37. fejezet

 Sziasztok, Drágák! Bocsánat, tudom, tegnapra ígértem a részt, de nm volt alkalmam géphez kerülni, mint ahogy én azt terveztem. De most itt van a rész, ami jaj, kicsit szomorú... Nem lövök le nektek semmit, de ajánlok hozzá bármilyen lassú zenét, mondjuk hallgassatok Birdy-t. Mikor nyáron írtam, biztos, hogy az egyik számára, mert akkor kezdtem nagyon megszeretni az énekesnőt. Kívánok nektek jó olvasást, illetve nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni hozzá, úgyhogy ne fojtsátok magatokba!Illetve még annyit szeretnék mondani, hogy mostantól, amíg be nem fejezem a történetet, két hetente érkeznek a részek, mert rohamosan kezdem utolérni magamat, viszont mikor már a végéhez érek, hetente pakolom fel a részeket. Remélem nem baj nektek. Jó olvasást! <3

Sophie-val mindenféléről beszélgetünk az elkövetkezendő órákban, kezdve a személyes dolgoktól a nyíltikig. Rengeteget megtudok a múltjáról, például azt, hogy az egyik barátja tanította meg úszni még sok-sok évvel ezelőtt, hogy a tengeri ételek közül egyedül a halat bírja megenni, hogy a kedvenc játéka a bújócska volt, és hogy utált fogócskázni, mert akkoriban alacsony volt, a lábai rövidek voltak, és így mindig hamar elkapták. Azt is mondja, hogy rengeteg barátnője volt, azonban csak egy-kettő volt közülük olyan, akire a titkait is rá merte bízni. A többségük lepcses szájú volt.

Mivel sok mindent elárul magáról, én is kiteregetek pár dolgot, de természetesen mérsékelten. Nem mintha nem bíznék meg benne, csak nem szeretném, hogy ha azok az emberek, akik most szóba fognak jönni, otthon netalántán ezt most éppen látják, illetve hallják, és megsértődnének rám, csak mert elmondom valakinek. Habár a „nagy beszédemnél” szóba jöttek, de most bővebben mesélek róluk.

Kezdem az első osztállyal. Félénken vonultam be a lepukkadt osztályterembe, keresve a tekintetemmel szabad helyet a padsorok között. Találtam is egy mosolygós barnahajú copfos kislány mellett, aki örült, hogy mellé ültem. Eleinte alig szóltunk a másikhoz, de aztán lassan kibontakozott a kapcsolatunk, elkezdtünk többet beszélgetni, együtt nevetni. Csatlakozott hozzánk a mögöttünk ülő lány is, akinek nem tagadom, nagy szája volt. Így hát hármasban jártuk a szünetekben a folyosókat, megosztottuk a másikkal a tízórainkat, és sokszor a házi feladatot is együtt oldottuk meg. Aztán második osztályban, fél év körül nem várt fordulat következett be a barátságunkban: először beszéltek ki engem. Rettentően rosszul esett akkor, ráadásul Adrienne elült mellőlem Olivia mellé, ami még jobbam meglepett. Utána már alig társalogtak velem, egyre több időt töltöttek kettesben, így én kiszorultam közülük. Meg akartam tőlük kérdezni, hogy mégis mi a bajuk velem, de nem mertem. Túlságosan is féltem a választól. A sztorinak annyiban vége, hogy egyedül voltam, hiszen a nálam egy évvel idősebb Deannel nem volt alkalmam előbb találkozni, így nem eshetett előrébb az ismerkedésünk. Évekig magamra voltam maradva.

- Ez nagyon szomorú – szólal meg Sophie. A lebiggyesztett ajkain tényleg látni, mennyire sajnálja. De nekem nincs szükségem arra, hogy megsajnáljon. Már túl vagyok rajta, volt rá időm bőven.

- Ne csináld már, annyiszor ezt mondod – felelem.

- De ha tényleg így van! – érvel a barátnőm megemelt hanggal.

- Oké, nem vitatkozom – zárom le, mert tényleg nincs kedvem, hogy folyamatosan az ilyet ismételgessük. Túl sok volt a mai napig belőle.

- Kérdezhetek valamit? – teszi fel a kérdést félénken. Inkább én félek, hogy mégis mit kérdez.

- Persze, nyugodtan. – A hajamba való túrással álcázom az idegességemet.

- Még így a gyógyszerre visszatérve... A mentorom nem küldött valami üzenetet melléje?

Ez meglepett. Oké, gondolható volt, hogy egyszer sor kerül erre, de arra nem számítottam, hogy már másnap. De mit válaszoljak neki? „Dean összegyűrte és valószínűleg eldobta!” Nem, biztos nem ezt. Viszont már elmondtuk neki, csak a saját szavainkkal élve. Úgyhogy újra elmondom neki felidézve a sorokat, de a cetli összegyűrésétől hallgatva. Ez így jó lesz.

