22. fejezet

Futok teljes erőmből, nem nézve hátra. A gyönyörű zöld fák és kisebb rétek simán el tudnák terelni a figyelmemet, de inkább a futásra koncentrálok. Még mindig hallom, ahogy mögöttem loholnak. És most már nem csak egy ember léptére vagyok figyelmes, hanem kettőjére.

- Nem menekülhetsz el! – ordítja utánam Juliet, mire gyorsabb tempóra váltok. A hátizsák nagyon idegesít, mert folyamatosan le akar csúszni a vállamról, de nem állok meg, nem dobom le a földre, rohanok tovább. Csak ki tudja hova.

A kezemben szorongatom a kést, s kisebbeket ugrálok, mert a rengeteg fű alatt több nagyobb kő bujkál. Már kevésbé hallom az üldözőim hangját. Egy pillanatra megtorpanok, mert nagyon elfáradtam, és a vizes ruhám alapból is nehezíti a menekülést. Körültekintek, és csomó fát látok magam körül. Úgy döntök, gyorsan felmászom az egyikre. Nincsen nagyon más választásom, különben utolérnek, és az első dolguk az lesz, hogy elvágják a torkomat. Így viszont talán lesz rá egy kis esélyem, hogy elmennek alattam, vissza sem nézve.

Nehezen, de sikerül a fa egyik nagyobb ágára kapaszkodnom. Csak megyek felfelé, ijedtemben. Nem akarom, hogy észrevegyenek.

Egy-két helyen megcsúszik a lábam, de célt érek. Ellapulok a sűrű falevelek között, majd csendben kipihenem magam. Eközben látom, hogy úgy tíz méterrel odébb Juliet egy másik lánnyal fújtatja magát. Méghozzá a Második körzetbeli lánnyal, Carával. A szívem egy pillanatra kihagy egy ütemet, mert tudom, hogy könnyen megláthatnak. Remeg mindenem.

- Hová tűnt? Az előbb még itt volt – mondja Cara.

- Hé, Myrácska, bújj elő! Ne hidd, hogy nem találunk meg! – üvöltözi Juliet, mire még jobban a fa tövéhez fúrom magam. Szakaszosan fújom ki a levegőt. Hogy lehet ezt élvezni? A gyámoltalan gyerekek hajkurászását, majd meggyilkolását. Érthetetlen. Ezért is ítélem el a Hivatásosakat.
Becsukott szemekkel nyugtatom magamat, hogy nem lesz semmi baj, elmennek rövid időn belül, én pedig lemászhatok innen, majd megkereshetem a szövetségeseimet.

Kezd nagy forróság lenni, érzem, hogy a hajam már mindjárt megszárad. A ruhám még enyhén vizes, viszont a lábfejemnél semmi nedvességet nem érzek. Úgy tűnik, vízálló bakancsot adtak számunkra.

Egy kis ideig még a közelben dekkolnak az ellenségeim, majd, megunják magukat, és elmennek. Egy-két dolgot ki tudtam venni a beszélgetéseikből, de nem sokat, mert ha hegyesen füleltem volna, még akkor sem tudtam volna tisztán hallani mindegy egyes szót.

Nem merek lemenni innen. Mi van akkor, ha csapdába akarnak csalni, azt tettetik, hogy elmennek, de közben itt bujkálnak valamelyik fa tövében, és csak arra várnak, hogy lecsaphassanak rám? Határozottan úgy döntök, hogy maradok fent a fán. Nem kockáztatok, úgy, mint a hátizsákkal, és a késsel. Kivételesen nem.

Ebben az időben megvárom, míg teljesen megszáradok. A hajamból kiveszem a hajgumit, és engedem, hogy a forróság beszivárogjon szőke tincseimbe. A kabátomat leveszem, és az egyik vékony faágra akasztom. A zöld hátizsákomat elém teszem, majd kipakolok belőle. Örülnék, ha lenne benne egy kis étel, vagy ital, mert ha nem találom meg Sophie-t és Deant, akkor könnyen éhen, illetve szomjan halhatok. Nem tudok vadászni. Amit a kiképzésen tanultam, nagyon kevés.

Kicipzárazom, majd belekukkantok. Nem sok minden van benne.

Előveszek belőle egy kést. Ebből már van egy, de sosem baj, ha van tartalék. Egy kis palack víz! Köszönöm, suttogom magam elé. Még egy kis drótkötél kerül ki a táskából, és ennyi. A drótkötél valószínűleg a csapdaállításhoz segítség.

Iszok egy korty vizet, de többet nem, mert ki tudja, találni fogok-e a közelben egy forrást.
Visszapakolok, majd ezt is felakasztom mellém. Egy nagy levegőt veszek, és lassan kifújom.
Itt kell lennie valahol Sophie-nak, hiszen ebbe a negyedbe rohant. Meg kell először őt, majd Deant találnom.

Madarak csiripelésére leszek figyelmes. Két fekete kismadár is leszáll a felettem lévő faágra. Önkéntelenül elmosolyodom. Képesek még ilyen ártatlan állatokat is bedugni közénk. Lassan és biztosan feltápászkodok, a fatörzset szorosan megölelem. Szeretném a madarakat közelebbről látni.

Kicsit döcögve, de azért sikerül eggyel feljebb jutnom. Még Deannel tanultam meg fára mászni. Régebben, mikor a réten voltunk, volt egy olyan ötlete, hogy a rét szélén álló fákon tartsunk versenyt fáramászásból. Közöltem vele, hogy nem fog menni, mert nem tudok fára mászni, mire ott és akkor megtanított. Több napba telt, mire remegés nélkül fel tudtam jutni a fa tetejére, de azóta akárhányszor versenyeztünk, legtöbbször leelőztem.

Mindkét madár rám szegezi a tekintetét. Rájuk mosolygok, és feléjük nyújtom a karomat. Közelebb lépkednek felém, majd a kezemre ugranak. Kicsit csiklandozzák a tenyeremet, de nem zavar. A mellkasom felé emelem őket, és pillanatokig így tartom őket.

