35. fejezet

Drágák! Oké, újra kezdődik a mentegetőzés, azonban mivel tényleg sokkal jobban igyekszem a sulival, mint tavaly, vagy az azelőtti években, rengeteg időmet elveszi a tanulás, s se írni, se fordítani nincs időm, bár, múlthét hétvégén befejeztem a 39. fejezetet! 2 hónap után... És tervezem a maradékot is megírni, csak egyelőre se ötletem, és mint mondtam se időm, viszont nem szeretnék Nektek csalódást okozni, így tűzön-vízen keresztül is, de akkor is megírom! Itt lenne a következő, amit nagy meglepésre anno sokáig írtam, de ez most kicsit hosszabb lett, úgyhogy remélem tetszeni fog! Jó olvasást kívánok, és köszönöm, hogy vannak, akik hosszabb kihagyások után is itt maradtak! <3

- Nem! – ordítom a levegőbe. – Nem! Ez nem lehet igaz, csak álmodom! –  Szinte már bőgök. Nem halhat meg, túl kell élnie, nem győzheti le őt egy Juliet által kreált vágás. Egyszerűen nem! Nem veszíthetem el az egyetlen barátnőmet...

-Myra, nyugodj meg, nem lesz semmi baj! – próbál nyugtatni, de nem sikerül, érzem belülről, ahogyan a szívem lassan apró darabokra kezd hullni. Apró darabokra, melyek Sophie miatt esnek szét. Sophie halálos sérülése miatt.

- Képtelen vagyok, te is látod magadon, hogy nem fogod sokáig bírni, én pedig nem akarlak elveszíteni, kérlek, ne menj el! – Zokogva a földre esek, és a kezemet a fejemre tapasztom. Folyamatosan csak ezt az egy szót ismételgetem magamban: nem! Nem...

Dean felsegít a földről, s a szoros ölelésével próbál segíteni rajtam, de a gondolataim nem tudnak a rosszról a jóra terelődni, mivel haldoklik. És mindenki tudja, hogy a haldoklásnak mi a vége.

- Maradj nyugodt, nincsen semmi baj – hallom Dean hangját közvetlen a fülem mellett. A testem rázkódik a sírástól, egyfolytában szipogok, és a könnyeim csak azért sem apadnak el. Belegondolok, hogy talán soha nem is fognak.

Sok idő kell, mire lehiggadok, és igyekszek ép ésszel megoldást keresni a problémára. Töröm a fejem, szó szerint a fejemet kocogtatom, mintha így eszembe jutna bármi. Gondolkozok, gondolkozok, és a végén sikerül előállnom valamivel.

- Támogatók – szólalok meg hirtelen. Mindketten egyszerre felém kapják a fejüket. – A támogatók küldhetnek valami gyógyszert, kenőcsőt, italt, bármit! Sophie – szünetet iktatok be –, vannak támogatóid?

Lehet rajta látni, hogy kifogtam vele ezzel a kérdéssel. Fogalma sincs róla. Bárcsak tudnánk!

Az egyik fa tövébe kászálódik Dean segítségével, majd onnan válaszolja:

- Nem akarlak elkeseríteni, de ha lennének, akkor már korábban megajándékoztak volna minket valamivel. Példaként pléddel, vízzel, vagy esetleg fegyverrel – feleli őszintén. Igaza van – sajnos.

- Kell megoldásnak lennie – csattanok fel. – Mindig kell.

- Myra, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem minden seb gyógyítható... – mondja Sophie elhalkuló hangon. Ez így igazságtalan.

- Egyáltalán mikor történt? És hogyan támadt rád Juliet? – kérdezi váratlanul Dean. Csoda, hogy megszólalt, eddig csak csendben hallgatta a párbeszédünket.

- Hát, ugye elindultam vizet szerezni. Egy ideje már sétáltam, mikor bokor zörrenésére lettem figyelmes. Megdermedtem, de mikor befejeződött, továbbsétáltam. És akkor a hátam mögül egy szemvillanás alatt előugrott a lány, majd próbált leszúrni, de ellenálltam. Amikor az első hatalmas ordítás szakadt ki belőlem... Na akkor vágott meg. – Látni rajta, hogy már beszélni is egyre nehezebben esik neki, de nem áll meg, folytatja tovább levegőt fújtatva. Megállítom.

- Hé! Majd később befejezed, pihenned kéne. – Bólogat. – Hozok valahonnan vizet. Nagy szükség van rá – mondom mély levegővétellel. Úgy szintén bólogat. Vagyis bólogatnak.

