2014. augusztus 26., kedd

Pár információ

Hey, Guys!
Ahogy tegnap írtam, egy-két információval jelenek meg ma. Nem olyan életbevágóak,  de említésre méltóak. :)
 Először is, valamelyik fejezetnél szóba hoztam, hogy egy új bloggal jelenek meg, ami egy német Beavatott fanfiction fordítás. A blogot ITT elérhetitek, a prológus már felkerült. :) És ha azt hinnétek, hogy emiatt nem haladok az írással, cáfolnám, mert sokszor a fordításhoz sincs kedvem, és van, mikor az sem megy, úgyhogy a kettő nincs összefüggésben, főleg, hogy már azt is március vagy április óta csinálom.


 Aztán, még egy sokkal régebbi fejezet előtt írtam, hogy 3. helyezést értem el egy blogversenyen legjobb fanfiction kategóriában, s azóta kikerült a legjobban megformált karakter eredményhirdetése is, ahol úgyszintén 3. helyezést értem el! Vagyis inkább Myra ért el 3. helyezést... :)


 És akkor így a végére, hogy blogot akartam volna készíteni a három hetes thaiföldi nyaralásomnak, ahova leírom milyen érdekességeket láttunk, milyen helyeken jártunk, tele tömtem volna a bejegyzéseket képekkel, de aztán lebeszéltem magam erről, mert szerintem nem sokan nézték volna meg. Úgyhogy csak facebookra tettem ki a fotókat apukám kérésére, tehát aki megszeretné nézni, az küldjön nekem egy e-mailt a h.leia009@gmail.com címre, és elküldöm neki az album linkjét. :)

Ezek lettek volna az információk, további szép napot kívánok Nektek! <3

2014. augusztus 25., hétfő

33. fejezet



 Sziasztok! Sajnálom a mostani késést is, próbálom magam helyrerázni, visszaszokni, csak mivel már több mint egy hónapja egy sort sem írtam, ami elkeserít, pedig írni szeretnék, viszont valamiért nem jön össze, nehezebben teszem ki az új fejezeteket, mert lassan beérem magam, és mint már említettem, az se Nektek, se nekem nem lesz jó, de igyekszem, csak hát egy hét és az iskola is elkezdődik... Hú, de hosszú mondatot írtam :O. Tényleg, iskola. Ugye Ti sem várjátok? Én nagyon nem. Tanulás - amivel kapcsolatban eldöntöttem, hogy összeszedem magam -, osztálytársak, és még úgy sok más. Egyébként jelentkeztem egy blogversenyre, ahol a legjobb író kategóriában Ti szavazhattok, úgyhogy ha szeretnétek, akkor ITT támogathattok, bár nem mintha győznék. :D Egy következő bejegyzésben pedig több mindenről értesítelek Titeket, csak nem szeretném ideírni, mert már így is sokat rizsázok... Úgyhogy majd ott találhattok új információkat, amit ma vagy holnap kiteszek. Oké, ennyi, jó olvasást kívánok! <33


