugtat.

De megérné, csak ő ezt nem értheti, fogalma sincs, milyen érzés, ha nem hagyják békén az embert. Otthon nem volt ilyen problémája, és itt sincs. Meg akarom mondani a magamét Julietnek, felhúzott, de nagyon. A könnyeimmel küszködök, amit sikerül magamba fojtanom. A fejem vörös az idegességtől, és remeg a kezem meg a lábam.

Sophie következik, sok sikert kívánunk neki, bíztatjuk. Egy izgulós mosollyal megköszöni.

Szótlanul ülünk egymás mellett Deannel. Lassan fogynak el az emberek, és pár órával később már csak ketten maradunk. Mindjárt ő jön, utána pedig én. Próbálom a maradék időben összeszedni a gondolataimat. Nem nagyon sikerül a feladatot teljesítenem, mert csak Julietre tudok gondolni, ahogy direkt csinálja, hogy idegeskedjek miatta, szándékosan provokál. Utálom. Tökéletesnek hiszi magát, pedig köze sincs ahhoz.

- Szurkolok neked – szólok Deanhez, amikor a neve hallatszik az egész teremben a hangosbemondóból. Megfogja a kezemet, én pedig megszorítom az ujjait.

Gyorsan megölelem, és mielőtt elszakadnánk egymástól, egy puszit nyom a fejem búbjára. Elmosolyodom.

Nem tudom mennyi idővel később engem szólítanak. Gyerünk Myra, meg tudod csinálni. Lassú, határozatlan léptekkel sétálok a kiképzőterem felé. Kinyílik az ajtó, és betoppanok. Síri csend lenne, hs a Játékmesterek nem beszélgetnek; pluszba iszogatnak, eszegetnek, és néhányuk engem lesve azt várja, hogy kezdjek magammal valamit. Mondjak nekik valamit? De mit? Nem tudom. De aztán a végén egy mondat elhagyja a számat.

- Myra Mikealson vagyok, a Tizenkettedik körzetből – ordítom nekik rekedt hangon. Erre mindenki felfigyel. Érzem, hogy az izgulástól izzadság szárad az összes testrészemre. Csak nyugalom.

Előbb cselekedve, mint gondolkodva másodpercnyi tétlenkedés után az egyik bábut lefektetem a földre, és festékekért rohanok. Ronda arcot festek rá feketével, sárgával pedig úgyszintén ronda hajat kenek a fejére. Sietek, nehogy kifogyjak az időmből. Ráírok még gyorsan valamit a bábu mellkasára, majd a kések felé veszem az irányt. A kezembe kapok kettőt, és visszamegyek a csodás művemhez, amit talpra állítok. Erősen koncentrálok, kimérem a célpontot. Pár pillanat után dobok. Ez remek. A kés a szemébe fúródott. Mázlista vagyok, gondolom. Dühből a másikra már nem készülök rá, csak elhajítom. A hasa. Ott találta el Julietet. Ismét a Játékmesterekre nézek, akik közül egypáran sokkolóan bámulják a bábut. Örülök, mert sikerült valamit összehoznom, nem is valami egyszerű dolgot, hanem szokatlant. Mosolyra húzódik a szám, és távozom kis várakozás után, míg azt nem mondják: Köszönjük, elmehet! Idegességből tettem, amit tettem, viszont elégedett vagyok magammal. De akkor mégis miért sírok?

A liftbe lépek, és a földre kuporodok. Zokogok. Talán mégsem kellett volna ezt csinálnom. Teljesen össze van minden zavarodva a fejemben, egyszer jónak látom a tettemet, egyszer nem. Érdekel is, hogy mi lesz velem, meg nem is. Maximum kevés pontszámot kapok. Igazából, annál, hogy nem lesznek támogatóim és meghalok az arénában, már rosszabb nem lehet.

Mikor felérek, a szobámba futok, halk léptekkel. Remélem nem vett észre senki. Az ágyba bújok, betakarom magam, és sírva aludni próbálok. Mostanra még jobban összezavarodtam. Ha Juliet ezt meg tudja, minden áldott órában utánam fog hajkurászni. De nem, nem fogja megtudni, mert nem juthat a fülébe. Dean velem lesz, meg remélhetőleg Sophie is. Majd megvédjük egymást. Hiába lesznek többen, hiába erősebbek nálunk, nekünk legalább vág az eszünk, okosabbak vagyunk, mint ők. Belsőleg többet érünk náluk.

Dean szavaira ébredezek fel. Itt ül az ágyam szélén, és az arcomat cirógatja.

- Jó estét! – mosolyogva szól hozzám.

- Hány óra van? – kérdezem a szememet hunyorogtatva.

- Fél kilenc. Mindjárt kezdődik a pontozás.

Úgy tűnik, a vacsorát átaludtam. Na, nem baj, inkább voltam álmos, mint éhes. De ez a szunyókálás jót is tett valamennyire.

Miután kicsit rendbe szedem magam, kiballagunk a többiekhez. Ahogy látom, mindenki jól el van. Iszogatnak és nevetgélnek.

Celia mellett foglalok helyet, miközben üdvözlöm a többieket.

- Miért tűntél el olyan gyorsan és hirtelen a bemutatás után? – kérdezi aggódóan.

- Hát, elfáradtam meg aludni volt kedvem. Szimplán ezért – nyugtatom Celiát. Most már mindenki a mi monológunkat hallgatja.

- Myra! Mit mutattál be a Játékmestereknek? Mesélnél nekünk? – kíváncsiskodóan kérdezi Effie.

- Hát, semmi érdekeset. Késeket dobálgattam, csapdát állítottam. Semmi lényegeset, ami olyan, hű de nagy durranás lenne. – hazudom, mert tudom, hogyha elmondom, mit alkottam, nagyon idegesek lennének, és nem lehetne majd őket lenyugtatni.

- Ó, értem. Na és te Dean? – Effie Dean felé fordul, és ugyanúgy néz rá, mint rám. Kicsit idegesítően.

- Késeket, lándzsákat dobáltam, meg megcsináltam kitűnőre az ehető növények tesztet. Remélem értékelik – feleli közömbösen.

- Akkor remélhetőleg mind a ketten fantasztikusan szerepeltetek! – csattan ki öröméből a kísérőnk.

Megjelenik a képernyőn Caesar Flickermann, széles vigyorral a fején. Üdvözli egész Panemet, aztán elmondja, miről fog szólni a mai adás. Mintha senki sem tudná.

Az Első körzet lány kiválasztottjával kezdi, Juliettel. A kis tökéletes tizenkettőből tíz pontot kap. Gondolható volt, ugyanúgy, mint a többi Hivatásosnál. Mindegyiküknek kilenc-tíz körül mozog a pontszáma. És jön Sophie. Kilenc! Sophie kilenc pontot kapott. Hú, ez nagyon jó. Kíváncsi vagyok, mit csinált ennyire jól. Örülök neki.

A többieknél vegyesek a pontszámok. Négy és nyolc között jelennek meg a képernyőn. Természetesen a fiatalabbak kapják a kevesebbet.