- Vigyázok addig rá. Légy óvatos! Ne állj le idegennel beszélgetni – heccelődik a barátom, s egy mosolyt kezdek fellelni ajkain. Önkéntelenül vigyorgok.

- Eszem ágában sincs – felelem a játékot folytatva, de aztán gyorsan komolyabb arckifejezésre váltunk. – Sietek – fejezem be gyors léptekkel.

Tényleg futólépésben kutakodok víz után, nem akarok kifogyni az időből. Ezek az percek, órák között rengeteg időm jut a gondolkodásra. Sophie nagyon ügyes, kell lennie olyan embernek a Kapitóliumban, aki szerint győzhetne. Vagy már ők is reménytelennek látják a helyzetet?

A könnyeim kicsordulnak, azonban nem fojtom vissza őket. Ki kell sírnom magam addig, amíg a szövetségeseimmel nem leszek újra. Nem az én pátyolgatásomra van szükség, hanem Sophie-éra.

Egyfolytában körültekingetek magam körül, de nem találok egyetlen egy pici forrást sem. Francba! Pedig valahol biztos van egy, nincs olyan, hogy csakis a világ végén lelhető fel. Egyre jobban nyűgösebb és idegesebb leszek.

Most már futok, így próbálom levezetni a feszültséget; több-kevesebb sikerrel.

A hisztit újabb összerogyás és sírás fejezi be. Nem bírom. Nem bírom! Otthon akarok lenni apa és a testvéreim mellett, a szobámban, ahol a könyvek világába menekülhetek, a réten, ahol megfeledkezhetek mindenről, egyszerűen otthon, a Tizenkettedik körzetben. És nem itt, ahol sorra halnak meg mellettem az emberek, ahol lehet túl sem élem, ahol csak szenvedés, kín és szomorúság vesz körül. Hogy mikor mosolyogtam itt bent? Akkor, mikor Sophie egészséges volt, viccelődött, akkor, mikor Deant megláttam, és akkor, mikor a karjaiba borultam. Mikor az egész csapat együtt volt, mint egy kis család. Azok a percek, órák, napok hiányoznak, de nagyon.

Rendbe szedem magam, felállok, megigazítom a pólómat, és határozott léptekkel, a könnyeimet letörölve elindulok. Sietnem kell, Sophie miatt, hiszen ki tudja, mennyi ideje van hátra.

Megyek, amerre a lábam tart, és arra próbálok rájönni, hogy hol lehetek. Szuper. Ugye nem tévedtem el? Már csak az hiányozna. A korgó gyomrom is noszogat, hogy keressem a kiutat a számomra labirintusnak tűnő erdőből, na meg arra, hogy ha az sikerül, keressem már meg azt a fránya vizet. De ha belegondolok, mikor Markékkal voltam, rengeteg időbe telt, míg meg nem találtam azt a kis tavat. Ennyire kicseszni velünk, de komolyan!

- Hékás! Ez most komoly? – töröm meg a természet hangját a levegőbe beszélve. Azt hiszem, a Játékmestereknek címezem. – Nyugodtan adhatnátok valami jelet, hogy hova menjek. Oké, tudom, nektek az a célotok, hogy idebent elfogyjunk, aztán egy gyereket megkoronázzátok, amiért győzött, de ez akkor is szörnyű. Nagyon szörnyű. Tudom, mindenki úgy gondolja, hogy esélyem sincs túlélni, de én mégis bízok és remélek, ez tart életben. Szeretnék hazamenni. Kérlek benneteket – mély levegőt veszek –, segítsetek. Csak egy kis útbaigazítást kérek, ennyi lenne az egész. Utána boldogulnék, kedvetekre küzdenék, mindössze ilyen kis kéréssel fordulok hozzátok. Adjatok nekem esélyt. Minden ember megérdemli az esélyt.

Néma csend a mondandóm után. Az összes madár abbahagyta a csiripelést, szinte a saját lélegzetvételem tölti be az egész arénát. Várok, türelmesen várok a reakciójukra.

