38. fejezet

Drága megmaradt Olvasóim! Bár már említettem, tényleg mennyire sajnálom a hosszú kihagyást, újra el kell mondanom, mert tényleg bűntudatom van miatta, viszont egyszerűen úgy el voltam havazva, hogy elfelejtettem... Jaj de elhanyagoltam a blogot! :( Köszönöm a kommenteket, örülök, hogy van, akinek még tetszik a történet, remélem ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket, azonban még annyi hozzáfűzni valóm lenne, hogy a következő valamelyik vasárnap fog érkezni, nem tudok pontos időpontot adni, a chatet nézegessétek, ott majd előre jelzem. Sajnos az írással nem haladok nagyon, pedig már csak pár fejezet van hátra, de nem adom fel, végigviszem, csak idő kell neki. Remélem megértitek. Na de befogtam, jó olvasást Nektek! Jaj, még annyi, kinek hogy tetszett a Kiválasztott első része? Én imádtam!

- Talán nem ők azok – töröm meg a csendet bizakodva. Csak azt mondom ki, amit valójában gondolok.

- Nem tudhatjuk – feleli a barátnőm félve. Az volt az utolsó kívánsága, hogy kerítsük elő neki Markot, hogy bevallhassa neki az érzéseit. De ha ez az ágyú most érte szólt, akkor már lehetetlen teljesíteni a kérését, és akkor nem csak szomorú leszek – az életem hátra levő részében együtt kell élnem a bűntudattal, amiért tegnap hagytuk elmenni. Nem foglalkoztunk vele, így nincs ezen csodálkozni való, hogy otthagyott bennünket. Ha kirekesztve érezném magam egy társaságban, akkor nagy valószínűséggel én is ezt tenném. Elfutnék. Hiszen mindig az a legegyszerűbb megoldás... Bár ha jobban belegondolok, ez nem volt teljesen nyomós ok, hogy lelépjen, hiszen ott volt neki Sophie, aki bármikor beszélgetett vele, sőt én is, és egyedül Dean nem rajongott érte. Viszont lemerem fogadni, hogy egy kis idő elteltével megváltozott volna a véleménye róla. Na de a lényeg a lényeg, van egy olyan sejtésem, hogy ez a "nem vagyok közületek való" duma alatt van valami más is. Csak még rá kell jönnöm, mi.

- Igazad van. De én csak próbálok pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, és nem egyből a rosszra gondolni. – Egyik szemöldökét felvonva hallgatja a mondandómat. Mintha nem mondanék igazat. – Jó, oké, először az fordult meg a fejemben, de aztán tudtam, és tudom, hogy rajtuk kívül vannak más emberek is ebben az arénában. Nem? – kérdezem a végén, mire bevallja:

– De.

Mosolygok, majd megszorítom a kezét. Ezután mellé ülök, és a hátamat én is a fatörzsnek támasztom. Kényelmesebb, mint törökülésben órákon keresztül.

- Figyelj, én akkor is aggódom. Mert ha most ő halt meg, összeomlok. Ennyit akartam volna össz-vissz, hogy bevalljam az érzéseimet, mert nem bírom, hogy nem tud róla! Nem akarom, hogy úgy haljon meg, hogy nem tud mindenről...

Teljesen megértem a helyzetét. Talán Dean is ezért árulta el nekem, hogy szeret, mert már nem volt sok ideje rá. Bár örültem volna, ha erre előbb sor került volna, hiszen sokkal, de sokkal több időt tölthettünk volna együtt egy párként otthon, a Tizenkettedikben. Viszont annyira nem bánom az időzítést, mert legalább megtette. És kevesen képesek erre.

- Na, idefigyelj. Hunyd be a szemed, s képzeld magad elé, ahogy Deannel nem sokára kimerülve, de ideérnek, és egyből rohan oda hozzád, hogy megöleljen. Hogy kétségbeesve érdeklődik az állapotod iránt. Hogy végre elmondod neki, amit érzel, és hogy boldogan fogadja, sőt, mondjuk meg is csókol. Sikerül? – Feltartja a kezét, jelezve, hogy éppen erősen koncentrál.

- Igen – feleli egy idő után.

- És jobb? – kérdezem.

- Sokkal – válaszolja fülig érő mosollyal, majd ezt egy nagy lélegzetvétellel nyugtázza is. – Ahogy mondod, jól van, él és virul, és hamarosan itt lesz. Így kell történnie. Így fog történni.

Na, nem is volt olyan nehéz meggyőzni, mint azt hittem.

És most jön az, hogy biztosítsam magam arról, hogy nem is Dean volt, aki életét vesztette. Nézzük csak.

Visszaér Markkal, aki odarohan a barátnőmhöz, majd ő felém tart, és a kezei közé zár szorosan, mintha soha nem akarna elengedni. Csókot lehel az ajkamra, s rengetegszer kimondja, mennyire szeret. Ezután újra magához von, és csak akkor enged el, mikor én azt akarom. És az akkor lesz, mikor Mark már végighallgatta Sophie vallomását, és megcsókolja, majd ezek után zárásként boldogan telnek az utolsó perceink, napjaink, együtt. Ez így tökéletes. De bárcsak így is lenne. Remény, remény, remény...

A csillagok apró fénye ellepik a fekete égboltot, én pedig a fűben, csendben fekve arra várok, hogy megszólaljon a Himnusz, és hogy kiderüljön, ki halt meg.

Sophie is csendben heverészik, a kérésére óvatosan kicsit lejjebb csúsztattam a fa tövéből, hogy ő is elmerülhessen a gondolataiba a kis égitesteket bámulva. Amúgy is, rengeteget panaszkodott a délután folyamán, hogy szétmegy a háta a fájdalomtól. Gondoltam miért ne segíthetnék neki.

Még mindig türelmesen várok. Mennyi lehet az idő? Jó lenne tudni, nyugodtabb lennék, az biztos.

- Adhatok egy tanácsot? – szólal meg a barátnőm. Vajon mit akar? – Ne mutasd ki, ha ideges vagy. Most én is átvettem tőled – fejezi be. Ideges lennék? Oké, tényleg az vagyok, bár ki ne lenne az a helyemben? Kimutattam magamon? Ránézek az egyik fűcsomóra, ami a kezeim fogságába esett, na meg a remegő lábaimra. Talán azért nem vettem észre, mert már megszoktam.

És ekkor felcsendül a Himnusz dallama, amit ki nem állhatok. Csak minden rosszra emlékeztet, ami a világunkban történik.

Lassan oldalra fordítom a fejem, Sophie felé, aki ugyanezt teszi. A szemeiből remény árad. A remény, hogy élnek.

És az arckép megjelenik a sötétségben, mire a reakcióm egy tátva maradt száj és kigúvadt szemek. Nem, ez nem lehet, lehetetlen! Nem merek a társamra nézni, csak bámulom továbbra is a kivetített arcot, ami nem sokkal később eltűnik. Hát ennyi lett volna...

- Minden oké – mondja a jobb oldalamon Sophie. – Minden oké.

Nem, nem az, egyáltalán nem az! Miért ilyen igazságtalan az élet? Miért mindig azok halnak meg, akik egy cseppet sem ártottak senkinek sem, akik jók voltak, akik... A francba már! Bárki, aki kitalálta ezt az egész viadalt, nyugodtan elmehet melegebb éghajlatra, sőt, haljon meg még egyszer! Vagy még jobb, élje át az összes gyerek kínját, akik az arénában vesztették életüket, mert ő felelős értük mindenért! Mindenért, ami ebből az országból lett.

- Nem oké – válaszolom egy idő után. – Akkor lenne az, ha nem halt volna meg. Nem ezt érdemelte, vagy legalábbis nem így.

- De tényleg semmi baj, így történt, számoltunk ezzel, vagyis én igen... – Halkul el a hangja.

- Nem így kellett volna történnie, nem és kész. Életben kellett volna még maradnia, hogy visszajöjjön hozzád, hozzánk, és hogy tudjon mindenről. Ez lett volna a jó megoldás, ahogy el is képzeltük – fakadok ki.

- Tudod mi a baj a tervezéssel? – kérdezi. A fejemet rázogatom. – Hogy bármikor meghiúsulhat. Nincs rá biztosíték, hogy megvalósul. De nem bánom, mert legalább neki álltunk. Jól vagyok, bár szomorúan, pár könnycseppel, de jól, és legalább úgy távozok el örökre, hogy megpróbáltuk.

Igaza van. Megpróbáltuk, bár sikertelenül. De én nem vagyok olyan jól, mint Sophie. Újra elvesztettem egy olyan személyt, aki kezdett közel állni hozzám. Habár már megszoktam...

Másnap délelőtt ér vissza Dean, s ahogy elképzeltem, megállás nélkül rohan oda hozzám. Bár annyi a különbség, hogy Mark nincs itt. Hiszen meghalt. Meghalt. Rossz erre gondolni...

- Annyira sajnálom – szól, mikor már magához húz. Erősen kapaszkodok belé, mintha bármelyik percben összeeshetnék. Viszont nem nekem kéne mondania, hogy sajnálja, hiszen Sophie volt az, aki várta az érkezését elsősorban.

Pár perc ölelkező álldogálás után feléje is fordulunk összefont karokkal, és arra várunk, hogy valamelyikünk megszólaljon. De igazából nem nekem illene, neki kéne ugyanazt mondania, mint amit nekem mondott.

- Sajnálom – ismétli Sophie felé intézve szomorkásan, lesütött szemekkel.

- Nem kell sajnálnod, te nem tettél semmit, nem a te hibád, legalább útnak indultál, bármennyire sem csipázod – feleli lazán.

- De azért jól vagy?

- Igen, persze, csak azért furdal a kíváncsiság, hogy hogy történt... Mármint, hogy hogyan halt meg – válaszolja oldalra húzott szájjal. Na, ez az a kérdés, ami az én csőrömet is böki. Viszont megtudni már nem fogjuk. Kivéve, ha valamelyikünk nem tér haza... Nem, ezt most nem logikázom végig.

- Akkor jó. – Odamegy hozzá, és megöleli hosszan. Sophie szeme csukva van, de nem vagyok féltékeny megint, hiszen ez csak egy baráti ölelés; amire mindenkinek szüksége van. – Amúgy hoztam útközben vizet meg még egy kis kaját, az maradt. Jó étvágyat. – Sophie-val egymásra tekintünk, rövid ideig farkasszemet nézünk, egyszerre elmosolyodunk, majd fogom magam, és sietek a táskához kipakolni belőle az ehető dolgokat. Mikor sikerül kikeresgélnem, a barátnőmhöz rohanok, hogy együtt elfogyasszuk a finomra sült húst. A tegnapi nap folyamán úgyis csak gyümölcsökön éltünk, fehérje is kell, nem csak vitamin.

- Nyami – szólal meg Sophie két falat között.

- Tényleg fincsi – mondom én is, mikor egy nagyot szippantok az illatából. Bár nem friss, azért még érezni.

- Örülök, ha ízlik – csatlakozik a beszélgetésbe a barátom. Mosolyog, így mindketten visszamosolygunk rá, ezzel próbáljuk jelezni, hogy köszönjük neki. Mi mindent képes megtenni az emberekért. Kedves. Segítőkész. Önzetlen. Aranyos... Nagyon-nagyon szeretem.

Két nap telik el semmittevéssel. Bár leszedünk egy-két állatot, arrébb gyalogolunk gyümölcsökért, de nagyon lassan telik el az idő. Sophie kezd egyre rosszabbul lenni, ami igazából várható volt. A sebe egyáltalán nem gyógyul, eddig olyan volt inkább, mintha le hibernált volna. Oké, ez így hülyén hangzik, de tényleg! Napokig semmi változás, majd hirtelen újra elkezd haldokolni.

Így hát folyamatosan kiszolgáljuk, és egyáltalán nem vesszük parancsolásnak, ha valamit kér tőlünk. Szívesen megtesszük, hiszen ez a minimum.

Fogalmam sincs, hogy még hány napig fogja kihúzni, de van egy olyan sejtésem, hogy már nem olyan sokáig. Eddig 3 és fél napot parányi rosszulléttel kibírt, így valószínűleg nem sokára itt lesz számára a vég. Nem akarom. Nagyon nem akarom.