És hosszú idő után mi jövünk.

- A Tizenkettedik körzetből, Myra Mikealson pontszáma

... – megáll, majd folytatja. – a hetes!

Pillanatokig csak bámulom azt a nagy számot a fejem mellett, miközben mindenki őrjöng. Tapsolnak, és gratulálnak. Hét pontot kaptam. Hetet. Úgy tűnik, bejön nekik ez a "konfliktus" Juliet és én köztem. De én meg vagyok elégedve magammal? Nem, nem vagyok, mer talán mégsem kellett volna ezt csinálnom. Mi lesz, ha a fülébe jut? Na, akkor nekem végképp végem. Az első napot sem élem túl, még a barátaim mellett sem.

- És jöjjön Dean Branson pontszáma... Övé a nyolcas! – ordítja Caesar.

Most már mindenki ujjongva tapsol, mindenki gratulál mindenkinek. Oda lépek Dean mellé, megölelem, és a fülébe suttogom: ügyes voltál!

Egy kis ideig még mindenki beszélget, kérdezősködik a másik iránt, és iszogat. De Effie megtöri a szórakozást a fontos mondandójával.

- Gyerekek, ideje megbeszélni a holnapi nap menetrendjét! – Effie fölpattan a kanapéról, miközben izgatottan beszél, és az asztalhoz megy, ahonnan egy kis papírt vesz a kezébe. – Úgy alakult ki, hogy valamelyikőtök velem lesz a délelőtt folyamán, a másik pedig a mentorával, és ebéd után fogunk váltani. Na, ki szeretne velem kezdeni? – vigyorogva, és a válaszra várva néz minket. Deannel egymásra pillantunk, majd megszólalok:

- Dean szívesen kezdene veled – mondom helyette, mire Dean mérges pillantást vet rám. Csak a vállamat húzogatom.

Effie elmondja Deannek, mit fognak csinálni, én pedig Katniss-szel társalgok. Azt mondja, hogy én is keljek akkor, mint ő – fél kilenckor –, mert lehetséges, hogy sok dolgunk lesz. Folyamatosan csak bólogatok, majd mikor végzünk, elköszönök mindenkitől, mert már folytatnám tovább a félbeszakított alvást.

Deant megölelem, és puszit nyomok az arcára. A társaság többi tagjának csak integetek.

Azon tanakodom, mi lesz velünk holnap. A felkészítésen, az interjún. Kicsit bátrabbnak kéne lennem, hiszen nem mindenkinek tetszik a szerénység. A magabiztosságot kedvelik. Megváltozzak? Meg. Nem. Mégse. Megígértem magamnak, hogy bármi történjék, az maradok, aki mindig is voltam. Igazából, ha így nem fognak megszeretni az emberek, akkor sehogy sem. Semmiképp sem leszek más. Ha Effie mondja, ha Katniss. Megígértem magamnak, és be is szeretném tartani. Örökre.

14. fejezet

Bogyókák! Itt van végre valahára a tavaszi szünet, és úúú, az új fejezet, ami jájj. Köszönöm Clove-nak az előző fejezethez a kommentet, meg a pipákat. Eszméletlenül kíváncsi vagyok a véleményeitekre ezzel a fejezettel kapcsolatban, úgyhogy aki olvas, valamilyen formában fejtse ki azt, mert egy nagyon fontos momentumhoz érkeztünk. Nem fogom elárulni, pedig legszívesebben megtenném, de nagyon kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá. Na de hagylak titeket olvasni, a végén annyit írok ide, hogy el sem fogjátok kezdeni Oo. Kellemes olvasást nektek! <3

Katnissel együtt rohanunk ki a nappaliba. Először Effie tűnik fel, ahogy azt sem tudja hova menjen ijedtében, majd a padlón elterülő vércseppek  narancsszínnel keverő sokasága. Dean kezéből ömlik a vér.

- Valaki! Valaki! Hozzanak már segítséget! – Effie hangos kiáltozása tölti be a szobát.

Azonnal Deanhez rohanok, és a kezéből folyó vörös folyadékot bámulom.

- Mi történt? Jól vagy? – Teljesen meg vagyok rémülve. Dean a földön ül, és próbálja elállítani a vérzést, sikertelenül.

- Elkezdtek Peetával hülyéskedni, ugrándoztak egymással, aztán Dean felállt a fotelból, hogy igyon egy kicsit, majd megbotlott a szőnyegben, rá esett az asztalra, a kezével bele a kancsóba. Az pedig természetesen ripityára tört alatta – felel hadartan Effie, rögtön a kérdésemre. Ez nem hangzik valami jól, egyáltalán nem.

A szobába már is két Avox vonul be, hogy segítsen a barátomon, viszont nem nagyon tudnak vele mit kezdeni, mert ide orvos kell. Orvos, aki ki tudja szedegetni az üvegdarabokat a karjából. A parányi üvegszemcséket, melyeket csak közelről lehet észrevenni.

Deant elviszik valahova, ahol rendbe szedik. Effie oda van, össze-vissza mászkál izgalmában. Celiáék szerencsére már régen elmentek, legalább nem kellett a történteket végignézniük.

Ugye jól van Dean? Nagyon fájhat neki? Remélem nem, és azt is remélem, hogy minél előbb meggyógyul. Ó Istenem, mért történik ez velünk...

Fél óra hosszúnak tűnő várakozás után végre a szemünk előtt láthatjuk Deant, vastag fehér kötözéssel a kezén. Nem tétovázom, rohanok oda hozzá megölelni.

- Minden oké? – kérdezem egy kicsit megkönnyebbülve.

- Hát, eléggé fáj, de majd elmúlik. Amúgy a körülményekhez képest jól.

Sajnálom őt. Pont a viadal előtti napokban esik ez meg vele. Ez szörnyűbb, mint  hogy engem kigúnyoltak a mai nap folyamán. Sokkal szörnyűbb. 

- Lefekszem aludni, pihenni szeretnék. – Még egyszer utoljára erősen magához szorít, majd elenged, és a szobája felé sétál. Ennyi? Nem akar semmit sem bővebben kifejteni? Köszi, gondolom magamban.

- Neked is jóéjszakát...  – szólok utána, de nem fordul vissza, ugyanúgy megy tovább. Elhiszem, hogy ez most megviselte, de akkor sem menti fel őt az alól, hogy ne magyarázza meg, vagy legalább ne beszélne róla. Sajnos ismerem annyira, hogy ha valamit nem akar elmondani, nem is fogja megtenni a későbbiekben sem.

Én is eltűnök a szobámba, viszont ismét eredménytelenül próbálok álomba merülni. Gondolkozok, gondolkozok, de semmi értelmes dolog nem jut az eszembe, amit csinálhatnék az éjszaka közepén, alvás helyett. Azonban beugrik egy ötlet a fejembe, ami nem éppen értelmes, de veszíteni valóm nincsen.