- Tudjátok, milyen ideges voltam Juliet miatt... Tudjátok mennyire kiborított azzal, ahogy velem bánt. Dean, te ezt nem tudod átérezni, hiszen mindig a középpontban álltál. Sophie, te nem meséltél ilyesmit, hogy nem hagytak volna békén a körzetedben. Valószínűleg mindenki bírt, mivel aranyos és vicces lány vagy. – Sophie félbe akar szakítani, de nem engedem neki. – Sosem voltak igazi barátaim, barátnőim, akikkel mindent megbeszéltünk, kibeszéltünk. Sosem adott meg az a lehetőség, hogy a fiúkról cseverésszünk, hogy jókat és rosszakat mondjunk róluk. Habár mikor elsős voltam, akkor szereztem barátnőket, de mint gondolhatjátok, nem tartott sokáig a barátság. Én úgy vélem, nem miattam szakadt meg a kapcsolat, mert nem tettem semmit, hogy eltávolodjanak tőlem. Egyszerűen csak kiszorultam közülük, és azon kaptam a fejem, hogy már nem is volt kivel játszanom. Hogy egyedül voltam, és semmi társaságom nem volt a családomon kívül. És, rengeteg év után jöttél te, Dean. Segítettél rajtam, és te voltál az egyetlen, aki meg tudott érteni, aki szóba állt velem. Egyedül te védtél meg az iskolában, mikor folyamatosan szekáltak, galacsinokkal dobálgattak, a cuccaimat szétszórták. Te voltál a megmentőm, te voltál az, aki kimentett a mélyből. Neked köszönhettem, hogy a felszínre törtem, és egyik pillanatról a másikra normális embernek érezhettem magam, és nem olyannak, aki egymagában csak úgy elvan, és a könyvek világába menekül. Mondjuk, a mai napig imádok olvasni, és nem telt el eddig úgy egy hét, hogy egy regényt nem olvastam volna ki, de ez most nem számít. Mivel kell a kimozdulás, amire akkor nagy szükségem volt, te képes voltál megadni nekem. És még sorolhatnám hónapokig, mi mindenért tartozok neked hálával. Na de, hogy a történt lényegére érjünk, már ahogy említettem, forrt bennem a düh miatta. Eddig mindig hagytam, hogy szekáljanak, de azon a napon úgy gondoltam, elég volt örökre, véget fogok ennek vetni. Így hát minden testrészemet a bosszúvágy irányította. Azt akartam, hogy megjegyezzék, nem vagyok egy olyan lány, akit kijátszhatnak, és akivel csak úgy kedvükre szórakozhatnak. Bementem a kiképző terembe, és a szemem egyből a bábukat célozta meg. Gondoltam rá, hogy talán rossz ötlet lenne, de mégis az eredeti terv mellett maradtam. Miután bemutatkoztam, már rohantam is oda az egyik bábuhoz. Festékeket szereztem be, aztán csúnyára kikentem. Viszont mielőtt felállítottam volna remekművemet, a mellkasára írtam valamit, ami bevéste magát a fejembe. A végén pedig késekkel elkezdtem dobálni... Julietet. Mikor a bemutatás végére értem, kicsit tátva maradt szájjal néztek engem és a bábut, de abban a pillanatban úgy voltam, hogy vége. Mármint, hogy úgy vége, hogy a saját szörnyűségemnek. Úgy éreztem, ezzel kiadtam magamból mindent, csak aztán mikor a lift felé tartottam, egy pillanat alatt átfordultak az érzéseim a másik oldalra. Sírni kezdtem, és nem bírtam abbahagyni, míg fel nem értem a lakosztályba. Akkor letöröltem a könnyeimet, majd besettenkedtem a szobámba. Viszont mikor az ágyra vetődtem, újra bőgtem, és a végén lassan álomba merültem. Azután pedig te, Dean ébresztettél. – Mikor befejezem kisregényemet, elgondolkodtatóan bámulják a földet. Most talán sikerült kiadnom magamból mindent.