Mivel a vizünk ismételten elfogyott, és utoljára Dean hozott, megegyezünk, hogy most én kutyagolok el pár palacknyiért. Mivel most már tudom az útvonalat, sokkal hamarabb visszaérek, bár fújtatva. De legalább van folyadékunk.

A Himnuszig beszélgetünk mindenféléről – rólam, Deanről, Sophieról, olyan dolgokról, amiket még nem tudunk a másikról. Viszont olyan nincs, amit Dean nem tudna a személyemről, és olyan se, amit én az övéről, de azért végighallgatjuk a másikat, hiszen ilyenek a barátságok. Foglalkozunk velük, és minden unalmas dolgot megteszünk, hogy fennmaradjon.

Másnap reggel elég későn kelünk fel, de legalább annál kipihentebben. Dean még őrködött egy darabig, de aztán már olyan szinten álmos volt, hogy muszáj volt aludnia, különben összeesett volna. Nem kockáztattunk ilyenekkel. Így hát én maradtam ébren, de előtte megegyeztünk, hogy ha bármi van, azonnal riasztom őket. Azonban szerencsére csendes éjszakának néztünk elébe.

Mikor a lábamra állok és körülnézek, észreveszem Sophie falfehér arcát. Gyanút érzek, így odasietek hozzá. Viszont mikor óvatosan rázogatni kezdem és a nevén szólongatni, nem felel. Erre Dean mellém ugrik, segít felébreszteni Sophie-t, de nem reagál semmit. Mélyen Dean szemébe nézek, ezt üzenve neki: Ébressz fel, biztos csak álmodom, kérlek! De ő sem válaszol, még jó, hogy nem, mivel nem hallja, nem jutott az agyáig át az üzenet. De akkor is. Ébresszen fel valaki, mert ez nem lehet igaz. Nem lehet.

37. fejezet

 Sziasztok, Drágák! Bocsánat, tudom, tegnapra ígértem a részt, de nm volt alkalmam géphez kerülni, mint ahogy én azt terveztem. De most itt van a rész, ami jaj, kicsit szomorú... Nem lövök le nektek semmit, de ajánlok hozzá bármilyen lassú zenét, mondjuk hallgassatok Birdy-t. Mikor nyáron írtam, biztos, hogy az egyik számára, mert akkor kezdtem nagyon megszeretni az énekesnőt. Kívánok nektek jó olvasást, illetve nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni hozzá, úgyhogy ne fojtsátok magatokba!Illetve még annyit szeretnék mondani, hogy mostantól, amíg be nem fejezem a történetet, két hetente érkeznek a részek, mert rohamosan kezdem utolérni magamat, viszont mikor már a végéhez érek, hetente pakolom fel a részeket. Remélem nem baj nektek. Jó olvasást! <3

Sophie-val mindenféléről beszélgetünk az elkövetkezendő órákban, kezdve a személyes dolgoktól a nyíltikig. Rengeteget megtudok a múltjáról, például azt, hogy az egyik barátja tanította meg úszni még sok-sok évvel ezelőtt, hogy a tengeri ételek közül egyedül a halat bírja megenni, hogy a kedvenc játéka a bújócska volt, és hogy utált fogócskázni, mert akkoriban alacsony volt, a lábai rövidek voltak, és így mindig hamar elkapták. Azt is mondja, hogy rengeteg barátnője volt, azonban csak egy-kettő volt közülük olyan, akire a titkait is rá merte bízni. A többségük lepcses szájú volt.

Mivel sok mindent elárul magáról, én is kiteregetek pár dolgot, de természetesen mérsékelten. Nem mintha nem bíznék meg benne, csak nem szeretném, hogy ha azok az emberek, akik most szóba fognak jönni, otthon netalántán ezt most éppen látják, illetve hallják, és megsértődnének rám, csak mert elmondom valakinek. Habár a „nagy beszédemnél” szóba jöttek, de most bővebben mesélek róluk.

Kezdem az első osztállyal. Félénken vonultam be a lepukkadt osztályterembe, keresve a tekintetemmel szabad helyet a padsorok között. Találtam is egy mosolygós barnahajú copfos kislány mellett, aki örült, hogy mellé ültem. Eleinte alig szóltunk a másikhoz, de aztán lassan kibontakozott a kapcsolatunk, elkezdtünk többet beszélgetni, együtt nevetni. Csatlakozott hozzánk a mögöttünk ülő lány is, akinek nem tagadom, nagy szája volt. Így hát hármasban jártuk a szünetekben a folyosókat, megosztottuk a másikkal a tízórainkat, és sokszor a házi feladatot is együtt oldottuk meg. Aztán második osztályban, fél év körül nem várt fordulat következett be a barátságunkban: először beszéltek ki engem. Rettentően rosszul esett akkor, ráadásul Adrienne elült mellőlem Olivia mellé, ami még jobbam meglepett. Utána már alig társalogtak velem, egyre több időt töltöttek kettesben, így én kiszorultam közülük. Meg akartam tőlük kérdezni, hogy mégis mi a bajuk velem, de nem mertem. Túlságosan is féltem a választól. A sztorinak annyiban vége, hogy egyedül voltam, hiszen a nálam egy évvel idősebb Deannel nem volt alkalmam előbb találkozni, így nem eshetett előrébb az ismerkedésünk. Évekig magamra voltam maradva.

- Ez nagyon szomorú – szólal meg Sophie. A lebiggyesztett ajkain tényleg látni, mennyire sajnálja. De nekem nincs szükségem arra, hogy megsajnáljon. Már túl vagyok rajta, volt rá időm bőven.

- Ne csináld már, annyiszor ezt mondod – felelem.

- De ha tényleg így van! – érvel a barátnőm megemelt hanggal.

- Oké, nem vitatkozom – zárom le, mert tényleg nincs kedvem, hogy folyamatosan az ilyet ismételgessük. Túl sok volt a mai napig belőle.

- Kérdezhetek valamit? – teszi fel a kérdést félénken. Inkább én félek, hogy mégis mit kérdez.

- Persze, nyugodtan. – A hajamba való túrással álcázom az idegességemet.

- Még így a gyógyszerre visszatérve... A mentorom nem küldött valami üzenetet melléje?

Ez meglepett. Oké, gondolható volt, hogy egyszer sor kerül erre, de arra nem számítottam, hogy már másnap. De mit válaszoljak neki? „Dean összegyűrte és valószínűleg eldobta!” Nem, biztos nem ezt. Viszont már elmondtuk neki, csak a saját szavainkkal élve. Úgyhogy újra elmondom neki felidézve a sorokat, de a cetli összegyűrésétől hallgatva. Ez így jó lesz.

- Igazándiból annyit, hogy ha megiszod, egy kis haladék, hogy méltón elbúcsúzhass. Bocsánat, de nem tudom pontosan elmondani, a lényege ennyi. Nem üzent sokat. – Oldalra húzom a számat. Aggódom. De miért? Nincs okom rá, hiszen teljes mértékben igazat mondtam.

- Azért elolvashatom? – A baj hamar mellettünk terem. Sajnos.

- Deannél van – vágom rá hirtelen. – Majd kérd el tőle, ha visszaér – fejezem be higgadtabban. Csak semmi feltűnősködés.

- Értem. – Aprón bólogat párat. Valamivel fel kéne dobnom a hangulatot, vagy más témára váltani, mert ez így elég khm... keserves.

- Most kérdezhetek én valamit?

Rögtön felemeli a fejét. Mosolyogva jelzi, hogy igen.

- Még az üzenethez kapcsolódva... Volt egy „F” betű a végére biggyesztve, ami gondolom egy nevet jelent, főleg, hogy kötőjellel volt elválasztva a tárgytól. Csak nem Finnick Odair? – Hallottam már pár dolgot arról a fickóról, de legfőképp olyat, hogy ő volt a viadalok során az egyik legfiatalabb győztes, és hogy a fővárosban minden nő imádja. És mivel Negyedik körzetbeli, lehet, hogy Sophie mentora. A Nyitóünnepségen nem nagyon keresgéltem a szememmel, hiszen nem volt okom rá. De most a válaszból hamarosan úgyis kiderül.

- Honnan veszed? – vigyorogva, és az egyik szemöldökét felvonva kérdezi.

- Mindenki hall dolgokat. – Kacsintok egyet.

- Amúgy igen, ő az – felnevetve válaszolja. Kérdőn ránézek. – Nagyon jó mentor. Mármint úgy értem, hogy rengeteget segített nekem a viadal kezdetéig, és irtó jó fej. Mellesleg – közelebb hív magához – annyira dögös és szexi – súgja a fülembe. Elnevetjük magukat. – Az a bronzbarna bőre, zöld szemeiből áradó magabiztosság, és az a cuki szőkésbarna haja! De komolyra fordítva a szót, tényleg sokat köszönhetek neki, mindig meghallgatott, és őt ismerve ezeket a mondatokat hallva büszkének tekinti magát, és mindenkinek azzal dicsekszik, milyen fantasztikus. – Újra nevetésbe tör ki. Én most csak mosolyogni tudok.

Katniss és Peeta is szerintem jó mentorok, tanácsokat adtak, melyeket felhasználva könnyebben boldogulunk, boldogultunk a kiképzésen. Ha bármi problémám volt, Katniss mellettem állt, a lelki bajaimmal kapcsolatban is segíteni próbált. Akárhányszor visszagondolok arra az estére, mikor a szobámban kiöntöttem neki minden bajomat... Még mindig fogalmam sincs, hogyan hálálhatnám meg neki.

- A te mentorod milyen? – kérdezi Sophie egy kis idő elteltével. – Róla is hallani dolgokat.

- Remek. Bővebben kifejtve ő is sokat segített, lelkileg. Tudod, miután Julieték először kigúnyoltak, kicsit összetörtem. De ő felépített. – Egy szoros öleléssel magához von, és ahogy Katnissre gondolok, eszembe jutnak azok, akik kintről figyelik az eseményeket. Katniss. Peeta. Celia. Effie. És a családom. A családom. Apa, Jenna és Jason. Mennyire velük szeretnék már lenni! Nem tudom, meddig bírom nélkülük... – Amúgy hány napja vagyunk itt?

Most ő merül bele a gondolataiba. – Húha, ez egy fantasztikus kérdés. De szerintem olyan hét-nyolc. Miért?

- Máris ennyi idő eltelt? – csodálkozok. Csak úgy repülnek a napok.– Ja, csak el kezdtem ezen gondolkozni.

- Igen, úgy tűnik – feleli. – Akkor oké.

Pár percig kínos csönd. Mit mondjak neki? Annyi mindenről beszéltünk az elmúlt napokban, legfőképp most az elmúlt órákban, hogy hirtelen semmi érdekfeszítő nem jut eszembe. Semmi gond, kitalálok valamit. Valamit. És hamar sikerül is.

- Sophie – bukkan ki belőlem.

- Hm?

- Nem gondolod, hogy valamikor teljesíteni kéne az üzenetet a mentorodtól? – kérdezem tőle.

- De, igazad van – feleli kissé szomorkásan.

- Nem csináljuk most? – izgatottabban beszélek. – Úgyis van még időnk, amíg Deanék nem érnek vissza.

- Felőlem – Halványan mosolyog. Látni rajta, hogy fáradt. Pedig a napnak a fele körülbelül még hátravan.

- Minden rendben? – kérdezem tőle aggódóan, amit nem tud mire vélni.

- Persze, miért? Csak elfáradtam a sok beszélgetésbe és nevetésbe, de minden oké – feleli könnyedén.

Bele sem gondoltam. Bele sem gondoltam, hogy neki néha már a beszéd is nehezére eshet. Aludnia kéne.

- Nem szeretnél inkább pihenni?

- Nem – vágja rá. – Csapjunk bele a lecsóba!

Mosolyog. Őszintén mosolyog.