Bekopogok az ajtaján, és várom, hogy kiszóljon, de semmi reakció nem érkezik. Nem érdekel, ha már az álmok álmát alussza, fogom magam, és benyitok a szobájába.

Az ablaknál ül, és a várost fürkészi.

- Zavarlak? – kérdezem tőle.

- Nem – feleli. Bő válasz, mondhatom.

- Csak azért jöttem, mert nem nagyon tudok aludni, és gondoltam átjövök, úgysem sikerült normálisan beszélgetnünk az elmúlt napokban. – Egyre közelebb lépek feléje, de még mindig nem néz rám. Azonban mikor már mellette állok, és le is ülök vele szembe, rám vet egy pillantást.

Kicsit kiakadok magamban, mert nem azért jöttem ide, hogy csöndben üldögéljek, ezt a saját szobámban is meg tudom tenni. Beszélni akarok vele.

- Figyelj, nagyon sajnálom, hogy így alakult. Meggyógyulsz majd. Ez ne akadályozzon meg semmiben sem – szólok hozzá.

Egy ideig nem felel, de aztán válaszol. – Tudom, nem is fog, de akkor sem így kellett volna lennie. Fogalmam sincs, így hogyan fogok bármit is bemutatni a Játékmestereknek. – Ó, tényleg. Holnap lesz a bemutatás. Ha ez megnyugtatja, még én sem tudom.

- Hát, ha jobban leszel tőle, még nekem sincs semmi ötletem.

- Igen, sokkal jobban érzem magam – felnevetve válaszolja. Erre nekem is mosolyognom kell.

- Bocsi.

- Nem haragszom. Rád sosem tudnék – aranyosan mondja.

Felállok, és megigazítom a ruhámat. – Gyere, mutatni szeretnék valamit! – Követi a mozdulataimat.

Egy lépcsőn megyünk fel, ami valószínűleg a tetőre vezet. Vagyis hát remélem, nem szeretnék eltévedni. Kinyitom az előttem lévő sötét ajtót, majd kilépek a friss levegőre. Ez csodálatos. Sétálgatok mindenfele, a felhős eget bámulva. Deant magamon kívül hagyom, és a sárga fényekben tündöklő várost fürkészem. Kis idő múlva helyet foglalok az épület szélén, és a földre szegezem a tekintetemet. Vajon ha leugrok, meghalok, vagy valamit tesznek ellene?

- Ezt honnan tudtad? – kérdezi Dean, miközben lecsücsül mellém. A lábunkat lógatva üldögélünk. 

- Celia mondta nekem, mikor először találkoztam vele. Vagyis hát csak annyit említett, hogy „tetőlakosztály”, én pedig következtettem belőle. Igazából most vagyok itt először, de gondoltam nem hagylak ki ebből a látványból – válaszolom elkábult hanggal. Csak hümmög.

Pár centi távolság választ el minket egymástól, a kezem épphogy érinti az övét, de ez elég ahhoz, hogy már is végig fusson rajtam a hideg.

Pillanatokig csendben meredünk el a gondolatainkban, majd arra eszmélek fel, ahogy Dean a kezeit az enyémre teszi, majd át is kulcsolja őket. Ránézek, és azonnal közelebb húz magához. Ez mit jelentsen? Kissé rémület fog el, de jó értelemben, bár nem tiltakozom ez ellen. A fejem a mellkasán pihen, és hallom a szíve gyors ütemű dobogását. Érzem, ahogy be- és kifújja a levegőt kicsit szakadozottan. Izgulna talán? De mi oka lenne rá?  Ez a sok megválaszolatlan kérdés...

Kicsit hideg van, hiszen egy szál pólóba, és egy térdig érő melegítőnadrágban jöttem fel ide, és ezért még jobban beletúrom magam Deanbe, hogy még több melegséget adjon át.

- Köszönöm, hogy megmutattad nekem  ezt. Csodálatos. – Szorosabban megölel, úgy érzem, minden porcikám széttörik, viszont nem bánom. Csak hadd maradjak így, a karjaiban.

Felnézek, egyenesen a szemébe. Rám mosolyog, és ő is úgy szintén belemélyed a szemeimbe. Egy ideig csak bámuljuk egymást, de aztán Dean elemeli a tekintetét.

- Myra és szeretnék neked valamit elárulni. Egy ideje már magamban tartogatom, de úgy érzem, itt az alkalom, hogy végre elmondjam neked. – Elkezd remegni, és a kezével babrál, a száját harapdálja. A szíve újra hevesen ver. Mit akarhat mondani? Talán... Talán azt, amit Sophie súgott nekem, hogy több lenne a részéről, mint barátság? Vagy valami szörnyűt? Beleőrülök a találgatásokba.

Türelmetlenül nézek rá. – Én... Én érzek magamban valamit, sőt, nem is magamban – kis szünetekkel, szégyenlős hangon mondja nekem. – Már pár hónapja titkolom, de rájöttem, nem húzhatom a végtelenségig az időt, főleg úgy, hogy hamarosan elkezdődik a viadal. Azt hiszem, nagyon tetszel nekem. – Letaglózok. Hát igaza volt Sophienak, tényleg nem csal a megfigyelőkéje. Nem is tudom, mit válaszoljak neki. Az én szívem is elkezd gyorsabban dobogni az elhangzottakra, újra átjárja a testemet az a melegség, amit az elmúlt napokban éreztem, és az adrenalin szinte felemészt. El sem tudom hinni. Hogy én? Én tetszem neki?

Elmosolyodom, és egy kicsit felnevetek.

- Mi az? – rémülten szegezi hozzám a kérdést.

- Semmi, csak eszembe jutott valami – harapom be számat.

- Micsoda? – kérdezi kíváncsian.

- Az, amit Sophie mondott nekem tegnap. Érdekel, mi az?

- Még szép! – Teljesen izgatott.

- Észrevette, hogy tetszem neked. – Szemöldökét felvonva néz rám. – És megfigyelt még valamit. – Megkönnyebbülés látszik az arcán, de aztán újra izgalomba jön. – Tudod mit? – Szegénynek húzom az agyát.

- Nem! Mond már, kérlek, megölsz a várakozással!

- Azt mondta, hogy lesül rólam, hogy én is érzek valamit... Irántad – komolyabban mondom neki.

- És, és ez igaz?

Egy kis ideig csöndben vagyok, majd elmondom neki.

- Igen, igaz. – Dean szája mosolyra húzódik, és tétlenkedik.

Lassan közelebb hajol hozzám, és egyszer a szemembe néz, egyszer pedig a számra szegezi a tekintetét. Az fordul át a fejemben, hogy most mit fog csinálni. Csak megölel, megpuszil, vagy esetleg, amitől jelen pillanatban félek, megcsókol? Nem tudhatom, ha csak nem teszem azt, amit ő.

Már csak egy arasznyi távolság van köztünk. Mikor megtörténne, hirtelen kibillenek az egyensúlyomból, és majdnem lezuhanok a tetőről, de szerencsére Dean visszaránt. Te jó ég. A szívem kihagyott egy ütemet, azt hittem, most fogok oda veszni.

