22. fejezet

Futok teljes erőmből, nem nézve hátra. A gyönyörű zöld fák és kisebb rétek simán el tudnák terelni a figyelmemet, de inkább a futásra koncentrálok. Még mindig hallom, ahogy mögöttem loholnak. És most már nem csak egy ember léptére vagyok figyelmes, hanem kettőjére.

- Nem menekülhetsz el! – ordítja utánam Juliet, mire gyorsabb tempóra váltok. A hátizsák nagyon idegesít, mert folyamatosan le akar csúszni a vállamról, de nem állok meg, nem dobom le a földre, rohanok tovább. Csak ki tudja hova.

A kezemben szorongatom a kést, s kisebbeket ugrálok, mert a rengeteg fű alatt több nagyobb kő bujkál. Már kevésbé hallom az üldözőim hangját. Egy pillanatra megtorpanok, mert nagyon elfáradtam, és a vizes ruhám alapból is nehezíti a menekülést. Körültekintek, és csomó fát látok magam körül. Úgy döntök, gyorsan felmászom az egyikre. Nincsen nagyon más választásom, különben utolérnek, és az első dolguk az lesz, hogy elvágják a torkomat. Így viszont talán lesz rá egy kis esélyem, hogy elmennek alattam, vissza sem nézve.

Nehezen, de sikerül a fa egyik nagyobb ágára kapaszkodnom. Csak megyek felfelé, ijedtemben. Nem akarom, hogy észrevegyenek.

Egy-két helyen megcsúszik a lábam, de célt érek. Ellapulok a sűrű falevelek között, majd csendben kipihenem magam. Eközben látom, hogy úgy tíz méterrel odébb Juliet egy másik lánnyal fújtatja magát. Méghozzá a Második körzetbeli lánnyal, Carával. A szívem egy pillanatra kihagy egy ütemet, mert tudom, hogy könnyen megláthatnak. Remeg mindenem.

- Hová tűnt? Az előbb még itt volt – mondja Cara.

- Hé, Myrácska, bújj elő! Ne hidd, hogy nem találunk meg! – üvöltözi Juliet, mire még jobban a fa tövéhez fúrom magam. Szakaszosan fújom ki a levegőt. Hogy lehet ezt élvezni? A gyámoltalan gyerekek hajkurászását, majd meggyilkolását. Érthetetlen. Ezért is ítélem el a Hivatásosakat.
Becsukott szemekkel nyugtatom magamat, hogy nem lesz semmi baj, elmennek rövid időn belül, én pedig lemászhatok innen, majd megkereshetem a szövetségeseimet.

Kezd nagy forróság lenni, érzem, hogy a hajam már mindjárt megszárad. A ruhám még enyhén vizes, viszont a lábfejemnél semmi nedvességet nem érzek. Úgy tűnik, vízálló bakancsot adtak számunkra.

Egy kis ideig még a közelben dekkolnak az ellenségeim, majd, megunják magukat, és elmennek. Egy-két dolgot ki tudtam venni a beszélgetéseikből, de nem sokat, mert ha hegyesen füleltem volna, még akkor sem tudtam volna tisztán hallani mindegy egyes szót.

Nem merek lemenni innen. Mi van akkor, ha csapdába akarnak csalni, azt tettetik, hogy elmennek, de közben itt bujkálnak valamelyik fa tövében, és csak arra várnak, hogy lecsaphassanak rám? Határozottan úgy döntök, hogy maradok fent a fán. Nem kockáztatok, úgy, mint a hátizsákkal, és a késsel. Kivételesen nem.

Ebben az időben megvárom, míg teljesen megszáradok. A hajamból kiveszem a hajgumit, és engedem, hogy a forróság beszivárogjon szőke tincseimbe. A kabátomat leveszem, és az egyik vékony faágra akasztom. A zöld hátizsákomat elém teszem, majd kipakolok belőle. Örülnék, ha lenne benne egy kis étel, vagy ital, mert ha nem találom meg Sophie-t és Deant, akkor könnyen éhen, illetve szomjan halhatok. Nem tudok vadászni. Amit a kiképzésen tanultam, nagyon kevés.

Kicipzárazom, majd belekukkantok. Nem sok minden van benne.

Előveszek belőle egy kést. Ebből már van egy, de sosem baj, ha van tartalék. Egy kis palack víz! Köszönöm, suttogom magam elé. Még egy kis drótkötél kerül ki a táskából, és ennyi. A drótkötél valószínűleg a csapdaállításhoz segítség.