A két kicsi fekete szemeikkel engem néznek egy darabig, majd megfordulnak, és elrepülnek. El, messzire.

Visszamászom a helyemre óvatosan, mert a lemászásban már nem vagyok olyan ügyes. Fogalmam sincs, mióta lehetek itt, de pár órája már biztos.

Nem tudom, mit kezdjek magammal. Még mindig azzal győzködöm magamat, hogy nem lenne jó ötlet innen elmenni, de az is eszembe jut, hogyha esetleg erre jönne valamelyik szövetségesem, nem fog észrevenni, és én sem őt. Végül azt a döntést választom, hogy egy szinttel lejjebb költözöm. Pont úgy helyezkednek el az ágak, hogy ki tudom nyújtani rájuk a lábamat. Így heverészek több órán keresztül, míg el nem kezd sötétedni. Még most is kánikula van. Ha a hajamat megérintem, tűzforró. A bőrömet már nagyon meg sem merem tapintani.

Ágyúdörrenés töri meg a gondolkodásomat. Sorra harsognak el. Egy... kettő... három... négy... öt... Számolom magamban, egészen nyolcig. Rengeteg. Ó Istenem, mondja valaki, hogy nem Sophie, vagy Dean! Most nagyon izgulok, nem bírom leállítani a gondolataimat velük kapcsolatban. Meg kéne keresnem őket. De nem biztonságos. Dunsztom sincs, mit csináljak, teljesen be vagyok pánikolva. Okosak, ügyesek, de mégis bizonytalan vagyok. Mi történik, ha Juliet végzett Sophie-val, hiszen könnyen találkozhattak ebben a cikkben. Juliet erősebb Sophie-nál. A szívem ezerrel ver, a sötétség is egyre gyorsabban borítja be az erdőt. Szinte a másik fáig nehezen látok el. Remegve ülök fel, a hideg is végig mászik a testemen, a lábamtól kezdve az összes hajszálam végéig. Felveszem a kabátomat, de ez sem sokat segít. Összekuporodom, a kezemmel átkarolom a térdemet, azonban nem használ. Várható volt, hogy a nagy meleg után iszonyú hűs jön, minden évben ezt csinálják. Viszont nem gondoltam, hogy tényleg ennyire kibabrálnak velünk.

A himnusz hangos szólama hallatszik, és melléje megjelenik a kiválasztottak önarcképe névvel, körzetszámmal. Most kiderül minden. Nagyon izgatott vagyok.

Az Ötödik körzet fiú kiválasztottja indítja a sort. Akkor Sophie még él. Követi a Hatodik körzetből egy lány, utána két fiú a Hetedik és a Nyolcadik körzetből, a Kilencedikből mindketten, a Tízedikből a kislány, majd a Tizenegyedikből a kisfiú. És vége.

Nagy kő esik le a szívemről. Élnek még. Életben vannak. És én is. Erről annyit, hogy az első napon meghalok.

21. fejezet

Sziasztok! Húha, nagyon ideges vagyok, mert ez az első fejezet az arénából. Kicsit remegve írom ezeket a sorokat, mert irtóra kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá. Oké, nem lett a leghosszabb, amire nem is vagyok büszke, de azért bízom benne, hogy elnyeri a tetszéseteket. Ezer mindent tudnék most írni, próbálom is összeszedegetni a gondolataimat, több-kevesebb sikerrel, de igazából csak annyi jön ki belőlem, hogy örülnék, ha kifejtenétek a véleményeiteket a történet első feléről pár szóban, egy ideje amúgy sem kaptam tőletek semmi visszajelzést, és ennek tényleg csak annyi az oka, hogy kicsit kíváncsi személyiség vagyok. Szerintem befejezem a billentyű koptatását, de előtte még annyit elszeretnék nektek mondani, hogy sajnos változtatnom kell a helyzeten, és csak vasárnaponként hozom a fejezeteket. Habár a 34.-et írom perpillanat, ami azt jelenti, hogy 13 fejezettel tartok előttetek, de mégsem szeretném azt, hogy beérjem magam, aztán nagy ritkán előrukkoljak egy-egy résszel, mert Ti nem ezt érdemlitek. Véleményem szerint akkor már inkább jöjjön hetente biztosan, mint hogy rendszertelenül. Még annyit, hogy köszönök Nektek mindent, amit eddig kaptam tőletek, a kommentektől elkezdve a pipákig, a feliratkozásokig! Kellemes olvasást! <3

Az erős napfénytől hunyorogva tudok csak körülnézni. A szívem még mindig ezerrel kalapál, úgy érzem, mintha ki akarna ugorni a helyéről. Hirtelen a szemem elkezd fájni, ahogy végre sikerül teljesen kinyitnom. A kezemet a homlokomra helyezem, majd az első reakcióm, hogy megnézzem, mi van alattam. Víz. Vékony folyó. Ahogy jobban megfigyelem, észreveszem, hogy a mellettem álló barna hajú kislánynak a dobogója is itt helyezkedik el. És, ez a folyó egészen a Bőségszaruig tart, ahol körbeöleli azt. Egy nagyot lélegzek, s a természet friss illata csapja meg az orromat.

- Üdv Kiválasztottak! Üdvözlünk titeket a 76. Éhezők Viadalán! Boldog viadalt, és sose hagyjon el benneteket a remény! – szól egy hang, majd az ezüstön csillogó Bőségszaru tetején, ami az aréna közepén áll, elkezdenek visszafele számolni a másodpercek.

Hatvan másodpercről indul.

Egyből keresem Deant, de nem látom, valószínűleg a túloldalon van. Baloldalra nézek, ahol fákat, és nagyobb dombokat fedezek fel, majd a másik oldalamra is átkukkantok, ahol viszont már hatalmas hegyekkel teli fenyveseket pillantok meg. Kár, hogy nem tudom, mégis mi van velem szemben.

Ötven másodperc.

