28. fejezet

A következő pár órát csendben töltjük el. Már annyira kényelmetlen itt ülni, hogy a lábamtól a kezemig mindenem elzsibbadt. De amíg az eső el nem áll, esélytelennek tűnik, hogy elinduljunk.

A készletünket felzabáljuk, hiszen ma még nem ettünk semmit. Viszont aggódunk, hogyha továbbra is szakad az eső, nem fogunk élelmet szerezni. Na, pont ezért jók a támogatók. Ha fázol, küldenek valamit, ami megvéd a hideg ellen, ha szomjas vagy, vízzel, ha éhes, akkor pedig kajával jutalmaznak meg. Mivel az eddigi napokban – ha jól számolok négy napban – nem küldtek semmit, valószínűleg nem is fognak. Oké, ebben nem lehetek biztos, de nem látok sok esélyt arra, hogy nekem bármit is adnának. Maximum Sophie-nak, illetve Marknak, ők ügyesebbek nálam, és jobban megérdemelnék, mint én. Bennük látják a túlélést. Hogy rólam mit gondolhatnak? Talán azt, hogy hogy lehetek még életben.

- Oké, én mindjárt elalszom – ásít egy hatalmasat Sophie, és a karját felfelé nyújtja. Kíváncsi tekintettel nézünk rá, hiszen még messze van az éjjel. – Az eső mindig elálmosít – magyarázkodik. – Titeket nem? – Egyik szemöldökét felvonva kérdezi.

Markkal egymásra nézünk. – Öhm... Nem – feleljük egyszerre mindketten.

Jól van, most már nekem is ásítanom kell. Ha tudnám mitől ragályos ez.

Mind a hárman össze-vissza ásítozunk, amire nem bírjuk ki, hogy ne nevessük el magunkat. De aztán pár perccel később mindannyian abbahagyjuk az ásítást és a nevetést.

Valaki nem akar velem helyet cserélni? – teszem fel a kérdést.

Most ők ketten néznek egymásra, majd a vállukat húzogatják.

- Én! Már úgyis rossz itt ülni – feleli Sophie. Óvatosan átmászunk a másik helyére. Sikerül majdnem leesnem, mert kibillenek az egyensúlyomból, de azért véghez tudom vinni a küldetést.

Teljesen elmeredek a zöld falevelekben és az eső kopogó hangjában, olyannyira, hogy a külvilágot könnyen ki tudom zárni. Csak én, és a gondolataim. Azok a gondolataim, hogy mi lenne, ha haza mennék. Mit csinálnék, mivel foglalkoznék, és mit kezdenék magammal, egyedül. Egymagam járnék ki a rétre, és mindig sírnék, mert nincs velem Dean? Lehet. Még a mostaninál is több rémálmom lenne? Megeshet. És talán becsavarodnék az egész viadaltól? Elképzelhető. A tudatba is beleborzongok, hogy ezek tényleg megtörténhetnek velem.

Két ember rohanása zökkent ki a gondolkozásból. Azon nyomban reflexből a többiekre nézek.

- Még meddig fussunk tovább? – kérdezi az egyik lány lihegve.

- Nem tudom, de az sem biztos, hogy követ minket. És amúgy is, tökre nem úgy nézett ki, mint akinek gyilkolási hajlamai vannak – válaszolja a másik, mire a szemem felcsillog. Biztos, hogy Dean az. Deannek egyáltalán nincsenek gyilkolási hajlamai, nem lenne képes embert ölni.

Talán... Talán van esélyem, hogy legalább boldogok lehessünk pár pillanatra, együtt? Legszívesebben leugranék innen, és hozzájuk szegeznem a kérdést, hogy hol látták, de tudom, nem tehetem meg, mivel biztosan a halálba küldenének. De akkor honnan tudjam, hogy hol van?

- Igaz, ártatlannak tűnt – mondja a gesztenyebarna hajú lány. A faleveleket kis résre szétnyitom, és őket figyelem. – Remélem, akkor még a parton van, és nem kell tovább rohannunk a szakadó esőben.

A part! Most azonnal el kell indulnunk. Minél hamarabb. Egy széles mosoly húzódik a számra, ahogy a hallottak ismétlődnek a fejemben, és szívem szerint elújságolnám az egész világnak, hogy él, és hogy tudom, merre keressem.

- Várjunk még. Legalább amíg elmennek, és az eső eláll – súgja Sophie, mire mély lélegzetet veszek, majd lassan kifújom.