A szemeimet kimeresztem, ő pedig magához húz, mindaddig, míg meg nem nyugszom. Mintha a sors tervezte volna így, mintha a sors meg akarta volna akadályozni, hogy bármi is alakuljon közöttünk. Mintha ő irányítana minket.

- Szerintem ideje lenne lemenni. Mindjárt megfagysz, és ki kell aludnunk magunkat holnapra. Nehéz nap lesz. – Kibújok az öleléséből, és hogy ne maradjon el, nyomok egy puszit az arcára. Kicsit elpirosodom, de ő is, szint úgy.

Szótlanul, szorosan követem lefele. Mikor leérünk, elbúcsúzunk egymástól a szobám előtt.

- Hát akkor, álmodj szépeket – szól rekedt hangon.

- Te is! – felelem, majd lábujjhegyre állok, a kezeim közé temetem az arcát, és közelről a szemébe emelem a tekintetem. – Holnap találkozunk. – fejezem be halkan, mire Dean egy homlokcsókkal illet. Utoljára erősen megölelem, majd belépek az ajtón, és lassan csukom be azt, őt nézve mindvégig.

Annyira boldog vagyok most. Alig hiszem el, hogy elmondtuk egymásnak, itt, nem rég, hogy mit érzünk a másik iránt. Hihetetlen. Kivételesen mosollyal az arcomon alszom el, úgy, hogy alig várom, reggel legyen. Mivel akkor újra látom Őt.

U.i.: Létrehoztam egy ask.fm-et, unatkoztam, úgyhogy most már ott is elérhettek, nyugodtan kérdezhettek tőlem. Nem harapok! :)

Ja, és ma 2 hónapos a blog. Boldog hónapfordulót neki! <3

13. fejezet

Sziasztok! Szeretném megköszönni nektek a több mint 1100 oldalletöltést, nagyon örülök neki, mondjuk mostanában túl kevesen jártok erre, de azért köszönöm <3 Erről a részről annyit, hogy szerintem egy kicsit érzelgős lett, de ezt döntsétek el Ti. Már nagyon vártam, hogy elérkezzünk ehhez a fejezethez, mert így még közelebb kerülünk a következőhöz, amit sajnos csak egy hét múlva, jövőhét szerdán tudok kirakni nektek, amiért remélem nem haragudtok meg rám. Jó olvasást kívánok, és sose hagyjon el benneteket a remény! <3

A nap hátralévő részében szinte meg sem mukkanok. Dean tudja, mi bajom, de ő is inkább hagyja, hogy magamtól jöjjek rá, nem kell törődnöm a Hivatásos lánnyal. Mindenki beszélget vacsora közben, és Dean meséli el helyettem is, milyen jól ment nekünk a késdobálás. A vitáról nem szól egy szót sem, nem ez a legmegfelelőbb pillanat elárulni nekik. Majd úgyis meg fogjuk tárgyalni valamikor.

- Myra, jól vagy? – kérdezi Celia aggódó tekintettel. 

- Persze, miért ne lennék? Csak elfáradtam ma, ennyi – nyugodt hanggal válaszolom.

Biztosan a többiek is észrevettek rajtam valamit, csak nem mernek rákérdezni. Celia bólogat, de Katnissen látom, hogy nem győztem meg a válaszommal. Tudja, hogy valami nincs rendben.
Továbbra is csöndben maradok, és bámulok a nagy semmibe. Senki sem csinál semmi érdekeset, csak beszélgetnek, na meg tévéznek. Caesar Flickermannt mutatják és Claudius Templesmith-et, ahogy a viadal előkészületeiről csevegnek, és viccelődnek egymással.

Nem bírom már ezt körülöttem, muszáj a szobámba mennem, és egy kicsit egyedül lennem. Szó nélkül sietek a nappaliból át a szobámba, nem figyelve, kinek mi a reakciója a hirtelen jött távozásomra. Egyből az ágyra vetem magam, a fejemet a párnába túrva. Csak legyen már vége ennek, gondolom magamban. Vége...

Kopogást hallok az ajtómon, mire arra fordítom a fejemet. Katniss kukkant be a sötét szobámba, az ajtónak támaszkodva.

- Bejöhetek? – kérdezi halkan. Bólogatok.

Leül az ágyam szélére, és most már én is felülök a falnak támaszkodva. A kezemet összekulcsolom a takarón, és lehajtott fejjel gondolkozom.

- Történt valami? Mert nekem nyugodtan elmondhatod – mondja együtt érző hanggal, miután egy könnycsepp kúszik ki a szememből lefelé gördülve az arcomon.

Ismét csak bólogatok. Ideje elmondani neki mindent.

- Na, mesélj. – Hozzáér a kezemhez, és próbál a szemembe nézni.

Elkezdem neki az elejétől. Onnantól kezdve, mikor megismertük Sophiet-t, majd hogy összebarátkoztunk vele. Szép lassan eljutok a történet végéig, mikor az Első Körzeti lány beszólt nekünk, és kinevetett engem. Elmondom, mennyire szíven sértett, mennyire ideges lettem miatta. Elmondom, hogy Sophie képes volt kiállni értünk, úgy, hogy alig ismer minket. Nem bírom ki, hogy ne sírjam el magam, de Katniss megérti a helyzetet, és magához szorít. Percekig csak így üldögélünk a fehér ágy neműmön, szótlanul.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj – rekedt hangon töri meg a csendet.

- De igen is lesz... Mert ez csak arra emlékeztet, hogyan bántak velem az iskolában, és hogy ez az érzés sosem fog elmúlni. Örökké bennem fog élni, sehol sem lesz nyugtom. Mindig is olyan leszek, aki önhibája nélkül olyan, amilyen. – Újabb zokogáshullám tör rám, de a mentoromat nem érdekli, hogy az egész válla ázik a könnyeimtől.

Nem később megnyugszom, mert tudom, nem bömbölhetek az idők végezetéig. Elhúzódom tőle, és törökülésbe helyezem magam. Fejemet lehajtva szipogok, mire Katniss egy papír zsebkendőt nyújt felém, amit az éjjeliszekrényemen lévő kupacból vesz el.

- Köszi – olyan halkan köszönöm meg neki, hogy szinte nem is lehet hallani.

- Nincs mit – megsajnálva szól hozzám. Úgy tűnik, még is meghallotta.

Csendben ülünk tovább. Mit mondjak neki? Vagy ő mért nem mond nekem semmit? Igazából a mentorom, nem várhatom el tőle, hogy érzelmi táncsokkal lásson el. Nem ez a feladata, hanem az, hogy felkészítsen a halálos játékra.