Nekem Deannel kell lennem. Nem lehetünk külön, vagy nem sok esélyem van a túlélésre, és amúgy is, megbeszéltük, hogy egyből keresni fogjuk egymást. De hol kezdjem? Azt sem tudom, merre van, és hogy egyáltalán én merre induljak. Főleg, hogy víz van alattam, főleg, hogy nem tudok úszni... Jaj, nekem

Negyvenöt másodperc.

Lefelé nézek, és azt próbálom gyorsan kiszámolni, hogyha innen elrugaszkodok, a föld felé, ott is végzem-e, vagy a vízben. Viszont ötletem sincs. Azonban muszáj lesz megpróbálnom.

A fejem teljesen össze van zavarodva. Még egyszer körültekintek, alaposabban. A bal, és a jobb oldalamon öt kiválasztott a réten van. Virágos réten. Majd, utána ketten, úgy, mint én, a vízben. Talán fel lenne osztva az aréna, pár részre? Kereken négy részre, hiszen valószínűleg a Bőségszaru másik oldalán is két gyerek az áttetsző folyóban van.

Harmincöt másodperc.

Nincs túl sok időm. Ki kell találnom, hova menjek. Rövid időn belül úgy döntök, mindenképpen a dombos-erdős részt választom, amúgy is, gyorsan rájövök, hogy ahhoz kell kevesebbet kapálóznom.

Ránézek a körülöttem lévő emberekre, és ha már Deant nem láthatom, igyekszem megkeresni Sophie tekintetét... Meg van! Négy gyerekkel odébb, tőlem balra meg is találom. Hunyorogva próbálom figyelni az arckifejezését, de ahogy a többiekről, róla is a kusza gondolatok rínak le. Nem néz rám. Baloldalra leseget. Lehet, ott van Dean? De jó lenne tudni...

Huszonhárom másodperc.

Összeszedem magam, nagyjából, és a hátizsákok felé emelem a tekintetemet, amik a réten fekszenek. Három kisebbet, és három nagyobbat látok. Meg kéne szereznem legalább az egyik kicsit. Nehéz eset lesz, mivel az idősebbek vannak azon az oldalon. De ott van Sophie, a cikkben legmesszebb tőlem.

Újra ránézek. Észrevett! Próbálom mutatni neki, hogy a hátizsákok felé indulnék, és szerencsére hamar le is esik neki, de a fejét csóválja – nem tartja jó ötletnek. Én viszont igen, mert nagyon hasznos dolgok lehetnek benne. Könnyebben boldogulnánk.

Tizennégy másodperc.

Sophie a fejét döntögeti hátra fele. Talán azt akarja mondani, hogy fussak be, és majd ott találkozzunk? Biztos, hogy ezt akarja mondani. Fejbiccentéssel jelzem, hogy vettem az adást.

Mindjárt kezdődik. Még tíz másodperc. Félek. Izgulok. Rettegek. Nem vagyok biztos a képességeimben, és abban sem, hogy egyáltalán el tudok innen indulni. Eszembe jut a családom. Meg kell tennem, értük. Miattuk kell legalább elkezdenem, és belevágnom. Számítanak rám. És én is magamra. 

Öt másodperc.

Lassan indulás. Már most kezdek nagy lendületet venni, de figyelek, ne ugorjak le előbb, különben felrobbanok. Mivel, ha valaki előbb lép le a helyéről, a Játékmesterek beindítják az alatta beépített aknát. Nem kellemes így kezdeni egy viadalt.

Három másodperc.

Egy utolsó pillantást engedek magamnak, hogy a többiekre nézzek.

Egy másodperc.

Nincs visszaút!

Megszólal a viadal kezdetét jelző gong.

Nagyot ugrok a levegőben, és abban az egy pillanatban nagyon remélem, hogy sikerült olyan nagy lendületet vennem, ami bőven elég a biztos talaj eléréséig. De hiába reméltem, mert a vízben landolok – egy karnyújtásnyira a földtől. Úgy érzem, meg fogok fulladni, hogy már most meghalok. Össze-vissza kapálódzok, rengeteg vizet nyelek, mire minimálisan közelebb kerülök a célhoz. Nyújtom a karomat, míg a másik kezemmel tovább csapkodom a vizet. Behunyom a szemem, majd mikor az ujjaimmal megérintem a lágy a füvet, kinyitom.

Megkönnyebbülés járja át a lelkemet és a testemet. Nehezen, de próbálok kimászni innen. Felállok, majd meglátom, hogy a többség a Bőségszaru felé rohan, míg vannak, akik a hátizsákokat igyekszenek megszerezni. Én is ezt teszem, mert nem látok senkit sem körülöttem. Felkapok egy kicsit, mert csak ilyen maradt, majd az erdő mélyébe futok nagy sebességgel.

Hirtelen egy kés suhan el közvetlen mellettem. Megtorpanok, hátranézek, és észreveszem, hogy Juliet indul el felém. A szőke haja lombokban hullik az arcába. Juliet, aki a legnagyobb ellenségem.

Kockáztatok, és gyorsan felveszem a földbe fúródó kést, majd tovább rohanok; de hallom a lépteket nem messze tőlem, mögöttem.

20. fejezet

Celia mögött szorosan lépdelek. Amint felérünk a tetőre, máris észreveszem a nagy szürke légpárnást, ami a nyomokban felhős kék égen a napot eltakarva készül leszállni. Megszorítom a stylistom kezét izgalmamban, de egyben idegességemben. Pillangók repkednek a gyomromban, mert félek. Félek már belegondolni is, hogy lehet, egy óra múlva az arénában leszek, és kitudja, túlélem-e egyáltalán az első perceket.

Hirtelen lecsapódik a légpárnás bejárata, mire elindulunk a gyomrába. Még mindig nem eresztem el Celia kezét, pedig már érzem, hogy az enyhe izzadságtól kezd kicsúszni a tenyerem a szorításból. Küzdök ellene.