- Na, akkor hol is kezdjem... – eltanakodik. – Anya, Apa. Köszönök nektek mindent. Köszönöm, amiért adtatok nekem esélyt, hogy élhessek. Köszönöm nektek, hogy mindig foglalkoztatok velem, és köszönöm nektek, hogy sosem hagytatok magamra, és hogy mindig mellettem álltatok. Köszönöm, hogy megtanítottatok járni, beszélni, köszönöm, hogy iskolába járattatok, köszönöm, hogy lehetőséget kaptam, hogy az értelmi szintem elérje az alapműveltséget. Köszönöm, hogy általatok megtanulhattam írni, olvasni, köszönöm, hogy mindig oly kedvesek voltatok velem. Természetesen, mikor rosszcsontságot csináltam, kiakadtatok rám, és a szobafogságra ítéltetek, de visszaemlékezve azokra a napokra csak mosolyogni tudok, hiszen azzal csakis jót akartatok nekem. Mindig a jó szándék vezérelt titeket, és ó, nálatok jobb szülőket nem is kívánhattam volna! Köszönöm a fantasztikus családi estéket, mikor játszottunk, szórakoztunk, és hogy akkor bármit elmondhattam nektek az alap dolgoktól a kínosig. Köszönöm a sok jó tanácsot, amivel csak tapasztalatokat nyerhettem. Köszönöm, hogy az életetek része lehettem, és remélem ti is ugyanannyira örültetek nekem és szerettetek engem, mint én titeket. Sőt, az nem is lehetséges, mert én titeket tízezerszer jobban szeretlek, mint bárki mást! Köszönöm, hogy bearanyoztátok a perceimet, napjaimat, éveimet. Köszönöm... Mindent köszönök! – Egy sós könnycsepp kandikál ki Sophie szeméből, ami lassan végigjárva az arcát a pólójára pottyan, majd bele is ivódik oda. – Vacak... Édes, aranyos, imádnivaló kiskutyám! Mikor négy éve megkaptalak, sosem gondoltam volna, hogy a legjobb barátomnak tekinthetlek majd. De így lett, és nem bánom meg azt a pillanatot, mikor engedtem, hogy először az ölembe ugorj. Életem egyik legszebb pillanata volt! Na és azok, mikor nyüszítettél, csak mert nem akartad, hogy suliba menjek, és mikor hazaértem, a farkadat csóválva és toporzékolva ugattál az ajtóban, majd mikor beléptem a házba nyomban rám vetetted magad... Fizetnék érte, csakhogy újra átélhessem. Boldogságot csempésztél az életembe, a veled töltött órák mind örömöt váltottak ki belőlem, és sosem fogok semmit sem elfelejteni azok közül, amit veled éltem át. Jaj, mikor sokszor kiszöktünk a házból, feltérképeztük a körzetet, a tengerben úsztunk, majd a száraz forró homokban futkorásztunk, felülmúlhatatlanok... Szeretlek. Nagyon szeretlek, és bízom benne, hogy egyszer még találkozunk... Mint ahogy az összes szeretteimmel – Sophie hangos zokogásba tör ki. A látványán nekem is sírnom kell, amit nem fojtok vissza. Kiengedem magamból. – Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni! Myra, kérlek, segíts rajtam! – kérlel, mire fogalmam sincs, mit válaszolhatnék. Én sem akarom őt elveszíteni, de nem tudom megakadályozni. Kivéve, ha... Nem, képtelenség. Egy-két napon belül nem fog meghalni nem is tudom, 8-10 ember, beleértve engem és Deant. Bár lehet, nem élem meg a holnapot, hiszen itt nem tudni, mikor mi történik az emberrel, viszont az a része, hogy a többiek is meghalhatnak... Lehetetlen.

 - Én... én őszintén sajnálom, de tényleg – a sírástól rázkódva mondom neki.

Közelebb hajolok hozzá, hogy amennyire lehet, átölelhessem, és csak akkor húzódok el tőle, mikor egy ágyú hangos dörrenése hallatszik.

- Ugye nem? – egyszerre kérdezzük a másiktól ijedt tekintettel.

- Dean?

- Mark? – ismét egyszerre kérdezzük.

Nem tudom, viszont úgy érzem, egy darabig nem is akarom tudni.

36. fejezet

Üdv Mindenkinek! Ez a fejezet időzítettről jön, mert félek, hogy nem lenne időm a sok tanulás mellett kitenni, igen, egy halom házi feladatot kaptam, amik a holnapi nap folyamán szeretettel várnak... Titeket is elhalmoznak? Ráadásul jövőhét szombaton is iskola... Kitartást mindenkinek! Nem tudom, hogy hallottátok-e Arshad legújabb számát, amit a Kiválasztotthoz írt, szerintem valami fantasztikus, be is linkelem nektek, hogy le ne maradjatok róla. És azzal, hogy meghallgattam ezt a dalt, teljesen olyan érzésem volt, mint tavaly ezekben a hónapokban, hiszen akkor nagyban vártuk a Futótüzet, illetve most van körülbelül egy éve, hogy elkezdtem A mi időnket írni... Mit ne mondjak, gyorsan elrepült az idő, viszont annyi mindent köszönhetek neki! Szeretném még megköszönni, hogy az elmúlt két hét folyamán gyarapodott a rendszeres olvasók száma, köszöntök mindenkit! Jó olvasást kívánok nektek, és ne felejtsétek el kifejteni a véleményeiteket! <3

"If we burn, you burn with us..."

Mi ez? – kérdezem Deantől értetlen tekintettel. Valószínűleg Sophie-nak küldték. Viszont ha nem bontjuk ki, sosem tudjuk meg.

Dean rám néz, mikor hozzáér a kis dobozhoz, én pedig bólogatok, miszerint nyugodtan nyissa ki.

Remegő kezekkel nyúl hozzá, azonban addig gyorsan odarohanok Sophie-hoz értesíteni a fejleményekről. Elaludt.

- Sophie! Sophie, ébredj! – rázogatom meg óvatosan. – Kelj fel, kérlek! – folytatom.

Mikor a szemhéja mögül kibukkan a barna írisze, megbizonyosodom róla, hogy még él.

- Mi van? – motyogja az orra alatt fáradt hangon.

- Kaptál valamit, vannak támogatóid, így túlélheted! Dean most nézi meg, mit rejt a csomag, mindjárt idehozom, ne menj sehova! – darálom le. Visszasietek a barátomhoz, akinek a kezében már ott is van a csoda. Elolvasom az üzenetet.

Segít neki egy darabig küzdeni, de nem fog meggyógyulni. Egy kis haladék számára, hogy elintézhesse a dolgait, és hogy méltón elbúcsúzhasson. - F.

Tehát esélytelen, hogy felépüljön. Egy könnycsepp bukik ki a szememből, ami egyben a szomorúság miatt van, hiszen hamarosan elveszíti az életét, és egyben az öröm miatt, amiért lesz ideje elbúcsúzni az emberektől, és lehet még talán pár napom vele.

Deanre tekintek. Ő is engem néz, majd némán átkarolja a vállamat, én pedig a fejemet az ő vállára hajtom.

Így guggolunk pár percig, majd megszólalok:

- El kell mondanunk neki.

- Ahogy mondod. Menjünk.

Elindulunk feléje. Dean viszi a kezében a gyógyszert, ami biztosan valami folyadék, mert hosszúkás, vékony alakú sötét, kissé átlátszó üvegcsében lötyög valami.

- Sophie... – kezdi Dean. – Az a helyzet, hogy ahogy Myra már elújságolta neked, kaptál valamit. – Megakad. Nem tudja, hogyan árulja el neki a közeljövőjét.  – Ha ezt megiszod, lesz még pluszba egy-két napod, de ha nem, akkor lassan itt a vége. Igazából a kezedbe adjuk a döntést, hiszen ez rólad szól, és neked kell választanod, hiszen te tudod, melyik lenne jobb magadnak.
Csend. Sophie erősen gondolkozik.

- Az igazság akkor az, hogy mindenképpen meghalok, csak ez az izé ad nekem egy kis időt – tanakodik hangosan.

Ha én lennék a helyében, fogalmam sincs, hogyan döntenék. A halál elől nem térhetnék ki, mindenképpen utolérne, és így is-úgyis ugyanott végezném. Jobb lenne előbb szembesülni a dolgokkal, vagy halasztani az utolsó pillanatig? Pár napja gondolkoztam a sorsomon. Pontosabban, hogy ha meghalok, akkor meghalok, és hogy legalább tudni fogom, nincs több tennivalóm a Földön, vár rám egy új élet odaát.  Akkor emellett foglaltam helyet, viszont erre a pillanatra megváltozott a véleményem. Akkor nem láttam magam előtt az egészet, most viszont igen, hiszen itt egy példa szó szerint az orrom előtt.

Meginnám a löttyöt. Határozottan meginnám, mert legalább élvezném azokat a napokat, mert olyan emberek vennének körül, akiket szeretek, és akik megérdemlik, hogy a maguk módján búcsúzzanak el tőlem. Ezt választanám. Határozottan ezt választanám. Megérdemlik a szeretteim, és én is, hogy méltón távozzak el. De hogy Sophie mit fog választani, arról dunsztom sincs.

- Szeretlek titeket, és minél több időt szeretnék veletek tölteni. Viszont ha ezt megiszom, lenne egy kérésem hozzátok. Keressétek meg nekem Markot. El akarom neki mondani, mit érzek vele kapcsolatban, mert tudnia kell, és az életemben egyszer el szeretném mondani egy fiúnak, hogy szeretem. Otthon félénk voltam elárulni a kiszemeltnek, viszont mára már megbátorodtam, és megtanultam, hogy kockáztassak, mert ha nem teszem, sosem fogom megtudni, miről maradtam volna le. Tehát ennyi lenne. Oké így nektek? – kérdezi a végén.

Deannel egymásra nézünk. Mégis hogyan találnánk meg? Ki tudja, hol van, lehet, hogy az aréna túlsó végén, ahova lehetetlenség időben eljutni. Nagyot lélegzek. Ideje lenne megszólalni.

- Oké. Megkeressük.

Dean bólint, majd Sophie is. Látom, hogy Dean a kezében összegyűri az üzenetet. Ezt nem értem. Mindegy, majd máskor kérdőre vonom.

Sophie-nak odaadjuk a gyógyszert. Beleszagol, majd keserű fintort jelenít meg az arcán.

- Fúj, ha a szaga ilyen, milyen lehet az íze? – kérdezi. A barátnőmet nézve nekem is grimaszolnom kell, pedig a gyógyszer szaga el sem éri az orromat.

Sophie két mély lélegzetet vesz – amennyire tud –, s lehajtja a torkán a folyadékot. Szinte öklendezni kezd, amin nem csodálkozok, ráadásul még köhécsel. Nem baj, legalább túl van rajta.

- Örülök, hogy így döntöttél – mondom neki, majd megszorítom a kézfejét. Válaszul az enyém köré fonja az övét és erősen megszorítja. Barátság örökre.

Egy pillanatra elkezdek szédülni, amit a többiek figyelemmel kísérnek. Dean egyből megfog, majd mikor újra tisztán és egyenesen látom a világot, elém teszik a vizet, amit nemrég hoztam.

- Inkább valami ennivalót – mukkanok meg. – Tudod, reggel vadászni akartunk, csak nem jött össze. Azóta sok minden történt, nem volt időnk kaját szerezni, úgyhogy ha úgy nézzük, tegnap délután óta nem ettem egy falatot sem. Ugye szereztetek élelmet? – kérdezem a végén.

- Persze. Mindjárt hozom – feleli Dean, miközben már rohan is a táplálékért. Mindig segít mindenkin, bármelyik percben lehet tőle kérni bármit; ő megteszi. Ezért is szeretem őt annyira. – Tessék – nyújtja felém a sült húst.

Kicsípek belőle egy nagyobb darabot, majd ahogy lenyelem, rögtön kérem a többit. Képes lennék egy egész hadseregnyi mókust megenni. Talán még kettővel sem túloznék.

Miután jóllakok – a maga módján –, eltervezzük, hogy alszunk. Dean vállalja az őrködést, sőt, mikor csak a szót akartam kiejteni a számon, már be is előzött, merthogy mi pihenjünk, ránk fér. Hiába magyaráztam neki, hogy neki is ugyanúgy nehéz napja volt, mint nekem – gondolok itt a támadásra, amit nehezen visel –, elmennek a füle mellett ezek a szavak. Ritkán szokott makacs lenni, de olyankor tényleg az, és az embernek semmi esélye sincs végig mondania a mondandóját.

Úgy alszom az éjjel, mint a bunda, még a Himnuszra sem kelek fel. Mondjuk, semmi újdonság nem várt volna, hiszen ott voltam, mikor meghalt az egyik kiválasztott. Név szerint Juliet. Tulajdonság szerint a világ egyik legbeképzeltebb Hivatásosa. A lány, akinek a halála örökre a mi lelkünkön szárad, a lány, akit gyűlöltem, amiért okvetlenül rosszul bánt velem. Azonban e szerint nem különbözünk egymástól.

