39. fejezet

Drága Olvasóim! Kezdeném azzal, hogy sajnálom, amiért több, mint egy hónapig nem jelentkeztem, de gondolom már ti is unjátok a folytonos bocsánatkérésemet, ahogy én is, úgyhogy csak annyit kérek, értsétek meg, ha ennyi ideig kimarad a rész, igyekszem, csak sok minden a fejem fölé gyűlt az utóbbi időben, bár az egyik dolog pont segítségemre volt, mikor ezt a részt írtam még pár hónapja... Nem túl happy a fejezet, egyik hozzám közel álló rokonomnak köszönhetem, amiért sikerült megírnom több hetes próbálkozás után... Volt miben párhuzamot vonnom a történetben olvasható esemény és a valóság között. Kellemes olvasást kívánok hozzá, kérlek Titeket, fejtsétek ki, mit gondoltatok a fejezet elolvasása után és közben, érdekel a véleményeitek és e téren a gondolataitok. Illetve remélem, jól telt Nálatok az ünnepek, egy nappal megkésve, de szeretnék boldogságban és sikerekben gazdag újévet kívánni Nektek! <3

Vízzel locsolgatjuk, továbbra is beszélünk hozzá, de még mindig semmi, lélegezni sem lélegzik. Viszont nem hallhatott meg, mert akkor eldördült volna az ágyú. Nem értem, mi van vele, és ehhez sajnos társul újabb kérdés, újabb nehézség, amivel szembe kell néznem. Sírni fogok. Tudom, hogy perceken belül sírni fogok

Akárhányszor megfogom a jéghideg kezét és elengedem, ugyanannyiszor a földre zuhannak. Félek. Nagyon félek, mert hiába tudtam, hogy ez a perc be fog következni, hiába tudtam, hogy egyszer el fog távozni, mégis teljesen megráz e pillanat.

- Kelj fel! – ordítom magamban vagy ezerszer, de egyik alkalomra se emeli fel a fejét, mozgatja meg a lábát, vagy hajlítja be a kezét. Sőt, amire a legjobban várnék: nem nyitja ki a szemét.

- Még el sem búcsúztam tőled... – szólalok meg most már hangosan, de így is halkan. Dean felém emeli a tekintetét, s mikor pont a szemembe pillant, akkor buggyan ki az első könnycseppem. Annyiszor látott már sírni, tudom, nem kéne, hogy érdekeljen, de Sophie mindenképpen megérdemli, hogy könnyeket ejtsek érte. És most el is jött az ideje.

Nyugtatóul a hátamat fel-le simogatja, a fejemet a mellkasába fúrom. Dean illatú. Na meg egy kicsit izzadt, de itt kié nem? De a lényeg, hogy ez is Ő.

- Nincsen semmi baj – suttogja a fülembe, mire lehunyom a szemem, és próbálom elképzelni ezt a „nincsen semmi bajt”. Nem megy. Mert baj van. Számomra hatalmas nagy baj.

- Bárcsak tényleg ne lenne... – felelem egy kis idő után.

Folyamatosan Sophie élettelen testét bámulom. Viszont még mindig nem értem, hogyha meghalt, akkor miért nem dördült el az ágyú? Miért nem ébredtünk fel rá? Ez foglalkoztat most a legjobban...

- Szerinted tényleg meghalt? – kérdezem Deantől, kíváncsi vagyok a véleményére.

Látom, hogy elgondolkozik egy pillanatra. Mintha ő is reménykedne benne, hogy még visszatér.

- Nem tudom – válaszolja nem sokkal később.

- Én sem.

És ezekkel a szavakkal újra kezdetét veszi a néma csönd. Csak guggolunk, és bámuljuk Sophie-t. A már nem élettel teli és a nem mosolygós, hiperaktív, vicces Sophie-t. A szívem kettészakad érte...

- Mi legyen most? – kérdezem a mostanra már csak egy szövetségesemtől. Egy a kettő helyett, sőt, három helyett, hiszen Mark is velünk volt. Tényleg, most talán együtt lehetnek a túlvilágon? Elmondhatja neki, mit érez iránta, hogy szereti? Már ha van túlvilág, vagy valami. Sajnos erre is már rengetegszer jutottam, hogy ezen agyaltam, mi történik velünk, miután meghalunk. A Mennybe kerülünk Istenhez, vagy továbbra is szellemek maradunk, figyeljük továbbra is az életben maradt szeretteinket, mellettük vagyunk, vagy találkozunk az elhunytakkal? Milyen jó lenne tudni... Habár valamikor úgyis megtapasztalom.

