Prológus

A rét. Ez a kedvenc helyem Tizenkettedik körzetben. A körzetünk szélén helyezkedik el, csendes, nyugodt kis mező. Tele van mindenféle színű virágokkal, rettentően szép. Sokkal jobb itt lenni, mint például a főtéren, az utcákon lófrálni, vagy esetleg otthon üldögélni a szobámban. Mikor itt vagyok, álmodozhatok, és nem kell foglalkoznom az élet nagy problémáival, illetve a kis gondjaimmal. A háttérbe szoríthatom őket. Nagyon szeretek itt heverészni, akár napközben, akár este. De leginkább este. Olyankor gyönyörűen látni a felhőtlen égbolton a csillagokat, csodálatosak. Napközben csak délután tudok kifeküdni ide, mivel délelőtt iskolában vagyok. Na, főleg az iskola után a legjobb. Egészen estig álmélkodni... Szeretek tanulni, olvasni, mert fontosnak tartom a tudást, de ha tehetném, biztosan elmennék egy másik körzetbe, és új életet kezdenék. Talán a Negyedik körzetet választanám. Ott a tenger még csodálatosabb lehet ennél napfelkeltekor, napnyugtakor. Ahogy a lehunyó nap visszatükröződik a kék ringatózó tengeren, ahogy a víz csendesen hullámzik,  neki csapódik a szikláknak, és megnyugszik. Álom...

Egy rossz nap után – ami sokszor előfordul –, kisétálok ide, elterülök, és nézem, ahogy a bárányfelhők kúsznak-másznak az égen mindenféle formát kiadva magukból.

Csupán feküdni, ábrándozni.

Gyakran van társaságom, akivel eljövök ide. Méghozzá a legjobb barátommal, Deannel. Egyáltalán nem szeretek az iskolában lenni, de mikor vele találkozom ott, máris jobb kedvem lesz. Életet lehel belém, bíztat, és sosem hagy cserben.

Legtöbbször szótlanul fekszünk, ülünk egymás mellett. Ő is gondolkozik, én is gondolkozom. Néha-néha fordul elő, hogy beszélgetünk. Mint például az Aratás előtt. Akkor muszáj elmondanunk egymásnak a dolgokat, le kell vennem a terheket a vállamról. Főleg, hogy az előtte lévő egy-két napban rémálmaim vannak. Vagy engem húznak, vagy őt. Nem tudok nélküle élni. Ezért sem bírnám ki, ha ő kerülne be az Éhezők Viadalára. Igaz, sokak szerint lenne esélye győzni, ebben én sem kételkedem. De azt nem tudni, milyen Arénába kerül, és milyen ellenségekkel kell szembenéznie odabent. Sokat számít. Nagyon is sokat. Dean ügyes és merész, velem ellentétben, túl tudná élni az egészet. Én száz százalékra biztos, hogy az elsők között halnék meg. Nem vagyok valami optimista féleség, mindenki tudja. Ahogy azt is, hogy igazam van azzal kapcsolatban, miszerint már az első napon búcsút mondhatnék az életemtől. Ezért sem szeretném, ha idén engem húznának. Sőt, a következő két évet is elkerülném e téren. Élni akarok. Ahogy mindenki más. Minden egyes ember megérdemli.

Mikor folyamatosan csak beszélnék, beszélnék erről Deannek, hogy nem akarom mindezt, közelebb lép, lassan átölel, megnyugtat, majd megígéri: nem lesz semmi baj.

Bárcsak így lenne.