17. fejezet

 Sziasztok! És most jön a magyarázkodás... Igazából több oknál fogva nem hoztam vasárnap a fejezetet, mivel a nap felében a számítógép úgy gondolta, hogy nem kapcsol be, mikor pedig már rászánta magát, hogy működik, nem volt időm. Aztán, még ott volt az is, hogy ezzel a fejezettel, mikor anno írtam, rengeteget vacakoltam. Talán ha még ha a következőt is beleszámolom, másfél hónapon keresztül nyűglődtem. Miután megírtam, visszaolvastam, nem tetszett, kitöröltem, aztán nem tudtam jobbat írni, és félig-meddig úgy voltam, hogy feladom, majd lesz ami lesz. De aztán mint látjátok megszültem, csak sosem voltam vele 100%-osan megelégedve, úgy, ahogy most sem. Így hát kellett  egy kis idő, hogy jobbra faragjam, és remélem, hogy sikerült. Nem a leghosszabb, amit sajnálok, de így alakult. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményeitekre, szeretnélek titeket megkérni, hogy írjátok le, ha jó, ha rossz. Ahogy említettem, a következő fejezet is nagyon neccesen íródott meg, így igyekszem azt vasárnapra átolvasni és kipofozni tetőtől-talpig. Kellemes olvasást kívánok, és jó szünetet, hiszen a középiskolások plusz három napot is kapnak az e heti kettő mellé. :) Na de befogom, úgyhogy tényleg kellemes olvasást kívánok!

Az anyukám kedves, mosolygós arca jelenik meg előttem a sötétségben. Érzem, ahogy egy könnycsepp lassan végig folyik az arcomon. Bátorít. Szeret. Remél.

Az anyukám arra kér, ne féljek, és tegyek meg mindent a túlélésért, mert ez az interjú egyik fontos határozópontja a viadalnak. Az életemnek. Az emlékére még több sós könny törik ki a szememből, de nem sírok. Nem sírok, csak ahogy a szemembe néz, feljönnek a mélyből a szép emlékek vele kapcsolatban. Mikor gyerekdalokat tanított nekem, mikor együtt játszottunk, mikor folyton azt néztem, mit ügyködik a konyhában, mikor alvás előtt sokszor mesélt, és mikor ugrándozva sétáltunk ki a főtérre bevásárolni.

Tudom, csak én képzelem magam elé őt, de teljesen valóságosnak tűnik. Mintha tényleg kimondaná nekem ezeket a szavakat, és mintha tényleg itt lenne velem. Nem akarom elengedni.
- Anya, ne hagyj itt! – kiáltom neki, de nem válaszol. – Ne menj el. E...erőre van szükségem. És ezt csak tőled kaphatok – kérlelem, de még mindig nem mond semmit. Mosolyog tovább, majd eltűnik. Kinyitottam a szememet.

Dean aggódó tekintettel néz rám, de én csak erősen megszorítom a kezét, miután letörlöm a könnycseppeket az arcomról. A kezem kicsit barnásan csillogós lett, amit a székbe törlök.

Anya. Anya. Anya. Csak rá gondolok, pedig mindjárt az én interjúm következik. Teljesen röstellem, mert senkinek az interjúját nem néztem végig, még Sophiét sem. Annyira elvarázsolt az édesanyám, hogy megfeledkeztem arról, hirtelen hol is vagyok, és mit kellene csinálnom. Nem baj, megpróbálom hamar összekapni magam, van még valamennyi időm.

Próbálok más dolgokra gondolni, mint a finom kajákra, a rétemre. Azonban belém hasít egy jobb emlék: a tegnapelőtt történtek. A „nagy szerelem”. A melegség, amit akkor érzek, mikor Vele vagyok. Kezdek teljesen lenyugodni lelkileg, és mire Caesar bejelenti, hogy én következek, sikerül is.

A közönség tapsa és sikoltozása tölti be az egész helységet. Felállok a székből, megigazítom a ruhámat, és engedek magamnak még egy utolsó pillantást vetni Deanre. Mosolygok rá, majd elindulok. Lassú, határozatlan léptekkel tartok Caesar felé, és arra koncentrálok, ne hogy elessek. Képes vagyok rá, még ilyen kisebb magas sarkúban is. 

Caesar int, hogy szedjem a lábam, mire gyorsabban sétálok, és azt veszem észre, se perc alatt oda érek. A hatalmas közönségre nézek, és próbálom keresni a szememmel Celiát, Katnisst, de nem látok a sok kíváncsiskodó emberen kívül senkit. Mosolygok, majd helyet foglalok Caesar mellett. Rám néz, és már emeli a mikrofonját a szájához.

- Myra Mikealson. Milyen szép név – bókolgat nekem Caesar, mire újabb mosolyt ejtek. – És még a mosolya is elbűvölő! – mondja kicsit hangosabban, a többi emberre kukkantva a szeme sarkából. 

Megköszönöm neki kicsit szégyenlősen, és újra a több száz ember közül próbálom kivenni a mentorom és a stylistom arcát. Nem találom őket. Miért nem? Mindegy, menni fog nélkülük is, reménykedem.

- Na de, Myra, mesélnél nekünk egy kicsit arról, hogy miket szeretsz csinálni szabadidődben? – kérdezi Caesar, mire nekem nevetnem kell. Eszembe jut, ahogyan Katniss kérdezte tőlem ezt a felkészülésen őt utánozva. Rövid idő után abbahagyom, mert Caesar az egyik szemöldökét felvonva, érdeklődő tekintettel néz engem. Az arcomat komolyabbra váltom, s egy pillanatig elgondolkozok. Mit mondjak? Nem tudom. Halál unalmas az életem, nem történik benne semmi. Nem is szoktam semmit sem csinálni. Csak tanulok, olvasok, Deannel vagyok. De ezekről nem akarok beszélni. Azonban, hirtelen valami az eszembe pattan.