- Igazándiból annyit, hogy ha megiszod, egy kis haladék, hogy méltón elbúcsúzhass. Bocsánat, de nem tudom pontosan elmondani, a lényege ennyi. Nem üzent sokat. – Oldalra húzom a számat. Aggódom. De miért? Nincs okom rá, hiszen teljes mértékben igazat mondtam.

- Azért elolvashatom? – A baj hamar mellettünk terem. Sajnos.

- Deannél van – vágom rá hirtelen. – Majd kérd el tőle, ha visszaér – fejezem be higgadtabban. Csak semmi feltűnősködés.

- Értem. – Aprón bólogat párat. Valamivel fel kéne dobnom a hangulatot, vagy más témára váltani, mert ez így elég khm... keserves.

- Most kérdezhetek én valamit?

Rögtön felemeli a fejét. Mosolyogva jelzi, hogy igen.

- Még az üzenethez kapcsolódva... Volt egy „F” betű a végére biggyesztve, ami gondolom egy nevet jelent, főleg, hogy kötőjellel volt elválasztva a tárgytól. Csak nem Finnick Odair? – Hallottam már pár dolgot arról a fickóról, de legfőképp olyat, hogy ő volt a viadalok során az egyik legfiatalabb győztes, és hogy a fővárosban minden nő imádja. És mivel Negyedik körzetbeli, lehet, hogy Sophie mentora. A Nyitóünnepségen nem nagyon keresgéltem a szememmel, hiszen nem volt okom rá. De most a válaszból hamarosan úgyis kiderül.

- Honnan veszed? – vigyorogva, és az egyik szemöldökét felvonva kérdezi.

- Mindenki hall dolgokat. – Kacsintok egyet.

- Amúgy igen, ő az – felnevetve válaszolja. Kérdőn ránézek. – Nagyon jó mentor. Mármint úgy értem, hogy rengeteget segített nekem a viadal kezdetéig, és irtó jó fej. Mellesleg – közelebb hív magához – annyira dögös és szexi – súgja a fülembe. Elnevetjük magukat. – Az a bronzbarna bőre, zöld szemeiből áradó magabiztosság, és az a cuki szőkésbarna haja! De komolyra fordítva a szót, tényleg sokat köszönhetek neki, mindig meghallgatott, és őt ismerve ezeket a mondatokat hallva büszkének tekinti magát, és mindenkinek azzal dicsekszik, milyen fantasztikus. – Újra nevetésbe tör ki. Én most csak mosolyogni tudok.

Katniss és Peeta is szerintem jó mentorok, tanácsokat adtak, melyeket felhasználva könnyebben boldogulunk, boldogultunk a kiképzésen. Ha bármi problémám volt, Katniss mellettem állt, a lelki bajaimmal kapcsolatban is segíteni próbált. Akárhányszor visszagondolok arra az estére, mikor a szobámban kiöntöttem neki minden bajomat... Még mindig fogalmam sincs, hogyan hálálhatnám meg neki.

- A te mentorod milyen? – kérdezi Sophie egy kis idő elteltével. – Róla is hallani dolgokat.

- Remek. Bővebben kifejtve ő is sokat segített, lelkileg. Tudod, miután Julieték először kigúnyoltak, kicsit összetörtem. De ő felépített. – Egy szoros öleléssel magához von, és ahogy Katnissre gondolok, eszembe jutnak azok, akik kintről figyelik az eseményeket. Katniss. Peeta. Celia. Effie. És a családom. A családom. Apa, Jenna és Jason. Mennyire velük szeretnék már lenni! Nem tudom, meddig bírom nélkülük... – Amúgy hány napja vagyunk itt?

Most ő merül bele a gondolataiba. – Húha, ez egy fantasztikus kérdés. De szerintem olyan hét-nyolc. Miért?

- Máris ennyi idő eltelt? – csodálkozok. Csak úgy repülnek a napok.– Ja, csak el kezdtem ezen gondolkozni.

- Igen, úgy tűnik – feleli. – Akkor oké.

Pár percig kínos csönd. Mit mondjak neki? Annyi mindenről beszéltünk az elmúlt napokban, legfőképp most az elmúlt órákban, hogy hirtelen semmi érdekfeszítő nem jut eszembe. Semmi gond, kitalálok valamit. Valamit. És hamar sikerül is.

- Sophie – bukkan ki belőlem.

- Hm?

- Nem gondolod, hogy valamikor teljesíteni kéne az üzenetet a mentorodtól? – kérdezem tőle.

- De, igazad van – feleli kissé szomorkásan.

- Nem csináljuk most? – izgatottabban beszélek. – Úgyis van még időnk, amíg Deanék nem érnek vissza.

- Felőlem – Halványan mosolyog. Látni rajta, hogy fáradt. Pedig a napnak a fele körülbelül még hátravan.