Mikor már feladnám az egészet és elindulnék jobbra, az egyik madár hirtelen felszáll az egyik magasan lévő ágról, és a velem ellenkező irányba csapkod a szárnyaival. Ez talán egy jel? Egy jel, hogy forduljak vissza? Meghallottak. Meghallottak, és most segítenek nekem. Nem, miért segítenének? Viszont mi van, ha mégis? Hiszen nem kizárt, ki tudja, lehet sajnálkozásból „nesze neked menj arra” gondolattal megajándékoznak. Hamar úgy döntök, hogy veszteni valóm nincsen azzal, ha követem a kis állatot, így hát sietek utána. Szinte már futok, és mikor már nem látom magam előtt, elbizonytalanodok. Nem tudom, mitévő legyek. Talán becsapnak. A gondolataim össze-vissza cikáznak, és képtelen vagyok normálisan gondolkodni. A kezemmel hátrasimítom a hajamat, megtörlöm az arcomat, és behunyom a szemem. Hallgass a megérzéseidre! – suttogja bennem egy hang. A megérzéseim. A megérzéseim. Hallgatok rá.

Tovább megyek, amerre a madár repült. Úgy érzem, ez lesz a megfelelő irány.

Óráknak tűnő ideig gyalogolok, a lábaim zsibbadnak, szerintem nem úszom meg vízhólyagok nélkül. Mondjuk, már így is biztosan tele van velük a lábfejem, de azért nem hiányozna pluszba pár.

Ki vagyok száradva, nyálam sincs, cserepes a szám, és ott tartok, hogy rögtön el tudnék ájulni. Hiszen ha nem jut elég folyadék a szervezetünkbe, ráadásul, ha egész nap a napon vagyunk, akkor könnyen elájulhatunk. Nem, nem akarok elájulni, úgyhogy még egy dolog felkerül a képzeletbeli listámra, ami a sietésre késztet.

Próbálok szebbnél szebb dolgokra gondolni, amikkel igyekszem elterelni a figyelmemet a fájdalmaimról. Hm. Madarak, virágok. Szeretem, mikor a madarak szabadra engedik a torkukat, s dallamos hangok hagyják el azt. A virágok választékos színskálája is gyönyörű, főleg, ha vegyesen terülnek el a végtelennek tűnő földeken. Akkor ott vannak a könyvek. A kedvenc könyveim, amelyekbe nap, mint nap belelapozgattam otthon, mindig elolvastam belőlük egy-egy sort, vagy esetleg egy egész bekezdést. Egyből mosolyra késztettek. Aztán Dean. Dean, aki mellett önmagamat adhatom, sosem nevet ki – kivéve, ha olyan dolgot csinálok –, nem érdekli a hibáim, és úgy szeret, ahogy vagyok. És én is ugyanúgy szeretem őt.

Annyira elkalandozok, hogy mikor a járásomra figyelek, nehogy elbotoljak valamiben, már késő lesz, és egy hatalmasat taknyolok arccal a földnek. Nem hiányzott. Nagyon nem.
Óvatosan felkelek, és mintha mi sem történt volna, tovább megyek.

Szokáshoz híven sétálok, sétálok, és mikor meglátom a tavat, tétovázás nélkül rohanok bele, de azért nem teljesen, nem akarok elmerülni, különben megfulladnék. Csak a hasam tetejéig engedem meg a víznek, hogy uralkodjon felettem. Nagyot lélegzek, majd elnevetem magam. Milyen régen éreztem magamon ilyen hideget! Hihetetlen. Kilépkedek a partra, megfogom mind a két üveget, és egyszerre a vízbe merítem őket. Az égbe emelem őket, és a leöntöm magam velük. A kezemmel csak úgy lapátolom a folyadékot a számba, és mikor úgy érzem, több nem fér belém, teletöltöm a palackokat, és elindulok kifelé. A nadrágomról leszedem a lábszári részét, majd az egyik zsebembe dugom a ruhát, ezután meg már rohanok is vissza a barátaimhoz. Nagyon messze lehetek tőlük, de nem adom fel, mert ha nem tartok pihenőt előbb odaérek hozzájuk, és akkor majd nyugodtan fújtathatom magam.

A víz úgyis testileg-lelkileg felfrissített, így hát több erőm van, mint volt. Ha aludnom kellene se tudnék most aludni, annyira jó kedvem van, hiszen segíthetek egy nagyon rendes és csodálatos lánynak, Sophie-nak. Már kezdek beletörődni, hogy megmenteni nem fogom tudni és az ellen nem tehetek semmit, s valamennyire még mindig szomorú vagyok, de legalább adhatok neki egy kis időt. Időt arra, hogy együtt legyünk, kihasználjuk az utolsó perceket, napokat, és hogy elbúcsúzhassunk egymástól. Nem akarok tőle elbúcsúzni. Nem ezt érdemelte, ahogy egyikünk sem. Senki sem, még a rossz emberek sem, mert a szívük legmélyén ott lapul a jóság és a szeretet, és tudnak magukon változtatni. Csak akarni kell.

