15. fejezet

Helló, mindenki, aki itt van! ^^ Remélem tetszett nektek az előző fejezet, és úgy szintén remélem, hogy ezek is fognak. Ma végre kiderül, mit fog csinálni Myra a Játékmesterek előtt... :) Kicsit hosszabb fejezet lett, mint az eddigiek, de remélem nem bánjátok. Köszönöm a pipákat, a kommentet, a feliratkozásokat! <3 Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok Nektek, sok locsolót, csokit, élvezzétek ki a maradék napot a szünetből! <3 Jó olvasást! ((:

Boldogan, ugrándozva, mosolyt villantva megyek ki reggelizni. Kivételesen nem az utolsó vagyok, sőt. Másodikként érek ki. Dalolászva szedegetem ki a tojást a tányérból, amit a szendvicsem mellé eszek. Peeta meglepődve néz rám, gondolom, nem érti, mi ütött belém.

Később a többiek is csatlakoznak hozzánk, és mikor meglátom Deant, kicsit elpirulok. Mindenfele nézegetek, de a tekintetem mindig rajta állapodik meg. Ő is sokszor engem néz, és akaratlanul elmosolyodok, ahogy eszembe jut a tegnap este. Visszagondolva még egy kicsit felfoghatatlan, hogy tényleg  kimondtam, mit érzek iránta, ő is szintúgy, és talán majdnem megtörtént köztünk az első csók. Már ha megtörtént volna, de a helyzetből ítélve annak látszott. A fejemet csóválom, mire Effie megszólal.

- Myra, neked meg mi bajod? – kíváncsi tekintettel szegezi hozzám a kérdését.

- Ó, hát semmi. Csak most valahogy jól érzem magam – a tányéromat bámulom, és a válaszom végén Deanre nézek. Látom a szemeiben csillogást.

Katniss és Peeta sok sikert kíván nekünk, miközben a liftre várunk. Effie az arcunkra nyom egy-egy puszit, ráadásul megölel minket. Nem tudom, miért csinálja ezt, egészen idáig egyszer sem tett ilyet, de nem nagyon érdekel perpillanat, amúgy sem értettem sokszor a kísérőnk viselkedését, most már pláne nem tudnék rajta kiigazodni.

Becsukódik a lift ajtaja, és egyedül maradunk.

- Te tudtál aludni? – kérdezi tőlem.

- Háát, valamennyit igen. De nem sokat. Folyamatosan a tetőn történtek jártak a fejemben – szégyenlősen, a földet lesve válaszolom neki. Feléje fordít, megfogja a kezemet, és összekulcsolja őket az övéivel. Rá pillantok, és elmosolyodom.

A liftbe csatlakozik hozzánk másik két kiválasztott, akik a nyolcadik emeletnél szállnak be. Deannel gyorsan szétszedjük a kezünket, reflexből. Azonban késő, észrevették. Egymásra nézünk, és a vállamat húzogatom. Nem nézek senkire sem, főleg nem a Nyolcadik körzetbeliekre.

Délelőtt próbálunk Deannel csapdákat állítani, több-kevesebb sikerrel. Ez valahogy jobban megy nekem, mint neki. Végre valami, amiben ő nem tökéletes. Sophie-val csak az utolsó egy órában találkozunk, a fegyverekkel gyakorolt, fontosabbnak tartja azt. Folyamatosan azon kattog az agyam, mivel mutassam meg a Játékmestereknek, hogy igen is jó vagyok, és megéri támogatni engem.

Az egyes lány, akinek a mai nap folyamán megtudtam a nevét, időközönként gyilkos pillantásokat vet ránk. Julietnek hívják. Már a neve sem tetszik. Na, jó. Szép neve van. Ügyes is. De a modora határtalanul nem jön be.

A körzettársammal igyekszünk normálisan viselkedni a többiek előtt, mintha mi sem történt volna közöttünk. Szerintem senkinek sem tűnik fel, de Sophie biztosan sejti. Nem baj, neki úgyis elmondanám.