- Minden rendben? – kérdezem tőle aggódóan, amit nem tud mire vélni.

- Persze, miért? Csak elfáradtam a sok beszélgetésbe és nevetésbe, de minden oké – feleli könnyedén.

Bele sem gondoltam. Bele sem gondoltam, hogy neki néha már a beszéd is nehezére eshet. Aludnia kéne.

- Nem szeretnél inkább pihenni?

- Nem – vágja rá. – Csapjunk bele a lecsóba!

Mosolyog. Őszintén mosolyog.

- Na, akkor hol is kezdjem... – eltanakodik. – Anya, Apa. Köszönök nektek mindent. Köszönöm, amiért adtatok nekem esélyt, hogy élhessek. Köszönöm nektek, hogy mindig foglalkoztatok velem, és köszönöm nektek, hogy sosem hagytatok magamra, és hogy mindig mellettem álltatok. Köszönöm, hogy megtanítottatok járni, beszélni, köszönöm, hogy iskolába járattatok, köszönöm, hogy lehetőséget kaptam, hogy az értelmi szintem elérje az alapműveltséget. Köszönöm, hogy általatok megtanulhattam írni, olvasni, köszönöm, hogy mindig oly kedvesek voltatok velem. Természetesen, mikor rosszcsontságot csináltam, kiakadtatok rám, és a szobafogságra ítéltetek, de visszaemlékezve azokra a napokra csak mosolyogni tudok, hiszen azzal csakis jót akartatok nekem. Mindig a jó szándék vezérelt titeket, és ó, nálatok jobb szülőket nem is kívánhattam volna! Köszönöm a fantasztikus családi estéket, mikor játszottunk, szórakoztunk, és hogy akkor bármit elmondhattam nektek az alap dolgoktól a kínosig. Köszönöm a sok jó tanácsot, amivel csak tapasztalatokat nyerhettem. Köszönöm, hogy az életetek része lehettem, és remélem ti is ugyanannyira örültetek nekem és szerettetek engem, mint én titeket. Sőt, az nem is lehetséges, mert én titeket tízezerszer jobban szeretlek, mint bárki mást! Köszönöm, hogy bearanyoztátok a perceimet, napjaimat, éveimet. Köszönöm... Mindent köszönök! – Egy sós könnycsepp kandikál ki Sophie szeméből, ami lassan végigjárva az arcát a pólójára pottyan, majd bele is ivódik oda. – Vacak... Édes, aranyos, imádnivaló kiskutyám! Mikor négy éve megkaptalak, sosem gondoltam volna, hogy a legjobb barátomnak tekinthetlek majd. De így lett, és nem bánom meg azt a pillanatot, mikor engedtem, hogy először az ölembe ugorj. Életem egyik legszebb pillanata volt! Na és azok, mikor nyüszítettél, csak mert nem akartad, hogy suliba menjek, és mikor hazaértem, a farkadat csóválva és toporzékolva ugattál az ajtóban, majd mikor beléptem a házba nyomban rám vetetted magad... Fizetnék érte, csakhogy újra átélhessem. Boldogságot csempésztél az életembe, a veled töltött órák mind örömöt váltottak ki belőlem, és sosem fogok semmit sem elfelejteni azok közül, amit veled éltem át. Jaj, mikor sokszor kiszöktünk a házból, feltérképeztük a körzetet, a tengerben úsztunk, majd a száraz forró homokban futkorásztunk, felülmúlhatatlanok... Szeretlek. Nagyon szeretlek, és bízom benne, hogy egyszer még találkozunk... Mint ahogy az összes szeretteimmel – Sophie hangos zokogásba tör ki. A látványán nekem is sírnom kell, amit nem fojtok vissza. Kiengedem magamból. – Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni! Myra, kérlek, segíts rajtam! – kérlel, mire fogalmam sincs, mit válaszolhatnék. Én sem akarom őt elveszíteni, de nem tudom megakadályozni. Kivéve, ha... Nem, képtelenség. Egy-két napon belül nem fog meghalni nem is tudom, 8-10 ember, beleértve engem és Deant. Bár lehet, nem élem meg a holnapot, hiszen itt nem tudni, mikor mi történik az emberrel, viszont az a része, hogy a többiek is meghalhatnak... Lehetetlen.

 - Én... én őszintén sajnálom, de tényleg – a sírástól rázkódva mondom neki.

Közelebb hajolok hozzá, hogy amennyire lehet, átölelhessem, és csak akkor húzódok el tőle, mikor egy ágyú hangos dörrenése hallatszik.

- Ugye nem? – egyszerre kérdezzük a másiktól ijedt tekintettel.

- Dean?

- Mark? – ismét egyszerre kérdezzük.

Nem tudom, viszont úgy érzem, egy darabig nem is akarom tudni.