41. fejezet

Odébb pakoltunk 100-200 méterrel a tótól, miután megmosakodtunk. Megegyeztünk, hogy nem hiányozna egy "baráti" találkozás egy-egy kiválasztottal.

Így alakult, hogy most nyugodtan túltehetjük magunkat a mai szörnyű nap után.

Sophie. Még mindig gondolák rá, hiszen ha egy napja, hogy tragikusan kilépett a csapatból. Még mindig azon gondolkozok, miért nem ébredtünk fel az ágyúdörrenésre... Rendben, nem tagadom, jól aludtam a múlt éjjel, de ezeknek olyan hangos hangjuk van, nincs ember, aki ne riadna fel rájuk. Bár, ki tudja, lehet tényleg úgy szunyókáltam, mint egy medve, aki a téli álma közepén jár.

Hirtelen ujjak vándorolnak a kezemre. Egy pillanatra ledermedek, viszont, mikor oldalra fordítom a fejem, megnyugszom, hogy csak Ő volt. Elmosolyodom, azonban szólni nem szólok semmit.

Ő is mosollyal felel a mosolyomra. Nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam.

– Minden oké? – teszi fel a kérdést. Bólogatok, ennyi telik ki tőlem.

Visszanéz az égre, s mint a csillagászok, úgy firtatja az apró égitesteket. Utánozom.

- Min gondolkodsz? – töri meg a csendet hirtelen. Feléje fordítom a fejemet.

- Kivételesen mindenen... – Elnevetem magam. – Oké, nekem ez nem megy, nem tudom eljátszani újra – fejezem be visszaszegezve a tekintetemet az égre.

- Mit is? – kérdezi értetlenkedve.

- Jaj, Dean, ne csináld már! Ugyanezt mondtad a Viadal előtti estén, mikor a réten voltunk. Csendben feküdtünk, aztán jött a dumád, hogy min gondolkozom, én meg feleltem, hogy mindenen, de hogy főleg a Viadalon. Tudom, hogy szándékosan hoztad fel. Nosztalgiáztál.

- Akkor most lebuktam? – fintorogva kérdezi.

- De le ám! – válaszolom. Felülök, de hogy tényleg ne ismétlődjön meg az a beszélgetés, nem a térdemet átkarolva helyezkedem el, hanem törökülésben. Viszont a hajamat kénytelen leszek kibontani és beletúrni, túlságosan is szétjött a fűben fetrengve, főleg akkor, mikor Dean elkezdett csiklandozni nemrég.

 - Na, de most tényleg! – erőszakoskodik. Nagyon kíváncsi.

- Nem tudom, gondolkozok valamin, de nem tudom, talán így az egészen, a mai napra tekintek vissza, nem tudom – felelem összezavarodva, miközben a hajamat egybefogom, a fejem közepén megcsavarom, hogy a hajgumit beletehessem, béna kontyot készítsek a segítségével. – És te? – kérdezem vissza.

Lassan ő is felül, de most inkább kinyújtja a lábát.

Az egyik szemét lehunyja, a száját afelé húzza, hogy látni lehessen rajta, meg fogja fontolni, mit ejtsen ki a száján.

- A tetteimre. Hogy miket követtem el az utóbbi időben. – Kérdőn ránézek, de folytatja. – Tudod, ahhoz képest, hogy te mennyire nagyszerű embernek tartasz, én nem így vagyok magammal. Főleg a Viadal óta... – Azt hiszem, tudom, mire gondol. Bunkón bánt Markkal, és csak is azért nem ment neki, mert én megkértem rá, hogy legyen vele normális, illetve... Megölt egy gyereket. Egy lányt. Bármennyire is az a lány – Juliet – nem volt épelméjű, azért nem könnyű feldolgoznia. Vajon én ölni fogok a maradék időben? Úgy terveztem, hogy nem, nem fogok, hiszen egyáltalán nem helyes dolog. De azóta, hogy részese vagyok ennek a szörnyű eseménynek... Nem tudom. Istenem, kezdek azon gondolkozni, hogy ha úgy hozza a helyzet, gyilkolni fogok! Myra, nem fogsz semmi hülyeséget csinálni. Mert nem muszáj. Semmi sem muszáj. Ha kényszerhelyzet lesz, még akkor is választhatsz. És jól fogsz dönteni.

- Dean, ezt már megbeszéltük, ne legyen annyira bűntudatod miatta. Én megértelek, őszintén megértelek, hiszen, ha nem tetted volna azt, amit, akkor már abban a pillanatban meghaltam volna, akár Sophie-val egyetemben. Sophie így neked köszönheti, hogy elbúcsúzhatott a szeretteitől, és hogy lehetett még egy-két boldog napja. Ha még egyszer lelkiismeret-furdalásod lesz, gondolj erre. Hogy habár szörnyű dolgot tettél, közben jót is. Életeket mentettél. Kettő egyért cserében. Gondolj Sophie-ra. – Úgy vélem, sikerült meggyőznöm, mert elgondolkodik, aztán rám néz, és azt mondja:

- Köszönöm. Mindig megmentesz.