Én is azt teszem, amit ők: a föld felé hajtom a fejem, majd behunyom a szemem. Nem tudom, mit fognak ehhez szólni, mi lesz a reakciójuk, de azt nem szeretném, hogy megsajnáljanak, hogy agyondédelgessenek, mert ahhoz nincs kedvem. Nem sajnáltatás céljából meséltem el nekik ezt a kis történetet, hanem mert úgy gondoltam, muszáj. Inkább kiöntöm a szívemet, minthogy Dean megharagudjon rám.
Mindketten egyszerre néznek fel, majd Sophie szólal meg először:
 – Hát, tökösebb vagy, mint hittem. – Oké, nem erre vártam, de önkéntelenül elmosolyodom. – Figyelj, mi itt vagyunk melletted, sosem hagyunk magadra, szeretünk, imádunk, megzabálunk. – A mondandója közben mellém csücsül, és össze-vissza ölelget. Sophie mindig fel tudja dobni a kedvem, és egyáltalán nem bántam meg azt a percet, mikor a kiképzésen hozzá mertem szólni, és mikor megengedtem neki, hogy leüljön mellénk ebédnél. Életem legjobb döntései közé tartoztak.
Deanre pillantok, aki a száját harapdálja. Látni rajta, hogy tétlenkedve gondolkodik, hogy mégis mit csináljon, mit mondjon. Ha a helyében lennék, nekem sem lenne ötletem ahhoz, milyen hatásos beszéddel válaszoljak egy ilyen érzelmes, szomorú, de egyben vidám mondandóra. Várok, de egy idő után úgy érzem, feleslegesen.
- Myra... – szólít meg hirtelen Dean. Hát mégis tud mit felelni. – Sosem bántam meg, hogy a réten odamentem hozzád érdeklődni lelki állapotod iránt. Teljesen lehangoltnak tűntél, és habár megfordult a fejemben, hogy szó nélkül elmegyek, és hagyom, magadtól rendbe jöjjél, mégsem akartam ezt tenni. Tudtam, hogy ha én lettem volna a helyedben, én sem örültem volna annak, ha nem kérdezed meg, mi a bajom. Így hát kicsit izgulva, de megkérdeztem, jól vagy-e. Sosem bántam meg azt a percet, mert akkor most nem alkotnánk egy párt, és az évek során egyetlen egy olyan kalandban sem lett volna részem, amiben te szerepelsz. Úgyhogy... Köszönöm. Bearanyozod az életemet, tőled csak szebb lehet. Szeretlek. – Teljesen meglepődök, mert így még sosem mondott el semmit. Sosem árulta el, mit érzett akkor, mikor megismerkedtünk. Egyszer sem kérdeztem rá, miért jött oda hozzám, nem mertem, mert féltem, nem mondja el, vagy ha el is mondja, akkor rosszra számíthatok. De ez nem rossz. Ez kifejezetten jó.
- Én is szeretlek. – Mélyen a szemébe nézek. Elvarázsol.
- Csókot! Csókot! Csókot! – tapsikol és vigyorog a barátnőm. Mindketten felé fordítjuk a fejünket, a vállunkat húzogatjuk, majd a kérésére megcsókoljuk egymást. Nem tart sokáig, de nekem még így úgy tűnik, mintha egy örökké valóságig a csókjába mélyednék.
Csak ujjongást hallok a háttérből, meg hogy milyen cukik vagyunk, mindjárt megesz bennünket, és hogy milyen kár, hogy a Viadalon vagyunk. Erre a szóra elhúzódzkodom, majd lesütöm a szemem. A Viadalon vagyunk. Az Éhezők Viadalán, ahol bármelyik percben az életünkre törhetnek és megölhetnek bennünket. Ahol nincs esélyünk a boldogságra. Ilyen egy viadal. Gonosz és kegyetlen.
Erősen megölelem Deant, csakhogy ne gondolja azt, valami probléma merült fel. Sophie-ra pillantok, akin most már némi szomorúságot látok.
- Mi a baj? – kérdezem, majd Sophie szeméből egy könnycsepp bukik ki, amit hamar le is töröl.
- Semmi, csak olyan jó nektek, hogy megtaláltátok a szerelmet, hogy boldogok vagytok. Örülök nektek, mert totálisan összeilletek, és feltétlenül megérdemlitek a másikat. És ha már nekem nem adatik meg ez, akkor ti használjátok ki az időt. Mert ez a ti időtök. – A mi időnk. Lehet, igaza van neki, de nem tudok felhőtlen boldog lenni, ha közben ő felszínen aluli rosszkedvben részesül. Neki is kijár az, ami nekünk, hiszen egy nagyszerű lány kívülről-belülről. Talán némileg irigy is vagyok rá, de inkább nem hozom szóba, mert újabb vita kerekedne belőle, amiért mindegyikünk a saját igaza mellett állna ki. Magamban tartom.
