1. fejezet

Sziasztok! Itt vagyok az első fejezettel. Igazából nem nagyon szeretném tovább húzni a szót, csak annyit szeretnék mondani, hogy a részek vasárnaponként lesznek, de ha tudok, akkor hozok szerdán is egyet. A véleményeiteket pedig szívesen várom! :)
Jó olvasást!

Holnap van az Aratás, így hát, szokás szerint a réten fekszünk Deannel. Fogalmam sincs hány óra lehet, de este kilenc óra minimum elmúlhatott. Ilyenkor már elég szépen látni a tündöklő csillagokat az égbolton. Milliónyi van belőlük, egyik fényesebb a másiknál. Van, amelyiket szinte alig lehet látni. És én mégis azokra szegezem a tekintetemet. Ahogy egyre jobban figyelem őket, egyre jobban tűnnek ki a többi égitest közül.

Most a viadalon kívül nem is tudok mire másra gondolni. Egyfolytában ez jár az eszemben. Hiszen holnap minden kiderül, megy-e valamelyikünk rá. Nem akarom. Talán Dean is perpillanat ezen gondolkozhat. Mikor éppen kérdeznék tőle valamit, megelőz.

- Min gondolkodsz? – töri meg a csendet.

Feléje fordítom a fejem. – Kivételesen mindenen. De főleg a viadalon. Hogy mi lesz, ha valamelyikünknek részt kell rajta vennie – válaszolom elkeseredett arccal. Ekkor már ő is rám néz.

- Kevés rá az esély, ne izgulj! – nyugtat, de csak próbál, mivel ugyanannyi az esélyem, hogy bekerülök a szörnyűségekkel teli helyre. Semmivel sem kevesebb, mint a többi lánynak. Nem tudok megnyugodni, és nem is tudok másra gondolni.

- Te nem félsz? – teszem fel a kérdést érdeklődve.

- Attól, hogy Kiválasztott leszek? Nem. Talán egy kicsit. De ha ott kell lennem, akkor a sors hozza úgy. Az ellen viszont nem tehetek semmit.

Magabiztosnak tűnik. Igazából, nem csak tűnik, mivel az is. Nem retteg semmitől, ki mer állni az igaza mellett, és bárkinek meg tudja mondani a magáét. Ő Dean.

Most már felülök, mert egyre kényelmetlenebb fekve. Beletúrok a hosszú szőke hajamba, és sóhajtozok. Nem akarok holnapot, legszívesebben átaludnám az egészet. Csak sajnos nem tehetem meg, kötelezettségem elmenni az eseményre, ahogy mindenki másnak. Feltételezem, a legtöbb velem egykorú lány azt kívánja, bárcsak az én cetlimet húzná ki az urnából Effie Trinket. Ha én nem lennék, az összes lány közelebb tudna férkőzni Deanhez. Csak egy akadály vagyok számukra, akit el kell távolítani. Belegondolva elég szörnyen hangzik, de ez az igazság. Kevés olyan van, aki egy kicsit is szeretne. Sosem álltam a középpontban, kivéve akkor, ha éppen szekáltak. Sokszor nem hagynak békén, mert okos vagyok, és kitűnő tanuló. Ilyenkor próbálok nem foglalkozni a negatív megjegyzésekkel, azonban sajnos nem mindig megy. Dean is mindig ezt tanácsolja, hogy nem éri meg rájuk pazarolnom a gondolataimat. És ebben teljesen igaza van. Igyekszem megfeledkezni róluk. Több-kevesebb sikerrel.

- Figyelj. Ha esetleg neked kell menned a viadalra... Ne felejtsd el, hogy én hiszek benned – mondom neki biztatóan. Ő is felül, és mindketten a térdünket átkarolva helyezkedünk el.

- Tudom. És sosem fogom elfelejteni – válaszolja. Nyugodtnak hallatszik a hangja. Lemerném fogadni, hogy egy bizonyos szinten ő is fél az egésztől. Hiába mondja azt, hogy nem. De nem szeretnék vele ezen vitatkozni, úgyhogy inkább elkergetem a fejemből ezeket a gondolatokat.

Hirtelen egy hangot hallok a mező végéből. A nővérem az, Jenna.

- Myra, gyere! Haza kell mennünk! – kiabál hangosan. Ha itt vagyok késő este, apa mindig utánam küldi a nővéremet, hogy haza kísérjen. Aggódik értem, nehogy valami baj történjék velem. Mondjuk, bajom nem nagyon eshet, mivel késő este senki sem szokott az utcán kóborolni, rajtunk kívül.

Hát, itt a búcsú ideje. Lehet, most látom utoljára ezt a helyet. A kedvenc, nyugodt,  szeretett mezőmet.

- Dean, te nem jössz? 

- Még maradnék egy kicsit... Tudod, gondolkodni. – Rám néz mosolyogva.

- Hát jó. Akkor... Jó éjszakát! – visszamosolyogva válaszolom. 

- Holnap találkozunk, Myra! – feleli Dean.

Holnap találkozunk. Holnap. Azon a napon, amikor kiderül, hogy részt vesz-e valamelyikünk a 76. Éhezők Viadalán. 

Ekkor már a nővérem felé baktatok, lassan. Innen sosem tudok gyorsan elmenni, túlságosan is szeretem ezt a helyet. Még egyszer, talán utoljára visszanézek a rétre. Hiszen meglehet, hogy soha többé nem jöhetek ki ide, elmélyülni az álmaimban és elfeledkezni mindenről. Dean-re pillantok. Látom, hogy ő is engem néz. Nem akarok innen elmenni, de muszáj. Muszáj. Elkapjuk egymás pillantását, s észrevesszük a másikon a szomorúságot. Nem szívesen hagyom őt itt egyedül, viszont ő akart még maradni. Az ő döntése. Nekem meg mennem kell. De, szerencsére nem most látjuk egymást utoljára. Hiszen holnap találkozunk. Holnap...