29. fejezet

Sziasztok! Húha, kissé csalódott vagyok, mert a blog úgy kihalt, mint még soha. Oké, tudom, nyár van, mindenki pihen, nyaral, és inkább a szabadban tölti az idejét, minthogy a telefonját bújja vagy a számítógép képernyőjét lesegesse, amit meg is értek, csak olyan kevés visszajelzést kapok mostanában... Főleg, hogy a történet írása is döcögősen megy egy ideje, de nyugalom, nem szándékozom abbahagyni, mert szeretem írni, és ráadásul nem sok választ el a befejezéstől. Úgy döntöttem, hogy olyan 45 körüli részes lesz a blog, bár így előre nem tudom megmondani, de valahogy így tervezem. Most tartok a 38. fejezetnél, amit egy ideje megint nem tudok kiszülni magamból... Küldjetek energiát! <3 Na de befejezem a fecsegést, úgyhogy már csak annyi, hogy örülnék 1-1 kommentnek, talán tényleg erőt is adnának. Ennyi lettem volna, kellemes olvasást!

Elakad a lélegzetem, s a szívem majd’ kiugrik a helyéről. Ő az. Istenem, mióta vágytam már, hogy vele lehessek, és most itt vagyok nem messze tőle! Napok óta ezért a percét imádkoztam, hogy épségben viszontláthassam. Azonban csak egy a gond: a folyó túloldalán van, ahol többnyire köd és sötétség uralkodik.

- Dean! Dean! – ordítom feléje, mire őszinte vigyorral válaszol. Ezt is milyen régóta látni akartam...

- Át tudsz jönni? – kérdezi Sophie, ahogy mellém ér. Viszont Dean tekintete a számára ismeretlen fiúra vándorol, Markra. Máris felváltja az aranyos mosolyát a meglepődés.

- Hát, remélem – feleli reménykedve nem sokkal később. Bárhogyan is, de át kell jönnie hozzánk. Nem érdekel, mibe kerül, de itt akarom tudni, magam mellett, biztonságban.

- Segítünk! – kiabál Sophie, majd valami hosszú ágat kezd el keresni. Besegítek neki, hiszen akkor lehet, hamarabb kiküszöböljük a problémát. Kutatunk, mindent átbolygatunk, és mázlinkra, tényleg nagy mázlinkra lejjebb a parton találunk egy nagynak számító vastag faágat. Odacipeljük, és megbeszéljük, hogy Mark és Sophie egy kicsit begyalogol a vízbe, mivel így akkor Deannek nem kell sokat úsznia. Igazából kapálóznia, hiszen ő sem az úszás mestere.

Én a partról figyelem őket, és a körmömet rágom, annyira félek, hogy mi lesz, ha nem sikerül az akció. Mi lesz, ha nem fogja elérni az ágat, és az ár elsodorja...

Dean most indul el. Lassú lépteket vesz, én pedig már most a körmeimet a húsomig csonkítom. Remeg mindenem minden mozdulatánál, mikor félrelép vagy megakad. Mély lélegzetet veszek, hogy lenyugodjak. Jó nagy mégy lélegzeteket.

Az út negyedénél tart. Látni az arcán, hogy fél. Én is félek, félek, hogy elveszítem őt. De a remény az egyetlen, ami erősebb a félelemnél. A remény. Remélnem kell, és pozitívan hinnem abban, hogy semmi sem fog történni, baleset nélkül át jut hozzánk. Remélnem kell. Remélnem.

Mikor már csak fél karnyújtásnyira van az ágtól, és Sophiék már teljesen előredőlve állnak, hogy elérje, a szívem még gyorsabban kalapál. Minden másodperc számít. Az összes, egytől-egyig.

Nem merek odanézni. De odanézek, mert tudom, hogy sikerülni fog neki, tudom, mert képes rá, és nem az típus, aki feladja. Sosem volt ilyen, és kétlem, hogy az utóbbi napok óta máshogy állna hozzá a dolgokhoz. Főleg itt....

A szememet hunyorogtatom, de aztán kiengedem magamból az idegességet, mert Dean megcsinálta. Megfogta az ágat, és máris, Sophiék teljes erőbedobással húzzák kifelé. Legszívesebben én is berohannék a vízben és segítenék nekik, de tudom, a pánik törne rám az utóbbi fulladásos eset óta, és ezért mondták ők is, megoldják ketten. Hittem nekik, és tudom, jól tettem.

