25. fejezet

Sziasztok! Kellemes nyarat kívánok minden Olvasómnak, töltsétek hasznosan az időt, pihenjetek, mozogjatok, írjatok, aludjatok, és sorolhatnám tovább. Remélem mindenkinek sikerült jó jegyekkel lezárnia az évet, illetve szeretnék sok sikert kívánni  az érettségizőknek, hiszen hátra van még a szóbeli vizsga. Kéz és lábtörést! ;) Köszönöm Nektek a több mint 3000 oldalletöltést, nagyszerűen esik, úgy, ahogy a kommentek, pipák is. Jó olvasást! <3

Teljesen ledermedek ijedtemben. A szememet kimeresztem, és zihálok, ahogy meghallom az ismerős hangot... Juliet.

- Jó életed volt? – kérdezi cinikusan.

- Ne ölj meg, kérlek! – sírós hangon könyörög a lány az életéért. De késő. Az ágyú eldördül.

A Hivatásosak nevetése és ujjongása hallatszik. Fogalmam sincs, hányan lehetnek itt, de hárman biztos. Sophie még mindig a számat fogja, de lassan levájom a kezét róla. Szegény lány egyáltalán nem érdemelte meg ezt a sorsot.

- Elég jók vagyunk. Egy nap alatt két ember – nyögi ki Cara, ha jól hallom.

- És még mennyi lesz! – kárörvend Juliet. – Már csak azt a két okos tojást kéne megtalálni, és a kis bénácska szerelmét. – Az elhangzottakra minden egyes testrészemet a düh irányítja, és legszívesebben kitörnék ebből a sűrű, sötét bokorból, s Juliet arcába ütnék egyet. Nem beszélhet így rólam.

- De nem a szerelme, ők csak barátok – hangsúlyozva a barát szót folytatja a kibeszélést Cara.

- Hiszi a piszi. Senki sem olyan hülye, hogy elhiggye nekik a „csak barátok vagyunk, nincs köztünk semmi” dumát. – Most már forr bennem az idegesség és a bosszúvágy. A késemet a kezembe veszem, és már futnék is ki, de Sophie visszaránt.

- Nyugodj le! Hallod? Fejezd be, nem öletheted meg magad! – ordítva suttog felém. Ki akarom venni a karomat a szorításából, de nem engedi. Olyan erősen fogja, hogy szinte vér sem jut el a kézfejembe.

- De nem mondhat ilyeneket rólam és Deanről, nem teheti meg, nincs joga hozzá! – fakadok ki sírva. A pulzusom a százat súrolhatja.

- Myra, hagyd abba! Szerinted mennyivel jobb ember ezzel, ha ilyeneket mond? Semmivel. Tudod, hogy csak össze-vissza beszél. Ne hallgass rá. Szándékosan akar befolyásolni. Ne engedd meg neki, hogy győzzön. – Sophie szavaira kezdek lenyugodni. A kést kiejtem a kezemből, majd visszaülök a helyemre.

- De ez akkor sem ér...  – egyre halkabban felelem. Lehet, hogy igaza van a szövetségesemnek, de akkor is nagyon rosszul érint. Legszívesebben kirohannék a világból.

- Menjünk, keressünk még több áldozatot – mondja a sok nevetés és kibeszélés után egy fiú. Hangos léptekkel elmennek, mire kikecmergek a rejtekhelyünkről. Amint meglátom a lányt, akit képesek voltak hidegvérrel megölni, a számhoz kapom a kezemet, hogy tompítsam a sikításomat. Sophie vállon fog, és visszaterel a bokorba. Egyet sem pislogok, annyira ledermesztett a látvány. Azt sem tudom, egyáltalán minek jöttem ki megnézni. Talán csak kíváncsi voltam, én is ilyen látvánnyal fogom-e végezni.

- Maradj itt. Aludj, nagyon rád fér. – Megindul kifele.

- Te hova mész? – Megijedt tekintettel nézek rá.

- Sétálok egy kicsit.

- Hé! Nem mehetsz egyedül. Veled tartok. – Összeszedem magam, de Sophie visszafektet.

- Tudok magamra vigyázni, és amúgy sem leszek el sokáig. Csak kiszellőztetem a fejem – mondja kissé szomorú hangon.

- Nekem is ki kéne.

- Myra, még a sötétben is látni, mennyire álmatlan vagy. Szerintem az alvástól sokkal jobban éreznéd magad. – Nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy egymagában sétálgasson.

Forgatom a szememet, de beleegyezek.

