5. fejezet

Sziasztok! E csodálatos tavaszi napon, ami sajnos csak volt, meghoztam a következő fejezetet. Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, és pár pipát! Ja és a Karakterek menüpontot folyamatosan frissítem, most is bővelkedett egy-két emberrel, habár ők már ismertek a trilógiából... (:
Jó olvasást! <3

Ezt nem tudom elhinni, csak álmodom, ez nem lehet igaz. Megcsípem magam, hogy felébredjek ebből a szörnyűségből – de nem használ. Ez a kőkemény valóság.

Mindenki Deant fürkészi. Először körbenéz, majd rám pillant. Ugyan azt gondolhatja, amit én; hogy erre egyikünk sem számított.

Elindul felénk. Nem sieti el, úgy, ahogy én sem tettem. A végtelenségig tudtam volna húzni az időt a kijövetellel. Effie Trinket izgatottan várja, hogy végre felérjen. Végig őt nézem, ahogy lassú léptekkel feljön a lépcsőn. Egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetemet. Mikor már a közelemben van, kezet fogunk egymással, és Effie boldogan megszólal:

- A 76. Éhezők Viadala bátor kiválasztottjai: Myra Mikaelson és Dean Branson! – A családomra nézek. Sírnak. Legfőképp Jenna. Jasonön csak erős szomorúságot látok. Bárcsak ott állhatnék mellettük, és nem itt szégyenkeznék.

Beterelnek minket a Törvényszék épületébe, ahol kapunk negyed órát, hogy elbúcsúzzunk a családtagjainktól. Elvisznek egy szobába, ahol pár szék és egy asztal áll. Leülök az egyik kis székre, amíg ide nem érnek apáék. De perceken belül már be is rontanak az ajtón. Jenna fut először oda hozzám, leül mellém, és megölel.

- Nem lesz semmi baj – mondja nyugtatóan. De igen is lesz, mivel Deannél sokkal gyengébb vagyok, tehát kettőnk közül kizárásos alapon ő kerülne ki győztesként.

- Jenna... Köszönök mindent, amit értem tettél. Mióta anya meghalt, rád mindig számíthattam, és szinte a helyébe is léptél. Köszönöm, hogy ilyen jó nővérem vagy. – Mindjárt kitör belőlem a sírás. A családom előtt nem szégyellem, de azért mégsem akarok elkezdeni bőgni, mint egy csecsemő. Úgyhogy csak pár könnycseppet engedek meg magamnak. Majd ha elmennek, nyugodtan sajnáltathatom magamat.

- Még nincs veszve minden, van esélyed, ne feledd. Többször is nyertek olyanok, akik nem értettek semmihez, de az eszükkel sokat értek el. – Az eszem. Okos vagyok, de mégsem annyira, hogy átverjek odabent mindenkit, és hogy még nyerjek is.

- Jenna, mindenki tudja, hogy ez már veszett ügy. Bárkit megkérdezhetsz a körzetből... – reménytelenül mondom ki ezeket a szavakat.

- Emlékszel, hogy mit mondtam neked ma reggel? Hogy ne hagyjon el a remény. És erre azt válaszoltad, hogy soha nem is fog. Bízz magadban egy kicsit is, és állj jobban hozzá a dolgokhoz! Te is tudod magadban, hogy képes vagy rá. Ígérd meg nekem, hogy mindent megteszel a túlélésért. Ne okozz csalódást se nekünk, se magadnak. – Jól esnek ezek a szavak. Jenna tényleg hisz bennem.

- Megígérem. – Többet már nem mondok neki. Igaza van, a remény nem hagyhat el, végig kell kísérnie az utamon.

Apáékhoz is odamegyek, mert ők is megérdemlik, hogy elbúcsúzzanak tőlem, ha nem is foglalkoztak velem annyit, mint Jenna. Őket is csak megölelem, nem tudok már mit mondani nekik sem. Így telik el az az idő, amit a búcsúzkodásra kaptunk.

A családom elindul kifelé, de Jason még váratlanul visszaszól:

- Myra, ne szegd meg az ígéretedet, soha! Várunk haza. – A bátyám, aki vagy flegmán szólt hozzám, vagy inkább meg sem tette, számít rám, és haza vár. Ez most kellemesen megmelengeti a szívemet. Örülök, hogy legalább rájuk számíthatok.

