2. fejezet

Jennával szótlanul sétálunk haza egymás mellett. Nem sietünk, minek. Nem is tudnék mit mondani neki, és szerintem ő sem nekem. Pedig anya halála óta sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Ő az a családból, akinek elmondok mindent az iskolával, és sok minden mással kapcsolatban. Mert ő meghallgat, és megért. Ahogy Deanen, és rajta kívül senki más nem. Nagyon büszke vagyok rá, teljes mértékben felnézek rá. A sok tanulás eredményéül sikerült a Törvényszéken állást kapnia. Szépnek is szép, sőt, gyönyörű. Vannak, akik szerint hasonlítok rá. Szerintem csak egy kicsit. A nővérem sokkal szebb nálam, és okosabb is. Próbálok olyan lenni, mint ő, hiszen akkor lehet, hogy nem maradok az a béna, szerencsétlen lány, akit csak lenéznek az iskolában.

- Myra... Ha félsz a holnaptól, feleslegesen aggódsz. Rajtad kívül még másik száz lány neve lesz bent a gömbben. – Ő is kezdi. Nem baj. Inkább még ötvenszer végig hallgatom, minthogy tényleg kihúzzák a nevemet. 

- Nem aggódom annyira. Csak egy kicsit – válaszolom nyugodt hanggal. Na, most hazudtam. De nem szeretném, hogy tovább regélje ezt az egészet, mert tudom, hogy ez a beszélgetés neki is kellemetlen. Öt éve a legjobb barátnőjére került sor a kiválasztásra. Már nincs itt. Meghalt. Abban az időszakban nagyon rosszul volt lelkileg. Végig kellett néznie, ahogy elveszíti őt. Én is ugyanannyira összeomolnék, ha Dean menne a viadalra. Legfőképp ezért nem akarok vele erről társalogni. Mondhatom úgy is, hogy magam miatt füllentettem neki.

Már mindjárt otthon vagyunk. Kihaltak az utcák. A többség az otthonában van, és próbál aludni. Ilyenkor nagyon nehéz, mindenki aggódik a családtagja, vagy saját maga miatt. Nem kis „katasztrófa”, ha valamelyik rokonod, illetve a szívedhez közel álló személy vesz részt a viadalon. Szerintem én nem is fogok tudni aludni egész éjszaka. Ha mégis, akkor meg rémálmom lesz. Egyik sem jobb a másiknál. Vajon Dean még a réten lehet? Vagy már hazament? Jó lenne tudni. Nem lakunk egymáshoz közel. A mi otthonunk az iskola környékén van, ami nincs messze a Főtértől, míg az övüké majdnem a körzet egyik végén. Remélem ő fog tudni pihenni, helyettem is.

Betoppanunk az ajtón. Apa, és a bátyám is alszik már. Mondjuk, elég későre járhat az idő.

- Figyelj, ha szeretnéd, ma éjjel aludhatok a szobádban. Csak hogy ne legyél egyedül. És persze ha neked nem baj – szól hozzám a szobája ajtajából. Ez  kedves tőle. Nem is akarok egyedül lenni.

- Nyugodtan gyere. Ha itt vagy, talán jobban el tudok aludni – válaszolom. Jó érzés, hogy gondol erre, vagy úgy is mondhatom, hogy rám.

Amíg átöltözünk, a saját szobánkba megyünk. Átveszem a pólómat és a nadrágomat egy hosszú, térdig érő fehér hálóingre, melynek az alja és az ujjai csipkések. Amikor átjön, látom, hogy rajta is egy ehhez hasonló van, csak az övé ujjatlan. Befekszünk az ágyamba, és magunkra húzzuk a kis takarómat.

- Ha rémálmod van, ébressz fel nyugodtan. Segítek neked átvészelni az éjszakát. – Ez még kedvesebb tőle. Örülök, hogy van egy ilyen nővérem, aki mindig mellettem áll. Ilyen egy igazi testvér. A bátyámra nem ez jellemző. Szeretjük egymást természetesen, de nem olyan erős a kötelék közöttünk, mint köztem és Jenna közt. Valahogy neki nem merek szólni a problémákról, nem tudna jó tanácsokat adni, mivel más nem szemszögéből látja a dolgokat. Ezért inkább Jennával osztom meg ezeket.

- Köszönöm! Nagyon szeretlek! – ez szívből jött. Mert tényleg így érzek. Nem bírnám ki, ha őt is el kéne veszítenem.

- Aludj jól Myra, jó éjszakát!

- Neked is jó éjszakát. – Mindketten elhelyezkedünk a megfelelő pózba az alváshoz. Én hanyatt fekszem, kinyújtott lábakkal, mert így férek el, a testvérem a bal oldalán alszik, és felém néz. Mást nem mondunk egymásnak, úgyis tudjuk, mi a helyzet. Meg amúgy sem szeretnék vele beszélni a viadallal kapcsolatban. Inkább megpróbálok aludni, minthogy egymás szívét fájdítsuk ezzel a szörnyűséggel.

Nincs túl nagy ágyam, épphogy elférünk rajta ketten, de a lényeg, hogy valamennyire kényelmes, és a nővérem itt van velem.