Amint beérünk, egyből leültetnek minket, nem messze egymástól, a légpárnás szélére. Miután sikerül bekötni bennünket, hogy ne essünk ki az ülésből, a levegőbe emelkedik a járművünk. Még sosem repültem, de úgy érzem, nem is akarok többet. Van egy olyan sejtésem, hogyha nem érünk oda mihamarabb, kidobom a  reggelimet magam elé. És az szerintem senkinek sem tetszene.
Szótlanul utazunk, ki tudja már mióta. Közben egy nő jött oda hozzám, hogy egy nyomkövetőt nyomjon a karomba, hogy tudják majd, éppen hol vagyok az arénában. Eléggé fájt, mikor a vastag tűvég bele vájt a bőrömbe. Kicsit még most is érzem a fájdalmat.

Nagyon reszketek, mert ez az a nap, mit el akartam kerülni örökre. Sosem gondoltam bele, hogy ténylegesen mi lenne, ha itt lennék. Pedig a nevem csak egyszer szerepelt abban az urnában. Sosem kellett feliratkoznom tesszeráért, ételért cserében, mert legtöbbször mindig volt ebéd a háznál – hála apa vezetőmunkájának a bányában. Egyedül egyszer fordult elő, hogy Jenna feliratkozott. Abban az időben, mikor anya tragikus halála következett be. Apa teljesen maga alatt volt, nem tudott normálisan dolgozni, ami által nem kaptunk elég pénzt. A nővérem megúszta, pedig két cetlije is volt a többi név között, s az enyém csak egyszer szerepelt az évek során, és mégis itt vagyok a Tizenkettedik körzet lány kiválasztottjaként. Talán a sors keze. Vagy csupán véletlen.

Megérzésem szerint olyan háromnegyed óra telhet el csendes utazással az arénáig.

Ahogy kilépünk a légpárnásból, azonnal újabb békeőrök jelennek meg mellettünk.
Annyira izgulok, hogy egy normális lépést nem tudok megtenni remegő térdek nélkül. Mi lesz, ha annyira lefagyok, mikor már az arénában leszek, hogy elfutni sem leszek képes? Abba belegondolni is rossz...

Liften keresztül jutunk le az aréna alatti katakombákba. Egy kis terembe vezetnek minket, ahol az ajtóval szemben áll az a nagy cső, ami felvisz engem rémálmaim helyére. Jobb oldalon, egy kis asztalon a ruhám lapul, egy barna kis dobozban.

Eléje lépek, majd megfogom a tetejét. Próbálom leszedni, de erősen oda van szorulva. Celia segít nekem.

Kiveszem belőle a ruhát, mely egy melegebb fekete hosszúnadrágból, egy esőkabátból, és egy barnás pólóból áll. Mikor felveszem, tökéletesen passzol rám. Sem túl nagy, sem túl kicsi.

Negyed óránk van még, jelentik be.

- Szerintem legfőképp hideg aréna lesz. Az esőkabátból, és a hosszúnadrágból ítélve. De nem tudok semmit sem biztosra mondani, csak tippelek – mondja nekem Celia.

- Nem baj, úgyis kiderül. Hamarosan – válaszolom szomorkásan.

Én úgy gondolom, valószínűleg hideg, esős időjárás lesz odabent. Ha nem így lenne, akkor esőkabátot meg bakancsot sem adtak volna. De lehet, direkt meg akarnak téveszteni minket. Ravaszok ezek a Játékmesterek.

- Nézd! – ugrik felém a stylistom, a nadrágomra mutatva. Lenézek, és meglátom, mit ügyködik rajta.

- Ezt innen le lehet cipzárazni – folytatja, mire leszedi, és egy térdnadrágot alakít ki a hosszúnadrágból. Akkor tévedtünk. Meleg is lehet.

Egymásra nézünk. – Kicsit zavaros ez nekem – szólalok meg.

- Nem csak neked. Ez az első évem stylistként, és normális tanácsokkal sem tudlak ellátni. A ruhából alig tudom megmondani, mire számíthatsz – mondja csalódottan.

Megölelem. – Ne mondj ilyet. Szerintem tökéletes stílustanácsadó vagy. Gyönyörű ruhákat varázsoltál rám, a sminkjeim kápráztatóak voltak, akárhányszor közönség elé léptem. Talán nélküled alig sikerült volna bármi is. Szakadt ruhában például biztosan nem mertem volna a kapitóliumiak előtt megjelenni. – Mosolyra húzódik a szája, mire lehetséges, hogy én is az utolsó mosolyomat villantom feléje. 

- Köszönöm, hogy így gondolod.

- Én köszönök neked mindent, amit csak lehet.

- Ugrálj egy kicsit, hogy remélhetőleg az erdőben, futás közben ne húzd meg a lábadat.

Megfogadom a tanácsát, és helyben kocogok, nyújtok egy kicsit, meg karkörzéseket végzek. Eközben a hangszóróból bejelentik, hogy még öt percünk van. Elgondolkozok a bemelegítés alatt azon, hogy mi lesz akkor, ha tengerbe, tóba, vagy valami vízbe kerülünk. Nem tudok úszni; úgyhogy a halálomat biztosítaná.

Miután befejezem az ugrándozást, Celia egy hajgumit nyújt felém. Elveszem tőle, és összekötöm vele szőke tincseimet.

Megállunk egymással szemben olyan egy méterre. A földet nézem, s eközben testemben szétáramló adrenalin kezd eltűnni – helyébe az idegesség lép.

- Izgulsz? – töri meg a csendet Celia. A szemébe nézek.

- Te izgulnál? Ha a helyemben lennél – kérdezek vissza.

- Nem. Félnék.

Igaza van, mert tényleg inkább félek, mint izgulok. Vagyis, hát, ha jól bele gondolok, egy kicsit mindkettő. De nem érek rá most ezt elemezni.

Egy perc van hátra, szólnak újra. Megöleljük egymást, hosszasan.

- Sok sikert, ne add fel! – suttogja Celia a fülembe.

- Nem fogom... Soha – felelem.

Ellépünk egymástól, majd bevonulok a csőbe. Csak bámuljuk egymást, miközben bezáródik előttem a vastag üveg. Egy könnycsepp bukik ki a szememből.