- Örülök, hogy megosztottad ezt velem. És, hogy mondjak is valamit, tényleg próbáld meg kizárni őket. Ahogy Dean mondta, ne törődj velük. Úgy ítélkeznek rólad, hogy valóban azt sem tudják, ki vagy. És ez nem befolyásolhat téged. Mert te tudod magadban, legbelül, hogy több vagy annál, mint amit hisznek. Sokkal. És ezt én is tudom. Különleges vagy. Nem sokszor találkozom olyan emberrel, mint veled. Csendes, szerény, de közben erős is vagy. Kitartasz, bármi is történjék. Azt is tudom, hogy túlteszed magad ezen, mert nem engeded meg magadnak, hogy legyőzzenek  – szünetet iktat. – Hé, fel a fejjel! Ne szomorkodj. – Katniss hisz bennem, és olyan, mintha a fejembe látna. Igaza van. Otthon mindig elmenekültem ezek a problémák elől, de most nem ezt fogom tenni. Nem futok el, inkább szembe nézek velük. Nem nyomatékosíthatnak meg így. De hogyan tegyem? Szóljak vissza? Vagy a szavak helyett a testem beszéljen? Még fogalmam sincs, de ki fogom idővel találni. Mert már tényleg elegem van, hogy, bárhol vagyok, nem hagynak békén. Pedig nem csinálok semmi olyat, hogy arra késztessen egy pár embert, engem szekáljon. Véget kell vetnem ennek, a saját fájdalmaimnak, csak miattuk érzem egyre pocsékabbul magam. És ahogy mindenki tanácsolja, nem engedhetem meg nekik, hogy érezzék a győzelem illatát.

- Köszönöm Katniss, nagyon jószívű vagy – hálálkodom, mert tényleg ráébresztett egy két dologra magammal kapcsolatban.

- Szívesen, máskor is. Csak hogy tudd, bármikor fordulhatsz hozzám. – Most már egy halvány mosoly is ül az arcára, mire én is elmosolyodom. – Na, de ki is akkor ez a híres nevezetes Sophie?

- Hát, nagyon kedves lány, barátságos, és okos is. Deannel úgy hisszük, lehetne majd az arénában a szövetségesünk, mert a történtek után tényleg megbízunk benne. A fegyverekhez is van érzéke. És, ha a hármunk tudását összerakjuk, nagyszerű csapat lehetne belőlünk – teljesen beleélem magam a mesélésbe.

Katnissnek nincs kifogása az ötletünkkel kapcsolatban, egyetért velünk, nem ellenkezik.

- De ugye tudod, hogy egy idő után fel kell bontanotok a szövetséget? – kérdezi egy kicsit fájdalmas hanggal.

- Igen, tudom. De addig is, több esélyünk van a túlélésre – felelem.

Eszembe jut, mikor Katniss kötött szövetséget a Tizenegyedik körzetből lévő kislánnyal. Segítettek egymásnak, együtt vadásztak, aludtak, járták az erdőt. Szomorú pillanat volt, mikor a kislányt megölték, és Katniss már nem tudott rajta segíteni. Későn ért oda. Emlékszem, otthon néztük a családdal, és úgy meghatott az egész, hogy megkönnyeztem. Sosem felejtem el azokat a perceket.

Katniss arca kicsit komolyabbá válik, ahogy a szövetséges témát noszogatjuk. Valószínűleg visszagondolt arra, amire én. Már beszédre nyílik a szám, de inkább nem kérdezek rá, mert ha tényleg így van, nem akarom ezzel bántani, hogy felhozom ezt. Inkább csöndben maradok.

- Amúgy tudod már, mit mutatsz be a Játékmestereknek? – kérdezi.

Ó, tényleg. Még ez is van, hirtelen meg is feledkeztem erről. Semmi ötletem sincs.

- Jó, hogy kérdezed. Őszintén? Nem tudom még...  – keservesen válaszolok. – Te mit csináltál? – A kérdésemre aprón felnevet, mire megkérdezem, hogy most mi vicceset mondtam.

- Nem is tudom, elmondhatom-e. Na mindegy, elmesélem. Úgy történt, hogy mutattam nekik az íjásztudásomból, viszont egyáltalán nem figyeltek rám. Erre ideges lettem, és a mellettük álló asztalon lévő disznó szájából kilőttem  az almát. Csak elképedt tekintettel meredtek a gyümölcsre, majd rám, aztán távoztam, de előtte meghajolva kijelentettem, hogy köszönöm a figyelmüket. – Katniss kissé szégyenlősen, de nevetve meséli el. A történetére egy kicsit lemerevedek, majd el kezdek vele együtt nevetni, miközben megkérdezem, hogy ez most komoly?

- Halál komoly – válaszolja.

- Nem vagy semmi – mondom meglepődően.

Le vagyok egy minimálisan sokkolva, hogy megmert ilyet tenni. Csoda, hogy nem büntették meg érte, vagy valami.

Már nem tűnök annyira lehangoltnak, mint ezelőtt. Ez a sztori, és a Katnissel való beszélgetés valamennyire felderít.

Beszélgetünk még egy darabig, mindenféle vidám dologról. Katniss valamivel többet mesél arról, milyen volt neki itt. Én is kinyilvánítom a véleményemet, aztán teljesen áttérünk másra, a körzetünkre. Hirtelen egy női hang sikoltása szakít minket félbe. Mindketten abbahagyjuk a beszédet, és arcunk a boldogból egy röpke pillanat alatt ijedtté válik.

12. fejezet

Újabb reggel, és újabb nagy-nagy nap, mint ahogy Effie Trinket mondaná. Nincs bajom Effie-vel, mert ha én élnék itt, én is biztosan így viselkednék. De már nagyon idegesít, nagydobra vesz mindent, és úgy tesz, mintha nekünk ez az egész jó és könnyű lenne. De nem. Egyáltalán nem. Minden nappal egyre közelebb kerülünk a viadalhoz, valamelyikünk halálához. Belegondolni is rossz. Elkergetem ezeket a gondolatokat, és inkább sietek ki a többiekhez.

Oké, tényleg nem én lennék, ha nem utolsóként érkeznék ki. Ismét. Kicsit rosszul érzem magam emiatt, hiszen mindenkinek rám kell várnia. Mondjuk talán annyira nem is haragudnak, nem késtem sokat.

A mentoraink most nem kísérnek le minket, de azért sok sikert kívánni kívánnak nekünk.

- Este találkozunk! – búcsúznak el tőlünk, miközben mi már a liftben állunk, arra várva, hogy elinduljunk. Csak mosolyogva bólogatunk, ezzel jelezve, hogy vettük az adást. Szótlanul állunk egymás mellett, megint egy kicsit álmos vagyok az éjszakai rémálmom miatt. Azt álmodtam, hogy éppen mutattam be a tudásomat a Játékmestereknek, miközben mindegyikük feje mutáns állattá változott. Ott álltam tétlenül, miután egy nyilat lőttem az egyik bábu közepébe. A végén az megmozdult, kihúzta a nyílvesszőt a mellkasából, hirtelen Deanné változott, aztán elhajította a fegyvert bele a szívembe. Ezután rögtön zihálva ébredtem fel. Nem is tudtam visszaaludni.

 - Hogy aludtál? – kérdezem Deantől. Remélem legalább ő tudott.