Nem túl gyorsan, de annál hatásosabban jönnek ki. Sophiék kiterülnek az apró kavicsokra, amikor Dean már a két lábára tud állni. Csak úgy hordja magával a vizet, ahogy fut felém. Én is sietek hozzá, és mikor alig egy méterre vagyunk egymástól, olyan erővel a nyakába ugrom, hogy mi is a földön végezzük. Az összes energiámmal magamhoz zárom, soha, de soha nem akarom elengedni. Ő is szorosan megölel, úgy, hogy szinte az összes szuszt kinyomja belőlem, de nem érdekel, mert tudom, ettől a perctől fogva biztonságban vagyok, ettől a perctől fogva nem kell tartanom semmitől; mert ő maga a megtestesült boldogság számomra.

- Annyira szeretlek! – súgom a fülébe, miután ezer meg ezer puszit nyomok az arcára.

- Én is téged, nagyon! – feleli, miközben az arcomat a két keze közé szorítja. Közelebb húz magához, a homlokunk a másikét súrolja. A tekintete a szemem és a szám között cikázik, és miután megunja, megcsókol gyengén, de határozottan. Erre most egyáltalán nem számítottam, meglepett, de hogy őszintén bevalljam, rettentően jó érzés. A melegség úgy árad szét a testemben, mint ahogy sosem gondoltam volna. Remélem érezhetek még így.

- Ugye jól vagy, nincsen semmi bajod? – kérdezi aggódóan, miután hagy levegőhöz jutni.

- Ennél jobban nem is lehetnék – válaszolom széles vigyorral az arcomon. Rögtön visszazárkózom az ölelésébe, de Sophiék köhécselése figyelmeztet, hogy nem vagyunk egyedül. Rájuk pillantok, de észreveszem, hogy már fel is pattantak, és várakozóan bámulnak minket.

- Igen, mi is itt vagyunk – szólal meg, mire feltápászkodom, és odarohanok hozzájuk. Megölelem Sophiet, és a fülébe suttogva megköszönöm neki, amiért segített Deanen és rajtam.

- Tudod, hogy nincs mit – mondja, ahogy eltol magától. – Na, rohanj vissza – fejezi be, miközben Dean felé biccent a fejével. Teszem is az utasítását. Oda szökdécselek hozzá, de Dean kicsit értetlenül néz rám.

- Amúgy, te miért is a parton figyelted a „műsort”? – kérdezi még értetlenebbül, de én csak lehajtom a fejem, és a számat harapdálom. Elérkezett a mesék ideje.

- Hát, ez igazából...

- Menjünk beljebb, a végén még megtalálnak minket – töri meg a magyarázatomat Mark. Ilyen „majd elmesélem” pillantással nézek Deanre.

- Hát jó – feleli.

Összepakoljuk a cuccainkat, rendszerezzük őket. Észreveszem, hogy Deannél nincsen hátizsák. Szúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit csinált egyedül idáig. De remélhetőleg ennek az elmesélésére is sor kerül.

Kéz a kézben ballagunk az erdő mélyébe. Elől a két szövetségesünk, és mi ketten hátul, egy kicsit lemaradva sétálunk.

- Hol szedtétek össze? – suttogja Dean. Megállok. El kell árulnom neki, jobb, ha tud róla. Már bele is kezdenék, de inkább mást mondok.

- Inkább Sophie-ra hagynám... – oldalra húzott szájjal válaszolom.

- Valami baj van? – kérdezi ismét.

- Nem nagyon – mondom bizonytalan hangon. Elindulok, de azért bevárom őt. Erősen megszorítom a kezét, mikor mellém ér. Sosem fogom elengedni.

Nem sokat menetelünk előre, tudjuk, nincsen miért vándorolnunk. Letelepszünk egy olyan helyre, ahol a fák sűrűbben helyezkednek el, és kipakolunk mindent. Megtapasztaljuk, hogy szinte semmi kajánk nincsen. Viszont ez ellen annyit tehetünk, hogy leszegethetjük a közeli kis bokrokról az ehető gyümölcsöket. Egyelőre ennyit csinálunk, ezután a nap után senkinek sincsen kedve vadászni. Úgy gondoljuk, ezzel jól lakunk holnapig, hiszen több maréknyi táplálékot összegyűjtöttünk.

A nap már lehunyóban van, a hideg pedig kezdi elfoglalni a trónját. Habár most már nem kell attól félnem, hogy halálra fagyok, hiszen itt van Dean, aki felmelegít.

Körbeülünk, és elkezdünk mesélni. Először Sophie kezdi, sosem bír csendben maradni. Ugyanazt ragozza, amit nekem, és mikor odaér, hogy megtalált engem, én folytatom. Előtte elmondom nekik, hogy Juliet üldözött. Dean kétségbeesetten pillant rám, mire nyugtázom, hogy jól vagyok, nem történt semmi bajom. Ezután mindent momentumról momentumra megosztok velük. Már majdnem kicsúszik a számon Mark körzettársának a halála, de Sophie arca figyelmeztet, és így sikerül visszafognom magam. A végén eljutok arra a percre, mikor majdnem meghaltam. Elgondolkodtatva, és pár könnycsepp kibuggyanásával mesélem. Mark átveszi a szót, és Deanen észreveszem, hogy nagyon gyanakvóan fürkészi a srácot, pont úgy, mint ahogy én tettem. Azonban annyira elbambulok és belemerülök a gondolataimba, hogy azon agyalok, mi lesz, ha felbomlik a szövetség. Mivel egyszer be fog következni. Annyira szeretek velük lenni, nem akarom őket elveszíteni. Mondjuk Mark egy kicsit még fura nekem, de már kezdem őt is megszokni a csapatban.