Hirtelen megijedek, ahogy megindulok felfelé ebben az izében. Sötétség borítja másodpercekig a környezetemet. Becsukott szemekkel próbálok eltűnni innen, de egyáltalán nem használ. Kapkodom a levegőt, zihálok, viszont a szememet még mindig nem nyitom ki. Csak hallok. És nem a szél fuvallatát, ahogy a fák lombjai közé csap, hanem valami mást. Nagyon ismerős ez a hang. Meg van! Víz csobogása! Azon nyomban felpattannak a szemeim.

19. fejezet

Hey, emberek! Itt a fejezet, és hú, nagyon izgulok, hiszen már tényleg csak kevés választ el minket az arénától... Igazából más közölni valóm nincs, úgyhogy csak a szokásos maradt: Jó olvasást!

Már elég régóta ülhetek itt fent. Ezt onnan tudom, hogy a Hold állásából figyeltem meg. Most az éj közepe fele járhat a nagy bolygó, míg mikor ide jöttem, azelőtt nemrég kelhetett fel. Tisztán átlátom a felhőtlen, csillagos eget. Olyan, mintha a réten lennék. Mondjuk, most nem fekszek, hanem ülökm de a lényeg a lényeg, hogy ott bámultam mindig a nagy fekete égboltot, a rajta sok-sok kicsi csillaggal. Úgy tűnik, Isten adott nekem még egy lehetőséget, hogy láthassam ezt a vérontás előtt. Amin én is részt veszek.

Folyamatosan pörög az agyam, mindenen. Nem is tudom, hogy fogok így aludni. Pedig mindenképpen kipihenten kell kezdenem az első napot az arénában, hiszen ki tudja, milyen aréna lesz, ki tudja, mennyi esélyem lesz az alvásra.

Annyira elterelődik a figyelmem a gondolataimra, hogy még az őrjöngő kapitóliumi emberek hangos ordításait sem veszem észre.

Lehet holnap lesz életem utolsó napja. De lehet, hogy még jó sok lesz. Juliet kimért célpontnak, a többi társával együtt, gondolom. Nem tudom, hogyan fogom megúszni. Dean szándéka az lesz, hogy megvéd, de azt nem hagyhatom, hogy az életével fizessen meg érte. Nem adom meg Julietnek az esélyt, hogy valamelyikünket is megölje. Nem adhatom meg. És azt sem, hogy ő nyerjen. Mert nekünk kell nyernünk. Nekem, vagy Deannek. Hiszen csak egy játékos juthat ki élve.

- Szia, álmodozó – köszönt egy ismerős hang. Oldalra fordítom a fejem. Dean áll mellettem.

Leül közvetlenül mellém. – Mikor elrohantál, azt hittük, hogy a szobádba mentél. De aztán később benyitottam hozzád, nem voltál ott, és utána rögtön tudtam hol keresselek – mondja nyugodt hangon. Válaszul csak a vállamat húzogatom, és elhúzom a számat.

- Valami baj van? – kérdezi.

- Nincs, csak... – felelem.

- Csak?

- Csak nem nagyon van kedvem semmihez. Tudod mi lesz holnap, és ez elkeserít. El kellett búcsúznom azoktól, akiket szeretek, és egyáltalán nem szeretek búcsúzkodni. Mert az mindig sugall valamit – válaszolom szomorkásan.

Kérdő tekintettel néz rám. – Mit?

 - Azt, hogy nem biztos az újratalálkozás. Hogy lehetséges, hogy nem látom őket újra.

- Jaj, te. – Közelebb húz magához, s a fejem már a vállán pihen. A kezével a karomat cirógatja, és mély levegőket vesz.

- A karod hogy van? – teszem fel a kérdést, ahogy arra pillantok.

- Már nem fáj, köszi, hogy érdeklődsz – válaszolja. Hál’ Istennek, eggyel kevesebb probléma. – Emlékszel, mit mondtam neked a vonaton? Be szeretném tartani, csak is miattad. Mert... Szeretlek – mondja előre meredve. Puszit nyom a fejem búbjára.

- Én is szeretlek téged – felelem a várost bámulva. Most először mondtam ki, hogy szeretem őt. Leírhatatlan érzés, ezer meg egyszer i tudnám ejteni a számon.

Hirtelen a helyére pattan az eszem, majd elhúzódzkodom tőle. – Ez...  ez így nincs rendjén. – Szemöldökét felvonva néz rám. – Mi az, hogy miattam teszed. Ha gondolkoznál, rájönnél, hogy nélküled nem akarok eljönni onnan. Szerinted mi lenne velem a későbbiekben? Megőrülnék! Bennem élne a tudat, hogy miattam haltál meg, mert te csak meg akartál védeni. Vond vissza az ígéretedet, és ne azon pörögjön az agyad, hogy hogyan jöhetek ki onnan. Élve – egyre felháborodóan mondom neki, mire értetlenül les engem. Nekem van igazam. Nagyon is.

- Most komolyan, mi ütött beléd? Én csak meg akarlak menteni! Mert megérdemled az életet, és mert szeretlek! Nem érdekel, hogy mibe kerül – magyarázza, mire a sírás tör rám. Rosszul hiszi ezt az egészet. 

- Ezt mondom. Rám gondolsz, de mégsem egészen. Nem is érdekel téged, hogy én mit akarok. Lehet, abban igazad van, hogy túl akarom élni, de azt mégsem veszed figyelembe, hogy azt viszont nem akarom, hogy meghalj, fogd fel! Ne mondj nekem ilyeneket. Nem jövök el onnan nélküled! – Már szinte zokogva ordítom, és közben kapkodom a levegőt. Csak legyen vége a veszekedésnek, ismétlen folyamatosan magamban.

Dean vállon fog, és érthetően mondogatja, hogy nyugodjak meg. Vegyek jó, mély lélegzeteket. Próbálok hallgatni rá, próbálom követni, amit mond. Lassan sikerül is, mire már egy könnycsepp sem szökik ki a szememből. Csak bambulok magam elé, most már azt mondogatva a gondolataimban, hogy nincsen semmi baj. Nem lesz semmi baj.