Egy könnycsepp buggyan ki a szememből, de hamar letörlöm. Erős vagyok. Amúgy is, annyit sírhattam az elmúlt napokban, mint amennyit az előző két évben biztos nem. Oké, sokszor a mélybe zuhantam, de a családom és a barátom kihúzott onnan. Ahogy most is.

Gyorsan eltelik az idő, és már a Nap is nyugovóra tér, mikor visszaérek a többiekhez. A szövetségeseim az egyik fa tövében heverésznek. Sophie feje az egyik jobban kibújó gyökéren pihen, míg a teste el van ernyedve, de a keze még mindig a sebesülésén helyezkedik el. Dean a hátával a fa törzsének ül, és mikor észrevesz, látom, hogy megböki Sophie vállát, aki rögtön felém kapja a fejét. Egy pillanatig tétlenkedek, majd futok oda hozzájuk. A műanyag kis üvegnek egyből tekerem le a kupakját, és a barátnőm fejét kicsit megemelve a szájához emelem. Óvatosan megitatom, amit halkan megköszön.

- Tudod, hogy nincs mit – válaszolok, miközben gyöngéden megölelem. Mintha egy porcelánbabát tartanék a karjaimban.

- Aggódtunk érted, hol voltál? – kérdezi Dean, ahogy mögém settenkedik és átkarol. Lehunyom a szemem, majd csak egy kis idő múlva nyitom ki újra.

- Próbáltam sietni, csak olyan messze volt víz, aztán közben el is tévedtem, sajnálom, hogy eddig tartott – magyarázkodok. A kis „akciómról” nem szólok semmit.

- Hogy vagy? – kérdezem Sophie-tól, mert látni rajta, mennyire legyengült a távollétem alatt. Tudni akarom egyáltalán a választ? Szembesíteni akarom magam azzal, hogy azt mondja: nem, nagyon nem? Egyértelműen igen, hiszen ez alap dolog, hogy érdeklődök a jólléte felől.

- A helyzethez képest? – kérdezi vissza.

- Igen – felelem.

- Akkor igen – válaszolja. Szerencse.

- Rendbe jössz – mondom, majd újra magamhoz húzom. Sosem akarom elengedni.

A szemem sarkából látom, hogy Dean odébb ballag és leül a fűre. A lábát törökülésbe helyezi, és a fejét lehajtja. Úgy tűnik, ő sincs valami jól.

Sophie-ra nézek, aki csak annyit mond, hogy menjek oda hozzá nyugodtan, ő meg lesz. Aprón bólogatok, aztán követem az utasításait.

Leülök Dean mellé én is törökülésben. Oldalról rápillantok, de ő most már a tájat fürkészi.

- Minden oké? – teszem fel a kérdést félénken.

Rám néz, majd oldalra húzza a száját. – Őszintén? Nem – feleli.

- Mi a baj? – aggódóan kérdezek vissza.

Csak pár másodperc múlva válaszol, miután egy mély lélegzetet vesz. – Úgyis tudod. Öltem. Embert öltem. – Tényleg. Ez még eszembe sem jutott, hogy ez lehet a gondja. Bepiszkította a kezét, és sosem fogja magának megbocsátani, ismerem őt ennyire, hogy tudjam. Bűnbánata van, ami nem fog egyhamar felszívódni benne, s bizonyos időkig biztos nem láthatunk majd mosolyt az arcán.

- Sajnálom. – Ennyit tudok kinyögni, pedig tudom, többre van szüksége. Viszont inkább a szám helyett a testem beszél, és szorosan megölelem. Talán ez jobban is esik neki.

- Én nem akartam. De a helyzet ezt kívánta, nem tudtam mást tenni, különben elveszítettelek volna és azt meg pláne nem akartam. Ugye nem haragszol rám azért, amit tettem? – szomorúan darálja. De miért is haragudnék rá? Mindenki követ el hibákat, csak vannak, akik súlyosabbakat. De ez nem tartozik egyik kategóriába sem, hiszen a szeretet néha olyan dologra késztet minket, amit muszáj megtennünk. És ő megtette értem.

- Egyáltalán nem – felelem halkan. – Szeretlek – folytatom –, és mindig is szeretni foglak.

Dean tétovázás nélkül megcsókol, én pedig engedem magam belemélyülni. Viszont nem tart sokáig, mert egy kis ajándék pottyan az ölünkbe. Deanre nézek, ő is rám, majd egyszerre Sophie-ra pillantunk. Ez csak jót jelenthet.