Viszont baj, ha semmi megbánást nem érzek a tettünkön? Általában mindig magam alatt vagyok, ha egy embertársam haláláról értesülök, még akkor is, ha nem is ismertem, de csakis azért, mert tudom milyen érzés elveszíteni számodra olyan személyt, aki mindennél fontosabb volt. Akárhányszor visszagondolok anyára... Eszembe jutnak a szép emlékek, s egyben az is, mikor a halálos ágyán feküdt. Nem tudtuk megmenteni. Nem menthettük meg. Semmi esélyünk nem volt rá... Sírni tudnék.

Reggel magamtól ébredek, és azt veszem észre, hogy Dean lehunyott szemekkel fekszik a mellettünk lévő fa tövében. Még hogy kézben tart mindent! Aprón felnevetek. De egyáltalán nem haragszom rá, hiszen ahogy már említettem, mindannyian nehéz napon vagyunk túl.

Felébresztek sorjában mindenkit, kezdve Deannel. Mikor felpattannak a szemei, látni rajta, hogy meg van ijedve, de rögtön el kezd sajnálkozni, amiért elaludt.

Sophie ébresztésekor egyből az egészségi állapota felől kérdezősködök, de azt válaszolja, hogy jól van, kicsit jobban is, mint előző nap, és hogy reméli több ideig fog hatni a gyógyszer. Annak én is örülnék.

Amíg Sophie noszogatásra elfogyaszt reggelire egy kis gyümölcsöt, Dean odébb vonszol.

- Mi történt? – kérdezem.

- Valamelyikünknek ma, tudod, el kell indulnia Markért. Ez volt Sophie kérése, és muszáj megtennünk neki, hadd legyen boldog, megérdemli.

Mark. Róla hirtelen el is feledkeztem. Én nem szívesen engedem el Deant, nagy valószínűséggel ő sem engem, viszont ketten nem mehetünk el, valakinek vigyáznia kell a szövetségesünkre. Viszont már előre tudom, melyikünk fogja az utat megtenni.

-  Én megyek. Gyorsabb vagyok, és ha még messzebb is van, két nap alatt visszafordulok vele. Ennyivel tartozom neki. Tegnap, ha nem váltunk volna szét, ha nem ragaszkodtam volna annyira melletted, most nem lenne ez a problémánk. Megteszem. – Én is ugyanúgy ragaszkodtam hozzá, teljesen el voltam varázsolva, amiért vele lehettem végre. Ezt nem így kéne eldöntenünk.

- Várj – szólalok meg. – Én nem akarom, hogy elmenj, bármi bajod történhet. Nem akarlak elveszíteni – szinte már majdnem sírok. De ezzel csak Sophie-nak tennék rosszat. Ő nem ezt érdemli. Így hát összeszedem magam. –  Úgy értem, persze, valamelyikünknek meg kell keresnie a fiút, de csak azt akarom mondani, hogy vigyázz magadra, és hogy nem szeretném az arcodat az égbolton a Himnusszal egyetemben megpillantani. Rengeteget jelentesz számomra, kérlek, nagyon vigyázz mindennel, ha valami furcsát észlelsz a közeledben, ne kockáztass. Ígérd meg – fejezem be mélyen a szemébe nézve. Bólogat.

- Vigyázok, sietek, sikerrel járok. Elhozom neki őt. Bármennyire is idegesíteni fog az úton. – Ha visszaemlékezek Dean pufogásaira nemrégiben, önkéntelenül nevetnem kell. Mennyit panaszkodott Mark miatt.

Az arcomat a két kezei közé zárja, és csókot nyom a homlokomra. Mindvégig behunyom a szemem.

Ezután visszamegyünk a barátnőmhöz, és elmondjuk neki, hogy mi hogyan lesz. Dean megy el, addig én vele maradok és elmulatjuk az időt, megpróbálok nem rontani a kedvén.

Sophie továbbra is csak heverészik, szegény folyamatosan panaszkodik, mennyire kényelmetlen neki, de nem tudunk mit tenni, inkább nem mozdítjuk meg, a végén nagyobb kárt tennénk benne.

Mielőtt Dean elindulna, a kezébe nyomom az egyik kést. – Elővigyázatosságból – mondom. Tétovázva emeli el a kezemből, de aztán a nadrágzsebébe dugja. Remélem nem bánja meg a döntését.

Pár perc múlva csak állok, és nézem, ahogy eltűnik a bokrok és a szorosan elhelyezkedő fák között. Viszont akarom látni. És fogom is. Bízok benne, meg tudja tenni, végre tudja hajtani a feladatot. Képes rá. Én tudom. Értem már rengeteg mindent megcsinált, a hülyeségektől kezdve a holt komoly dolgokig. Neki ez fontos, mindig is más érzéseit sorolta az övé elé. Boldog, ha örömet szerezhet másnak. Jószívű. Nagyon jószívű. Megérdemli az életet, hiszen nélküle többen elvesznének. Köztük én és Sophie is.

Idétlen viccekkel igyekszem szórakoztatni a barátnőmet, amin ő természetesen nevet, viszont én csak kívülről tudom megtenni azt, amit ő. Belülről szétmardos az aggódás és a félelem. A félelem, hogy nem láthatom többé a körzettársamat. A szerelmemet.

35. fejezet

Drágák! Oké, újra kezdődik a mentegetőzés, azonban mivel tényleg sokkal jobban igyekszem a sulival, mint tavaly, vagy az azelőtti években, rengeteg időmet elveszi a tanulás, s se írni, se fordítani nincs időm, bár, múlthét hétvégén befejeztem a 39. fejezetet! 2 hónap után... És tervezem a maradékot is megírni, csak egyelőre se ötletem, és mint mondtam se időm, viszont nem szeretnék Nektek csalódást okozni, így tűzön-vízen keresztül is, de akkor is megírom! Itt lenne a következő, amit nagy meglepésre anno sokáig írtam, de ez most kicsit hosszabb lett, úgyhogy remélem tetszeni fog! Jó olvasást kívánok, és köszönöm, hogy vannak, akik hosszabb kihagyások után is itt maradtak! <3

- Nem! – ordítom a levegőbe. – Nem! Ez nem lehet igaz, csak álmodom! –  Szinte már bőgök. Nem halhat meg, túl kell élnie, nem győzheti le őt egy Juliet által kreált vágás. Egyszerűen nem! Nem veszíthetem el az egyetlen barátnőmet...

-Myra, nyugodj meg, nem lesz semmi baj! – próbál nyugtatni, de nem sikerül, érzem belülről, ahogyan a szívem lassan apró darabokra kezd hullni. Apró darabokra, melyek Sophie miatt esnek szét. Sophie halálos sérülése miatt.

- Képtelen vagyok, te is látod magadon, hogy nem fogod sokáig bírni, én pedig nem akarlak elveszíteni, kérlek, ne menj el! – Zokogva a földre esek, és a kezemet a fejemre tapasztom. Folyamatosan csak ezt az egy szót ismételgetem magamban: nem! Nem...

Dean felsegít a földről, s a szoros ölelésével próbál segíteni rajtam, de a gondolataim nem tudnak a rosszról a jóra terelődni, mivel haldoklik. És mindenki tudja, hogy a haldoklásnak mi a vége.

- Maradj nyugodt, nincsen semmi baj – hallom Dean hangját közvetlen a fülem mellett. A testem rázkódik a sírástól, egyfolytában szipogok, és a könnyeim csak azért sem apadnak el. Belegondolok, hogy talán soha nem is fognak.

Sok idő kell, mire lehiggadok, és igyekszek ép ésszel megoldást keresni a problémára. Töröm a fejem, szó szerint a fejemet kocogtatom, mintha így eszembe jutna bármi. Gondolkozok, gondolkozok, és a végén sikerül előállnom valamivel.

- Támogatók – szólalok meg hirtelen. Mindketten egyszerre felém kapják a fejüket. – A támogatók küldhetnek valami gyógyszert, kenőcsőt, italt, bármit! Sophie – szünetet iktatok be –, vannak támogatóid?

Lehet rajta látni, hogy kifogtam vele ezzel a kérdéssel. Fogalma sincs róla. Bárcsak tudnánk!

Az egyik fa tövébe kászálódik Dean segítségével, majd onnan válaszolja:

- Nem akarlak elkeseríteni, de ha lennének, akkor már korábban megajándékoztak volna minket valamivel. Példaként pléddel, vízzel, vagy esetleg fegyverrel – feleli őszintén. Igaza van – sajnos.

- Kell megoldásnak lennie – csattanok fel. – Mindig kell.

- Myra, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem minden seb gyógyítható... – mondja Sophie elhalkuló hangon. Ez így igazságtalan.

- Egyáltalán mikor történt? És hogyan támadt rád Juliet? – kérdezi váratlanul Dean. Csoda, hogy megszólalt, eddig csak csendben hallgatta a párbeszédünket.

- Hát, ugye elindultam vizet szerezni. Egy ideje már sétáltam, mikor bokor zörrenésére lettem figyelmes. Megdermedtem, de mikor befejeződött, továbbsétáltam. És akkor a hátam mögül egy szemvillanás alatt előugrott a lány, majd próbált leszúrni, de ellenálltam. Amikor az első hatalmas ordítás szakadt ki belőlem... Na akkor vágott meg. – Látni rajta, hogy már beszélni is egyre nehezebben esik neki, de nem áll meg, folytatja tovább levegőt fújtatva. Megállítom.

- Hé! Majd később befejezed, pihenned kéne. – Bólogat. – Hozok valahonnan vizet. Nagy szükség van rá – mondom mély levegővétellel. Úgy szintén bólogat. Vagyis bólogatnak.

- Vigyázok addig rá. Légy óvatos! Ne állj le idegennel beszélgetni – heccelődik a barátom, s egy mosolyt kezdek fellelni ajkain. Önkéntelenül vigyorgok.

- Eszem ágában sincs – felelem a játékot folytatva, de aztán gyorsan komolyabb arckifejezésre váltunk. – Sietek – fejezem be gyors léptekkel.

Tényleg futólépésben kutakodok víz után, nem akarok kifogyni az időből. Ezek az percek, órák között rengeteg időm jut a gondolkodásra. Sophie nagyon ügyes, kell lennie olyan embernek a Kapitóliumban, aki szerint győzhetne. Vagy már ők is reménytelennek látják a helyzetet?

A könnyeim kicsordulnak, azonban nem fojtom vissza őket. Ki kell sírnom magam addig, amíg a szövetségeseimmel nem leszek újra. Nem az én pátyolgatásomra van szükség, hanem Sophie-éra.

Egyfolytában körültekingetek magam körül, de nem találok egyetlen egy pici forrást sem. Francba! Pedig valahol biztos van egy, nincs olyan, hogy csakis a világ végén lelhető fel. Egyre jobban nyűgösebb és idegesebb leszek.

Most már futok, így próbálom levezetni a feszültséget; több-kevesebb sikerrel.

A hisztit újabb összerogyás és sírás fejezi be. Nem bírom. Nem bírom! Otthon akarok lenni apa és a testvéreim mellett, a szobámban, ahol a könyvek világába menekülhetek, a réten, ahol megfeledkezhetek mindenről, egyszerűen otthon, a Tizenkettedik körzetben. És nem itt, ahol sorra halnak meg mellettem az emberek, ahol lehet túl sem élem, ahol csak szenvedés, kín és szomorúság vesz körül. Hogy mikor mosolyogtam itt bent? Akkor, mikor Sophie egészséges volt, viccelődött, akkor, mikor Deant megláttam, és akkor, mikor a karjaiba borultam. Mikor az egész csapat együtt volt, mint egy kis család. Azok a percek, órák, napok hiányoznak, de nagyon.

Rendbe szedem magam, felállok, megigazítom a pólómat, és határozott léptekkel, a könnyeimet letörölve elindulok. Sietnem kell, Sophie miatt, hiszen ki tudja, mennyi ideje van hátra.

Megyek, amerre a lábam tart, és arra próbálok rájönni, hogy hol lehetek. Szuper. Ugye nem tévedtem el? Már csak az hiányozna. A korgó gyomrom is noszogat, hogy keressem a kiutat a számomra labirintusnak tűnő erdőből, na meg arra, hogy ha az sikerül, keressem már meg azt a fránya vizet. De ha belegondolok, mikor Markékkal voltam, rengeteg időbe telt, míg meg nem találtam azt a kis tavat. Ennyire kicseszni velünk, de komolyan!