Nem sokkal később lesétálunk a lakosztályba. Nesztelenül osonunk a sötét lépcsőn, nem szeretnénk, ha Céliáék felébrednének. Ma éjjel itt maradtak velünk, mert holnap reggel 8 óra körül megyünk az arénához. Én a saját stílustanácsadómmal, Dean az övével.

Nagyon fáztam fent a tetőn, részben ezért is örülök annak, hogy lejöttünk onnan. Hát, igen, aki egy szál rövid ujjúban, és egy vékony melegítőnadrágban üldögél a hidegben, ne csodálkozzon, ha megfázik. És ez most nagyon nem hiányozna nekem.

Pillanatokig álldogálunk Deannel egymással szemben a szobám ajtaja előtt. A kezemet a farzsebembe dugom, és a földet bámulom. Mondani kéne valamit.

- Figyelj, sajnálom, ami az előbb történt. Nem akartam elkezdeni veszekedni. Utálok veled veszekedni – szólalok meg, ahogy ránézek. Dean felelni akar valamit, de beelőzöm a mondandóm folytatásával. – De, még mindig ragaszkodok ahhoz, ami a vita tárgya volt. Szeretném, ha figyelembe vennéd az én döntéseimet, ha rólam van szó, és nem a fejed után mennél. Megegyeztünk?

- Igen, meg. – Látni rajta, hogy nem szívesen teszi.

- Akkor rendben. – Odalépek hozzá, és szorosan magamhoz húzom. Engedem, hogy olyan erősen megszorítson, míg ki nem nyomja belőlem az összes szuszt. Hogy miért? Mert én is ezt csinálom. Az összes energiámat beleadom, csakhogy még közelebb érezhessem magam hozzá.

- Szerintem jobb lesz, ha lassan aludni megyünk. Hosszú napok várnak ránk – mondja fáradt hangon.

Kibújok a karjai közül. – Ideje lenne, igen – felelem. – Dean... Neked nem szoktak rémálmaid lenni a viadallal, az Aratással kapcsolatban? – kérdezem félősen.

- Nem, nem szoktak. Neked igen? Veled maradjak éjjelre? – Úgy tűnik, meg sem kellett kérnem rá.

- Jobban érezném magam, igen... – válaszolom elpirulva.

Halkan bemegyünk a vaksötét szobámba. Egyből az ágyat célozzuk meg, és mihamarabb befekszünk a takaró alá. Dean mellkasához fúrom magam. Még sosem volt alkalmam vele aludni.

Puszit nyom a fejem búbjára. Hallom a szíve dobogását, ami megnyugtat.

Napos reggelre ébredek. Az egész szobát átjárja a nap sugara, nagyobb fénycsóvákban. Látni, ahogy a kis porszemek szállnak a levegőben.

A bal oldalamra fordulok, de meglepetés ér. Nincs mellettem Dean. Azonnal felülök, és körbenézek. Nem látom sehol. Kiugrok az ágyból, és az ajtót célzom meg. Halkan kinyitom, majd kikukucskálok. Egy lélek sincs a vékony folyosón. Visszarohanok a szobába, a fürdőbe megyek rendbe szedni magamat. Elaludni biztosan nem aludtam el. Vagy túl korai lennék? De akkor miért ment el Dean?

Miután elkészülődtem, és felvettem a tréningruhát, amibe majd mennem kell, Dean hálójához megyek. Kopogok az ajtón, várok egy kicsit. Semmi válasz. Kopogok még egyszer, de ismét semmi. Benyitok, viszont üres a szoba. De jó. Kimegyek az étkezőbe, remélem, legalább itt találok valakit.

És lám, csodák csodájára, éppen mindenki itt reggelizik. Együtt, csendesen. A lelkem egy kicsit lenyugszik, de azért érdekel, mért nem szóltak nekem. Ki fogom tudakolni. Leülök az asztalhoz, Celiával szembe. Mosolyogva kiválasztom magamnak a reggelimet, majd körbe nézek.

- Mióta vagytok itt? – érdeklődök.

- Nem rég jöttünk ki. Tíz perce, körülbelül – válaszolja Celia.

Oldalra pillantok. Dean lehunyja a szemét. Ezzel akarja jelezni, hogy majd elmagyaráz mindent. Örülnék is neki, mert megijesztettek egy kicsit.

A reggeli után még gyorsan bemegyek a szobámba, mert mindjárt indulunk. Az ajtóban megállok egy pillanatra, majd odalépek az ablak elé, és a várost fürkészem. Csak bambulok kifelé, és közben a gondolataim teljesen összezavarodnak. A viadal, az Aratás, Dean, a családom. Mindegyik végig fut bennem.

Úgy döntök, átsurranok Deanhez pár percre. Muszáj beszélnem vele, meg, ha vele vagyok, mindenről elterelődik a figyelmem, és az most jól jönne.

- Annyira sajnálom a reggelit. Hajnalban visszamentem a szobámba, nem akartam, hogy meglássanak minket. Aztán annyira elfogott az idegesség, hogy elfelejtettelek felébreszteni. Meg tudsz bocsátani? – Dean sajnáló tekintettel néz rám.

Soha nem tudnék rá haragudni.

- Még szép – felelem, majd puszit nyomok az arcára.

- Akkor jó. 

- Ugye találkozunk még? Ne menj a Bőségszaruhoz! Nagyon veszélyes. Fogadd meg a mentoraink tanácsát. És ígérd meg! – kérlelem.

Néha nagyon makacs tud lenni, kinézem belőle, hogy odamenne, csakhogy meg tudjon védeni minket. De nem engedem neki. Semmiképp sem.

- Nem megyek oda. Az első dolgom az lesz, hogy megkereslek.

- Hiányozni fogsz addig is – mondom halkan. Megölelem.

- Te is nekem! Nagyon... – válaszolja elhalkulva.