Lehet, hogy Sophie éppen itt áll mellettem, és vigyáz rám. Elkezdek sírni, darabokra tört a mécses, zokogok. Nem! De...

Édes Sophie-m... Ha itt vagy, akkor el szeretném neked utoljára mondani, hogy mennyire szeretlek, és mennyire örülök, hogy ha rövid időre is, de a legjobb barátnőm voltál. Hogy köszönök neked minden egyes vicces pillanatot, amivel ráébresztettél, lehet értelme az életnek. És az miattad volt, mert te segítettél rajtam, Deannel. Ha netalántán én mennék haza, biztos, hogy új emberként térnék haza, amiért majd téged illet a hála, mert megtanítottad, hogy van miért élni. És dobogós helyen szerepel a barátság. A mi barátságunk. Ez másabb volt, mint Deané, de csak is azért, mert mind a ketten különbözőek vagytok, de jó értelemben véve, ne hogy félreértsd. Ketten együtt mentettetek meg engem testileg-lelkileg. Nagyon-nagyon köszönöm. Viszont még el szeretném mondani, hogy sajnálom. Sajnálom, amiért nem vigyáztam rád eléggé. Sajnálom, hogy önző viselkedésemre egyedül hagytalak aznap Juliettel, s ez által hunytál el. Ha legalább egy kicsit is gondoltam volna rád... Akkor még itt lennél. Valószínűleg élnél és virulnál. Tényleg sajnálom, illetve azt is, hogy nem siettem jobban a segítségedre, mikor már Juliet ellen kerültél. Örökké mardosni fog a bűntudat, mert igyekezhettem volna jobb barátnőd lenni, mint ahogy te voltál nekem. Úgy érzem nem viszonoztam eléggé, és emiatt rettentően érzem magam. Mindig akkor jön rá az emberre a sajnálhatnék, mikor már késő. És ez is késő, mert nem itt vagy! Nem itt, velem, hogy felszedj a földről, mikor elesem... Hiányzol. Borzasztóan hiányzol. Olyan közel kerültél hozzám, hogy már szinte a testvéremnek tekintettelek. Ugye meg tudsz nekem bocsájtani a hibáimért? Kérlek szépen. Legalább ezzel könnyítsd meg a lelkiismeret furdalásomat, hogy elnézed a félrelépéseimet. Megértem, ha nem teszed meg, csak mégis könnyebb lenne nekem valamivel... Na, megint csak magamra gondolok. Sajnálom. Nem kell megbocsátanod, kibírom; vagy nem. Csak segíts nekem onnan ezzel együtt élni. Segíts nekem továbbra is, légy mellettem, árassz el tanácsokkal, vagy bármi, csak ne menj el végleg. Ne tedd. Szeretlek, Sophie, nagyon szeretlek.

A könnyek újra ellepik a szememet a belső monológomra, amit remélem, hogy a barátnőm meghallott.
- Minden oké? – kérdezi Dean. Nem csoda, hogy aggódik, pár percen keresztül lehunyott szemekkel, könnycseppek kibuggyanásával mondtam végig a fejemben egy improvizált szöveget, ami száz százalékig szívből jött. Annyira bánom, amit tettem! De erről még nem szólhatok senkinek.

- Persze – felelem a piros arcomat megtörölve és szipogva. Dean a kezembe nyom egy kis mohát, hogy fújjam abba az orromat, ki is használom a lehetőséget, nem is egyszer.

- Myra, valamikor el kell innen mennünk. Tudod, miért – szól megértően.

Igen, tudom, de még  maradni akarok. Nem akarom magára hagyni drága Sophie-t.

- Még maradjunk – válaszolok kiszáradt könnycsatornákkal előre meredve.

- Rendben - motyogja az orra alatt, majd helyet foglal mellettem.

- Sophie... – szól halkan Dean kicsivel később. Meglepetten feléje fordítom a fejemet. – Olyan jó ember voltál, hogy olyan rajtad kívül nem létezett. Hiányozni fogsz.

