27. fejezet

Sziasztok! Itt a legújabb fejezet, remélem tetszeni fog. El szeretném nektek újságolni, hogy jelentkeztem egy blogversenyre, ahol harmadik helyezést értem el legjobb fanfiction egyéb fanfictionok alkategóriájában ezzel a történettel! Hátra van még két kategória (legjobb író és legjobban megformált karakter - Myra) eredményhirdetése, úgyhogy szurkoljatok! :) Kellemes olvasást! <3

Nem tudom mióta, de csak sétálok előre, lehajtott fejjel. Hiába volt az előbb nagyon jó kedvem, úgy a mélybe zuhant, hogy perpillanat képtelen lenne feltörni onnan. És hogy miért? Mert nagyon hiányzik Dean. Fogalmam sincs, hol, merre tudnám keresni, fogalmam sincs, mit csinálhat most, fogalmam sincs, egyáltalán én mit csináljak. Vele akarok lenni, akkor is, ha esélyem sincs rá. Vajon ő is utánam kutat? Vajon sokat gondol rám? Annyi megválaszolatlan kérdés gyülemlik össze bennem vele kapcsolatban, hogy szétrobbantanak belülről kis darabokra.

Ahogy felpillantok magam elé, egy kis tavat veszek észre nagy fűvel eltakarva, pár méterre tőlem. Az arcom felderül, és már rohanok is oda. Letérdelek a part szélére, és a kezemet egy mozdulattal a hideg vízbe eresztem. Magam mellől a vízbe ejtem a palackokat, és tele töltöm őket vízzel, s közben eszeveszettül gurítok le hatalmas nagy kortyokat a torkomon. Érzem, ahogy az összes testrészemen a szárazságot felváltja a folyadék. Mikor már úgy érzem, kipukkad a hasam, elterülök. Végre. Napok óta erre vágytam.

Két arc eltorzult képére riadok fel, akik szinte az arcomba bújják magukat. Egy hatalmas nagy sikoly ötlik ki belőlem, és megrémülve nézegetek körbe. Mikor megtapasztalom, hogy csak Sophiék azok, megkönnyebbülök. De ezt a megkönnyebbülést a harag váltja fel.

- Ti normálisak vagytok? – kérdezem idegesen, de ők továbbra is csak nevetnek.

- Sajnálom, nem hagyhattuk ki! – feleli Sophie, miközben már a földön fetreng. – Láttad volna magadat! – teszi hozzá.

- Egyáltalán nem vagytok viccesek. Akkor is nevetnél, ha egy kést nyomtam volna az arcodba ijedtemben? – Most felbőszítettek. Nagyon.

- Nem tetted volna, mivel nincsen nálad kés – válaszolja higgadtabban. – Miért nem tudsz velünk szórakozni egy kicsit? – kérdezi értetlenül.

- Te ezt nem érted! Nem tudod milyen érzés, mikor olyan messze vagy valakitől, akiért bármit megtennél, hogy vele lehess! – felelem kiakadva. – Jelen pillanatban, ha akarnám, sem tudnám szórakoztatni magamat. Hagyjatok békén! – zárom le a mondandómat egy dagadt könnycsepp kibuggyanásával.

Felállok, és elindulok vissza, a tábor felé. Hallom, ahogy próbálnak lépést tartani velem, és hallom, ahogy azt mondogatják, ne csináljam ezt. Csak aprón a fejemet rázogatom, és nem törődve velük, tovább megyek.

- Myra, most komolyan, miért csinálod ezt? – szól Sophie megbántódó hangon.

Megtorpanok, és feléjük fordulok. – Látod, ebből nem értheted. Itt viccelődsz velem, mikor tudod, milyen a lelkiállapotom. Napok óta Deant keresem, de nincs sehol sem. Mintha a föld nyelte volna el. Te hogy reagálnál erre, ha a helyemben lennél? Nem akadnál ki? – szegezem hozzá a kérdést.

Mark csak a háttérben áll, és hallgatja a vitatkozást.

- Oké, igazad van, ugyanígy viselkednék. Sajnálom. Ugye meg tudsz bocsátani? – kérdezi, miközben a két karját felém nyújtja. Nem akarok vele rosszban lenni, sőt, nagyon szeretem Sophie-t. Habár most tényleg felnyomták az agyamat, képtelen lennék haragban lenni vele. Hiányozna.

- Igen. De fogadd meg, hogy amíg nem találjuk meg Deant, hanyagolod a rémisztgetést és a hülyülést. Rendben?

- Örökre megesküszöm. – Azzal egy szoros és erőteljes öleléssel magához húz. Már ez is kellett.

Sophie válla fölött Markra pillantok, aki szomorú tekintettel a földre mered.

- Hé! – szólok feléje, mire felemeli a fejét. – Gyere – fejezem be, mire Mark szeme felcsillan, és iderohan. Hárman öleljük egymást, nevetve, mert mindenfele botladozunk.

Ezután közösen eldöntjük, hogy visszagyalogolunk a cuccainkhoz, amit elrejtettek, alszunk, és kora reggel indulunk is tovább. Én csak bólogatok, ugyanúgy, ahogy Sophie is. A séta közben Sophie-val megtanítjuk Marknak is a mi kis nótánkat, amit szívesen hallgat. Lassan ő is belejön, és szinte tőlünk zeng az egész Aréna. De erre rájőve csendesedünk, mert mégsem akarjuk, hogy megtaláljanak minket.

