21. fejezet

Sziasztok! Húha, nagyon ideges vagyok, mert ez az első fejezet az arénából. Kicsit remegve írom ezeket a sorokat, mert irtóra kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá. Oké, nem lett a leghosszabb, amire nem is vagyok büszke, de azért bízom benne, hogy elnyeri a tetszéseteket. Ezer mindent tudnék most írni, próbálom is összeszedegetni a gondolataimat, több-kevesebb sikerrel, de igazából csak annyi jön ki belőlem, hogy örülnék, ha kifejtenétek a véleményeiteket a történet első feléről pár szóban, egy ideje amúgy sem kaptam tőletek semmi visszajelzést, és ennek tényleg csak annyi az oka, hogy kicsit kíváncsi személyiség vagyok. Szerintem befejezem a billentyű koptatását, de előtte még annyit elszeretnék nektek mondani, hogy sajnos változtatnom kell a helyzeten, és csak vasárnaponként hozom a fejezeteket. Habár a 34.-et írom perpillanat, ami azt jelenti, hogy 13 fejezettel tartok előttetek, de mégsem szeretném azt, hogy beérjem magam, aztán nagy ritkán előrukkoljak egy-egy résszel, mert Ti nem ezt érdemlitek. Véleményem szerint akkor már inkább jöjjön hetente biztosan, mint hogy rendszertelenül. Még annyit, hogy köszönök Nektek mindent, amit eddig kaptam tőletek, a kommentektől elkezdve a pipákig, a feliratkozásokig! Kellemes olvasást! <3

Az erős napfénytől hunyorogva tudok csak körülnézni. A szívem még mindig ezerrel kalapál, úgy érzem, mintha ki akarna ugorni a helyéről. Hirtelen a szemem elkezd fájni, ahogy végre sikerül teljesen kinyitnom. A kezemet a homlokomra helyezem, majd az első reakcióm, hogy megnézzem, mi van alattam. Víz. Vékony folyó. Ahogy jobban megfigyelem, észreveszem, hogy a mellettem álló barna hajú kislánynak a dobogója is itt helyezkedik el. És, ez a folyó egészen a Bőségszaruig tart, ahol körbeöleli azt. Egy nagyot lélegzek, s a természet friss illata csapja meg az orromat.

- Üdv Kiválasztottak! Üdvözlünk titeket a 76. Éhezők Viadalán! Boldog viadalt, és sose hagyjon el benneteket a remény! – szól egy hang, majd az ezüstön csillogó Bőségszaru tetején, ami az aréna közepén áll, elkezdenek visszafele számolni a másodpercek.

Hatvan másodpercről indul.

Egyből keresem Deant, de nem látom, valószínűleg a túloldalon van. Baloldalra nézek, ahol fákat, és nagyobb dombokat fedezek fel, majd a másik oldalamra is átkukkantok, ahol viszont már hatalmas hegyekkel teli fenyveseket pillantok meg. Kár, hogy nem tudom, mégis mi van velem szemben.

Ötven másodperc.

Nekem Deannel kell lennem. Nem lehetünk külön, vagy nem sok esélyem van a túlélésre, és amúgy is, megbeszéltük, hogy egyből keresni fogjuk egymást. De hol kezdjem? Azt sem tudom, merre van, és hogy egyáltalán én merre induljak. Főleg, hogy víz van alattam, főleg, hogy nem tudok úszni... Jaj, nekem

Negyvenöt másodperc.

Lefelé nézek, és azt próbálom gyorsan kiszámolni, hogyha innen elrugaszkodok, a föld felé, ott is végzem-e, vagy a vízben. Viszont ötletem sincs. Azonban muszáj lesz megpróbálnom.

A fejem teljesen össze van zavarodva. Még egyszer körültekintek, alaposabban. A bal, és a jobb oldalamon öt kiválasztott a réten van. Virágos réten. Majd, utána ketten, úgy, mint én, a vízben. Talán fel lenne osztva az aréna, pár részre? Kereken négy részre, hiszen valószínűleg a Bőségszaru másik oldalán is két gyerek az áttetsző folyóban van.