- Ígérd meg, hogy mire ébren leszek, itt leszel mellettem. – Mélyen a szemébe nézek.

- Megígérem, nyugi. Mondom, csak egy óra az egész.

- Rendben. – Azzal Sophie kisebb zörejjel eltűnik, én pedig ismét lehunyom a szemem. Remélem most már nem zavar meg senki.

De tévedek, mert valami ismét nem hagy aludni, és az nem más, mint a himnusz.  Gyorsan kibújok innen, és az égre tekintek. Mély levegőt veszek, becsukott szemekkel. Csak ne Dean...

Ezekben a pillanatokban a szívverésem ezerre felugrik, a gyomrom kislabda nagyságúra összeszűkül. Annyira izgulok, hogy az elmondhatatlan. Ha az arcképe most az égre kerül, mindenem odavesz. Olyan lesz, mintha az előző években életem sem lett volna. Mintha az előző években nem is ismertem volna magam. Mert ha ő most elveszik, én is vele veszek.

Először a Harmadik körzetbeli lányt mutatják, akit nem sokkal előttünk gyilkoltak meg. Pillanatokon belül pedig mutatják a másik kiválasztottat. Hatalmasat dobban a szívem. A Nyolcadik körzetből származó lány halt meg.

Kifújom magam, ahogy megkönnyebbülök, és visszamászok a rejtekhelyre. Elhelyezkedek az alváshoz kényelmes pózban, és lehunyom a szemem. Még mielőtt elaludnék, arra gondolok, hogy van esélyem a boldogságra. Hiszen életben van.

Reggel Sophie rázogatására ébredezek. Olyan hirtelen ülök fel, hogy sikerül beleakadnom a bokor egyik kis ágába, ami végigszántja az arcomat. 

- Áú – szólalok meg fájdalmas hangon. A kezemet a hegre helyezem, és ahogy a szemem elé teszem, megtapasztalom, hogy vérzik. Szuper.

- Jól vagy? – kérdezi aggódóan Sophie. 

- Igen, csak egy kicsit megsértett. Még szerencse, hogy nem a szememet érte.

- Na, ja, nagy mázli. Lehet már  vak lennél – mondja halvány mosollyal.

- Hát, már csak az hiányozna. Induljunk. Hosszú út áll előttünk. –  Sophie bólint.

Összepakolom a cuccomat, és kibújok innen. Ahogy kiérek, a szemem elé kapom a kezemet, mert a nap olyan erővel süt, hogy majdnem kiégeti azt. Éljen a forróság!

Mindvégig abban reménykedünk, hogy lassan a folyó széléhez érünk, de úgy tűnik hiába. Feleslegesen sétáljuk át a fél napot, olyan, mintha ugyanott lennénk, ahonnan elindultunk.

A fejem majd szétrobban, a térdem mintha szétmenne, és az arcom égett érzéssel lüktet. Nem tudom, meddig fogom bírni.

Megkérem Sophie-t, hogy álljunk meg egy kicsit, mert nagyon fárasztó ez a sok menetelés, mire beleegyezik, és az árnyékban meghúzzuk magunkat. Kicsit eszünk, iszunk, pihengetünk, és mikor úgy érezzük, készek vagyunk egy újabb hosszú táv megtételére, továbbindulunk.
Szinte egy szót sem szólva ballagunk. Én töröm a fejem, és aggódok Deanért, míg a szövetségesem halkan dudorászik, számomra ismeretlen dalt.

- Mit énekelsz? – kérdezek rá.

- Ó, hát ez csak egy dal. Még az iskolában tanultuk – feleli zavarba hozottan.

- Értem. Megtanítod? Olyan jól hangzik. – Sophie megtorpan, és rám néz.

- Jól megfontoltad? – Kérdezi összehúzott szemöldökökkel.

- Még szép! – mondom vidáman, mire azt feleli, hogy hát jó.

- Én szóltam! – teszi hozzá.

A hosszas séta közben elkezdünk dalolászni. Kell egy kis idő, mire a nyelvemre áll a szöveg és a dallam, de azért hamar sikerül megtanulnom. Egy-két helyen hülye hanggal elrontjuk, és a végeredménye az lesz, hogy szinte már megfulladunk a nevetéstől. Régen volt ilyen jó kedvem. Nagyon régen.

- Oké, én már nem bírom! – ordítja vihogva.

- Akkor jó, mert én sem – felelem a földön fetrengve. Ez kész. Hogy hogy fogunk így tovább menni,  az egy nagyszerű kérdés.