- Hékás! Ez most komoly? – töröm meg a természet hangját a levegőbe beszélve. Azt hiszem, a Játékmestereknek címezem. – Nyugodtan adhatnátok valami jelet, hogy hova menjek. Oké, tudom, nektek az a célotok, hogy idebent elfogyjunk, aztán egy gyereket megkoronázzátok, amiért győzött, de ez akkor is szörnyű. Nagyon szörnyű. Tudom, mindenki úgy gondolja, hogy esélyem sincs túlélni, de én mégis bízok és remélek, ez tart életben. Szeretnék hazamenni. Kérlek benneteket – mély levegőt veszek –, segítsetek. Csak egy kis útbaigazítást kérek, ennyi lenne az egész. Utána boldogulnék, kedvetekre küzdenék, mindössze ilyen kis kéréssel fordulok hozzátok. Adjatok nekem esélyt. Minden ember megérdemli az esélyt.

Néma csend a mondandóm után. Az összes madár abbahagyta a csiripelést, szinte a saját lélegzetvételem tölti be az egész arénát. Várok, türelmesen várok a reakciójukra.

Mikor már feladnám az egészet és elindulnék jobbra, az egyik madár hirtelen felszáll az egyik magasan lévő ágról, és a velem ellenkező irányba csapkod a szárnyaival. Ez talán egy jel? Egy jel, hogy forduljak vissza? Meghallottak. Meghallottak, és most segítenek nekem. Nem, miért segítenének? Viszont mi van, ha mégis? Hiszen nem kizárt, ki tudja, lehet sajnálkozásból „nesze neked menj arra” gondolattal megajándékoznak. Hamar úgy döntök, hogy veszteni valóm nincsen azzal, ha követem a kis állatot, így hát sietek utána. Szinte már futok, és mikor már nem látom magam előtt, elbizonytalanodok. Nem tudom, mitévő legyek. Talán becsapnak. A gondolataim össze-vissza cikáznak, és képtelen vagyok normálisan gondolkodni. A kezemmel hátrasimítom a hajamat, megtörlöm az arcomat, és behunyom a szemem. Hallgass a megérzéseidre! – suttogja bennem egy hang. A megérzéseim. A megérzéseim. Hallgatok rá.

Tovább megyek, amerre a madár repült. Úgy érzem, ez lesz a megfelelő irány.

Óráknak tűnő ideig gyalogolok, a lábaim zsibbadnak, szerintem nem úszom meg vízhólyagok nélkül. Mondjuk, már így is biztosan tele van velük a lábfejem, de azért nem hiányozna pluszba pár.

Ki vagyok száradva, nyálam sincs, cserepes a szám, és ott tartok, hogy rögtön el tudnék ájulni. Hiszen ha nem jut elég folyadék a szervezetünkbe, ráadásul, ha egész nap a napon vagyunk, akkor könnyen elájulhatunk. Nem, nem akarok elájulni, úgyhogy még egy dolog felkerül a képzeletbeli listámra, ami a sietésre késztet.

Próbálok szebbnél szebb dolgokra gondolni, amikkel igyekszem elterelni a figyelmemet a fájdalmaimról. Hm. Madarak, virágok. Szeretem, mikor a madarak szabadra engedik a torkukat, s dallamos hangok hagyják el azt. A virágok választékos színskálája is gyönyörű, főleg, ha vegyesen terülnek el a végtelennek tűnő földeken. Akkor ott vannak a könyvek. A kedvenc könyveim, amelyekbe nap, mint nap belelapozgattam otthon, mindig elolvastam belőlük egy-egy sort, vagy esetleg egy egész bekezdést. Egyből mosolyra késztettek. Aztán Dean. Dean, aki mellett önmagamat adhatom, sosem nevet ki – kivéve, ha olyan dolgot csinálok –, nem érdekli a hibáim, és úgy szeret, ahogy vagyok. És én is ugyanúgy szeretem őt.

Annyira elkalandozok, hogy mikor a járásomra figyelek, nehogy elbotoljak valamiben, már késő lesz, és egy hatalmasat taknyolok arccal a földnek. Nem hiányzott. Nagyon nem.
Óvatosan felkelek, és mintha mi sem történt volna, tovább megyek.

Szokáshoz híven sétálok, sétálok, és mikor meglátom a tavat, tétovázás nélkül rohanok bele, de azért nem teljesen, nem akarok elmerülni, különben megfulladnék. Csak a hasam tetejéig engedem meg a víznek, hogy uralkodjon felettem. Nagyot lélegzek, majd elnevetem magam. Milyen régen éreztem magamon ilyen hideget! Hihetetlen. Kilépkedek a partra, megfogom mind a két üveget, és egyszerre a vízbe merítem őket. Az égbe emelem őket, és a leöntöm magam velük. A kezemmel csak úgy lapátolom a folyadékot a számba, és mikor úgy érzem, több nem fér belém, teletöltöm a palackokat, és elindulok kifelé. A nadrágomról leszedem a lábszári részét, majd az egyik zsebembe dugom a ruhát, ezután meg már rohanok is vissza a barátaimhoz. Nagyon messze lehetek tőlük, de nem adom fel, mert ha nem tartok pihenőt előbb odaérek hozzájuk, és akkor majd nyugodtan fújtathatom magam.

A víz úgyis testileg-lelkileg felfrissített, így hát több erőm van, mint volt. Ha aludnom kellene se tudnék most aludni, annyira jó kedvem van, hiszen segíthetek egy nagyon rendes és csodálatos lánynak, Sophie-nak. Már kezdek beletörődni, hogy megmenteni nem fogom tudni és az ellen nem tehetek semmit, s valamennyire még mindig szomorú vagyok, de legalább adhatok neki egy kis időt. Időt arra, hogy együtt legyünk, kihasználjuk az utolsó perceket, napokat, és hogy elbúcsúzhassunk egymástól. Nem akarok tőle elbúcsúzni. Nem ezt érdemelte, ahogy egyikünk sem. Senki sem, még a rossz emberek sem, mert a szívük legmélyén ott lapul a jóság és a szeretet, és tudnak magukon változtatni. Csak akarni kell.

Egy könnycsepp buggyan ki a szememből, de hamar letörlöm. Erős vagyok. Amúgy is, annyit sírhattam az elmúlt napokban, mint amennyit az előző két évben biztos nem. Oké, sokszor a mélybe zuhantam, de a családom és a barátom kihúzott onnan. Ahogy most is.

Gyorsan eltelik az idő, és már a Nap is nyugovóra tér, mikor visszaérek a többiekhez. A szövetségeseim az egyik fa tövében heverésznek. Sophie feje az egyik jobban kibújó gyökéren pihen, míg a teste el van ernyedve, de a keze még mindig a sebesülésén helyezkedik el. Dean a hátával a fa törzsének ül, és mikor észrevesz, látom, hogy megböki Sophie vállát, aki rögtön felém kapja a fejét. Egy pillanatig tétlenkedek, majd futok oda hozzájuk. A műanyag kis üvegnek egyből tekerem le a kupakját, és a barátnőm fejét kicsit megemelve a szájához emelem. Óvatosan megitatom, amit halkan megköszön.

- Tudod, hogy nincs mit – válaszolok, miközben gyöngéden megölelem. Mintha egy porcelánbabát tartanék a karjaimban.

- Aggódtunk érted, hol voltál? – kérdezi Dean, ahogy mögém settenkedik és átkarol. Lehunyom a szemem, majd csak egy kis idő múlva nyitom ki újra.

- Próbáltam sietni, csak olyan messze volt víz, aztán közben el is tévedtem, sajnálom, hogy eddig tartott – magyarázkodok. A kis „akciómról” nem szólok semmit.

- Hogy vagy? – kérdezem Sophie-tól, mert látni rajta, mennyire legyengült a távollétem alatt. Tudni akarom egyáltalán a választ? Szembesíteni akarom magam azzal, hogy azt mondja: nem, nagyon nem? Egyértelműen igen, hiszen ez alap dolog, hogy érdeklődök a jólléte felől.

- A helyzethez képest? – kérdezi vissza.

- Igen – felelem.

- Akkor igen – válaszolja. Szerencse.

- Rendbe jössz – mondom, majd újra magamhoz húzom. Sosem akarom elengedni.

A szemem sarkából látom, hogy Dean odébb ballag és leül a fűre. A lábát törökülésbe helyezi, és a fejét lehajtja. Úgy tűnik, ő sincs valami jól.

Sophie-ra nézek, aki csak annyit mond, hogy menjek oda hozzá nyugodtan, ő meg lesz. Aprón bólogatok, aztán követem az utasításait.

Leülök Dean mellé én is törökülésben. Oldalról rápillantok, de ő most már a tájat fürkészi.

- Minden oké? – teszem fel a kérdést félénken.

Rám néz, majd oldalra húzza a száját. – Őszintén? Nem – feleli.

- Mi a baj? – aggódóan kérdezek vissza.

Csak pár másodperc múlva válaszol, miután egy mély lélegzetet vesz. – Úgyis tudod. Öltem. Embert öltem. – Tényleg. Ez még eszembe sem jutott, hogy ez lehet a gondja. Bepiszkította a kezét, és sosem fogja magának megbocsátani, ismerem őt ennyire, hogy tudjam. Bűnbánata van, ami nem fog egyhamar felszívódni benne, s bizonyos időkig biztos nem láthatunk majd mosolyt az arcán.

- Sajnálom. – Ennyit tudok kinyögni, pedig tudom, többre van szüksége. Viszont inkább a szám helyett a testem beszél, és szorosan megölelem. Talán ez jobban is esik neki.

- Én nem akartam. De a helyzet ezt kívánta, nem tudtam mást tenni, különben elveszítettelek volna és azt meg pláne nem akartam. Ugye nem haragszol rám azért, amit tettem? – szomorúan darálja. De miért is haragudnék rá? Mindenki követ el hibákat, csak vannak, akik súlyosabbakat. De ez nem tartozik egyik kategóriába sem, hiszen a szeretet néha olyan dologra késztet minket, amit muszáj megtennünk. És ő megtette értem.

- Egyáltalán nem – felelem halkan. – Szeretlek – folytatom –, és mindig is szeretni foglak.

Dean tétovázás nélkül megcsókol, én pedig engedem magam belemélyülni. Viszont nem tart sokáig, mert egy kis ajándék pottyan az ölünkbe. Deanre nézek, ő is rám, majd egyszerre Sophie-ra pillantunk. Ez csak jót jelenthet.

34. fejezet

Sziasztok! Hol is kezdjem... bocsánat az újabb egy hét kimaradásért, de az utóbbi egy hétben nem voltam valami túl jól lelkileg, amit nem szeretnék ragozni, mert nem ide tartozik, és amúgy sem szeretném sajnáltatni magamat, viszont ha elárulnám biztosan megértenétek, de nem szeretném világgá kürtölni. Úgyhogy csak annyit kérnék, hogy ha előfordulnának még kihagyások, akkor ne haragudjatok rám, mert ebben a helyzetben Ti sem az interneten lógnátok. Azonban, hogy a blogra térjek, köszönöm Darának, hogy kommentál, köszönöm a pipákat, köszönöm a díjakat, és köszönöm, hogy olvastok! Jó olvasást kívánok Nektek! <33

Futok. Futunk. Vagyis hát Dean mögöttem, mert mikor meghallottam a barátnőm fájdalmasan erőteljes hangát, nyomban felálltam, és indultam a segítségére.

Még most is hallom az ordítozását, olyannyira, hogy be tudom azonosítani, merre rohanjak. Csak is a saját, illetve a barátom nevét hallom, és ez még jobban késztet arra, hogy a segítségére siessek. A könnyeimmel küszködök, de aztán mikor már nem bírom őket tovább magamba folyatni, engedem, hogy ellepjék a szememet, illetve az arcomat, és a végén a piszkos földre hulljanak. Egy idő után már nem is törölgetem le a sós vizet az arcomról, mert tudom, felesleges, mivel soha nem fognak megállni, továbbra is özönleni fognak.