- Amúgy is, nem tudna nekünk ártani, mivel nem volt nála fegyver. Úgyhogy minden rendben van – hallgatjuk ki tovább a beszélgetést.

- Még egy kicsit menjünk tovább, hátha mégis tévedtünk vele kapcsolatban, és ránk vadászik.

- Oké. De azért elég szépen megúsztuk, nem?

- Igen, mázlink volt. Na, menjünk, a végén még az egyik pillanatról a másikra itt terem mellettünk. – Azzal sietős lábakkal odébbállnak.

Annyira örülök. Annyira örülök, hogy tudok róla valamit. Komolyan, nálam boldogabb ember most nem létezhet a világon. Mi lesz akkor, mikor már a karjaiban érezhetem magam...

- Van egy tervem – szólal meg a barátnőm. – Kicsit várunk, és ha az eső valamennyire visszafogja magát, mehetünk is – fejezi be.

- Mintha eredetileg nem így tettük volna – válaszol Mark. Sophie ismét csúnyán néz rá.

- Megtennéd, hogy befejezed a beszólogatásaidat? Idegesítő.

- Tudod, hogy sosem gondolom komolyan – feleli Mark. Közelebb kúszik hozzá, és megöleli Sophie-t. Milyen aranyosak. Önkéntelenül elmosolyodom rajtuk.

Még órákon keresztül zuhog az eső, ami egyre jobban felbőszít. Mért nem tud már elállni? A Játékmesterek nagyon nem akarják, hogy Deannel legyek, ami rátesz egy lapáttal. Legalább az utolsó napjainkban engedhetnének nekünk egy kis boldogságot, legalább az utolsókban. De nem, mert az van, amit ők akarnak. Amihez éppen megjön a kedvük.

Csak várok, várok egyre türelmetlenebbül. A végén már az is el fog fogyni, és a pumpa is felmegy bennem.

- Induljunk, kérlek, én már nem bírom itt tovább! – fakadok ki hirtelen kérlelve őket.

- Támogatom Myrát, nekem is elegem van, hogy egyhelyben csücsülünk, és várunk a csodára – áll mellém Mark. Sophie biztos beadja a derekát, hiszen kettő az egy ellen... Már érzem a győzelem illatát.

- Legyen. De ha össze-vissza fogok tüsszögni, az a ti hibátok lesz! – teszi hozzá, az ujját ránk mutatva. Siker! Úgy ugrálok magamban örömömben, mintha egy öt éves kisgyerek lennék.

Annyira fel vagyok pörögve, hogy könnyen le tudok ugorni a fáról, ráadásul úgy, hogy a talpamra is érkezek. Már szökkenek is előre, de aztán egy hang figyelmeztet, hogy rossz irányba indultam el. Megfordulok, vigyorgok a barátnőmre, és az ellenkező irányba sietek. A többiek csak rázogatják a fejüket a viselkedésemen.

Egész úton beszélek, minden zagyvaságról, de főleg Deanről. Hogy már mennyire hiányzik, és hogy annyira akarom látni, hogy az sem érdekel, hogy utálom az esőt. A szövetségeseim nevetnek rajtam. A boldogság úgy átjárja mindenemet, hogy képes vagyok semmivel sem törődni, ami nem én és Dean. Remélem, akik a tévét bambulják, éppen hülyének néznek engem... Mert az sem érdekel! Csak az, hogy már nem választ el sok attól, hogy azzal legyek, akit mindennél jobban szeretek. Mert így van. Szeretem! Nagyon szeretem.

- Nézzétek, kezd elállni az eső! – szólalok meg újra, az égre mutatva. A szürke felhők között a napfény utat tör magának, s hatalmába keríti az egész arénát. Imádom a napsütést.

A madarak is kezdenek előbújni a rejtekhelyeikből, mindenfele szállnak, csiripelnek. Gyönyörű tud lenni ilyenkor a természet. Mint valami csoda.

- Ó, végre. Talán útközben meg is száradunk. Csurom víz vagyok – szól Sophie, miközben magára néz.

- Nem csak te – válaszolom boldogan, hátranézve rájuk. Még mindig ugrándozom, meg táncolgatok. Csak érjünk már oda, akkor még jobb lenne, sőt, akkor már rég a mennyben járnék.

Mikor előrenézek, meglátom, nem sokkal előttünk a folyó kisebb hullámait. Rohanok előre, Dean nevét ordítva nem túl hangosan, de nem is halkan. Mikor a part szélén állok, végre körülnézek, és szívem megkönnyebbülésére egy sötétbarna hajú fiú bújik ki a túloldalon egy sűrű bokorból.