- Na de váltsuk komolyabbra a szót. Vagyis a helyzetet. Mennünk kéne – szól, de a végén újra nevet, mire benyögök ismét egy olyan hamis hangot, amire az énektanár azonnal bevágná az egyest. Azt hiszem ez lesz a halálom. – Ne, fejezd be kérlek, én már tényleg nem bírom! – Alig lehet érteni, amit mond, úgy nevet.

- Rendben – válaszolom elkeseredetten, de legeslegutoljára újra elkezdek énekelni, mint egy óvódás. Szegény már levegőt sem kap.

Perceken belül összeszedjük magunkat, és lehiggadunk. Mikor egymásra nézünk, látjuk a másikon a csalfa mosolyt, de hamar letöröljük az arcunkról. Elindulunk, míg egypárszor kuncogok magamban visszaemlékezve az előzőekre.

A lábam elé nézek, nehogy elbotoljak valamiben. Viszont úgy figyelek a járásomra, hogy észre sem veszem, hogy Sophie hátában végzem.

- Mi az? – kérdezem tőle. Nem értem, mi baja lehet. De aztán mikor én is magam elé nézek, észreveszem. Itt a folyó. A szívem kihagy egy ütemet, ahogy arra kell gondolnom, hogy nem tudok úszni, és lehet, itt meg is fogok fulladni. Az első percekben megúsztam, de itt már kételkedek a túlélési arányokban. – Hogyan tovább? – teszem fel a kérdést keserű hanggal.

- Mindenképpen át kell jutnunk. És csak...

- Úszva tudjuk megtenni – egészítem ki a mondatát lefelé görbülő szájjal. Félek. Rettegek.

Sophie leveszi a táskát a válláról, amit az utolsó pihenő után adtam neki oda, majd rám néz, és egy hatalmas nagy mozdulattal átdobja a túloldalra. Olyan erővel engedi el, hogy a hátizsák bőven a partot súrolja, majd a nagy szürke köveken landol.

- Azta – höppenek meg –, nem vagy semmi. – Rám néz, és egy vigyorgó kacsintást küld felém, majd megtapsolja magát – Azért el ne szállj – teszem hozzá.

- Ó, dehogy terveztem! – A homlokomat ráncolva feléje pillantok. – Csak egy kicsit – mutatja melléje két ujjával.

- Nem te lennél – a szememet forgatva megindulok. – Na akkor?

- Arra gondoltam, hogy együtt tesszük meg ezt a rövidtávot. – Kérdőn ránézek. – Átcipellek.

- Hát jó. – Sophie már indul is a vízbe, de én még mindig legyökerezett lábakkal állok. Tudom, csak pár méter az egész, de úgy érzem, nekem még Sophie segítségével sem fog menni. Ahogy visszagondolok, hogy a viadal elején mit műveltem, és hogy tényleg csak egy vékony hajszálon múlt az egész. Beleborzongok, és a hideg lassan, de gonoszan mászik végig rajtam.

Hatalmas levegőt szívok a tüdőmbe, és azzal nyugtatom magam, hogy ha bármi baj történne, a barátnőm kiment belőle.

Így hát elindulok feléje, és hátulról a nyaka köré fonom a karomat. Összeszorítom a szemhéjamat, és úgy futunk neki a számomra a végtelenségig tartó útnak.

Akadozott lélegzeteket veszek mindvégig, és az államat felfele tartom, hogy még véletlenül se érjen pár cseppnél több víz az arcomhoz. A hallásom megszűnik, ahogy a jóra koncentrálok, de a végtagjaim teljesen megfeszülnek. Sophie csapkodására és akaraterejére leszek figyelmes nem sokkal a cél előtt. Nem bírja.

Tudom, hogy ha most nem segítek rajta valahogy, itt fulladunk meg mindketten. Elkezdek én is az egyik kezemmel hajtani magunkat. Nem sokat ér, ezért a lábammal is lubickolok. Hallom a szövetségesem fájdalomkiáltását, és szinte már a sajátomat is, viszont nem adom fel. Mert nem adhatom fel.

Lemászok a hátáról, és próbálom utánozni a mozdulatait. Ugyanazt érzem, mint pár nappal ezelőtt. Hogy én most meg fogok halni. Kezdek süllyedni, mert nem sikerül a magamra kiadott feladatomat teljesítenem. Egy utolsót, de hosszasat lélegzem. Most lesz vége mindennek. Azonban valaki a karomért nyúl... És ez biztos nem Sophie.