Nem halhat meg. Dunsztom sincs, ki támadhatott rá, vagy mégis mi történt vele, de annyit tudok, hogy nem veszíthetem el. Nem hagyhat el engem, mert túlságosan közel került hozzám ahhoz, hogy az élettől búcsút vegyen, hogy búcsúszavak nélkül a mennybe kerüljön. Egy hatalmas ordítás tör ki a torkomból, amivel próbálom tompítani a belülről érzett fájdalmamat. Sajnos nem hat, és most már emiatt csak annyit hallok magam mögül, hogy várjak, várjak. Nem várhatok, nem fecsérelhetem el az időmet, hiszen minden másodperc számít, egyetlen egy másodperc is megmentheti Sophie életét.

Szinte már fuldoklom, a lábaim az út felénél elhagyták a testemet, az arcom ég, s minden végtagom fáj a futástól. Nem vagyok hozzászokva a sprinteléshez.

Még mielőtt odaérnék, azon kezdek el gondolkodni, hogy ha ott leszek, mivel segítsek rajta. Nincs fegyverem, csak a puszta kezem, és ha csapdába esett, vagy valaki az életére tört, képtelen leszek bármilyen eszköz nélkül kimenekíteni. Szereznem kéne valamit, de nincs a közelemben semmi olyan, amiért megérne megállnom felvenni. Ezúttal magamra maradtam.

Dean hangja is kezd az csönddel egy szintet alkotni, ami azt jelenti, jóval le van maradva. Tudom, az lenne a helyes, ha bevárnám, de amint mondtam, nincs idő erre.

Sophie kiáltozása egyre hangosabb, ami arra következtet, hogy nem lehet annyira messze. Az oldalam egyáltalán nem bírja, nehezemre esik minden lépés, de nem fogom a cél előtt feladni.

Az élete sokkal, de sokkal fontosabb, mint az én jólétem.

Mikor az egyik fa mögül megpillantom őket, a lélegzetem eláll, és pontokat kezdek el magam előtt látni. Apró kis pontokat.

Szédülve közelebb megyek hozzájuk, és próbálom a hosszú szőke hajú lányt eltaszítani a barátnőmtől, de mikor egy halvány, mély sebet lelek felfedezni a karomban, rájövök, hogy nem így kellett volna csinálnom. Okosabb vagy te ennél! – súgom magamnak.

A földre zuhanok, és a körülöttem forgó világ pár pillanat kezd a stabil helyére beállni. Mikor már tisztán látok mindent, akkor veszem észre, hogy Sophie Juliettel dulakodik. Francba! Nem lehet az övé a győzelem.

Abban a minutumban, ahogy feltápászkodok a földről Dean suhan el mellettem, és védeni próbálja a szövetségesünket. Maga mögé tereli, Juliet pár méterre áll előttük. Én még mindig a földön ülve figyelem az eseményeket, és ekkor már van egy olyan érzésem, hogy ha bele akarok folyni a jelenetbe, jobb, ha nem teszem, különben Dean sosem bocsátja meg nekem, amiért veszélybe sodrom az életemet. Soha.

A lábaimba görcs rándul, ami követeli vele együtt a halk kiáltást. Mozgatom őket, de az most jobban izgat, mi lesz a barátaimmal, így hát a szemem a lábamról rájuk mered.

Dean és Juliet is kicsivel előre tartja a másikkal szemben a késüket. Dean arcára nézek, és a gyöngyöző izzadságból tudom, hogy fél. Ezután Julietre nézek, aki mogorva tekintettel, vörös arccal, és fogcsikorgatva bámulja a két ellenségét. Semmi jó nem fog ebből kisülni...

Hirtelen Deanék feléje vetik magukat, de Juliet kitér előlük, és igyekszik sebet ejteni rajtuk. Dean nem adja fel, tovább próbálkozik, de a Hivatásos lány olyan fürge, hogy Dean fegyvere még súrolni sem súrolja őt. Juliet indul el csak felé, mert eközben Sophie távol marad csatától. Fújtat, és az egyik oldalába mélyeszti a kezét, csukott szemekkel. Nem bírom nézni, ahogy az ősi ellenségem meg akarja ölni a barátomat. Felpattanok, és Juliet hátára vetem magam. Teljes erőbedobással próbálkozom kivájni a kését a kezéből, de aztán akkorát beleharap a csuklómba, hogy leesek róla, és egy nagy ordítással zárom le a tervemet. A szabad kezemmel a csuklómat szorítom, és mikor engedek magamnak egy pillantást, hogy Julietre nézzek mérgesen, azt tapasztalom, hogy sebes léptekkel közeledik hozzám.

Most fogok meghalni. Többször is kitértem a halál elől, de tudom, most már utol fog érni, hiszen nem menekülhetek előle végtelenig. Egyszer meghalok, és tudom, most lesz az a perc, hiszen gyenge, és fegyvertelen vagyok... Túlságosan is sebezhető.

Már érzékelem, hogy egy alak eltakarja előlem a napot, és az árnyékát felém veti. Behunyom a szemem, szétlazítom a testem, majd elmondok egy utolsó imát. Az utolsó, magamba fojtott szavaim Isten felé szólnak, képtelen vagyok bármit is kiejteni a számon. Erősen összeszorítom a szemhéjaimat, így várva a végzetes tettre. Most lesz vége minden szörnyűségnek.
Egy sikoltást hallok, na meg, hogy valaki felveri a földet mellettem. Jobb oldalra fordítom a fejem, de a szememet még mindig nem nyitom ki. Nem vagyok kíváncsi arra, ki fekszik mellettem. Nem akarom szembesíteni magam a ténnyel, hogy lehet Juliet mégsem rám, hanem Deanre csapott le. Nem akarom látni. Nem akarom látni.

De aztán a szívem legyőzi az eszemet, és felpattannak a szemeim. Sűrű, dús szőke hajzuhatag terül szét a füvön, ami egy fehérbőrű lányhoz tartozik. Egy olyan lányhoz, akinek egy jócselekedetét sem lehetne felolvasni, hiszen nincs neki olyanja. Semmi pozitív tulajdonsága sem létezik, kivéve az, hogy természete ellenére szép bőre van. És most kioltódott életének fénye, a szép bőre pedig mindörökre odavesz.

Lassan és óvatosan feltápászkodom, majd a szövetségeseimhez rohanok. A széttárt karjaikba futok, s úgy érzem, a legnagyobb biztonságban vagyok.

Könnyek csorognak, de egyben félig-meddig örömkönnyek. Mi élünk. Ő halott. És ezt nem csak az ép szemünk bizonyítja, hanem az ágyúdörrenés, ami ebben a pillanatban hangzik el.

Nem tudom felfogni. Nem tudom felfogni, hogy ez a lány úgy halt meg, hogy én még életben vagyok. Talán mégsem vagyok olyan szerencsétlen, mint azt mindenki hinné, mint az látszik. Talán... Talán tényleg lenne esélyem győzni? – teszem fel magamnak a kérdést, de azon nyomban tudom is rá a választ. Nem. Egyértelműen nem. Nem én végeztem Juliettel, nem tettem semmit, amiért én győzedelmeskedhetnék. Dean volt az, aki megmentett minket, ő volt az, aki megérdemelné a hazatérést. Én csak rosszkor voltan rossz helyen, illetve jó helyen. Ő volt az, aki merni, mert cselekedni.

- Ugye mindenki jól van? – szólal meg először Sophie. Felelnék, de egy hang sem jön ki a torkomon, így hát utolsóként, másodszorra neki indulva válaszolok.

- Azt hiszem igen – válaszolom bizonytalanul. Határozottan nem vagyok jól. Testileg alig ütött bántódásom, a harapástól és a karcolástól eltekintve, azonban lelkileg... Inkább nem is ragoznám.
Dean kilép az ölelésünkből, és észreveszem rajta, hogy valami nagyon bántja. A lefelé görbülő szája is mutatja.

Kicsit odébb sétál, a véres kést kiejti a kezéből, mire rájövök, mi a baja. Gyilkolt! Gyilkolt...

Gyorsan utolérem, és hátulról a nyakába csimpaszkodok. Sosem fogja magának megbocsátani.

- Nincsen semmi baj. Nem tehetsz róla – mondom a fülébe suttogva. A szeméből kibukkanó könnycseppből arra következtek, hogy igenis van. Sosem láttam még sírni – már ha az emlékeim nem csalnak.

Csendben töltünk el így pár percet. Akárhányszor Juliet holtteste felé fordulnék, azon nyomban meggondolom magam, és inkább az egyik fát szemlélem ki magamnak. Kellemesebb látványt nyújt.

- El kéne innen mennünk – töri meg a csendet Sophie. Feléje nézünk. – Csak... khm... Miatta – fejezi be a halott lányra mutatva. Lesütöm a szemem. Igaza van. Haza kell vinniük a holttestet az Első körzetbe, és ameddig mi itt dekkolunk, addig a légpárnás nem tud leereszkedni, nem tud lenyúlni a lányért, és addig egy halott lány élvezhetjük.

- Jó ötlet – válaszalom rekedt hangon. Mély levegőt veszek. – Meg van mindenünk? – teszem fel a kérdést.

- Szerintem igen – válaszolja Sophie.

- Akkor menjünk – fejezem be a monológot elhalkulóan.

Nem tudjuk, merre menjünk, de aztán úgy döntünk, hogy megpróbálunk visszatalálni a táborunkba. Habár halványlila gőzünk sincs, az merre van, mégis kiválasztunk egy útvonalat. Maximum tévedünk. De tévedések mindig vannak.

Cammogunk, mint a medvék, egyikünk sincs ereje ahhoz, hogy gyors lépteket vegyen. Meg amúgy is, nincs is hova sietnünk. Csak gomolygunk, ahogy a felhők szoktak.
Időnként megszólal valamelyikünk, de értelmes mondat egyikünk száját sem hagyja el.
Folyamatosan a mai szörnyű emlékek peregnek le a szemem előtt, és akárhogyan próbálom elhessegetni azokat, nem tűnnek el. Újra és újra elém tévednek.

A vállam és a kézfejem eszméletlenül sajog, és ez még jobban emlékeztet a történtekre. Egy olyan erős, magabiztos lány, mint Juliet, kevesebb ideig bírta az arénában, mint azt bárki gondolta volna. Hihetetlen. Talán épp ez a baj a Hivatásos versenyzőkkel: Hiába van meg a képességük a győzelemre, a lelkük könnyen a mélybe taszíthatja őket, ha nem vigyáznak rá. Julietnek is ez volt a vétkes hibája: azt hitte, a testi erő elég lesz ahhoz, hogy megkapja a győztesnek járó koronát.

Sophie vezeti a csipet-csapatot, Dean követi, és én zárom a sort. Sophie keresi a tekintetével a remek búvóhelyeket, ahogyan akkor tette, mielőtt Mark körzettársát lemészárolták. Tényleg, mi lehet a fiúval? Élni biztosan él, mivel a mai napon egy ágyúdörrenés hangzott el, és az tudjuk, kiért. Remélhetőleg jól van, nem éhezik, nem szomjazik. Ennek örülnék a legjobban, ha tényleg így lenne.

Sophie-t folyamatosan kérdezgetem, hogy mikor állunk már meg, de csak annyit válaszol: itt még nem jó. Akkor hol lesz jó?! Kivételesen ez az egyetlen kérdésem.

Sophie-ból egy nagy kiáltás tör ki, és csak annyit látok, hogy lassan a földre rogy. A cuccomat ledobom, majd sietek melléje. Segítek neki feltápászkodni, viszont azt veszem észre, hogy a kezével nagyon takarja a bal oldalát. A szemébe nézek, ő is az enyémbe, s óvatosan elemelem onnan a kezét. Sophie súlyosan megsebesült.

Pár információ

Hey, Guys!

Ahogy tegnap írtam, egy-két információval jelenek meg ma. Nem olyan életbevágóak,  de említésre méltóak. :)

 Először is, valamelyik fejezetnél szóba hoztam, hogy egy új bloggal jelenek meg, ami egy német Beavatott fanfiction fordítás. A blogot ITT elérhetitek, a prológus már felkerült. :) És ha azt hinnétek, hogy emiatt nem haladok az írással, cáfolnám, mert sokszor a fordításhoz sincs kedvem, és van, mikor az sem megy, úgyhogy a kettő nincs összefüggésben, főleg, hogy már azt is március vagy április óta csinálom.