- Köszönöm, és habár van, amivel nem értek egyet, azért köszönöm – felelem, majd megölelem.
A beszélgetésünket a hatalmasat korgó gyomrom szakítja félbe. Aprót nevetünk. Mondjuk, számomra nem olyan vicces, mert hányingerem van, és úgy érzem, majd' kilyukad a gyomrom a fájdalomtól.
- Ennivalót kell szereznünk – szólal meg Dean, miközben fölpattan a bal oldalamról.
- És innivalót – teszi hozzá Sophie. Nekem kéne befejeznem, de nem jut semmi eszembe, amire szükségünk lenne még.
- Indulunk? – teszem fel a kérdést felhúzott vállakkal. A fejüket csóválják.
Rengetegszer elmondjuk Sophie-nak, hogy vigyázzon magára, vigye magával egy egyik kést biztonságul, és hogy jöjjön vissza, mire a Nap eléri a tetőpontot. Folyamatosan bólogat, de már látni rajta, mennyire unja.
- Oké, rendben van, tiszta, világos, értettem – hadarja el. Mi csak szimplán aggódunk érte.
- Nem sokára találkozunk – teszem hozzá, és Deannel együtt megöleljük. Ezután elindulunk mind a hárman, a magunk útját járva. Csak ne essen semmi baja.
Percenként hátranézek, mintha így megbizonyosodhatnék róla, hogy épségben van, pedig tudom, attól nem csökken az aggódás.
- Megfognád? – kérdezi Dean, míg a drótkötelet vagy mit próbálja helyre állítani. A kezembe veszem a kést, de olyan gyengén fogom, hogy bármelyik pillanatban a földön landolhatna.
Kicsit odébb sétálunk, és elbújunk az egyik fa mögé. Halál csend lenne, ha a gyomrom befejezné a morgást, de úgy tűnik, egyáltalán nem akarja.
- Minden oké? – kérdezi váratlanul Dean. Kicsit meglepődök.
- Miért ne lenne? – kérdezek vissza zavarodottan.
- Hát csak kérdezem. Vagy nem lehet?
- Miért ne lehetne? – válaszolom ismét kérdéssel. Az idők végezetéig tudnánk folytatni.
- Nem tudom. Azért kérdeztem meg inkább.
- Minden a legnagyobb rendben van – felelem elhalkuló hanggal.
Percekig csönd honol kettőnk között, de mégis kibukik belőlem.
- Igaz, amit nemrég mondtál? Az első találkozásunkról.
- Persze. Nem szoktam hazudni. Miért kérdezed?
- Hát, csak úgy. Felidéződöttek bennem azok a pillanatok, és kíváncsi voltam, mert sosem beszéltél róla mostanáig.
- Neked mindig az igazat mondom – néz rám aranyos tekintettel. Szégyenlősen elmosolyodok.
Nem tudom mennyi ideig, de csak várunk, várunk, és várunk, hogy valami történjen. Vagyis hogy egy állatot elkapjunk, de teljesen a reménytelennek tűnik.
Mindvégig szorosan egymás mellett üldögélünk, és már kezd mindenem elzsibbadni. Ráadásul a gyomrom egyre éhesebb, a végén saját magát felfalja, úgy érzem.
A szemhéjaim sokszor lecsukódnak, nagyon elálmosít a tétlenkedés, de aztán mikor meghallom, hogy Dean mocorog mellettem, felfigyelek. És így megy ez nagyon sok ideig.
Mikor már teljesen feladjuk, és úgy gondoljuk, hogy máshol kéne szerencsét próbálni, meglepetésünkre, tényleg nagy meglepetésünkre foglyul ejtünk egy kis állatot. Egyből rohanunk oda kibogozni a csapdából, de aztán olyan hangos sikításra rezzenünk össze, hogy a szívem kihagy egy hatalmas nagy ütemet, és az első gondolatomban Sophie-ért kezdek el aggódni.
Felismerem a hangját. És ez az ő hangja volt.