Egy kocsiba ültetnek, ami kivisz minket az állomásra, és utána jön a hosszú vonatút a Kapitóliumba, a fővárosba. Azt sem tudom, mi lesz velem és Deannel. Egyáltalán hozzám fog majd szólni? Remélem. Pont így kellett alakulnia, hogy tönkre menjen az egész életem, és a Deannel való barátságom. Ennél rosszabb sorsom már tényleg nem lehetne.

Mikor kiérünk a vonathoz, rengeteg embert látok körülöttem. Mindegyik kiabál, és sok sikert kíván. Viszont valószínűleg csak Deannek. Már alig várom, hogy a fülkémbe zárkózhassak, és aludhassak.

Effie vezet fel minket a vonatra, majd én és Dean követjük, és a sort a két mentorunk, Peeta Mellark és Katniss Everdeen zárja. Természetesen nem egy békeőr mászkál körülöttünk. Figyelnek, hogy minden a menetrend szerint folyjon.

Peeta és Katniss a 74. Éhezők Viadalán győztek. Habár a viadalnak csak egy győztese lehet, mindketten élve kijutottak az arénából, hála öngyilkos merényletüknek. De legalább szerencsésen megúszták, és a Játékmesterek nem hagyták őket meghalni. Rá egy évvel összeházasodtak, és az óta is boldogan élnek a Győztesek Falujában. Soha életemben nem beszéltem még velük, de most lesz alkalmam. Katniss igazi túlélő volt a viadalon, biztos sok jó tanáccsal tud majd ellátni. Habár a tavalyi kiválasztottak a Tizenkettedik Körzetből meghaltak, én akkor is bízom benne, hogy sokat fog tudni segíteni nekem.

Abban nem irigylem őket, hogy végig kellett nézniük a körzetünk kiválasztottjainak a halálát. Sok eséllyel rám is ez vár. Ha csak a kiképzésen nem derül fény a fegyverek iránti tudásomra, amit kizártnak tartok. Szerencsétlen és béna vagyok.

Effie egyből az étkezőbe visz minket. Amint meglátom azt a rengeteg ételt és italt az asztalokon, leesik az állam. A sült galamb is belerepülhetne a számba. Ennyi ennivalót még nem is láttam egy helyen. Némi tétovázás után közelebb lépek, és a szememmel áttanulmányozom őket. Már korog is a gyomrom. Úgysem ebédeltem, nem voltam képes enni, most legalább lesz mivel jól laknom, ahogy látom. Találok az ínycsiklandozó kaják között mindenféle sült húst, leveseket, süteményeket, és amit az ember elképzelni sem tud. Hosszú gondolkozás után úgy döntök, megkóstolom a zöldséglevest és valamilyen rántott húsfélét. Dean velem együtt indul meg, ő is kiválasztja a magának megfelelő ebédet.

Öten ülünk az asztalnál. Nem nézek Deanre, próbálom kerülni a tekintetét. Inkább holnapra hagynám a beszélgetést. Perpillanat csak arra tudok gondolni, amit Jenna és Jason mondott nekem. Hogy bíznak bennem, és hogy ne hagyjon el a remény.

A kísérőnk magyaráz, hogy annyit együnk, amennyit csak akarunk, mert megéri, isteniek ezek az ételek. Bevallom, tényleg nagyon finomak.

Katniss és Peeta elmondja, hogy ki kinek lesz a mentora. Természetesen én Katnisst kapom, ami várható volt, hiszen a lány kiválasztottnak legyen nő a mentora. Tavaly is így volt elosztva, ezért is számítottam erre. Egy fejbiccentéssel jelzem, hogy megértettem. Csöndben folytatjuk tovább az étkezést. Azonban mintha valaki hiányozna.

- A ti mentorotok hol van? Hogy is hívják? Hay...?

- Haymitch – fejezi be a mondatomat Katniss. – Sajnos a Tizenegyedik körzetből az egyik mentor öngyilkos lett, a másik pedig nincs olyan állapotban, hogy mentorálhasson. Így hát megkérték, hogy segítsen az ottani kiválasztottaknak.

- Ó, értem – a fejemet felemelve, teli szájjal válaszolom. Ezután már egy mukkot sem szólalok.

Az evés végeztével köszönés nélkül bevonulok a szobámba, és az ágyra vetődöm. Remélem nem vették sértésnek. Hangulatom sincs megnézni az Aratásokat a tévében, majd holnap reggel meglesem. Amúgy sem tudnék arra koncentrálni. Inkább a fülkémben kuksolok, bámulom a plafont, és gondolkozok. Így telik el egy-két óra, míg szép lassan álomba nem merülök.