 Aztán, még egy sokkal régebbi fejezet előtt írtam, hogy 3. helyezést értem el egy blogversenyen legjobb fanfiction kategóriában, s azóta kikerült a legjobban megformált karakter eredményhirdetése is, ahol úgyszintén 3. helyezést értem el! Vagyis inkább Myra ért el 3. helyezést... :)

 És akkor így a végére, hogy blogot akartam volna készíteni a három hetes thaiföldi nyaralásomnak, ahova leírom milyen érdekességeket láttunk, milyen helyeken jártunk, tele tömtem volna a bejegyzéseket képekkel, de aztán lebeszéltem magam erről, mert szerintem nem sokan nézték volna meg. Úgyhogy csak facebookra tettem ki a fotókat apukám kérésére, tehát aki megszeretné nézni, az küldjön nekem egy e-mailt a h.leia009@gmail.com címre, és elküldöm neki az album linkjét. :)

Ezek lettek volna az információk, további szép napot kívánok Nektek! <3

33. fejezet

 Sziasztok! Sajnálom a mostani késést is, próbálom magam helyrerázni, visszaszokni, csak mivel már több mint egy hónapja egy sort sem írtam, ami elkeserít, pedig írni szeretnék, viszont valamiért nem jön össze, nehezebben teszem ki az új fejezeteket, mert lassan beérem magam, és mint már említettem, az se Nektek, se nekem nem lesz jó, de igyekszem, csak hát egy hét és az iskola is elkezdődik... Hú, de hosszú mondatot írtam :O. Tényleg, iskola. Ugye Ti sem várjátok? Én nagyon nem. Tanulás - amivel kapcsolatban eldöntöttem, hogy összeszedem magam -, osztálytársak, és még úgy sok más. Egyébként jelentkeztem egy blogversenyre, ahol a legjobb író kategóriában Ti szavazhattok, úgyhogy ha szeretnétek, akkor ITT támogathattok, bár nem mintha győznék. :D Egy következő bejegyzésben pedig több mindenről értesítelek Titeket, csak nem szeretném ideírni, mert már így is sokat rizsázok... Úgyhogy majd ott találhattok új információkat, amit ma vagy holnap kiteszek. Oké, ennyi, jó olvasást kívánok! <33

- Tudjátok, milyen ideges voltam Juliet miatt... Tudjátok mennyire kiborított azzal, ahogy velem bánt. Dean, te ezt nem tudod átérezni, hiszen mindig a középpontban álltál. Sophie, te nem meséltél ilyesmit, hogy nem hagytak volna békén a körzetedben. Valószínűleg mindenki bírt, mivel aranyos és vicces lány vagy. – Sophie félbe akar szakítani, de nem engedem neki. – Sosem voltak igazi barátaim, barátnőim, akikkel mindent megbeszéltünk, kibeszéltünk. Sosem adott meg az a lehetőség, hogy a fiúkról cseverésszünk, hogy jókat és rosszakat mondjunk róluk. Habár mikor elsős voltam, akkor szereztem barátnőket, de mint gondolhatjátok, nem tartott sokáig a barátság. Én úgy vélem, nem miattam szakadt meg a kapcsolat, mert nem tettem semmit, hogy eltávolodjanak tőlem. Egyszerűen csak kiszorultam közülük, és azon kaptam a fejem, hogy már nem is volt kivel játszanom. Hogy egyedül voltam, és semmi társaságom nem volt a családomon kívül. És, rengeteg év után jöttél te, Dean. Segítettél rajtam, és te voltál az egyetlen, aki meg tudott érteni, aki szóba állt velem. Egyedül te védtél meg az iskolában, mikor folyamatosan szekáltak, galacsinokkal dobálgattak, a cuccaimat szétszórták. Te voltál a megmentőm, te voltál az, aki kimentett a mélyből. Neked köszönhettem, hogy a felszínre törtem, és egyik pillanatról a másikra normális embernek érezhettem magam, és nem olyannak, aki egymagában csak úgy elvan, és a könyvek világába menekül. Mondjuk, a mai napig imádok olvasni, és nem telt el eddig úgy egy hét, hogy egy regényt nem olvastam volna ki, de ez most nem számít. Mivel kell a kimozdulás, amire akkor nagy szükségem volt, te képes voltál megadni nekem. És még sorolhatnám hónapokig, mi mindenért tartozok neked hálával. Na de, hogy a történt lényegére érjünk, már ahogy említettem, forrt bennem a düh miatta. Eddig mindig hagytam, hogy szekáljanak, de azon a napon úgy gondoltam, elég volt örökre, véget fogok ennek vetni. Így hát minden testrészemet a bosszúvágy irányította. Azt akartam, hogy megjegyezzék, nem vagyok egy olyan lány, akit kijátszhatnak, és akivel csak úgy kedvükre szórakozhatnak. Bementem a kiképző terembe, és a szemem egyből a bábukat célozta meg. Gondoltam rá, hogy talán rossz ötlet lenne, de mégis az eredeti terv mellett maradtam. Miután bemutatkoztam, már rohantam is oda az egyik bábuhoz. Festékeket szereztem be, aztán csúnyára kikentem. Viszont mielőtt felállítottam volna remekművemet, a mellkasára írtam valamit, ami bevéste magát a fejembe. A végén pedig késekkel elkezdtem dobálni... Julietet. Mikor a bemutatás végére értem, kicsit tátva maradt szájjal néztek engem és a bábut, de abban a pillanatban úgy voltam, hogy vége. Mármint, hogy úgy vége, hogy a saját szörnyűségemnek. Úgy éreztem, ezzel kiadtam magamból mindent, csak aztán mikor a lift felé tartottam, egy pillanat alatt átfordultak az érzéseim a másik oldalra. Sírni kezdtem, és nem bírtam abbahagyni, míg fel nem értem a lakosztályba. Akkor letöröltem a könnyeimet, majd besettenkedtem a szobámba. Viszont mikor az ágyra vetődtem, újra bőgtem, és a végén lassan álomba merültem. Azután pedig te, Dean ébresztettél. – Mikor befejezem kisregényemet, elgondolkodtatóan bámulják a földet. Most talán sikerült kiadnom magamból mindent.

Én is azt teszem, amit ők: a föld felé hajtom a fejem, majd behunyom a szemem. Nem tudom, mit fognak ehhez szólni, mi lesz a reakciójuk, de azt nem szeretném, hogy megsajnáljanak, hogy agyondédelgessenek, mert ahhoz nincs kedvem. Nem sajnáltatás céljából meséltem el nekik ezt a kis történetet, hanem mert úgy gondoltam, muszáj. Inkább kiöntöm a szívemet, minthogy Dean megharagudjon rám.

Mindketten egyszerre néznek fel, majd Sophie szólal meg először:

 – Hát, tökösebb vagy, mint hittem. – Oké, nem erre vártam, de önkéntelenül elmosolyodom. – Figyelj, mi itt vagyunk melletted, sosem hagyunk magadra, szeretünk, imádunk, megzabálunk. – A mondandója közben mellém csücsül, és össze-vissza ölelget. Sophie mindig fel tudja dobni a kedvem, és egyáltalán nem bántam meg azt a percet, mikor a kiképzésen hozzá mertem szólni, és mikor megengedtem neki, hogy leüljön mellénk ebédnél. Életem legjobb döntései közé tartoztak.

Deanre pillantok, aki a száját harapdálja. Látni rajta, hogy tétlenkedve gondolkodik, hogy mégis mit csináljon, mit mondjon. Ha a helyében lennék, nekem sem lenne ötletem ahhoz, milyen hatásos beszéddel válaszoljak egy ilyen érzelmes, szomorú, de egyben vidám mondandóra. Várok, de egy idő után úgy érzem, feleslegesen.

- Myra... – szólít meg hirtelen Dean. Hát mégis tud mit felelni. – Sosem bántam meg, hogy a réten odamentem hozzád érdeklődni lelki állapotod iránt. Teljesen lehangoltnak tűntél, és habár megfordult a fejemben, hogy szó nélkül elmegyek, és hagyom, magadtól rendbe jöjjél, mégsem akartam ezt tenni. Tudtam, hogy ha én lettem volna a helyedben, én sem örültem volna annak, ha nem kérdezed meg, mi a bajom. Így hát kicsit izgulva, de megkérdeztem, jól vagy-e. Sosem bántam meg azt a percet, mert akkor most nem alkotnánk egy párt, és az évek során egyetlen egy olyan kalandban sem lett volna részem, amiben te szerepelsz. Úgyhogy... Köszönöm. Bearanyozod az életemet, tőled csak szebb lehet. Szeretlek. – Teljesen meglepődök, mert így még sosem mondott el semmit. Sosem árulta el, mit érzett akkor, mikor megismerkedtünk. Egyszer sem kérdeztem rá, miért jött oda hozzám, nem mertem, mert féltem, nem mondja el, vagy ha el is mondja, akkor rosszra számíthatok. De ez nem rossz. Ez kifejezetten jó.

- Én is szeretlek. – Mélyen a szemébe nézek. Elvarázsol.

- Csókot! Csókot! Csókot! – tapsikol és vigyorog a barátnőm. Mindketten felé fordítjuk a fejünket, a vállunkat húzogatjuk, majd a kérésére megcsókoljuk egymást. Nem tart sokáig, de nekem még így úgy tűnik, mintha egy örökké valóságig a csókjába mélyednék.

Csak ujjongást hallok a háttérből, meg hogy milyen cukik vagyunk, mindjárt megesz bennünket, és hogy milyen kár, hogy a Viadalon vagyunk. Erre a szóra elhúzódzkodom, majd lesütöm a szemem. A Viadalon vagyunk. Az Éhezők Viadalán, ahol bármelyik percben az életünkre törhetnek és megölhetnek bennünket. Ahol nincs esélyünk a boldogságra. Ilyen egy viadal. Gonosz és kegyetlen.

Erősen megölelem Deant, csakhogy ne gondolja azt, valami probléma merült fel. Sophie-ra pillantok, akin most már némi szomorúságot látok.

- Mi a baj? – kérdezem, majd Sophie szeméből egy könnycsepp bukik ki, amit hamar le is töröl.

- Semmi, csak olyan jó nektek, hogy megtaláltátok a szerelmet, hogy boldogok vagytok. Örülök nektek, mert totálisan összeilletek, és feltétlenül megérdemlitek a másikat. És ha már nekem nem adatik meg ez, akkor ti használjátok ki az időt. Mert ez a ti időtök. – A mi időnk. Lehet, igaza van neki, de nem tudok felhőtlen boldog lenni, ha közben ő felszínen aluli rosszkedvben részesül. Neki is kijár az, ami nekünk, hiszen egy nagyszerű lány kívülről-belülről. Talán némileg irigy is vagyok rá, de inkább nem hozom szóba, mert újabb vita kerekedne belőle, amiért mindegyikünk a saját igaza mellett állna ki. Magamban tartom.

- Köszönöm, és habár van, amivel nem értek egyet, azért köszönöm – felelem, majd megölelem.
A beszélgetésünket a hatalmasat korgó gyomrom szakítja félbe. Aprót nevetünk. Mondjuk, számomra nem olyan vicces, mert hányingerem van, és úgy érzem, majd' kilyukad a gyomrom a fájdalomtól.

- Ennivalót kell szereznünk – szólal meg Dean, miközben fölpattan a bal oldalamról.

- És innivalót – teszi hozzá Sophie. Nekem kéne befejeznem, de nem jut semmi eszembe, amire szükségünk lenne még.

- Indulunk? – teszem fel a kérdést felhúzott vállakkal. A fejüket csóválják.

Rengetegszer elmondjuk Sophie-nak, hogy vigyázzon magára, vigye magával egy egyik kést biztonságul, és hogy jöjjön vissza, mire a Nap eléri a tetőpontot. Folyamatosan bólogat, de már látni rajta, mennyire unja.

- Oké, rendben van, tiszta, világos, értettem – hadarja el. Mi csak szimplán aggódunk érte.

- Nem sokára találkozunk – teszem hozzá, és Deannel együtt megöleljük. Ezután elindulunk mind a hárman, a magunk útját járva. Csak ne essen semmi baja.

Percenként hátranézek, mintha így megbizonyosodhatnék róla, hogy épségben van, pedig tudom, attól nem csökken az aggódás.

- Megfognád? – kérdezi Dean, míg a drótkötelet vagy mit próbálja helyre állítani. A kezembe veszem a kést, de olyan gyengén fogom, hogy bármelyik pillanatban a földön landolhatna.