2014. augusztus 18., hétfő

32. fejezet

Drágák! Sajnálom az egy napos csúszást, de amióta hazajöttem rengeteg dolgom akadt, sok mindenről megfeledkeztem, ahogy véletlenül arról is, hogy ki kellett volna tennem tegnap a fejezetet... Tényleg sajnálom, remélem nem haragudtok! Köszönöm szépen a kommenteket a távollétemben, nagyon jól estek, viszont az előző fejezethez érkezetthez válaszolni fogok majd, csak nem most, mert megint rohannom kell. Még annyit, hogy ez a fejezet ismét rövid lett, sajnos, de a következő(k) azt hiszem már hosszabbak. Na, befejeztem, kellemes olvasást, s használjátok ki a nyárból maradt  két hetet! <33


Mikor megnyugszunk és abbahagyjuk a sírást, visszaballagunk a táborba. Közel sétálunk egymás mellett, szótlanul. Ahogy lépegetek, minden egyes mozdulatnál beremeg a lábam, és úgy érzem, bármelyik pillanatban fel tudják mondani a szolgálatot.
- Elmondta, mi a véleménye rólam. Elmondta, hogy aranyos, kedves, és vicces vagyok. Ügyes, és hogy egy fantasztikus ember vagyok, és hogy sosem találkozott olyannal, mint én.
Kedvelt. - töri meg a csendet szomorú hangulattal. Mark egyáltalán nem tévedett.
Beleképzelem magam Sophie helyébe, és magam elé vetítem, hogy mi lenne, ha Dean hagyott volna el engem ilyen körülmények között. Sokkal rosszabbul viselném, sőt, megőrülnék.
Egy hatalmas nagy gombóc keletkezik a torkomban, ami nem hagy megszólalni. Viszont szerencsére folytatja.
- Ezért... Ezért nem értem, miért menekült el. Én nem adtam okot neki a távozásra, és valószínűleg emiatt próbáltalak titeket hibáztatni. Őszintén nem akartam, csak annyira összekutyulódott bennem minden, hogy azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Ugye meg tudsz bocsátani?
- Persze! És szerintem ezt Dean nevében is mondhatom - válaszolom. - Sajnálom, hogy alig felelek valamit, csak nem vagyok valami jó a tanácskozásban... - fejezem be bizonytalan hangon. A sajnálom, és a bocsánat szavakon kívül képtelen vagyok bármit is kinyögni. A gombóc csak ennyit enged.
- Semmi baj!
Nem messze, mikor látótávolságon belül vagyunk a táborunktól, azt tapasztalom, hogy a barátom egy kis farönkön üldögél, és a térdét remegteti. Amikor észrevesz minket, azonnal felpattan, és felénk igyekezik.
Oldalra fordulok, és hagyom, hogy Sophie Deannek úgyszintén elmesélje a történteket. Amíg kibeszélik a témát, félrevonulok, és a cuccaimmal babrálok. Habár látni nem látom őket, hallani hallok minden szót - nem valami jó a kedvük. A lány sajnálja a kiakadását, a fiú pedig a viselkedését.
Magam mögé pillantok, mikor minden hang megszűnik körülöttem. Ölelkezve állnak, és Dean a hátát simogatja nyugtatóul. Elmosolyodom. Nem vagyok féltékeny, hiszen nincs miért, tudom, hogy Sophie nem venné el tőlem Deant, és tudom, Dean nem bántana meg. Ez csak egy nagy baráti ölelés és támogatás, ami sokszor szükséges ahhoz, hogy jobb kedvre derüljünk. Mert a barátok segítenek.
Nem sokkal később kupaktanácsot tartunk, mert úgy érezzük, ideje megbeszélni a továbbiakat. A földön ülünk egy kört kialakítva; már ha az lehetséges három emberből.
Mivel Mark magával vitt egy palack vizet és egy kis ennivalót, úgy döntünk, a nap kitűzött feladata az lesz, hogy mindkettőből elegendő mennyiséget szerzünk be. Ezután megtárgyaljuk az őrködést. Dean felajánlja, hogy vállalja az éjszakázást, de Sophie-val egyszerre leordítjuk a fejét, hogy biztos, hogy nem, mert akkor minden nap úgy fog kinézni, mint egy zombi. Beosztjuk az órákat, napokat, egyenlően.
Fogalmunk sincs, hány napja lehetünk itt bent, a rettenetes arénában, így hát elkezdünk számolgatni. Sosem foglalkoztam azzal, hányadik nap van, volt annál fontosabb teendőm is, így én passzolom az egészet. De ha tippelnem kéne, akkor olyan egy hetet mondanék.
Most következnek a kiesett Kiválasztottak. A halott gyerekek. Dean és Sophie rengeteget vitázik ezen, de én csak csendben visszagondolok az elmúlt napokra.
- Tegnap reggel meghalt egy ember - szólalok meg oly váratlanul, hogy a szövetségeseim felhúzott szemöldökökkel bámulnak rám. - Mi van? Csak gondoltam szólok... Felébredtem rá.