- Ez a dolgom. Ahogy a tiéd is. Megmentjük egymást, segítünk a másiknak – zárom le. Mély levegőt szívok, majd visszadőlök egy pillanat alatt a puha fűbe. Mikor a fejem a földre esik, a Himnusz dallama süvít a levegőben, miközben országunk címere villan fel velem szemben. Lélekben kezdek felkészülni, kinek az arcképe fogja indítani a sort.

És meg is jelenik. Sophie, Negyedik Körzet. Akkor Az Első Körzetből a fiú még él, illetve Cara és a társa, ami három Hivatásost jelent. Ami nem jó, nagyon nem jó.

És akkor megjelenik két újabb kiválasztott, akik a Tizedik Körzetből és a Tizenegyedikből származnak. Egy fiú és egy lány. Egyszerre haltak meg; biztos csatát vívtak egymással, vagy... Nem, még gondolni is rossz arra, hogy valami lények végeztek velük. Igazából hónapokig kombinálhatnék, hogy hogyan haltak meg, de nem teszem, valahogy nincsen hangulatom hozzá, most inkább Sophie-ra gondolok, de Dean megszakítja a gondolkodásomat.

- Szerinted mit szólhatnak hozzá a többiek, hogy mi még életben vagyunk? – kérdezi maga elé bámulva.

- Mármint az életben maradt kiválasztott, vagy az otthoniak? – kérdezek vissza.

- Inkább mindkettő.

- Hát, nem is tudom. Ritka az ilyen eset, de most, hogy mondod, én is gondolkozom rajta. Tényleg, Dean, hogyan élhetünk még? Nem vagyunk valami nagy harcosok, csatát is csak egyszer vívtunk, komolyan, semmit sem csináltunk. Csak úgy vagyunk itt – mondom a végén rájőve az igazságra. Mázli? Szerencse? Fogalmam sincs.

- Okosak vagyunk – feleli kis idő elteltével.

- Visszagondolva az előbbi hétre, nem használtuk az eszünket. Csak ritkán.

- Akkor azt kell, hogy mondjam, nem tudom. Az évek során biztos voltak még ilyenek, mint mi. Hogy elkerül bennünket a baj.

- Talán – válaszolom befejezésül. Ekkor már az oldalamra fordulok, hogy aludjak egy kicsit. Dean, mint mindig, vállalta az őrködést, de a szájába rágtam, hogy ébresszen fel, ha nem bírja tovább. Bár, nem mintha engedelmeskedni szokna. De hát ő ilyen. És mindenki más.

Reggel korán felkelek, nem tudok aludni, és mikor felülök, észreveszem, hogy Dean engem néz az egyik fától nem messze. Ezután körbetekintek, és tapasztalom, hogy a Nap még csak most kezd előbújni. Hajnal van még.

Újra Dean fáradt szemeibe pillantok, amik minden másodpercben le szeretnének hunyni, de tartják magukat.

- Menj aludni, álomszuszék – szólok hozzá, mire „felébred”.

- Nem kell, megvagyok – erősködik. A fejemet rázom.

Felállok, megigazítom magamon a ruhámat, és elindulok felé lassan, kicsit szédülve.

- Mond annak, aki hiszi. – Megfogom a karánál fogva, és a földre vezetem, jobban szólva lenyomom kényszerítve, hogy aludjon. – Fogadj szót.

És szót fogad. Ledől, s pillanatokon belül már az álomvilágában jár.

Én Sophie-ról álmodtam, illetve a családomról. Anyáról is. Sophie a körzetünkben volt, és én meg bemutattam a családomnak. Szerényen lépett be az ajtónkon, de végül átlépett a küszöbön, s apáék már azonnal köszöntöttek is minket. Anyu és Jenna finomságokkal várták, és mikor egyenként megismerkedett a családtagjaimmal, Jasonnel is beleértve, aki a szobájában gubbasztott mindaddig, míg Anya nem szólt rá, hogy illik lejönni. Akkor kibaktatott sötét zugából. A bemutatás után megjelent Dean, aki úgy üdvözölte Sophie-t, mintha évek óta nem látta volna. Aztán eszegettünk-iszogattunk, s hárman futóversenyt rendezve a rétre mentünk. Nem sokkal később felébredtem.

Őt bámulom. Ahogy szuszogva alszik. Kusza hajtincsek lógnak a szemébe, kicsit megnőtt a sötét haja az óta, mióta bezártak minket ide. És még szépen fejeztem ki magam. De hogy Deanre térjek vissza: aranyos. Szája félig mosolyra van húzva, mintha valami szépet álmodna. Az enyém az volt, napok óta nem álmodtam összetett dolgot, általában össze-vissza vannak az idők, helyszínek és történések, de mos végre konkrét dolog pergett le a szemem előtt. Habár lehetetlen dolog, de kellemes. És megnyugtató.