Dean most a barátunk holttestéjéhez beszélt? Furcsállom, azonban csatlakozom hozzá, csak tétovázom előtte. Azokból a szavakból ejtek ki egy párat, amiket a gondolataimban címeztem hozzá.

- Szeretlek, és nem csak szerettelek, szeretni foglak, mert bennem örökké élsz, így ha rossz pillanatom lesz, elég lesz csak felidéznem egy közös emléket. Már is jobb kedvre fog deríteni, mert te ezt tudod csinálni, ez a különleges képességed, hogy megnevetteted az embert és elfeledteted vele a bajt. Mikor veled voltam hányszor elfelejtettem, hogy a Viadalon vagyunk! Sokszor, meg sem tudnám számolni a két kezemen. És ez neked köszönhető, a te érdemed. Vigyázz magadra, bárhol is vagy. Mi gondolunk majd rád...

Dean megsimogatja a vállamat, és ahogy rám néz, kiveszem a szemeiből, hogy tényleg ideje mennünk, különben csak magunknak teszünk azzal rosszat, ha tovább bámuljuk a szövetségesünk élettelen testét. És most már egyet is értek vele, mert úgy érzem, nem bírom tovább nélküle. Mintha félig én is meghaltam volna.

Felállunk, még egyszer visszanézünk, majd szótlanul elindulunk valamerre. Csak bolyongunk, céltalanul, mert már teljesen mindegy, hova megyünk. Nem vagyunk sokan életben, ezért úgy gondolom, lassan tesznek róla a Játékmesterek, hogy végleg elfogyjunk. Hogy csak egy maradjon.

Némi idő elteltével megállok. Megállok, és magam elé bámulok. Erős zokogás tör rám, mintha még csak most kezdtem volna felfogni igazából, hogy Sophie elment. Eddig is tudtam. Láttam. De most valamiért jobban szíven ütött, ahogy rá gondoltam. De nagyon.

- Jól vagy? – kérdezi Dean, miközben lehajol mellém.

- Nem. Igen. Nem tudom, csak még mindig rá gondolok, és most kezd bennem igazán tudatosulni, hogy nem jön vissza többé. Szörnyű érzés, ugyanígy éreztem anyunál is. Napokig nem is értettem az egészet, majd hirtelen rám zuhant minden, de főleg a boldog emlékek. Az összes olyan pillanat, mikor mosolyogni és nevetni láttam... Majd rájöttem, többé már nem fogja széles mosolyra húzni a száját, és Sophie sem fog egyetlen egy viccet sem elsütni, percekig folyamatosan beszélni...  Nehéz nekem. Iszonyatosan nehéz.

- Minden rendben lesz, oké? Rendbe jössz, meggyógyulsz, és a végén a szád felfelé görbül. Csak idő kell hozzá – magyarázza, miközben az arcomat a tenyerembe temetem.

- De nincs sok idő, érted? Itt nincs, és ha nem fogtad volna fel, valamelyikünk bármelyik pillanatban meghalhat!

- De nem te! – érvel bizakodva és meggyőzően. Azonban képtelen vagyok hinni neki.

- Ne mond úgy, hogy nem tudhatod. Mert nem látsz bele a jövőbe. Nem számolsz a tényekkel, miközben én már az elejétől fogva ezt teszem. Vagy te, vagy én ugyanúgy végezzük, mint Mark és Sophie, és semmit sem tehetsz majd ellene. És ha így lesz, a sors hozza így, ami ellen meg pláne nem fordulhatsz. Csak be szeretnéd magadnak beszélni, hogy én, vagy mindketten nyerhetünk. De nem, és ezt értsd meg. – Azzal felállok, és elkezdek rohanni előre, viszont még hallom előtte, hogy Dean elmotyog az orra alatt egy sorsot, miközben értetlenkedik.

- Most meg hová mész? – üvölti utánam, miután feláll.

- Egyedül akarok lenni. Gyászolni szeretnék – ordítom vissza anélkül, hogy hátranéznék.

Csak futok előre, mintha elmenekülhetnék a problémák elől. Azonban mikor már biztos távolságban vagyok a barátomtól, az egyik fa tövébe zuhanok, és folytatom a sírást úgy, mintha sosem hagytam volna abba.