- fejezem be szerényen. Dean arca aggódóvá válik.
- És nem mondtad el?! - háborodik fel. Kellett nekem megszólalnom.
- Békésen aludtál, nem szerettelek volna felébreszteni. Amúgy sem tartottam fontosnak, mivel a Himnusznál úgy is látjuk, ha valaki meghal - magyarázkodom. Nem győztem meg őt.
- De most nem azon van a hangsúly, hogy úgy is látjuk, hanem hogy felébredtél rá, míg érdekes módon senki más nem - érvel kicsit idegesen. Még jó, hogy nem harapja le a fejem.
- Azért olyan nagy bűnt nem követtem el, úgyhogy nyugodj meg!
- Dean, tényleg nyugodj le, ez nem nagy cucc.
- Ne stresszelj feleslegesen. Árt a szépségnek - idézem és utánzom reggeli mondatát.
- Csak az enyémnek nem - válaszolja egoistán. Nevetünk.
- Na, folytassuk - szól Sophie. Megköszörülöm a torkom, és a fülem mögé tűrök egy tincset. Mindig viccel végződik egy veszekedés.
Kevés gondolkozás után arra a döntésre jutunk, hogy több megbeszélni valónk egyelőre nincsen. A kupaktanács ezzel véget ér.
- Akkor, lássuk is. Szerezzünk vizet és kaját – mondja Dean. – Hogy legyen?
- Nem tudom, hiszen hárman vagyunk, valakinek egyedül kell lennie – húzza a száját oldalra Sophie. Ha most megszólalnék, hogy maradjon ő egyedül, önző módón viselkednék. De nem akarok elszakadni Deantől, nem akarom elengedni a kezét, nem akarom, hogy külön váljunk. Ezek után, hogy több napi sétálás és küzdés után találtuk meg a másikat, talán Sophie megértené. Viszont valószínűleg belül még mindig le van törve Mark miatt, társaságra van szüksége. Nem tudom, mondjak-e valamit.
Deannel egymásra nézünk. Arra gondolhat, amire én az előbb.
- Oké, látom, hogy néztek a másikra. – Egyszer rám, egyszer Deanre pillant. Behúzom a nyakam. – Megleszek egyedül, menjetek csak kajáért – kedvesen mondja. Bunkó lennék, ha azt válaszolnám, hogy rendben van? Egy picit igen.
- Biztos nem baj? – kérdezem. A szemét forgatja.
- Persze! Nyugi, nem leszek öngyilkos.
- Akkor jó – felelem.
- Myra, hozd a sapdához szükséges eszközöket. – Megindulok a táskám felé, és kikutatom belőle a kért dolgot. Mikor már Dean kezébe nyomom, belém hasít valami: le fogok bukni. Le fogok bukni, mert azt mondtam a pontozásnál, hogy csapdát állítottam, pedig amit műveltem, köze sem volt ahhoz. Meg fogja látni, mennyire nem értek hozzá, és rá fog kérdezni, hogy mi van velem, hiszen úgy tudja, hét pontot kaptam arra a Játékmesterektől. Jaj, nekem.
Remegve, lassan elhúzom a kezem. Félve pillantok a szemeibe. Felvont szemöldökökkel néz engem.
- Semmi – bukik ki belőlem lazán. – Az égvilágon semmi – fejezem be. Nagy lépteket véve elindulok az erdő felé, a kezemet magam mögött összekulcsolva. Végem.
- Myra – szól Dean. – Valamit titkolsz. – Elárultam magam a viselkedésemmel. De nem tehetek róla, ilyenkor valamiért mindig így viselkedek. Talán azért, mert elhatalmasodik rajtam a félelem.
- Hm? – hümmögök, mintha nem hallottam volna, amit mondott.
- Ismétlem, valamit titkolsz. – Várakozóan néz rám.
- Én? Hogyan titkolnék, szoktam titkolózni? Nem! – hazudom hihetően. Viszont látni rajta, hogy nem győzöm meg.
- Ismerlek, nagyon is, tudom, mikor hazudsz. – Túlságosan is igaza van. – Viszont ha nem fogod elmondani azt, számolnod kell a sértődésemmel.
Nem akarom, hogy haragudjon rám, nem bírnám ki fél napig sem, hogy nem beszélnénk egymással. Főleg, itt, ahol ki tudja, meddig leszünk életben. Ki kell tálalnom neki. Illetve nekik, mert Sophie is itt áll, nem messze Deantől, és nem értve az egész helyzetet hallgatja végig a vitatkozásunkat. Másodpercekig elgondolkodok, hogy mit tegyek. Nem tömhetem újabb hazugságokkal a saját fejemet, és az övükét, összegyűlnének bennem, és véletlenül bármikor elmondanám valamelyiket. De ha elmondom, mit csináltam, Dean azért haragudna meg rám, mivel nem nézte volna ki belőlem és ez túl durva dolog, mert nem én vagyok az, aki ilyet művel nyilvánosan.
Egy hatalmas nagy lélegzetet veszek, és minél lassabban kifújom, csakhogy az időt húzzam. Odasétálok hozzájuk, majd leülök a lábnyomok által ellaposodott fűre. Felidézem magamban az egész jelenetet, egytől-egyig, s a szavak már kezdenek is kiszaladnak is a számon.