- Nem valami jól, sokat forgolódtam és kattogott az agyam. Nem sikerült kikapcsolnom, úgyhogy egy kicsit álmos vagyok. De azért minden rendben – a szemét dörzsölgetve feleli. – Na és te? – kérdezi vissza.

- Hát, ugyanúgy, mint te, de most legalább tudtam aludni. De én is álmos vagyok valamennyire – válaszolok kissé rekedt hangon. Nem hazudtam, mivel aludni aludtam; csak nem úgy, ahogy kellett volna.

- Ó, értem – a mondandója végén éppen kinyílik előttünk a liftajtó, és belépünk a csarnokba. Végre nem mi jövünk le legutoljára.

Miután a többiek is megérkeznek, elkezdünk gyakorolni. Először a kardokkal hadonászunk. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen nehéz egy ilyet a magasba emelni, és lecsapni vele. Ez nem nekem való. Gyenge vagyok ehhez, ami meg is látszik a csapásomon. Sophie is velünk van, boldognak látszik. Neki biztosan nincsenek rémálmai, és nem aggódik azért, hogy pár nap múlva az arénában leszünk. Ez rí le róla, ahogy megfigyelem a Jenna szerint hitt képességemmel.

Kipróbáljuk az íjászatot is, de egy kicsit félek tőle, az álmom miatt. Tudom, hogy ez a bábu nem fog átváltozni semmivé sem, de mégis, ahogy ránézek, ijedtség ülepedik az arcomra.

Természetesen ezt is elbénázom, még felhúzni sem tudom normálisan ezt a frányát. Azonban Dean segít nekem, mert neki ez is megy. Odaáll szorosan mögém, a kezemet az ő kezeibe fogja, és így tartjuk az eszközt. Az arca pár arasznyira helyezkedik el az enyémtől. Ismét átjár a jól eső melegség. Kilőjük együtt a nyilat, ami a bábu fejét találja el. Még mindig nagyon közel állunk egymáshoz, mire én elmosolyodom.

Dél van, úgyhogy ebédelni kell mennünk. Nem vagyok nagyon éhes, de egy kicsi borsófőzeléket mégis eszem. Rám jön a szomjúság, de Dean van olyan kedves, hogy hoz nekem egy kis vizet.

- Amúgy... van köztetek valami? – szegezi hozzám halkan, és kíváncsi tekintettel Sophie a kérdést, míg Dean a pult felé megy. Kicsit elpirulok, nem tudom, mit mondjak neki. Csak barátok vagyunk, de én mégis érzek valamit.

- Ezt meg honnan veszed? – húzom össze a szemöldökeimet.

- Hát, már tegnap is megfigyeltem, hogy ahogy egymásra néztek, beszélgettek egymással, mindketten mintha egy kicsit zavarban lennétek, és látni rajtatok, hogy éreztek valamit a másik iránt. De lehet, hogy az én megfigyelőkém téved. – Még mindig sugdolózunk, nem akarjuk, hogy más is meghallja a beszélgetést. Szerintem most még jobban elvörösödtem. Azonban ha ez igaz, ami félig-meddig az, mert én tényleg érzek valamit, csak nem tudom, azt-e, akkor ez csak jó lehet.

Hátranézek, nincs-e a közelben Dean. – Igazából, bevallom őszintén – még egyszer körülnézek –, nekem... nekem talán tetszik. De amit mondtál, hogy valószínűleg én is neki... Kétlem, hogy igaz lenne. De azért reménykedem, hogy mégis, mert hát, érted – szégyenlősen mondom ki ezeket a szavakat, és a végénél még jobban zavarba jövök.

- Persze, hogy értem. Hát, majd meglátjuk – vidáman, de reménykedve mondja Sophie. Dean ebben a pillanatban már mellettem is terem, a kezében egy üveg vízzel. Most Sophie reményt táplált belém, azzal, amit mondott. Talán tényleg tetszenék Deannek? Milyen jó lenne tudni. Csak ne kelljen sokat várnom az igazságra.

Az utolsó órákban késeket és lándzsákat dobálunk. Folyamatosan Dean felé kukkantok, és elmosolyodom. Az ebédszünet óta valamennyire jobb kedvem van, és kezd a testem felpörögni. A késeket sokkal könnyebben dobom el, nem nehezek, és még fogni sem bonyolult őket. Ez megy a legjobban, és a többség a bábu közepe körül ér célba.

Az Első Körzet kiválasztottjait pillantom meg magunk mögött, miközben minket fürkésznek. Már a tekintetükkel ölni tudnának. Úgy tűnik, nem vagyunk nekik szimpatikusak. Sophie-val, Deannel egymás után dobjuk el a késünket. Sophieé a bábu fejét találja el, Deané pedig a torkát. Most én következem, de amíg itt álldogálnak, nem tudok koncentrálni, megzavarnak a jelenlétükkel. Deanre nézek, és leolvasom az arcáról, hogy dobjam csak el nyugodtan. Ezt is teszem, de nem olyan jó testrészt találok el, mint a többiek. A késem a bábu lábába fúródik. Püfögést, és leszólást hallok. Tudtam. Tudtam, hogy ki fognak nevetni. Már is tudják, milyen béna és gyenge vagyok. Mért csinálják ezt? Mért esik nekik ez jól? Fel akarok menni. A szobámba akarok menni, bezárkózni, és sírni.

- Hé, négyeske! Szerintem magadat is megkímélnéd, ha nem velük lógnál. Főleg a szerencsétlen kislánnyal. – néz rám a szőke hajú lány lenézően. – Köztünk van a helyed. – Fokozza az arcfintorát.

- Mi közöd van hozzá, hogy kivel lógok? Eláruljam, ha magadtól nem tudsz rájönni? Mivel valószínűleg nem fogsz tudni. Semmi! És amúgy is, sokkal jobb fejek, mint ti vagytok. Nekik legalább van szívük, és eszük. Sokkal többet érnek, és nem olyan együgyűek, mint te. Menjetek innen, hagyjatok minket békén, keressetek jobb elfoglaltságot, mint hogy szegény lányt szekáljátok. – Sophie kiáll mellettünk, és meg is véd minket. Tényleg a barátunk akar lenni. Deanen kívül senki sem tett meg ilyet értem. Nem is tudom, mivel háláljam majd meg neki.

Dean megölel, miközben a két kiválasztott más felé megy csodálkozó tekintettel. Egyszer hopp, máskor kopp. – Nincsen semmi baj – nyugtat. Biztos észrevette rajtam, mennyire megbántottak.

- Ne foglalkozz velük, nem éri meg. – Sophie is oda jön hozzám, és meg is ölel.

