12. fejezet

Újabb reggel, és újabb nagy-nagy nap, mint ahogy Effie Trinket mondaná. Nincs bajom Effie-vel, mert ha én élnék itt, én is biztosan így viselkednék. De már nagyon idegesít, nagydobra vesz mindent, és úgy tesz, mintha nekünk ez az egész jó és könnyű lenne. De nem. Egyáltalán nem. Minden nappal egyre közelebb kerülünk a viadalhoz, valamelyikünk halálához. Belegondolni is rossz. Elkergetem ezeket a gondolatokat, és inkább sietek ki a többiekhez.

Oké, tényleg nem én lennék, ha nem utolsóként érkeznék ki. Ismét. Kicsit rosszul érzem magam emiatt, hiszen mindenkinek rám kell várnia. Mondjuk talán annyira nem is haragudnak, nem késtem sokat.

A mentoraink most nem kísérnek le minket, de azért sok sikert kívánni kívánnak nekünk.

- Este találkozunk! – búcsúznak el tőlünk, miközben mi már a liftben állunk, arra várva, hogy elinduljunk. Csak mosolyogva bólogatunk, ezzel jelezve, hogy vettük az adást. Szótlanul állunk egymás mellett, megint egy kicsit álmos vagyok az éjszakai rémálmom miatt. Azt álmodtam, hogy éppen mutattam be a tudásomat a Játékmestereknek, miközben mindegyikük feje mutáns állattá változott. Ott álltam tétlenül, miután egy nyilat lőttem az egyik bábu közepébe. A végén az megmozdult, kihúzta a nyílvesszőt a mellkasából, hirtelen Deanné változott, aztán elhajította a fegyvert bele a szívembe. Ezután rögtön zihálva ébredtem fel. Nem is tudtam visszaaludni.

 - Hogy aludtál? – kérdezem Deantől. Remélem legalább ő tudott.

- Nem valami jól, sokat forgolódtam és kattogott az agyam. Nem sikerült kikapcsolnom, úgyhogy egy kicsit álmos vagyok. De azért minden rendben – a szemét dörzsölgetve feleli. – Na és te? – kérdezi vissza.

- Hát, ugyanúgy, mint te, de most legalább tudtam aludni. De én is álmos vagyok valamennyire – válaszolok kissé rekedt hangon. Nem hazudtam, mivel aludni aludtam; csak nem úgy, ahogy kellett volna.

- Ó, értem – a mondandója végén éppen kinyílik előttünk a liftajtó, és belépünk a csarnokba. Végre nem mi jövünk le legutoljára.

Miután a többiek is megérkeznek, elkezdünk gyakorolni. Először a kardokkal hadonászunk. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen nehéz egy ilyet a magasba emelni, és lecsapni vele. Ez nem nekem való. Gyenge vagyok ehhez, ami meg is látszik a csapásomon. Sophie is velünk van, boldognak látszik. Neki biztosan nincsenek rémálmai, és nem aggódik azért, hogy pár nap múlva az arénában leszünk. Ez rí le róla, ahogy megfigyelem a Jenna szerint hitt képességemmel.

Kipróbáljuk az íjászatot is, de egy kicsit félek tőle, az álmom miatt. Tudom, hogy ez a bábu nem fog átváltozni semmivé sem, de mégis, ahogy ránézek, ijedtség ülepedik az arcomra.

Természetesen ezt is elbénázom, még felhúzni sem tudom normálisan ezt a frányát. Azonban Dean segít nekem, mert neki ez is megy. Odaáll szorosan mögém, a kezemet az ő kezeibe fogja, és így tartjuk az eszközt. Az arca pár arasznyira helyezkedik el az enyémtől. Ismét átjár a jól eső melegség. Kilőjük együtt a nyilat, ami a bábu fejét találja el. Még mindig nagyon közel állunk egymáshoz, mire én elmosolyodom.

Dél van, úgyhogy ebédelni kell mennünk. Nem vagyok nagyon éhes, de egy kicsi borsófőzeléket mégis eszem. Rám jön a szomjúság, de Dean van olyan kedves, hogy hoz nekem egy kis vizet.

- Amúgy... van köztetek valami? – szegezi hozzám halkan, és kíváncsi tekintettel Sophie a kérdést, míg Dean a pult felé megy. Kicsit elpirulok, nem tudom, mit mondjak neki. Csak barátok vagyunk, de én mégis érzek valamit.

- Ezt meg honnan veszed? – húzom össze a szemöldökeimet.

- Hát, már tegnap is megfigyeltem, hogy ahogy egymásra néztek, beszélgettek egymással, mindketten mintha egy kicsit zavarban lennétek, és látni rajtatok, hogy éreztek valamit a másik iránt. De lehet, hogy az én megfigyelőkém téved. – Még mindig sugdolózunk, nem akarjuk, hogy más is meghallja a beszélgetést. Szerintem most még jobban elvörösödtem. Azonban ha ez igaz, ami félig-meddig az, mert én tényleg érzek valamit, csak nem tudom, azt-e, akkor ez csak jó lehet.