2014. augusztus 3., vasárnap

31. fejezet

Bogyókák! Nem is tudom, mit írjak, talán annyit, hogy ha esetleg kaptam tőletek kommentet, azt nagyon szépen köszönöm, de ha nem, akkor meg no problem. :D Remélem tetszeni fog a fejezet, s remélem az előző is tetszett. Lassan haza jövök, másfél hét még, úgyhogy ne feledjétek, a következő fejezetet 2 hét múlva kapjátok meg. Viszont majd készülök nektek egy meglepetéssel, ami az utazásomhoz kapcsolódó, adja Isten, hogy összejön, na meg még a hónapban érkezek egy új bloggal, ami fordítás lesz, de majd arról is értesítelek titeket, hátha érdekel valakit. :) Jó olvasást! <33


Teggnap este még beszédre enyelegtem a barátommal, de aztán az unalmas nap után, amitől még jobban fáradtabbnak éreztem magam, kifeküdve a füvön elaludtam. Dean tett biztonságos helyre, hiszen nem a legmegfelelőbb szabad térben alukálni egy arénában.
Reggel ásítozva ébredezek, és miután már a szememet is kinyitom, ugyanazt tapasztalom, mint tegnap: Nincs itt. Nem tudom, mért csinálja ezt, nem tudom, miért esik neki jól, hogy minden reggel eltűnik szó nélkül, nagyon remélem, hogy ebből nem fog rendszert csinálni, mert akkor beszélnem kell a fejével, mert nem szép dolog tőle, halálra aggódom ilyenkor magam miatta.
Még egyszer körbetekintek, de nem veszek észre semmit azon kívül, hogy az összes cucca eltűnt. Ugye nem? Már csak az hiányozna...
Sietve visszafordulok Deanhez, és addig rázogatom a testét, míg fel nem ébred. Fogalma sincs róla, mi bajom van, de majd ha meglátja, meg fogja érteni.
- Normális vagy? – kérdezi holt fáradtan.
- Nem - felelem rögtön. – De nem ez a lényeg. Elment, és attól félek, többé nem látjuk viszont - folytatom elkeseredett hanggal.
- Kiről beszélsz? Mi ütött beléd? – kérdezi ismét értetlenül. A szemeimet forgatom. Képtelen száz százalékosan felébredni.
- Szerinted kiről? A vándor társunkról – a válaszolom kicsit idegesen, miközben a talajon álldogálva a fejemet fogom. Muszáj tévednem, muszáj, hiszen ha Sophie észreveszi, lőttek mindennek, odavesz a barátságunk, nem fogja ennyiben hagyni az egészet, nem fogja hagyni, hogy végleg elengedjük, és olyan lesz, mint én: nem lesz nyugta addig, míg rá nem lel.
Lassan feltápászkodik Dean a hajába túrva, én pedig fel-alá mászkálok. Ki kell találni valamit.
- Nyugi már, visszajön, nem lenne oka itt hagyni minket – szól Dean, miközben a szemét dörzsölgeti. Még hogy nem lenne oka. Kicsit sem volt egész idő alatt Dean ellenszenves vele, á, dehogy is. Nagyon is úgy viselkedett vele. – Végre valami szépet álmodtam, erre meg tönkre tetted – mondja szomorú hangon. Közelebb lépked felém, majd átölel. Kicsit lenyugszom.
- Na, mond csak, mit sikerült lerombolnom?
- A körzetünkben voltunk. Kézen fogva sétáltunk haza. A legeslegboldogabbnak éreztük magunkat – meséli, ahogy hátulról átölel a derekamnál fogva. A fejét a vállamra helyezi.
- Ó - szakítom félbe –, és mit csináltunk a körzetben?
- A Főtéren voltunk, ahol az egyik padon romantikáztunk. Ezerszer elmondtuk a másiknak, mennyire szeretjük egymást, ezer meg ezer csókkal illettük a másikat.
- Akkor azért csücsörítettél egész éjszaka. –  Kicsit eltol magától, mintha megsértődne. – Csak viccelek. Aranyosan aludtál, mint mindig – javítom ki, de nem bírjuk ki, hogy ne nevessük el magunkat. Az ilyen pillanatokért szeretek élni, az ilyen pillanatokban gondolom azt, hogy ezt a szeretetet mindenki megérdemli. Mert ennyi jár az embereknek, hogy viszontszeressék és boldognak érezzék magukat. Ilyenkor jut az az eszembe, hogy mennyivel jobb lenne, ha nem itt kéne ezt átélnünk. Ebben a világban.
Agyonpuszilgatja az arcomat, mire csak mosolygok. Rájövök, hogy totálisan eltértünk a tárgytól, vagyis Marktól.
- Figyelj, én aggódom érte. – Abbahagyja a puszilgatást. Megfordulok, hogy a fáradt szemeibe nézhessek. – De komolyan, téged egy kicsit sem izgat ez az egész? Hogy reggelente nyoma veszik, és aztán megjelenik a kajánkkal. - Sóhajtozik. – Eltűnt az összes cucca! – Mutatok oda, ahol a telephelye volt a szövetségesünknek.
- Talán egy kicsit. De ha eddig mindig előkerült, most is elő fog. Csak ne stresszelj ezen. Árt a szépségnek. – Kacsint egyet. – Csak a te szépségednek nem. Te mindig is gyönyörű maradsz.
- A kócos hajamból egy tincset a fülem mögé tűr. Elvörösödöm.
- Túlzol – felelem.
- Szoktam? – kérdezi. –  Nem – válaszol is.
Szorosan megölelem. Próbálok megfeledkezni Markról és arról, hogy talán lelépett. Csak sajnos nem sikerül, főleg, ahogy a nyugodtan alvó Sophie-ra tekintek. Legyen igaza Deannek. Ne menjen el. Nem mehet el.
Oda lépek Mark fekhelyére, és ahogy arra a területre érek, ürességet érzek. Egy nagy ürességet, ami arra vár, hogy beszippantson testileg-lelkileg. Kivételesen csak egy kérdésre keresem a választ: Miért? De sajnos senki sem felel.
Elbambulok a vékony fűszálakban, és én érzem, tudom, hogy nem jön vissza. Ennyi eszem még nekem is van, hogy egy sétához nem vinném magammal az összes cuccomat. Senki se próbáljon azzal etetni, hogy nincs igazam. Mert igazam van.
Körbejárok, de semmit nem veszek észre. Még egy nyomot sem, hogy merre indulhatott. Az égvilágon semmit.
- Myra! – ordítja Dean. Feléje kapok a fejem, és látom, hogy a túloldalon valamit nagyon les. A szívem megáll egy pillanatra, de aztán mély lélegzetet veszek, és oda megyek hozzá. Lassú léptekkel, remegő lábakkal tartok feléje. Félek. Félek, hogy valami baj történt.
Mikor már a bal oldalán állok, én is lenézek. Szavak keveréke a földbe rajzolódva. Egy üzenet, ami így hangzik:


El kellett mennem. Sajnálom. Nem akartam, 
de tudom, ti is így látjátok helyesnek.  Örülök, hogy megismerhettelek titeket.  M.