- Hát, nincs valami érdekes életem. Nagyon semmivel sem különb, mint a többi velem egykorúé a körzetünkben. Viszont szeretek főzni. Sokszor én készítem el a vacsorát otthon. Mikor kicsi voltam, már akkor érdeklődtem a főzés iránt. Mikor anyu... – elcsuklik a hangom, ahogy ki akarom ejteni ezt a szót. Nincs megállás... – Mikor anyukám csinálta az ebédet, mindig mellette álltam, és azt néztem, mit ügyködik. Szinte minden alkalommal megkérdeztem, miben segíthetek, de csak egyszerű feladatokat adott nekem. Annyi idősen azoknak is nagyon örültem – mondom mosolyogva

- Ez nagyon jó! Reméljük, hogy ha megnyered a viadalt, folytathatod tovább, és kisebb nagyobb sikereket érsz el a konyha művészetében – jelenti ki Caesar, mire egy kicsit szégyenlősen elmosolyodok. Ha megnyerem a viadalt. Hát, kevés rá az esély, de ahogy mondani szokás, sose hagyjon el a remény.

- Igen, a reményre nagy szükség van ezekben az időkben – elég határozottan mondom, mintha csak ezt vettem volna ki a mondandójából.

- Ezt meg hogy érted? – kicsit értetlenül kérdezi Caesar.

- Jaj, Caesar, ne mond, hogy nem érted. A remény, az egyetlen, ami erősebb a félelemnél. Ha nem remélsz, ha nem hiszel, és nem bízol magadban, minden veszve van, már az elején. A reménynek nagyon fontos szerepe van a viadalon. És sosem szabad feladni. Ha a halál szélén állsz, akkor is remélned kell, hogy még nincs vége. Mert nem lehet csak így vége egy életnek. Tudja valaki, hogy miért lángnyelveket ábrázolt a ruhánk a Nyitóünnepségen? – kérdezem a közönség felé fordulva. – A remény miatt. A lángoló remény miatt. Azt a reményt ábrázolta, ami sosem szűnik meg, és csak feljebb kúszik, a végsőkig. És én így remélek. Így, hogy sosem fogom feladni. Ha valaki meg akar ölni, küzdök, ha a természet fordul ellenem, bízok. Mert a remény hal meg utoljára. És ezt senki se felejtse el. Soha – Egy könnycsepp próbál kimászni a szememből, de nem hagyom. Majd ha véget ért az interjú, teret engedek neki.

Nagy csend van. Mindenki elgondolkodtató tekintettel csak les, vagy le, a földet nézve, vagy inkább engem bámulnak. Megszólaljak, vagy megvárjam, amíg a műsorvezető mond valamit? Az órára nézek. Egy perc van még hátra az interjúmból. Nagy lélegzetet veszek, és szép lassan kifújom.

- Hát, köszönjük szépen, csodálatos és hatásos beszéd volt, úgy tűnik nem csak az én véleményem szerint. Nagy tapsot neki! – a tömeg egyszerre kezdi el Caesar utasítását, mire csak bólogatok egyet, és mosolygok továbbra is.

- Ezek után még több szerencsét kívánunk neked. Van még valami, amit esetleg el szeretnél mondani nekünk? – folytatja tovább.

- Nem, nincs – felelem.

- Jól van. De nekem lenne még egy kérdésem – egy kis szünetet iktat be. – Van esetleg egy olyan személy, aki miatt ennyire ki akarsz tartani?

- A családomon kívül nincs senkim otthon, egyedül ők várnak rám – válaszolom kicsit élettelen hangon. Dean miatt mennék nagyon szívesen haza, ha ő sem itt lenne. De itt van. És ha én haza megyek, ő meghal, és máris vége az életemnek. Pedig csak nemrég kezdtem el élni.

- Semmi barát? Vagy olyan, aki annál is több? – kérdezi csodálkozva.

Nem fogom neki elmondani, hogy igen, létezik egy olyan ember, de ő itt van velem, és lehetetlen, hogy odahaza várjon rám. Képtelenség.

- Nincs Caesar, mert az egyetlen barátom, aki van, ő is részt vesz a viadalon – továbbra is kedvtelenül válaszolom.

- Ó, hát ezt sajnálatosan halljuk. – Úgy beszél, mintha színészkedne.

Váratlanul megszólal az interjú végét jelző gong. Felállok a székből, Caesar mellé lépek, mire ő megfogja a kezemet, a magasba emeli, és ezt ordítja a mikrofonjába:

- Myra Mikealson, Tizenkettedik körzet! Szurkolunk, és ne hagyjon el a remény!

A fogsoromat szerénye villantva, integetve vonulok le a színpadról, vissza a helyemre. Megcsináltam. Végeztem. Kicsit érzelgős volt számomra, de nem tehetek róla, ha ilyen kérdésekkel bombáztak. Nagyon remélem, hogy a támogatóknak is tetszett.

Elmondtam, amit akartam. Elmondtam, mit jelent nekem a remény, a kitartás. Bízok benne, hogy a családomnak tetszett. Bízok benne, hogy otthonról szurkolnak. Bízok benne, hogy az anyukám most büszke rám.