Az óra hármat mutat. Most a liftben többen is utazunk, úgy tűnik, mindenki siet a lakosztályába. Elkeseredetten álldogálok, hiába nyugtattak meg, azért a szívemet megsértették. Fáj. Fáj, mert nem is ismernek, és így ítélkeznek rólam. Attól, hogy egy kést nem dobok el a legprecízebben, még nem vagyok szerencsétlen béna kislány. A szomorúságom lassan dühre kezd váltani. Miután a hetedik emeleten kiszállnak, már csak ketten maradunk. Egy darabig csak álldogálunk, majd Dean váratlanul átkarolja a vállamat, és magához húz. Na, legalább rá számíthatok. Bármi is történik, ő mindig itt van mellettem.

Valószínűleg utánunk fognak majd kajtatni a Hivatásosok, amiért Sophie így visszabeszélt hozzájuk. Még három nap, és be fog következni a megérzésem. Nem akarom. Azt akarom, hogy hagyjanak békén. Azt akarom, hogy mindenkit hagyjanak békén. Senki sem azt a sorsot érdemli meg, hogy az ők kezük által haljon meg.

Annyi joga mindenkinek lehetne, hogy úgy hunyjon el, ahogy ő szeretne. Csak sajnos itt az arénáról beszélünk, ahol semmi sem úgy történik, ahogy mi szeretnénk... Hanem úgy, ahogy a Játékmesterek szeretnék.

11. fejezet

Helló, mindenki! Hát, ehhez is elérkeztünk, itt van az első kiképzési nap. Hamarosan pedig egy olyan fejezethez érünk, amit én nagyon várok, viszont többet nem is mondok róla. :3 Kicsit még odébb van. :) Na de  köszönöm a pipákat, kommentet, feliratkozásokat! <3 Jó olvasást! :))

- Myra, ébredj, reggel van! – Katniss hangját hallom, miközben kicsit a vállamat rázogatja. Mikor aludhattam el? Nem emlékszem. Teljesen úgy tűnt, mintha egész éjszaka ébren lettem volna.
- Mindjárt felkelek – válaszolok a mentoromnak elég fáradt hangon. Úgy aludnék még. De nem lehet, hiszen ha menni kell, akkor menni kell.

- Reggelinél várlak. De nehogy visszaaludj – szünetet iktat be. – Nézz rám, és úgy mond, hogy ébren vagy. – Feléje nézek, de alig tudom kinyitni a szemeimet, olyan világos van a szobában. A kezeimmel a szememet takarva, hunyorogva feléje pislogok.

- Nem alszok vissza – jelentem ki.

- Rendben van. Zuhanyozz le, öltözz át, és akkor kint találkozunk. – A mondandója végén kivonul. Nyújtózkodom, majd tanakodok. Álmos vagyok. Nagyon. Bárcsak hagynának egész nap azt csinálni, amit akarok, legeslegjobb lenne. A punnyadáson és az evésen kívül mással nem is foglalkoznék. Azt próbálom kitalálni, hány óra lehet. De ahogy visszaemlékszem a tegnap estére, emlékszem, Katniss azt mondta, nyolc és fél kilenc között kell kelni. Most már legalább tudom, körülbelül mennyi időm van rendbe szedni magam.

Elindulok a fürdő felé, és a mosdókagylóhoz állok. Belenézek a tükörbe, és csak a nagy karikákat veszem észre a szemem alatt. Kéne ezekkel valamit kezdenem. De mégis mit? Perpillanat nincs itt Celia, akitől tudnék szerezni alapozót, vagy micsodát. Azt hiszem ez a neve. Mindegy, majd eltűnik. A zuhany alá állok, és percekig csak bámulom körülöttem a barna csempét. A hajamat sikerül nem bevizeznem, úgy sincs kedvem  megmosni, tegnap este már megtettem. Miután végzek, kimegyek az étkezőbe. Már mindenki ott ül az asztalnál, ismét csak én kések el. Jó reggelt kívánnak nekem, aztán én is elkezdek reggelizni. Nincsen étvágyam, de egy picit muszáj ennem, vagy innom. A kajálás után még gyorsan visszamegyek a szobámba átöltözni, mert közben betettek egy csomagot az ágyamra, amiben majd az edzéseken fogunk lenni. Ez egy fekete-szürke hosszúnadrág, és ugyanilyen színű ujjatlan póló. Szorosan tapad rám mind a két része a ruhának. Meglátok egy cetlit a dobozban, amin Celia üzenete látható: „Hordd egészséggel, és sok szerencsét!” – C. Hát, a szerencsére szükségem lesz, hiszen nem bénázhatok el mindent, hogy aztán már most megpecsételjem magam a többi kiválasztott előtt. A hajamat még gyorsan copfba kötöm, mert ha kiengedve hagyom, zavarni fog, ahogy az arcomba száll össze-vissza.

Kirohanok a lift felé, biztosan megint rám vár mindenki. És ahogy odaérek, látom, be is igazolódik a megérzésem. Effie is itt van, de ő azt mondja, nem fog minket lekísérni.

- Akkor mehetünk? – teszem fel a kérdést a többiekre ide-oda nézve, mintha én várnék mindenkire.

- Persze – feleli Peeta.

Beszállunk a liftbe, és Dean megnyomja azt a gombot, amit Peeta mondott neki. Csendben utazunk, de Katniss váratlanul megmukkan:

- Ha találtok olyan dolgot, ami nagyon megy nektek, ne gyakoroljátok rengetegszer, mert a többiek azt észreveszik, és máris tudni fogják, miben vagytok a legjobbak, és ezt ki tudják ellenetek játszani. Úgyhogy ha tehetitek, rejtsétek el a tudásotokat. Nekünk ezt tanácsolta a mentorunk, szeretném tovább adni nektek is ugyanúgy, mint a tavalyiaknak. – Csak bólogatok. Tehát meg van a taktikánk. Nem rossz ötlet, mert tényleg logikus az egész.

Belépünk az kiképzőterembe, a mentoraink visszaszólnak nekünk:

- Aztán csak ügyesen! – bíztatva, mosolyogva szurkolnak nekünk, mire én csak egy halvány mosolyt ejtek.

Már mindenki ott áll az oktató körül, úgy tűnik, ismét mi vagyunk az utolsók. Miattam. Nem baj, valakinek ezt a posztot is be kell töltenie. A kiképzőnk, Atala elmondja, mit csinálhatunk, mit nem, és mit ajánl. Körülnézek a többiekre, de senki sem nézi a másikat, magamon kívül. Egy-ketten magabiztosan álldogálnak, míg másokon észreveszem a bizonytalanságot, és a félelmet. Jenna szerint jó embermegfigyelő vagyok. Jenna... Nem, nem gondolhatok most rá, figyelnem kell minden egyes szóra, amit mondanak nekünk. Meggyőződésem által hamar ki űzöm a fejemből a nővéremet. A mondandó végén Deannel úgy döntünk, inkább ma tanuljuk az ehető növényeket, és az utolsó napra hagyjuk a csomózási technikákat meg a csapdaállítást. Próbálok rá figyelni, miközben magyaráz nekem, de nem nagyon sikerül, mert iszonyatosan álmos vagyok. Elbambulok a gyönyörű kék szempárba, mire rám szól:

- Hé! Figyelsz?