A szám tátva marad a szöveg halk felolvasása után. Nem lehet. Nem! Miért? Miért kell mindenkinek elpártolnia tőlem, miért kell mindenkinek elhagynia? Miért nem lehet végre egy normális barátságom, amit nem kell szétszakítani? Elegem van. Nem bírom. Haza akarok menni, vagy már meghalni. Csak minél hamar következzen be valamelyik, különben meg fogok őrülni.
Dagadt könnycseppek folynak ki a szememből. Dean mellkasába fúrom magam, és mindenféléről hablatyolok. Csak a fejemet simogatja nyugtatóul, de nem fejezem be a dumálást. Kimondom, amit érzek, kimondom, amit gondolok.
- Mért ilyen velem a világ? – kérdezem a végén.
- A lényeg, hogy ne magadat okold mindenért. Nem tehetsz erről, úgy, ahogy senki más sem. Ő maga döntött így, és mielőtt megfenyegetnél azzal, hogy a hozzáállásom miatt hagyott itt minket, ne kezd el, mert nem így van. Sophie-val és veled nem volt semmi baja. És amúgy is, annyira nem voltam vele bunkó. – Elgondolkodtatnak a szavai. Talán helyesen gondolja. Ha én lennék Mark helyében, és a társaságban egy ember nem bírna engem úgy, mint a többiek, nem futnék el, ott maradnék, mert tudom, van, akinek számítok. És azok az emberek többségben vannak.
- Köszönöm – válaszolom. Pillanatokig csak bámulok a szemeibe, de Sophie hangja kizökkent a koncentrálásból.
- Mi van itt? – kérdezi értetlenül. Én nem akarom elmondani neki, nem akarom, hogy szenvedjen, nem akarom, hogy megtudja, nem akarom, hogy bántódása essen, és ránk kenje az egészet.
- Sophie, valamit el kell neked mondanunk... – feleli Dean. Akkor vállalja ő a feladatot.
Feléje vesszük az irányt, és kéz a kézben a lassabbnál lassabb tempóban sétálunk hozzá. Erősen szorítom Dean kezét, mintha ő lenne a biztosítékom és a támaszom. A számat kezdem el harapdálni, de aztán az idegességtől vérzésig kiharapom, így úgy döntök, abba hagyom. Inkább a körmeimmel babrálok.
- Micsodát? – kérdezi ismét. Ki akarom kerülni ezeket a perceket.
- Figyelj, mi nem akartuk így, nem is mi vagyunk a hibásak, sőt...
- Hol van Mark? – szakítja félbe maga körül nézve. Egymásra pillantunk. – Hol van?! – kérdezi egyre dühösebben.
Dean nagy sóhajtást vesz. – Elment – jelenti ki halkuló hanggal.
Sophie sápadt arca lassan vérvörössé válik, és egy kérdés bukik ki belőle. – Mit tettetek? – Feláll és tétlenkedik.
- Mi semmit, kérlek, ne ránk haragudj! Én sem akartam ezt, én sem akartam, hogy csak úgy így odavesszenek az elmúlt napok. – Megpróbálom megölelni, de kitér előlem.
- Ne érj hozzám! Tudod, milyen fontos volt nekem, tudod, mennyire aggódtam érte! Ő volt az egyetlen, aki többet látott bennem! – fakad ki. Szólnék neki, hogy mi is itt vagyunk, mi sosem hagyjuk cserben, és hogy minket érdekel, mi van vele, de nem teszem. Még idegesebb lenne, és a végén felrobbanna, mint egy időzített bomba.
Összepakolja a cuccát, a könnyeit törölgeti le, és mikor már mindent a kezében tart, elindul a rengetegbe. Legyökerezve állok, nem tudom, mit csináljak. Muszáj lesz megállítanom, de tudom, nem hallgatna rám. Viszont ha engedem őt saját útját járni, sosem bocsátom meg magamnak. Kitartok mellette. Deanen kívül már csak ő maradt nekem.
- Várj, ne menj el! – Futok utána, és teljesen úgy érzem magam, mint Sophie, mikor én fordultam így sarkon a megijesztés és a megmentésünk után. Így visszagondolva hülyén viselkedtem. Hisztiztem, mint egy öt éves kisgyerek. – Sophie, most azonnal álljál meg! – Abbahagyom a futást, és üvöltöm feléje mérgesen.
Megtorpan. Lassan hátrafordul.
- Mégis mit gondolsz? Egyedül mit fogsz kezdeni, ha a Hivatásosak közelébe kerülsz, ha? Eláruljam? Semmit! Nem lesz esélyed fegyver és erő nélkül! Legalább gondolkodnál, és nem bennünk keresnéd a hibát, mikor rájöhetnél, hogy más oka is lehetett annak, hogy elment. Használd az eszed, tudom, hogy képes vagy rá – fejezem be egyre halkabban. Még jobban be fog pipulni, amiért így beszéltem vele. Próbálok nem foglalkozni ezzel, de elhatalmasodik rajtam a félelem. Félek, hogy haraggal válunk el egymástól.
Meglepetésemre az arcára csalódottság ülepedik. Egy mozdulattal lehullatja magáról a cuccát, és felém sétál. Kimeresztett szemekkel és zihálva figyelem őt. Mikor ideér, a testemet a karjaiba zárja. Csak annyit érzek, hogy könnyek áztatják a vállamat, és halkan egy szót suttog a fülembe:  Sajnálom.
- Én is sajnálom.