Kicsit odébb sétálunk, és elbújunk az egyik fa mögé. Halál csend lenne, ha a gyomrom befejezné a morgást, de úgy tűnik, egyáltalán nem akarja.

- Minden oké? – kérdezi váratlanul Dean. Kicsit meglepődök.

- Miért ne lenne? – kérdezek vissza zavarodottan.

- Hát csak kérdezem. Vagy nem lehet?

- Miért ne lehetne? – válaszolom ismét kérdéssel. Az idők végezetéig tudnánk folytatni.

- Nem tudom. Azért kérdeztem meg inkább.

- Minden a legnagyobb rendben van – felelem elhalkuló hanggal.

Percekig csönd honol kettőnk között, de mégis kibukik belőlem.

- Igaz, amit nemrég mondtál? Az első találkozásunkról.

- Persze. Nem szoktam hazudni. Miért kérdezed?

- Hát, csak úgy. Felidéződöttek bennem azok a pillanatok, és kíváncsi voltam, mert sosem beszéltél róla mostanáig.

- Neked mindig az igazat mondom – néz rám aranyos tekintettel. Szégyenlősen elmosolyodok.

Nem tudom mennyi ideig, de csak várunk, várunk, és várunk, hogy valami történjen. Vagyis hogy egy állatot elkapjunk, de teljesen a reménytelennek tűnik.

Mindvégig szorosan egymás mellett üldögélünk, és már kezd mindenem elzsibbadni. Ráadásul a gyomrom egyre éhesebb, a végén saját magát felfalja, úgy érzem.

A szemhéjaim sokszor lecsukódnak, nagyon elálmosít a tétlenkedés, de aztán mikor meghallom, hogy Dean mocorog mellettem, felfigyelek. És így megy ez nagyon sok ideig.

Mikor már teljesen feladjuk, és úgy gondoljuk, hogy máshol kéne szerencsét próbálni, meglepetésünkre, tényleg nagy meglepetésünkre foglyul ejtünk egy kis állatot. Egyből rohanunk oda kibogozni a csapdából, de aztán olyan hangos sikításra rezzenünk össze, hogy a szívem kihagy egy hatalmas nagy ütemet, és az első gondolatomban Sophie-ért kezdek el aggódni.

Felismerem a hangját. És ez az ő hangja volt.

32. fejezet

Drágák! Sajnálom az egy napos csúszást, de amióta hazajöttem rengeteg dolgom akadt, sok mindenről megfeledkeztem, ahogy véletlenül arról is, hogy ki kellett volna tennem tegnap a fejezetet... Tényleg sajnálom, remélem nem haragudtok! Köszönöm szépen a kommenteket a távollétemben, nagyon jól estek, viszont az előző fejezethez érkezetthez válaszolni fogok majd, csak nem most, mert megint rohannom kell. Még annyit, hogy ez a fejezet ismét rövid lett, sajnos, de a következő(k) azt hiszem már hosszabbak. Na, befejeztem, kellemes olvasást, s használjátok ki a nyárból maradt  két hetet! <33

Mikor megnyugszunk és abbahagyjuk a sírást, visszaballagunk a táborba. Közel sétálunk egymás mellett, szótlanul. Ahogy lépegetek, minden egyes mozdulatnál beremeg a lábam, és úgy érzem, bármelyik pillanatban fel tudják mondani a szolgálatot.

- Elmondta, mi a véleménye rólam. Elmondta, hogy aranyos, kedves, és vicces vagyok. Ügyes, és hogy egy fantasztikus ember vagyok, és hogy sosem találkozott olyannal, mint én.

Kedvelt. - töri meg a csendet szomorú hangulattal. Mark egyáltalán nem tévedett.
Beleképzelem magam Sophie helyébe, és magam elé vetítem, hogy mi lenne, ha Dean hagyott volna el engem ilyen körülmények között. Sokkal rosszabbul viselném, sőt, megőrülnék.

Egy hatalmas nagy gombóc keletkezik a torkomban, ami nem hagy megszólalni. Viszont szerencsére folytatja.

- Ezért... Ezért nem értem, miért menekült el. Én nem adtam okot neki a távozásra, és valószínűleg emiatt próbáltalak titeket hibáztatni. Őszintén nem akartam, csak annyira összekutyulódott bennem minden, hogy azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Ugye meg tudsz bocsátani?

- Persze! És szerintem ezt Dean nevében is mondhatom - válaszolom. - Sajnálom, hogy alig felelek valamit, csak nem vagyok valami jó a tanácskozásban... - fejezem be bizonytalan hangon. A sajnálom, és a bocsánat szavakon kívül képtelen vagyok bármit is kinyögni. A gombóc csak ennyit enged.

- Semmi baj!

Nem messze, mikor látótávolságon belül vagyunk a táborunktól, azt tapasztalom, hogy a barátom egy kis farönkön üldögél, és a térdét remegteti. Amikor észrevesz minket, azonnal felpattan, és felénk igyekezik.

Oldalra fordulok, és hagyom, hogy Sophie Deannek úgyszintén elmesélje a történteket. Amíg kibeszélik a témát, félrevonulok, és a cuccaimmal babrálok. Habár látni nem látom őket, hallani hallok minden szót - nem valami jó a kedvük. A lány sajnálja a kiakadását, a fiú pedig a viselkedését.

Magam mögé pillantok, mikor minden hang megszűnik körülöttem. Ölelkezve állnak, és Dean a hátát simogatja nyugtatóul. Elmosolyodom. Nem vagyok féltékeny, hiszen nincs miért, tudom, hogy Sophie nem venné el tőlem Deant, és tudom, Dean nem bántana meg. Ez csak egy nagy baráti ölelés és támogatás, ami sokszor szükséges ahhoz, hogy jobb kedvre derüljünk. Mert a barátok segítenek.

Nem sokkal később kupaktanácsot tartunk, mert úgy érezzük, ideje megbeszélni a továbbiakat. A földön ülünk egy kört kialakítva; már ha az lehetséges három emberből.

Mivel Mark magával vitt egy palack vizet és egy kis ennivalót, úgy döntünk, a nap kitűzött feladata az lesz, hogy mindkettőből elegendő mennyiséget szerzünk be. Ezután megtárgyaljuk az őrködést. Dean felajánlja, hogy vállalja az éjszakázást, de Sophie-val egyszerre leordítjuk a fejét, hogy biztos, hogy nem, mert akkor minden nap úgy fog kinézni, mint egy zombi. Beosztjuk az órákat, napokat, egyenlően.

Fogalmunk sincs, hány napja lehetünk itt bent, a rettenetes arénában, így hát elkezdünk számolgatni. Sosem foglalkoztam azzal, hányadik nap van, volt annál fontosabb teendőm is, így én passzolom az egészet. De ha tippelnem kéne, akkor olyan egy hetet mondanék.

Most következnek a kiesett Kiválasztottak. A halott gyerekek. Dean és Sophie rengeteget vitázik ezen, de én csak csendben visszagondolok az elmúlt napokra.

- Tegnap reggel meghalt egy ember - szólalok meg oly váratlanul, hogy a szövetségeseim felhúzott szemöldökökkel bámulnak rám. - Mi van? Csak gondoltam szólok... Felébredtem rá.

- fejezem be szerényen. Dean arca aggódóvá válik.

- És nem mondtad el?! - háborodik fel. Kellett nekem megszólalnom.

- Békésen aludtál, nem szerettelek volna felébreszteni. Amúgy sem tartottam fontosnak, mivel a Himnusznál úgy is látjuk, ha valaki meghal - magyarázkodom. Nem győztem meg őt.

- De most nem azon van a hangsúly, hogy úgy is látjuk, hanem hogy felébredtél rá, míg érdekes módon senki más nem - érvel kicsit idegesen. Még jó, hogy nem harapja le a fejem.

- Azért olyan nagy bűnt nem követtem el, úgyhogy nyugodj meg!

- Dean, tényleg nyugodj le, ez nem nagy cucc.

- Ne stresszelj feleslegesen. Árt a szépségnek - idézem és utánzom reggeli mondatát.

- Csak az enyémnek nem - válaszolja egoistán. Nevetünk.

- Na, folytassuk - szól Sophie. Megköszörülöm a torkom, és a fülem mögé tűrök egy tincset. Mindig viccel végződik egy veszekedés.

Kevés gondolkozás után arra a döntésre jutunk, hogy több megbeszélni valónk egyelőre nincsen. A kupaktanács ezzel véget ér.

- Akkor, lássuk is. Szerezzünk vizet és kaját – mondja Dean. – Hogy legyen?

- Nem tudom, hiszen hárman vagyunk, valakinek egyedül kell lennie – húzza a száját oldalra Sophie. Ha most megszólalnék, hogy maradjon ő egyedül, önző módón viselkednék. De nem akarok elszakadni Deantől, nem akarom elengedni a kezét, nem akarom, hogy külön váljunk. Ezek után, hogy több napi sétálás és küzdés után találtuk meg a másikat, talán Sophie megértené. Viszont valószínűleg belül még mindig le van törve Mark miatt, társaságra van szüksége. Nem tudom, mondjak-e valamit.

Deannel egymásra nézünk. Arra gondolhat, amire én az előbb.

- Oké, látom, hogy néztek a másikra. – Egyszer rám, egyszer Deanre pillant. Behúzom a nyakam. – Megleszek egyedül, menjetek csak kajáért – kedvesen mondja. Bunkó lennék, ha azt válaszolnám, hogy rendben van? Egy picit igen.

- Biztos nem baj? – kérdezem. A szemét forgatja.

- Persze! Nyugi, nem leszek öngyilkos.

- Akkor jó – felelem.

- Myra, hozd a sapdához szükséges eszközöket. – Megindulok a táskám felé, és kikutatom belőle a kért dolgot. Mikor már Dean kezébe nyomom, belém hasít valami: le fogok bukni. Le fogok bukni, mert azt mondtam a pontozásnál, hogy csapdát állítottam, pedig amit műveltem, köze sem volt ahhoz. Meg fogja látni, mennyire nem értek hozzá, és rá fog kérdezni, hogy mi van velem, hiszen úgy tudja, hét pontot kaptam arra a Játékmesterektől. Jaj, nekem.

Remegve, lassan elhúzom a kezem. Félve pillantok a szemeibe. Felvont szemöldökökkel néz engem.

- Semmi – bukik ki belőlem lazán. – Az égvilágon semmi – fejezem be. Nagy lépteket véve elindulok az erdő felé, a kezemet magam mögött összekulcsolva. Végem.

- Myra – szól Dean. – Valamit titkolsz. – Elárultam magam a viselkedésemmel. De nem tehetek róla, ilyenkor valamiért mindig így viselkedek. Talán azért, mert elhatalmasodik rajtam a félelem.

- Hm? – hümmögök, mintha nem hallottam volna, amit mondott.

- Ismétlem, valamit titkolsz. – Várakozóan néz rám.

- Én? Hogyan titkolnék, szoktam titkolózni? Nem! – hazudom hihetően. Viszont látni rajta, hogy nem győzöm meg.

- Ismerlek, nagyon is, tudom, mikor hazudsz. – Túlságosan is igaza van. – Viszont ha nem fogod elmondani azt, számolnod kell a sértődésemmel.

Nem akarom, hogy haragudjon rám, nem bírnám ki fél napig sem, hogy nem beszélnénk egymással. Főleg, itt, ahol ki tudja, meddig leszünk életben. Ki kell tálalnom neki. Illetve nekik, mert Sophie is itt áll, nem messze Deantől, és nem értve az egész helyzetet hallgatja végig a vitatkozásunkat. Másodpercekig elgondolkodok, hogy mit tegyek. Nem tömhetem újabb hazugságokkal a saját fejemet, és az övükét, összegyűlnének bennem, és véletlenül bármikor elmondanám valamelyiket. De ha elmondom, mit csináltam, Dean azért haragudna meg rám, mivel nem nézte volna ki belőlem és ez túl durva dolog, mert nem én vagyok az, aki ilyet művel nyilvánosan.

Egy hatalmas nagy lélegzetet veszek, és minél lassabban kifújom, csakhogy az időt húzzam. Odasétálok hozzájuk, majd leülök a lábnyomok által ellaposodott fűre. Felidézem magamban az egész jelenetet, egytől-egyig, s a szavak már kezdenek is kiszaladnak is a számon.