Hátranézek, nincs-e a közelben Dean. – Igazából, bevallom őszintén – még egyszer körülnézek –, nekem... nekem talán tetszik. De amit mondtál, hogy valószínűleg én is neki... Kétlem, hogy igaz lenne. De azért reménykedem, hogy mégis, mert hát, érted – szégyenlősen mondom ki ezeket a szavakat, és a végénél még jobban zavarba jövök.

- Persze, hogy értem. Hát, majd meglátjuk – vidáman, de reménykedve mondja Sophie. Dean ebben a pillanatban már mellettem is terem, a kezében egy üveg vízzel. Most Sophie reményt táplált belém, azzal, amit mondott. Talán tényleg tetszenék Deannek? Milyen jó lenne tudni. Csak ne kelljen sokat várnom az igazságra.

Az utolsó órákban késeket és lándzsákat dobálunk. Folyamatosan Dean felé kukkantok, és elmosolyodom. Az ebédszünet óta valamennyire jobb kedvem van, és kezd a testem felpörögni. A késeket sokkal könnyebben dobom el, nem nehezek, és még fogni sem bonyolult őket. Ez megy a legjobban, és a többség a bábu közepe körül ér célba.

Az Első Körzet kiválasztottjait pillantom meg magunk mögött, miközben minket fürkésznek. Már a tekintetükkel ölni tudnának. Úgy tűnik, nem vagyunk nekik szimpatikusak. Sophie-val, Deannel egymás után dobjuk el a késünket. Sophieé a bábu fejét találja el, Deané pedig a torkát. Most én következem, de amíg itt álldogálnak, nem tudok koncentrálni, megzavarnak a jelenlétükkel. Deanre nézek, és leolvasom az arcáról, hogy dobjam csak el nyugodtan. Ezt is teszem, de nem olyan jó testrészt találok el, mint a többiek. A késem a bábu lábába fúródik. Püfögést, és leszólást hallok. Tudtam. Tudtam, hogy ki fognak nevetni. Már is tudják, milyen béna és gyenge vagyok. Mért csinálják ezt? Mért esik nekik ez jól? Fel akarok menni. A szobámba akarok menni, bezárkózni, és sírni.

- Hé, négyeske! Szerintem magadat is megkímélnéd, ha nem velük lógnál. Főleg a szerencsétlen kislánnyal. – néz rám a szőke hajú lány lenézően. – Köztünk van a helyed. – Fokozza az arcfintorát.

- Mi közöd van hozzá, hogy kivel lógok? Eláruljam, ha magadtól nem tudsz rájönni? Mivel valószínűleg nem fogsz tudni. Semmi! És amúgy is, sokkal jobb fejek, mint ti vagytok. Nekik legalább van szívük, és eszük. Sokkal többet érnek, és nem olyan együgyűek, mint te. Menjetek innen, hagyjatok minket békén, keressetek jobb elfoglaltságot, mint hogy szegény lányt szekáljátok. – Sophie kiáll mellettünk, és meg is véd minket. Tényleg a barátunk akar lenni. Deanen kívül senki sem tett meg ilyet értem. Nem is tudom, mivel háláljam majd meg neki.

Dean megölel, miközben a két kiválasztott más felé megy csodálkozó tekintettel. Egyszer hopp, máskor kopp. – Nincsen semmi baj – nyugtat. Biztos észrevette rajtam, mennyire megbántottak.

- Ne foglalkozz velük, nem éri meg. – Sophie is oda jön hozzám, és meg is ölel.

Az óra hármat mutat. Most a liftben többen is utazunk, úgy tűnik, mindenki siet a lakosztályába. Elkeseredetten álldogálok, hiába nyugtattak meg, azért a szívemet megsértették. Fáj. Fáj, mert nem is ismernek, és így ítélkeznek rólam. Attól, hogy egy kést nem dobok el a legprecízebben, még nem vagyok szerencsétlen béna kislány. A szomorúságom lassan dühre kezd váltani. Miután a hetedik emeleten kiszállnak, már csak ketten maradunk. Egy darabig csak álldogálunk, majd Dean váratlanul átkarolja a vállamat, és magához húz. Na, legalább rá számíthatok. Bármi is történik, ő mindig itt van mellettem.

Valószínűleg utánunk fognak majd kajtatni a Hivatásosok, amiért Sophie így visszabeszélt hozzájuk. Még három nap, és be fog következni a megérzésem. Nem akarom. Azt akarom, hogy hagyjanak békén. Azt akarom, hogy mindenkit hagyjanak békén. Senki sem azt a sorsot érdemli meg, hogy az ők kezük által haljon meg.

Annyi joga mindenkinek lehetne, hogy úgy hunyjon el, ahogy ő szeretne. Csak sajnos itt az arénáról beszélünk, ahol semmi sem úgy történik, ahogy mi szeretnénk... Hanem úgy, ahogy a Játékmesterek szeretnék.