Iszok egy korty vizet, de többet nem, mert ki tudja, találni fogok-e a közelben egy forrást.
Visszapakolok, majd ezt is felakasztom mellém. Egy nagy levegőt veszek, és lassan kifújom.
Itt kell lennie valahol Sophie-nak, hiszen ebbe a negyedbe rohant. Meg kell először őt, majd Deant találnom.

Madarak csiripelésére leszek figyelmes. Két fekete kismadár is leszáll a felettem lévő faágra. Önkéntelenül elmosolyodom. Képesek még ilyen ártatlan állatokat is bedugni közénk. Lassan és biztosan feltápászkodok, a fatörzset szorosan megölelem. Szeretném a madarakat közelebbről látni.

Kicsit döcögve, de azért sikerül eggyel feljebb jutnom. Még Deannel tanultam meg fára mászni. Régebben, mikor a réten voltunk, volt egy olyan ötlete, hogy a rét szélén álló fákon tartsunk versenyt fáramászásból. Közöltem vele, hogy nem fog menni, mert nem tudok fára mászni, mire ott és akkor megtanított. Több napba telt, mire remegés nélkül fel tudtam jutni a fa tetejére, de azóta akárhányszor versenyeztünk, legtöbbször leelőztem.

Mindkét madár rám szegezi a tekintetét. Rájuk mosolygok, és feléjük nyújtom a karomat. Közelebb lépkednek felém, majd a kezemre ugranak. Kicsit csiklandozzák a tenyeremet, de nem zavar. A mellkasom felé emelem őket, és pillanatokig így tartom őket.

A két kicsi fekete szemeikkel engem néznek egy darabig, majd megfordulnak, és elrepülnek. El, messzire.

Visszamászom a helyemre óvatosan, mert a lemászásban már nem vagyok olyan ügyes. Fogalmam sincs, mióta lehetek itt, de pár órája már biztos.

Nem tudom, mit kezdjek magammal. Még mindig azzal győzködöm magamat, hogy nem lenne jó ötlet innen elmenni, de az is eszembe jut, hogyha esetleg erre jönne valamelyik szövetségesem, nem fog észrevenni, és én sem őt. Végül azt a döntést választom, hogy egy szinttel lejjebb költözöm. Pont úgy helyezkednek el az ágak, hogy ki tudom nyújtani rájuk a lábamat. Így heverészek több órán keresztül, míg el nem kezd sötétedni. Még most is kánikula van. Ha a hajamat megérintem, tűzforró. A bőrömet már nagyon meg sem merem tapintani.

Ágyúdörrenés töri meg a gondolkodásomat. Sorra harsognak el. Egy... kettő... három... négy... öt... Számolom magamban, egészen nyolcig. Rengeteg. Ó Istenem, mondja valaki, hogy nem Sophie, vagy Dean! Most nagyon izgulok, nem bírom leállítani a gondolataimat velük kapcsolatban. Meg kéne keresnem őket. De nem biztonságos. Dunsztom sincs, mit csináljak, teljesen be vagyok pánikolva. Okosak, ügyesek, de mégis bizonytalan vagyok. Mi történik, ha Juliet végzett Sophie-val, hiszen könnyen találkozhattak ebben a cikkben. Juliet erősebb Sophie-nál. A szívem ezerrel ver, a sötétség is egyre gyorsabban borítja be az erdőt. Szinte a másik fáig nehezen látok el. Remegve ülök fel, a hideg is végig mászik a testemen, a lábamtól kezdve az összes hajszálam végéig. Felveszem a kabátomat, de ez sem sokat segít. Összekuporodom, a kezemmel átkarolom a térdemet, azonban nem használ. Várható volt, hogy a nagy meleg után iszonyú hűs jön, minden évben ezt csinálják. Viszont nem gondoltam, hogy tényleg ennyire kibabrálnak velünk.

A himnusz hangos szólama hallatszik, és melléje megjelenik a kiválasztottak önarcképe névvel, körzetszámmal. Most kiderül minden. Nagyon izgatott vagyok.

Az Ötödik körzet fiú kiválasztottja indítja a sort. Akkor Sophie még él. Követi a Hatodik körzetből egy lány, utána két fiú a Hetedik és a Nyolcadik körzetből, a Kilencedikből mindketten, a Tízedikből a kislány, majd a Tizenegyedikből a kisfiú. És vége.

Nagy kő esik le a szívemről. Élnek még. Életben vannak. És én is. Erről annyit, hogy az első napon meghalok.