Nem akarom, hogy vége legyen a barátságnak. Nem akarom, hogy elszakítsanak tőlük.

- Oké, Dean, te jössz! – szól Mark. Dean mély lélegzetet véve átveszi a szót, és ő is elkezdi a legelejétől. Meg tudom, hogy abba a ködös részbe került. Meg tudom, hogy ott mindig ilyen hideg van, mint most. Meg tudom, hogy rengeteg csúszómászóval találkozott. Dean nem retteg tőlük, de azért ez még őt is megrázta. Meg tudom, hogy összesen egy tóval találta szembe magát, amit ki is használt. Kevés ehető növény volt a negyedben, de pont elég volt neki ahhoz, hogy ne haljon éhen.

- Láttad azokat a Kiválasztottakat, akik elmenekültek felénk? – kérdezi Sophie kíváncsian.

- Igen, láttam őket. Nem akartam őket bántani, nem is tettem. Valószínűleg féltek, azért rohantak el – feleli Dean. A szemébe nézek, és egy pillanatra erősen megszorítom a kezét. Mosolyogva válaszol, mire én is mosolygok. El sem tudom hinni, hogy végre vele vagyok. – Tudnánk sétálni? – kérdezi tőlem, mire bólogatok, és felállunk.

- Hamarosan jövünk – szólok a szövetségeseinkhez.

- Oké – felelik egyszerre. – De ne menjetek messze! – hallom hátulról, miközben elindulunk.

- Nem fogunk – kiabálom vissza.

Elindulunk a sötétben, és mikor hallótávolságon vagyunk, Dean kitör magából. – Nekem nem szimpatikus Mark. Most mondd azt, hogy neked igen – böki ki.

- Figyelj. Én is így voltam először, de aztán jobban megismertem. Jó, még egy kicsit bizonytalan vagyok vele kapcsolatban, de nincs mitől tartanunk. Ha Sophie megbízik benne, én is meg fogok. És ha én megbízom benne, tudom, zárni fogod a sort – válaszolom. Teljesen megértem őt, hiszen ugyanígy éreztem, tehát nem fogok leállni vitatkozni vele ezzel kapcsolatban.

- Rendben. De azért azt ne várjátok el tőlem, hogy beszélgessek vele.

- Erőltettem rád eddig bármit is? – kérdezem tőle kedves hangon.

- Nem – feleli, és puszit nyom a homlokomra.

Egy darabig még sétafikálunk a közelben össze-vissza. Többször a táborra nézünk, és csak annyit tapasztalunk, hogy Sophie és Mark nevetgélnek, néha egymáshoz érnek. Vigyorogva rázogatom a fejem.

- Szerinted? Ők ketten? – teszem fel a kérdést.

- Egyértelmű – válaszolja Dean.

- Akkor nem csak én gondolom így – fejezem be. Ezután úgy fél óráig körözgetünk, majd visszamegyünk a többiekhez. Ez alatt az idő alatt kibukik belőlem minden kérdés, ugyanúgy, ahogy belőle is. Ő legfőképp azok után érdeklődik, hogy biztos jól vagyok-e, mennyire viselt meg a vizes dolog. Szeretném elárulni neki, hogy nagyon, de nem teszem, mert tudom, őt jobban megviselné. Amilyen személyiség... Tehát csak annyit felelek: kicsit.

Folyamatosan Dean közelében vagyok, egy másodpercre sem mozdulok el mellőle. Szerintem ő sem bánja, mert percenként puszit nyom a fejem búbjára. Egy darabig még beszélgetünk a többiekkel, aztán úgy döntünk, ideje lenne aludni. Egyetértek velük, mert nagyon elfáradtam a mai napon. Sétáltunk, ültünk, ugrándoztunk – vagyis csak én –, izgultunk és örültünk. Nem csoda, hogy ennyi történés után hullafáradtan Dean karjaiba hullok, és rögtön el is alszom. Éjjel felkelek egy-egy percre, de nyugodt lélekkel nyugtázom, hogy itt vagyok, ő is itt van, és hogy senki sem ronthatja el a boldogságunkat. Hiszen meg van, amit akartam. Megtaláltam a másik felemet.