Az ajtónyitásra kilépünk az ölelésből. Céliáék állnak a küszöbön. Várnak minket.

Megindulunk feléjük, és a saját utunkra megyünk. Dean szemébe nézek, utoljára, mert lehetséges, hogy többé nem látom. Nem látom azt a kék szempárt, ami mindig megnyugtat, ami a kedvességet és a szeretetet sugározza ki magából. Nem, erre nem gondolhatok. Találkozni fogunk még. Nem veszítjük el egymást.

Miközben sétálunk a tető fele, arra gondolok, hogy ki akarok szállni ebből az egész hülyeségből. Haza akarok menni... Csak sajnos ez már lehetetlen. Nincs visszaút.

18. fejezet

Halihó, emberek! Anyák napján, késő este itt van a következő fejezet. Kitettem volna hamarabb is, csak egy kicsit kreatívoskodtam e nap alkalmából. Ti is? :) Köszönöm Clove-nak a kommentet, a pipákat, köszöntöm az új feliratkozót, egyszóval mindent köszönök nektek! <3 Kellemes olvasást!

Nagyon remélem, hogy nem hoznak engem szóba Dean interjúján. Valószínűleg feleslegesen reménykedek, hiszen már elintéztem magamnak azzal, hogy annyit mondtam: a legjobb barátom is itt van. De a remény hal meg utoljára, nem igaz?

Deanen ismét határozottságot veszek észre, miközben lépeget Caesar felé. Pont olyan, mint az Aratáson. Sosem változik meg, ugyanolyan marad, mint eddig volt, úgy, mint én. Én sem változom sem az évek alatt, sem most, ezekben a napokban. Ezt a témát már sokszor noszogattam magamban, de addig is fogom, míg így is marad. Soha. Semmi körülmények között.

Elkezdődik az interjú. A barátom hangja mély, és erőteljes, most nem fél. De akkor a Nyitóünnepségen mi baja volt? Nem értem. Lehet, hogy talán... Talán miattam lett magabiztosabb? Amiért rendeződtek köztünk a dolgok? De jó lenne tudni, néha mit gondol, vagy mit érez.

- Dean, mond csak, mivel érdemelted ki a nyolc pontot? Nagyon kíváncsiak vagyunk ám rá! – kérdezi tőle Caesar.

- Hát, kétlem, hogy szétkürtölhetném az egész világnak. Azonban annyit elárulhatok, az arénában úgyis mindenki megtudja, mit miért érdemlek meg, illetve mit miért teszek – feleli Dean.
Mit miért érdemel, tesz meg? Ezt meg hogy érti? Na, most pillanatnyilag tutira jól jönne a gondolatolvasás. Ha valaki felajánlaná, nem tétlenkednék, elfogadnám.

- Kár, de hát akkor majd, ahogy mondod, megtudunk mindent a maga idejében – mondja Caesar. - Viszont lenne még egy fontos kérdésem, és, szerintem mindenki,  aki itt van, tudja, mire gondolok – folytatja tovább a műsorvezető titokzatosan a közönséget bámulva.

Pillanatok alatt rájövök, mit akar kérdezni tőle. Leesett. Csak ezt ne, mentsenek meg ettől...

- Az előző interjúban szóba jöttél, mint barát. De hát, nem is tudom, hogy nem lehet szeretni egy ilyen szép lányt? Még főzne is rád! – heccelődik egy kicsit Caesar, azonban én érzem, fülig vörösödtem. Olyan lehetek, mint egy hatalmas paradicsom. Egy hatalmas ronda paradicsom.

- De komolyra fordítva a dolgot. Áruld el nekem, tényleg nincs köztetek semmi? Úgy válaszolj, hogy nem értékeljük a hazugságot.

Dean a közönség sorait pásztázza, valószínűleg ismerős arcot keres, mint ahogy én tettem.

Nem fog elárulni bennünket. Tudom, hogy nem fog. Olyan nem létezne. Nem is árulhat el. Vagyis még nem.

Legyen már vége, én ezt nem bírom, rosszul vagyok. A szívem a torkomban dobog, és teljesen le vagyok izzadva. Le-gyen vé-ge, szótagolom magamban, mert így jobban esik. Mintha ettől gyorsabban telne az idő, pedig nem is igaz.

- Őszintén mondom, csak barátok vagyunk, nagyon jó barátok. Ha pár év alatt nem változott semmi, most sem fog. Bár azt nem tudhatom, ő mit érez valójában velem kapcsolatban, de én tisztában vagyok a saját érzéseimmel. Ennyi a mondanivalóm, és sajnálom, ha ezzel csalódást okoztam néhány embernek – közömbösen válaszol a kérdésre. Ha kapitóliumi lennék, vagy esetleg otthon ülnék a tévé előtt, tutira elhinném, amit mondott. De nem, tudom az igazságot, és azt is tudom, mikor hazudik. Ilyenkor a kezével babrál, és szándékosan remegteti a lábát, és most folyamatosan ezt csinálja.

A közönség nem fogadja jól a választ. Sóhajtoznak, szomorúan néznek. Körülnézek, hogy a többi kiválasztott mit csinál, de csak titokban vetek egy-két pillantást rájuk, nem nagyon akarok feltűnösködni. A többség semmilyen arckifejezéssel ül, látni rajtuk, hogy unják a műsort, de akadnak olyanok, akik sunyiban nevetnek: a Hivatásosak... Gondolhattam volna.

Sophie-n megállapodik a tekintetem. Kérdőn néz rám, mire kacsintok, és mosolygok egyet. Bólint, majd kicsit ujjong magában. Úgy tűnik, megértette. Rajtunk kívül mostanra ő az egyetlen, aki tud bármit is kettőnkről. Benne megbízom. Ő nem az ellenségem. És nem is lesz az.

- Rendben, értettük. Reménykedtünk, kapunk ismét egy szerelmespárt, azonban úgy tűnik nem. De, semmi gond, hiszen ezt csak ti tudjátok, nem? – kérdezi Caesar, mire válaszul Dean bólint egyet.