Ebéd közben Deanék arról cseverésznek, mit fognak majd csinálni. Én nem folyok bele a beszélgetésbe, csendben kavargatom a villámmal a rizses húst, miközben azt bámulom. Kicsit álmos vagyok, hiszen alig aludtam az éjjel. Viszont megérte. Nagyon is.

- Te mivel fogod lenyűgözni őket? – kérdezi tőlem Sophie.

- Hát, jó kérdés. Talán a késekkel eljátszadozok, meg az ehető növényekkel foglalkozok. Majd még kitalálom – felelem egyhangúan, vállat vonogatva.

A válaszomra csak bólint, és tovább hülyéskedik Deannel.

Pár perc múlva egy női hang szól gépiesen, hogy az Első körzet fiú kiválasztottja indulhat a kiképzőterembe. Maximum negyed óránk van bemutatni, mit tudunk.

Mikor Juliet következik, nagyképűen indul el a nagy fémajtó felé, és a haját dobálgatja. Azonban meghallom, hogy mögöttem megáll. Nem nézek hátra. Viszont mikor hozzám szól, önkénytelenül megfordulok.

- Sok szerencsét majd! Ja, bocsi, szerencsétlen és béna vagy, nem fog menni. De hát a szándék a lényeg, nem igaz? – a vállamon van a keze, és együtt érző tekintettel szekál, ráadásul színésziesen kuncog. Szuper,  most már mindenki minket les. Utálok a figyelem központjában lenni.

Juliet tovább megy, mire mérgesen felállok. Azonban Dean megfogja a karomat, és visszahúz a székre.

- Ne törődj vele, nem éri meg! – nyugtat.

De megérné, csak ő ezt nem értheti, fogalma sincs, milyen érzés, ha nem hagyják békén az embert. Otthon nem volt ilyen problémája, és itt sincs. Meg akarom mondani a magamét Julietnek, felhúzott, de nagyon. A könnyeimmel küszködök, amit sikerül magamba fojtanom. A fejem vörös az idegességtől, és remeg a kezem meg a lábam.

Sophie következik, sok sikert kívánunk neki, bíztatjuk. Egy izgulós mosollyal megköszöni.

Szótlanul ülünk egymás mellett Deannel. Lassan fogynak el az emberek, és pár órával később már csak ketten maradunk. Mindjárt ő jön, utána pedig én. Próbálom a maradék időben összeszedni a gondolataimat. Nem nagyon sikerül a feladatot teljesítenem, mert csak Julietre tudok gondolni, ahogy direkt csinálja, hogy idegeskedjek miatta, szándékosan provokál. Utálom. Tökéletesnek hiszi magát, pedig köze sincs ahhoz.

- Szurkolok neked – szólok Deanhez, amikor a neve hallatszik az egész teremben a hangosbemondóból. Megfogja a kezemet, én pedig megszorítom az ujjait.

Gyorsan megölelem, és mielőtt elszakadnánk egymástól, egy puszit nyom a fejem búbjára. Elmosolyodom.

Nem tudom mennyi idővel később engem szólítanak. Gyerünk Myra, meg tudod csinálni. Lassú, határozatlan léptekkel sétálok a kiképzőterem felé. Kinyílik az ajtó, és betoppanok. Síri csend lenne, hs a Játékmesterek nem beszélgetnek; pluszba iszogatnak, eszegetnek, és néhányuk engem lesve azt várja, hogy kezdjek magammal valamit. Mondjak nekik valamit? De mit? Nem tudom. De aztán a végén egy mondat elhagyja a számat.

- Myra Mikealson vagyok, a Tizenkettedik körzetből – ordítom nekik rekedt hangon. Erre mindenki felfigyel. Érzem, hogy az izgulástól izzadság szárad az összes testrészemre. Csak nyugalom.