Harmincöt másodperc.

Nincs túl sok időm. Ki kell találnom, hova menjek. Rövid időn belül úgy döntök, mindenképpen a dombos-erdős részt választom, amúgy is, gyorsan rájövök, hogy ahhoz kell kevesebbet kapálóznom.

Ránézek a körülöttem lévő emberekre, és ha már Deant nem láthatom, igyekszem megkeresni Sophie tekintetét... Meg van! Négy gyerekkel odébb, tőlem balra meg is találom. Hunyorogva próbálom figyelni az arckifejezését, de ahogy a többiekről, róla is a kusza gondolatok rínak le. Nem néz rám. Baloldalra leseget. Lehet, ott van Dean? De jó lenne tudni...

Huszonhárom másodperc.

Összeszedem magam, nagyjából, és a hátizsákok felé emelem a tekintetemet, amik a réten fekszenek. Három kisebbet, és három nagyobbat látok. Meg kéne szereznem legalább az egyik kicsit. Nehéz eset lesz, mivel az idősebbek vannak azon az oldalon. De ott van Sophie, a cikkben legmesszebb tőlem.

Újra ránézek. Észrevett! Próbálom mutatni neki, hogy a hátizsákok felé indulnék, és szerencsére hamar le is esik neki, de a fejét csóválja – nem tartja jó ötletnek. Én viszont igen, mert nagyon hasznos dolgok lehetnek benne. Könnyebben boldogulnánk.

Tizennégy másodperc.

Sophie a fejét döntögeti hátra fele. Talán azt akarja mondani, hogy fussak be, és majd ott találkozzunk? Biztos, hogy ezt akarja mondani. Fejbiccentéssel jelzem, hogy vettem az adást.

Mindjárt kezdődik. Még tíz másodperc. Félek. Izgulok. Rettegek. Nem vagyok biztos a képességeimben, és abban sem, hogy egyáltalán el tudok innen indulni. Eszembe jut a családom. Meg kell tennem, értük. Miattuk kell legalább elkezdenem, és belevágnom. Számítanak rám. És én is magamra. 

Öt másodperc.

Lassan indulás. Már most kezdek nagy lendületet venni, de figyelek, ne ugorjak le előbb, különben felrobbanok. Mivel, ha valaki előbb lép le a helyéről, a Játékmesterek beindítják az alatta beépített aknát. Nem kellemes így kezdeni egy viadalt.

Három másodperc.

Egy utolsó pillantást engedek magamnak, hogy a többiekre nézzek.

Egy másodperc.

Nincs visszaút!

Megszólal a viadal kezdetét jelző gong.

Nagyot ugrok a levegőben, és abban az egy pillanatban nagyon remélem, hogy sikerült olyan nagy lendületet vennem, ami bőven elég a biztos talaj eléréséig. De hiába reméltem, mert a vízben landolok – egy karnyújtásnyira a földtől. Úgy érzem, meg fogok fulladni, hogy már most meghalok. Össze-vissza kapálódzok, rengeteg vizet nyelek, mire minimálisan közelebb kerülök a célhoz. Nyújtom a karomat, míg a másik kezemmel tovább csapkodom a vizet. Behunyom a szemem, majd mikor az ujjaimmal megérintem a lágy a füvet, kinyitom.

Megkönnyebbülés járja át a lelkemet és a testemet. Nehezen, de próbálok kimászni innen. Felállok, majd meglátom, hogy a többség a Bőségszaru felé rohan, míg vannak, akik a hátizsákokat igyekszenek megszerezni. Én is ezt teszem, mert nem látok senkit sem körülöttem. Felkapok egy kicsit, mert csak ilyen maradt, majd az erdő mélyébe futok nagy sebességgel.

Hirtelen egy kés suhan el közvetlen mellettem. Megtorpanok, hátranézek, és észreveszem, hogy Juliet indul el felém. A szőke haja lombokban hullik az arcába. Juliet, aki a legnagyobb ellenségem.

Kockáztatok, és gyorsan felveszem a földbe fúródó kést, majd tovább rohanok; de hallom a lépteket nem messze tőlem, mögöttem.