Ebben a minutumban lejár az idő. Végre vége van ennek. Gondoltam, hogy nem lesz a legjobb ez a hat perc, de még a rosszabbnál is rosszabb volt. Soha többet nem akarom átélni. Soha. Ebből bőven elég volt egy életre.

Együtt, az egész csapattal megyünk fel a lakosztályba. Miután agyondicsérgetnek bennünket, Effie közli, hogy nekik nem sokára el kell indulniuk a Főhadiszállásra összeszedni a támogatókat. Remélem, akad egy pár kapitóliumi ember, akik egy cseppnyi túlélést is látnak bennünk. Sokat jelentene számunkra, mivel félig-meddig ők határozzák meg az életünket odabent, az arénában. Ők döntenek a sorsunkról.

Bemegyek a szobámba, átöltözöm, és lomosom az arcomról a vakolatot. Most szerencsére nem olyan sok, de így is eléggé barna a vattapamacs a kezemben. És van olyan mázlim, hogy a szemem környékén tiszta piros az arcom. Gyönyörűen nézek ki, mondhatom.

Kimegyek a többiekhez, hogy még egy utolsó vacsorát megejtsünk együtt. Belegondolok, hogy lehet, többé nem láthatom őket. Megszerettem őket. Ezekben a napokban mellettem álltak, támogattak. Szeretném még ezt a szeretetet érezni. Szeretném, ha nem kéne elbúcsúznom tőlük, talán végleg.

Csendben majszoljuk a mindenféle kaját, de egy kicsit tempósabban, mint ahogy szoktuk. A mentorainknak tíz percen belül el kell indulniuk.

A vacsora után bekopogok Dean ajtaján, mert ő nem evett velünk,  a szobájában kuksolt mindvégig.

Egy mukkot sem hallok, ezért kinyitom az ajtót, majd átlépek a küszöbön. Sötét van. Még a függöny is el van húzva.

A fürdőszoba felé indulok, mert onnan hallok valamit, méghozzá víz csobogását.

Már közel állok a behajtott ajtóhoz, mikor bekukkantok. Egy meztelen férfi felsőtestet pillantok meg a tusolóban. Dean az.

Azonnal elindulok a szobájának az ajtaja felé, de sikerül a nagy rohanásban elesnem, egy cipőben, az ő cipőjében, amit szanaszét szórva hagyott a padlón.

Egy pillanatig még tétovázok a földön ülve, majd újra sietek az ajtó felé, de megállok, mert Deant látom meg magam előtt. Tátva maradt szájjal bámulom, kiguvadt szemekkel.
Itt áll előttem, egy szál melegítőnadrágban. Rögtön elkapom a tekintetemet róla, és felállok. Leporolom magamról a koszt, ami valójában nincs, csak már megszokásból teszem.

- Öhm... Effie mondta nekem, hogy szóljak neked, gyere ki, mert most mennek el. – Kicsit zavarba ejtő hangon mondom, mert tényleg zavarban vagyok. Nem volt még alkalmam őt így látni, és ez egy kicsit összezavar mindent a fejemben. Hogy miért? Fogalmam sincs.

- Oké, egy pillanat, csak felveszek valamit – feleli, miközben egy pólóért nyúl.

- Én megyek, kint leszek, ott megtalálsz, na szia – válaszolom még jobban összezavarodva, az ajtó felé mutatva.

Se perc alatt kirohanok, becsukom az ajtót magam mögött, és háttal neki támaszkodom. Behunyom a  szemem, nagy levegőt veszek, majd próbálom elhessegetni az előbb történteket, aztán ezután elindulok elköszönni a mentoromtól.

Már a lift előtt várnak, ezért még jobban szedem a lábam. Mikor oda érek, az első dolgom, hogy megölelem Katnisst. Pillanatokig csak így állunk, majd megszólal:

- Ne add fel! Bízok benned, mert képes vagy rá. Meg tudod csinálni – mondja halkan, reményteljesen.

- Remélem... – felelem erőtlen hangon. Hiányozni fognak. Nagyon.

- Segítek neked, ha tudok. Nem foglak cserbenhagyni. – Újra megölel mire egy forró könnycsepp kászálódik ki a szememből.

Hátra nézek, mert Dean jelenik meg. Lesütöm a szemem, letörlöm a könnycseppet a piros szememből, és újra Katniss felé fordulok.

- Köszönök mindent, de tényleg. Ha nem lettél volna itt Celiával együtt, nehezen vészeltem volna át ezt a pár napot. És köszönöm, amit múltkor mondtál nekem a szobámban. Mikor magam alatt voltam. Sokat segített – hálálkodom, mire Katnissen azt tapasztalom, hogy kezd elérzékenyülni, de hamar eltűnteti magáról a nyomait.

- Nincs mit megköszönnöd, tudod, hogy szívesen tettem. Én örülök, hogy egyáltalán megosztottad velem. – Megfogja a felkaromat, és enyhén megszorítja. Halvány mosolyt ejtek, és érzem, még több sós könny akar kitörni belőlem. Nem akarom őket elveszíteni, nyerni szeretnék. De nem egyedül. Deannel.

Katnissék elindulnak, integetünk nekik, de még mielőtt becsukódna a lift ajtaja, váratlanul ki szalad a száján:

- Ne hagyjon benneteket el a remény! Tartsatok ki... – Eltűnnek a szemünk elől, mire Deannel egymásra nézünk, majd  én lehajtom a fejem.

Ez most azt juttatja az eszembe, mikor a körzetünkben elbúcsúztam a családomtól. Mikor Jason utánam szólt. Rövid idő után szobám felé indulok, de irányt változtatok, és inkább a tetőre megyek. Sietek, mintha kifogynék az időből.

Azt a helyet választom, ahol Deannel ültünk. Bámulok a sötétben magam elé, és a könnycseppekkel teli homályos szemmel arra gondolok, miért kell az embernek mindenkiét elveszítenie. Egyáltalán miért kell az embernek meghalnia.