Előbb cselekedve, mint gondolkodva másodpercnyi tétlenkedés után az egyik bábut lefektetem a földre, és festékekért rohanok. Ronda arcot festek rá feketével, sárgával pedig úgyszintén ronda hajat kenek a fejére. Sietek, nehogy kifogyjak az időmből. Ráírok még gyorsan valamit a bábu mellkasára, majd a kések felé veszem az irányt. A kezembe kapok kettőt, és visszamegyek a csodás művemhez, amit talpra állítok. Erősen koncentrálok, kimérem a célpontot. Pár pillanat után dobok. Ez remek. A kés a szemébe fúródott. Mázlista vagyok, gondolom. Dühből a másikra már nem készülök rá, csak elhajítom. A hasa. Ott találta el Julietet. Ismét a Játékmesterekre nézek, akik közül egypáran sokkolóan bámulják a bábut. Örülök, mert sikerült valamit összehoznom, nem is valami egyszerű dolgot, hanem szokatlant. Mosolyra húzódik a szám, és távozom kis várakozás után, míg azt nem mondják: Köszönjük, elmehet! Idegességből tettem, amit tettem, viszont elégedett vagyok magammal. De akkor mégis miért sírok?

A liftbe lépek, és a földre kuporodok. Zokogok. Talán mégsem kellett volna ezt csinálnom. Teljesen össze van minden zavarodva a fejemben, egyszer jónak látom a tettemet, egyszer nem. Érdekel is, hogy mi lesz velem, meg nem is. Maximum kevés pontszámot kapok. Igazából, annál, hogy nem lesznek támogatóim és meghalok az arénában, már rosszabb nem lehet.

Mikor felérek, a szobámba futok, halk léptekkel. Remélem nem vett észre senki. Az ágyba bújok, betakarom magam, és sírva aludni próbálok. Mostanra még jobban összezavarodtam. Ha Juliet ezt meg tudja, minden áldott órában utánam fog hajkurászni. De nem, nem fogja megtudni, mert nem juthat a fülébe. Dean velem lesz, meg remélhetőleg Sophie is. Majd megvédjük egymást. Hiába lesznek többen, hiába erősebbek nálunk, nekünk legalább vág az eszünk, okosabbak vagyunk, mint ők. Belsőleg többet érünk náluk.

Dean szavaira ébredezek fel. Itt ül az ágyam szélén, és az arcomat cirógatja.

- Jó estét! – mosolyogva szól hozzám.

- Hány óra van? – kérdezem a szememet hunyorogtatva.

- Fél kilenc. Mindjárt kezdődik a pontozás.

Úgy tűnik, a vacsorát átaludtam. Na, nem baj, inkább voltam álmos, mint éhes. De ez a szunyókálás jót is tett valamennyire.

Miután kicsit rendbe szedem magam, kiballagunk a többiekhez. Ahogy látom, mindenki jól el van. Iszogatnak és nevetgélnek.

Celia mellett foglalok helyet, miközben üdvözlöm a többieket.

- Miért tűntél el olyan gyorsan és hirtelen a bemutatás után? – kérdezi aggódóan.

- Hát, elfáradtam meg aludni volt kedvem. Szimplán ezért – nyugtatom Celiát. Most már mindenki a mi monológunkat hallgatja.

- Myra! Mit mutattál be a Játékmestereknek? Mesélnél nekünk? – kíváncsiskodóan kérdezi Effie.

- Hát, semmi érdekeset. Késeket dobálgattam, csapdát állítottam. Semmi lényegeset, ami olyan, hű de nagy durranás lenne. – hazudom, mert tudom, hogyha elmondom, mit alkottam, nagyon idegesek lennének, és nem lehetne majd őket lenyugtatni.

- Ó, értem. Na és te Dean? – Effie Dean felé fordul, és ugyanúgy néz rá, mint rám. Kicsit idegesítően.

- Késeket, lándzsákat dobáltam, meg megcsináltam kitűnőre az ehető növények tesztet. Remélem értékelik – feleli közömbösen.