Mikor visszaérünk, eszünk-iszunk egy kicsit, és csinálunk valami búvóhely-féleséget levelekből és ágakból. Habár nem olyan tökéletes, mint ahol Sophie-val az előző éjszakát töltöttük, azért ad nekünk némi védelmet. Én egyből lefekszem aludni, míg ők ketten még halkan beszélgetnek. Kezdem azt hinni, hogy rajonganak egymásért. Amióta találkoztunk Markkal, le nem akadnak egymásról. És amúgy is, látom azt a csillogást Sophie szemében, mikor Markra néz. És hogy én ezt honnan tudom? Mert én is pont így nézek mindig Deanre.

Ma nem halt meg senki, de azért mégis megvárjuk a Himnuszt. Ezután rögtön álomba is merülök, aminek nagyon örülök.  Régen tudtam ilyen hamar elaludni.

Reggel Mark ébreszt minket. Azt mondja, nem sokat aludt az éjjel, ezért inkább figyelt ránk. Vagy inkább Sophie-ra. Már ha igaz a sejtésem.

Hamar összeszedjük magunkat, és már indulunk is.

A levegő egy kicsit lehűlt, az égen is gyülekeznek a sötétszürke felhők. Csak nem eső lesz? Remélem nem, mert ki nem állhatom az esőt. Utána mindig úgy nézek ki, mint egy ázott kutya. És a villámlástól, na meg a dörgéstől is félek. Mindig azt hiszem, a házunkba csap a cikázó villám, a dörgésekből pedig arra következtetek, hogy ránk szakad az egész égbolt. Ilyenkor remegés és félelem fut át rajtam, mert arra gondolok, hogy nem akarok egy villám halálos áldozata lenni.

Folyamatosan az égre tekintek, mikor egy kisebb dörgést is hallok, s egyből kihagy egy ütemet a szívem, akárhányszor zajt hallok onnan felülről, de lenyugszom, mikor meglátom, hogy nem vagyok egyedül. Nincs mitől tartanom.

Mikor már pár órája sétálunk, érzem, ahogy a karomra egy nagy esőcsepp esik. A többiekre pillantok, és látom, hogy ők is mindenkire nézegetnek. Most jön az a kérdés: Mit tegyünk?

- Szerintem másszunk fel egy sűrű lombú fa levelei közé – szól Sophie, ahogyan megtorpanunk.

- Ugyanúgy elázunk – feleli Mark.

- És ha nem? – szegezi hozzá. Na, én inkább kimaradok ebből.

- De megfogunk. A levelek között áttör az eső, vizesek leszünk. Maximum annyi a fa és a nyílt tér közötti különbség, hogy nem annyi vízcsepp hullik ránk, mint az utóbbinál – okoskodóan mondja Mark. Sophie közelebb megy hozzá, mire én távolabb lépkedek tőlük.

- De akkor is adnak a levelek valamennyi védelmet! – tart ki az igaza mellett a barátnőm. – Tudod mit? Én felmászok oda – mutat felfele –, és lemerem fogadni, hogy épp hogy egy kicsit fog rám esni az eső. – Keresztbe teszi a kezét, és az egyik lábára támaszkodik.

- Jó, csinálj, amit akarsz. Én kitalálok sokkal jobbat – vágja hozzá Mark, mire Sophie grimaszokat vág feléje. Mint az ötéves gyerekek, komolyan. – Myra, kivel tartasz? – kérdezi tőlem a fiú.

Nem tudom, hogyan döntsek, mindkettejüknek valamennyire igaza van. Igazából nekem csak az számít, hogy minél előbb elálljon az eső, és tovább mehessünk.

Egyszer Mark-ra, egyszer Sophie-ra nézek. Mindketten türelmetlenül várják a válaszomat. De el kell, hogy keserítsem őket, mert fogalmam sincs, ki mellé álljak. Logikusan Sophie-val kéne tartanom, de én sem vagyok benne biztos, hogy jó megoldás lenne, amit mond. Viszont Markkal nem szeretnék kettesben lenni. Nem akarok vele kettesben lenni. De utálok két tűz közé kerülni.

- Itt vagy? – kérdezi tőlem Sophie.

- Ja, igen, csak elgondolkodtam – felelem, majd pislogok egy hosszat, utána pedig kimondom a döntésemet. – Bocsi, Mark – Fancsali tekintettel nézek rá, majd Sophie felé indulok hatalmas nagy léptekkel. Sophie csak vigyorog, és mikor odaérek hozzá, megölel. Mark a vállat vonogatja, de aztán beadja a derekát, és velünk tart.

Másodikként érek fel a fára, amit Sophie választott ki. Szerencsénkre sikerült tényleg egy nagyon sűrű, zöld levelekkel teli fát kifognunk, melynek ágai úgy helyezkednek el, hogy kényelmesen tudunk rajta ülni. Én ücsörgök a fa tövében, úgyhogy a hátamat neki is döntöm. Behunyom a szemem, és az eső verő hangját hallgatom, ami egyre gyorsabb sebességgel zuhan a földre.

- Gratulálok, végre valami okossal álltál elő – töri meg a csendet viccelődve Mark.

- Tudom, hogy beszólásnak szántad! – szól vissza neki Sophie nevetve.

- Még szép – mosolyogva feleli Mark. Na, most már tényleg vagyok megbizonyosodva arról, hogy ezek ketten robbanékony egyveleget alkotnak. Látni mindkettőjükön, hogy mennyire oda vannak a másikért. Főleg Sophie-n, ahogy most is teljesen zavarba hozottan a fiúra mosolyog. Bárcsak én is minél hamarabb így nézhetnék Deanre... Mindent megadnék érte.