Úgy fél óra múlva érezni kezdem, hogy már olyannyira szomjas vagyok, hogy nyelni is alig bírok. El kéne mennem a tóhoz vízért, Dean is biztosan örülne, mikor felkel, látná, hogy nem kell elmennie, mert már hoztam neki is. Vagy, megharagudna rám, amiért szó nélkül elosontam egyedül ezzel kockáztatva az életemet. Viszont rövid gondolkodás után arra jutok, hogy igen is elmegyek, mert bazira szomjas vagyok, és nem tudnék még órákat várni rá, hogy felfrissüljön a szervezetem.

Egy puszit azért lehelek a homlokára, majd az üvegeket felkapva útnak indulok. Nincsen messze, hamar visszaérek, öt-tíz perc az egész. Sőt, még a tempót is gyorsabbra veszem, hogyha netalántán véletlenül felébred, elmondhassam, hogy tényleg nem sok időre léptem le.

A séta közben hirtelen azon kapom magam, hogy a Sophie által megtanított dalt dúdolgatom. Milyen régen jutott az eszembe! Talán utoljára akkor, mikor még Deant kerestük. Nem emlékszem tisztán, összekavarodnak a gondolataim ide bent; az időérzékemről nem is beszélve. Viszont Sophie nélkül már nem ugyanolyan...

A tóhoz érve azonnal a vízébe mártom a két palackot, most már kicsit elkeseredetten, mert igen, a dal rontott a kedvemen. Újabb dolog, ami a gyászra emlékeztet.

A palackok lassan telnek meg, ráadásul úgy terveztem, hogy először megtöltöm mindkettőt, és csak azután tekerem rájuk a kupakot, de meghiúsul a tervem, mert az egyik úgy dönt, hogy eldől és kiborul.

- Na, jól van ám! – szitkozódok magamban. Így újra a hideg vízbe mártom.

Lépéseket hallok magam mögött.

- Sajnálom, csak már majd' szomjan haltam... – kezdek neki, de ahogy megfordulok, tátva marad a szám, és megakadnak a szavak a torkomon. – Dean! – ordítom teli torokból, ahogy a fiú közeledni kezd felém rohamos léptekkel, egy lándzsával a kezében.

Balra ugrok, hogy kitérjek előle, s mielőtt újra nekem rontana a támadóm, kihúzom a zsebemből a kést, amit az őrködés előtt rejtettem el oda, és újból a barátom nevét kiáltom.

A késemet előre tartva ugrok el ismét a fiú elől, aki nem szándékozik feladni a küzdelmet.

Nem fogok ölni. Nem ölhetek. Bármi is fog történni a következő percben, nem gyilkolással fogom megoldani a problémát. Más utat kell keresnem.

Harmadszorra kiáltom Dean nevét, a remény még mindig nem hagy el, hogy meghallja. Bízok, remélek.

A magas, szőkésbarna hajú kiválasztott nem adja fel, továbbra is próbálkozik a kivégzésemmel, s mikor a földön feküdve látom, hogy éppen rám készül ugrani a lándzsa hegyes végével előre, megijedek és ledermedek egy pillanatra, mert ugyanolyan szituációban érzem magam, mint mikor Juliet vetődött így felém. És most nincs itt Dean.

Gyorsan megint őérte kiáltozok, s fogom magam, baloldalra gurulok hármat. Miközben igyekszem minél előbb feltápászkodni a talajról, csak annyit látok, hogy egy alak közeledik hátast az ellenségem felé, aki egy hatalmasat üt egy több centiméteres vastag faággal a támadómra, aki nyomban oldalra dől és kifekszik. Végigkövetem, ahogy eszméletét veszti, csak utána nézek rá a tettesre.

Gyorsan felállok, majd rohanok a karjaiba, hogy szorosan magamhoz vonjam.

A nyaka köré fonva a karjaimat szinte megfojthatom, de ő meg olyan erősen fogja a fejemet az egyik kezével, hogy szét is roppanthatná.

- Istenem! – nyögöm ki végül. – Azt hittem sosem fogod meghallani a segélykiáltásaimat!  majdnem sírásban török ki.

A kezét a karomon lehúzva tol el magától. – El kell mennünk innen, most. Ki tudja, meddig lesz kiütve – szólal meg ő is. Sok kicsit bólogatva jelzem, hogy megértettem.

A földön fekvő emberre pillantok, aki úgy néz ki, mintha aludna. De nem alszik, elájult. És azt hiszem, ha felkel, 20 fájdalomcsillapító sem tompítaná a fejfájását. De az már nem az én gondom lesz.

Dean szinte magával ráncigálva vezet el gyors léptekkel, de én még mindig azt a szerencsétlen fiút bámulom. Mikor észhez térek, Deant kezdem el kérdésekkel bombázni.

- Biztos, hogy nem ölted meg? – kezdem az elsővel futás közben, de szinte minden második lépésnél hasra tudnék esni, úgy huzigál.

- Nem – feleli röviden.

- Egyáltalán ki volt ő? És miért egy faágat használtál? – folytatom tovább, amire már nem válaszol, a rohanásra jobban koncentrál.

S így egy pillanat alatt eltűnünk a fák sűrűjében, miközben  még több ezer kérdés gyülemlik fel bennem.