- Akkor remélhetőleg mind a ketten fantasztikusan szerepeltetek! – csattan ki öröméből a kísérőnk.

Megjelenik a képernyőn Caesar Flickermann, széles vigyorral a fején. Üdvözli egész Panemet, aztán elmondja, miről fog szólni a mai adás. Mintha senki sem tudná.

Az Első körzet lány kiválasztottjával kezdi, Juliettel. A kis tökéletes tizenkettőből tíz pontot kap. Gondolható volt, ugyanúgy, mint a többi Hivatásosnál. Mindegyiküknek kilenc-tíz körül mozog a pontszáma. És jön Sophie. Kilenc! Sophie kilenc pontot kapott. Hú, ez nagyon jó. Kíváncsi vagyok, mit csinált ennyire jól. Örülök neki.

A többieknél vegyesek a pontszámok. Négy és nyolc között jelennek meg a képernyőn. Természetesen a fiatalabbak kapják a kevesebbet.

És hosszú idő után mi jövünk.

- A Tizenkettedik körzetből, Myra Mikealson pontszáma

... – megáll, majd folytatja. – a hetes!

Pillanatokig csak bámulom azt a nagy számot a fejem mellett, miközben mindenki őrjöng. Tapsolnak, és gratulálnak. Hét pontot kaptam. Hetet. Úgy tűnik, bejön nekik ez a "konfliktus" Juliet és én köztem. De én meg vagyok elégedve magammal? Nem, nem vagyok, mer talán mégsem kellett volna ezt csinálnom. Mi lesz, ha a fülébe jut? Na, akkor nekem végképp végem. Az első napot sem élem túl, még a barátaim mellett sem.

- És jöjjön Dean Branson pontszáma... Övé a nyolcas! – ordítja Caesar.

Most már mindenki ujjongva tapsol, mindenki gratulál mindenkinek. Oda lépek Dean mellé, megölelem, és a fülébe suttogom: ügyes voltál!

Egy kis ideig még mindenki beszélget, kérdezősködik a másik iránt, és iszogat. De Effie megtöri a szórakozást a fontos mondandójával.

- Gyerekek, ideje megbeszélni a holnapi nap menetrendjét! – Effie fölpattan a kanapéról, miközben izgatottan beszél, és az asztalhoz megy, ahonnan egy kis papírt vesz a kezébe. – Úgy alakult ki, hogy valamelyikőtök velem lesz a délelőtt folyamán, a másik pedig a mentorával, és ebéd után fogunk váltani. Na, ki szeretne velem kezdeni? – vigyorogva, és a válaszra várva néz minket. Deannel egymásra pillantunk, majd megszólalok:

- Dean szívesen kezdene veled – mondom helyette, mire Dean mérges pillantást vet rám. Csak a vállamat húzogatom.

Effie elmondja Deannek, mit fognak csinálni, én pedig Katniss-szel társalgok. Azt mondja, hogy én is keljek akkor, mint ő – fél kilenckor –, mert lehetséges, hogy sok dolgunk lesz. Folyamatosan csak bólogatok, majd mikor végzünk, elköszönök mindenkitől, mert már folytatnám tovább a félbeszakított alvást.

Deant megölelem, és puszit nyomok az arcára. A társaság többi tagjának csak integetek.

Azon tanakodom, mi lesz velünk holnap. A felkészítésen, az interjún. Kicsit bátrabbnak kéne lennem, hiszen nem mindenkinek tetszik a szerénység. A magabiztosságot kedvelik. Megváltozzak? Meg. Nem. Mégse. Megígértem magamnak, hogy bármi történjék, az maradok, aki mindig is voltam. Igazából, ha így nem fognak megszeretni az emberek, akkor sehogy sem. Semmiképp sem leszek más. Ha Effie mondja, ha Katniss. Megígértem magamnak, és be is szeretném tartani. Örökre.