- Igen, persze – hazudok, és most már a monitorra szegezem a tekintetemet.

Dean nagyon jól tudja, milyen növény milyen, hiszen patikájuk van, és szükségük van a gyógynövényekre. Mikor a réten voltunk, sokszor előfordult, hogy mielőtt haza kellett mennie, összeszedett egy-két növényt. Sosem figyeltem rá, miket kutat, inkább lustálkodtam tovább. De most már bánom. Sokkal jobb dolgom lenn

e, ha vele tartottam volna a keresgélésben, mert akkor most nem kéne minden egyes növényt áttanulmányoznunk. A külsejét, a belsejét, az illatát.

Oldalra pillantok, és megnézem, hogy a többiek mit csinálnak. A legtöbben a fegyverekkel foglalkoznak, de vannak páran, akik tüzet csiholnak, és megpróbálnak csapdát állítani.

- Ezt a sárga pöttyeiről tudod felismerni, hogy mérgező – lelkesen tanít, de nem nagyon figyelek. Nincs kedvem ehhez, inkább már kipróbálnám a késdobálást, vagy valami olyasmit. – Myra, nem is figyelsz... – kicsit szigorúan, de egyben csalódottan mondja nekem.

- Sajnálom, mostantól figyelni fogok – a szemébe nézve, hihetően válaszolom neki. Azonban ő erre csak a szemét forgatja, és már nem is olyan lelkesen oktat tovább.

Olyan egy, másfél órát időzhetünk a növényeknél, majd áttérünk a tűzcsiholásra. Velünk együtt még egy lány gyakorolja ezt, méghozzá a Negyedik körzetbeli kiválasztott. Nem is tudom hogy hívják. Talán Sophie? Talán, nem vagyok biztos benne. Az egyik oktatónő segít nekünk, de nekem nem nagyon megy, míg persze Dean már az első negyed órában teljesítni a feladatot. Kicsit féltékeny vagyok. Neki mért megy ilyen könnyen minden? Igazságtalanság. Kicsit megnyugszom, ahogy látom, hogy a négyes lánynak sem sikerül. Hiába dörzsölgetem ezt a hülye botot, nem megy. Fel is adom, és még duzzogok is melléje.

- Ne add fel ilyen könnyen! Nekem sem megy, mégis próbálkozom – váratlanul, de kedvesen hozzám szól a lány, aki elméletileg a Hivatásosak közé tartozik, tehát nem nagyon kéne velem beszélnie, kivéve akkor, ha éppen oltogatni kíván.

Újra megfogom a botot, és csiholom. Egy kis idő elteltével sikerül, mire rápillantok, és egymásra mosolygunk. Most meg kéne neki köszönnöm, hogy nem hagyta, hogy letegyek róla, de nekem a mosolygás néha annak minősül. Azonban mégis kiejtem a számon.

- Köszi, hogy segítettél.

- Nincs mit, szívesen – kísérletezik tovább, majd neki is kis lángra lobban a tüze. – Na, végre. Azt hittem, örök időkig csinálhatom ezt – megkönnyebbülve szól hozzám ismét.

Mit feleljek? Egyáltalán mondjak neki valamit? Nem tudom. A barátkozás ilyenkor nem árt, mert szerezhetek szövetségest, ami az arénában jól jön. De ő lehet Hivatásos. Vagy nem? Közvetlenül nem kérdezhetem meg tőle, majd inkább igyekszek célozgatni rá. Az ebédidőt jelző hang töri meg a beszélgetésünket, és mindannyian az étkező felé vesszük az irányt.

Deannel egymással szemben ülünk és csendben eszünk. Egy árnyékra nézek oldalra, aki eltakarja a napot.

- Leülhetek mellétek? – A négyes lány az. A barátommal egymásra nézünk, majd válaszolok:

- Persze, nyugodtan. – Nem akarunk bunkók lenni, mert egyáltalán nem vagyunk azok. És amúgy is, valami jó is kisülhet ebből. – Megkérdezhetem, hogy hívnak? – teszem fel a kérdést, ahogy feléje fordulok.

- Sophie – mosolyogva feleli. Akkor jól emlékeztem. – És titeket hogy hívnak?

- Én Myra vagyok, ő pedig Dean – válaszolom, mire Dean bólint egyet.

Szó nélkül folytatjuk tovább az ebédet, majd mikor újra megszólal a jelző, visszamegyünk az edzőterembe. Ismét átvesszük a növényeket, hiszen délelőtt nem nagyon figyeltem. Sophie is csatlakozik hozzánk. Így telik el újabb három óra, tanulással, beszélgetéssel, és egy kis nevetgéléssel. Sophie mesél a körzetéről, a makacs és hiperaktív kutyájával való vicces történetekről, és egy kicsit magáról is. Úgy tűnik, nem csak én vagyok itt okos tojás. Kedves, aranyos, és nem nézem ki belőle a gyilkos hajlamot. Ezek után az a döntésem, hogy nem tartozik a Hivatásosak közé. Megbízhatunk benne, és talán még szövetségesek is lehetünk majd. De erről végleg az utolsó nap akarok megbizonyosodni.

A liftben csak ketten utazunk, alig várom már, hogy felérjünk, mert nagyon elfáradtam. Főleg, hogy eleve álmosan mentem le oda.

- Szerinted milyen Sophie? – teszi fel hirtelen a kérdést Dean.

- Hát, nem tudom. Nekem szimpatikusnak tűnik, nincs vele különösképpen semmi bajom – jelentem ki. – Mert?

- Csak el kezdtem rajta gondolkozni, hogy talán lehetne majd a szövetségesünk.

- Egyen jár az agyunk. Nekem is épp ez jutott az előbb az eszembe. De szerintem először majd beszéljük ezt meg a mentorokkal. – Dean a válaszomra bólint egyet, s a liftajtó kinyílik előttünk, mire belépünk a tágas lakosztályba.

A vacsora után a nappaliban elmesélem Katnissnek, hogy miket csináltunk, nagyon érdekli őt. Azonban annyira beleélem magam a növények világába, hogy hirtelen Sophiet el is felejtem említeni neki. Na mindegy, majd holnap.

Korán bevonulok a szobámba, és lefekszem aludni. Holnap új nap vár ránk a kiképzőteremben, és végre a fegyverekkel is foglalkozhatok. Deannel megbeszéltük, hogy mikor miket csinálunk. Pici mosollyal alszom el, mert ez a nap nem is volt annyira szörnyű, mint azt képzeltem. Viszont valamennyire idegesítő volt, ahogy a Játékmesterek bámultak minket egy elzárt pódiumról, de ezen kívül tűrhető volt. Nem bénáztam annyit, és még egy közeli ismerősre is szert tettünk. Tényleg jó fejnek tűnik Sophie, és kétlem, hogy kihasználna, vagy átverne minket. Ahhoz túl jól színészkedne.

Olyan hamar el is alszom ezek után, hogy már teljesen más képek jelennek meg előttem. Azonban ezek alól legszívesebben kitérnék.