33. fejezet

 Sziasztok! Sajnálom a mostani késést is, próbálom magam helyrerázni, visszaszokni, csak mivel már több mint egy hónapja egy sort sem írtam, ami elkeserít, pedig írni szeretnék, viszont valamiért nem jön össze, nehezebben teszem ki az új fejezeteket, mert lassan beérem magam, és mint már említettem, az se Nektek, se nekem nem lesz jó, de igyekszem, csak hát egy hét és az iskola is elkezdődik... Hú, de hosszú mondatot írtam :O. Tényleg, iskola. Ugye Ti sem várjátok? Én nagyon nem. Tanulás - amivel kapcsolatban eldöntöttem, hogy összeszedem magam -, osztálytársak, és még úgy sok más. Egyébként jelentkeztem egy blogversenyre, ahol a legjobb író kategóriában Ti szavazhattok, úgyhogy ha szeretnétek, akkor ITT támogathattok, bár nem mintha győznék. :D Egy következő bejegyzésben pedig több mindenről értesítelek Titeket, csak nem szeretném ideírni, mert már így is sokat rizsázok... Úgyhogy majd ott találhattok új információkat, amit ma vagy holnap kiteszek. Oké, ennyi, jó olvasást kívánok! <33

- Tudjátok, milyen ideges voltam Juliet miatt... Tudjátok mennyire kiborított azzal, ahogy velem bánt. Dean, te ezt nem tudod átérezni, hiszen mindig a középpontban álltál. Sophie, te nem meséltél ilyesmit, hogy nem hagytak volna békén a körzetedben. Valószínűleg mindenki bírt, mivel aranyos és vicces lány vagy. – Sophie félbe akar szakítani, de nem engedem neki. – Sosem voltak igazi barátaim, barátnőim, akikkel mindent megbeszéltünk, kibeszéltünk. Sosem adott meg az a lehetőség, hogy a fiúkról cseverésszünk, hogy jókat és rosszakat mondjunk róluk. Habár mikor elsős voltam, akkor szereztem barátnőket, de mint gondolhatjátok, nem tartott sokáig a barátság. Én úgy vélem, nem miattam szakadt meg a kapcsolat, mert nem tettem semmit, hogy eltávolodjanak tőlem. Egyszerűen csak kiszorultam közülük, és azon kaptam a fejem, hogy már nem is volt kivel játszanom. Hogy egyedül voltam, és semmi társaságom nem volt a családomon kívül. És, rengeteg év után jöttél te, Dean. Segítettél rajtam, és te voltál az egyetlen, aki meg tudott érteni, aki szóba állt velem. Egyedül te védtél meg az iskolában, mikor folyamatosan szekáltak, galacsinokkal dobálgattak, a cuccaimat szétszórták. Te voltál a megmentőm, te voltál az, aki kimentett a mélyből. Neked köszönhettem, hogy a felszínre törtem, és egyik pillanatról a másikra normális embernek érezhettem magam, és nem olyannak, aki egymagában csak úgy elvan, és a könyvek világába menekül. Mondjuk, a mai napig imádok olvasni, és nem telt el eddig úgy egy hét, hogy egy regényt nem olvastam volna ki, de ez most nem számít. Mivel kell a kimozdulás, amire akkor nagy szükségem volt, te képes voltál megadni nekem. És még sorolhatnám hónapokig, mi mindenért tartozok neked hálával. Na de, hogy a történt lényegére érjünk, már ahogy említettem, forrt bennem a düh miatta. Eddig mindig hagytam, hogy szekáljanak, de azon a napon úgy gondoltam, elég volt örökre, véget fogok ennek vetni. Így hát minden testrészemet a bosszúvágy irányította. Azt akartam, hogy megjegyezzék, nem vagyok egy olyan lány, akit kijátszhatnak, és akivel csak úgy kedvükre szórakozhatnak. Bementem a kiképző terembe, és a szemem egyből a bábukat célozta meg. Gondoltam rá, hogy talán rossz ötlet lenne, de mégis az eredeti terv mellett maradtam. Miután bemutatkoztam, már rohantam is oda az egyik bábuhoz. Festékeket szereztem be, aztán csúnyára kikentem. Viszont mielőtt felállítottam volna remekművemet, a mellkasára írtam valamit, ami bevéste magát a fejembe. A végén pedig késekkel elkezdtem dobálni... Julietet. Mikor a bemutatás végére értem, kicsit tátva maradt szájjal néztek engem és a bábut, de abban a pillanatban úgy voltam, hogy vége. Mármint, hogy úgy vége, hogy a saját szörnyűségemnek. Úgy éreztem, ezzel kiadtam magamból mindent, csak aztán mikor a lift felé tartottam, egy pillanat alatt átfordultak az érzéseim a másik oldalra. Sírni kezdtem, és nem bírtam abbahagyni, míg fel nem értem a lakosztályba. Akkor letöröltem a könnyeimet, majd besettenkedtem a szobámba. Viszont mikor az ágyra vetődtem, újra bőgtem, és a végén lassan álomba merültem. Azután pedig te, Dean ébresztettél. – Mikor befejezem kisregényemet, elgondolkodtatóan bámulják a földet. Most talán sikerült kiadnom magamból mindent.

Én is azt teszem, amit ők: a föld felé hajtom a fejem, majd behunyom a szemem. Nem tudom, mit fognak ehhez szólni, mi lesz a reakciójuk, de azt nem szeretném, hogy megsajnáljanak, hogy agyondédelgessenek, mert ahhoz nincs kedvem. Nem sajnáltatás céljából meséltem el nekik ezt a kis történetet, hanem mert úgy gondoltam, muszáj. Inkább kiöntöm a szívemet, minthogy Dean megharagudjon rám.

Mindketten egyszerre néznek fel, majd Sophie szólal meg először:

 – Hát, tökösebb vagy, mint hittem. – Oké, nem erre vártam, de önkéntelenül elmosolyodom. – Figyelj, mi itt vagyunk melletted, sosem hagyunk magadra, szeretünk, imádunk, megzabálunk. – A mondandója közben mellém csücsül, és össze-vissza ölelget. Sophie mindig fel tudja dobni a kedvem, és egyáltalán nem bántam meg azt a percet, mikor a kiképzésen hozzá mertem szólni, és mikor megengedtem neki, hogy leüljön mellénk ebédnél. Életem legjobb döntései közé tartoztak.

Deanre pillantok, aki a száját harapdálja. Látni rajta, hogy tétlenkedve gondolkodik, hogy mégis mit csináljon, mit mondjon. Ha a helyében lennék, nekem sem lenne ötletem ahhoz, milyen hatásos beszéddel válaszoljak egy ilyen érzelmes, szomorú, de egyben vidám mondandóra. Várok, de egy idő után úgy érzem, feleslegesen.

- Myra... – szólít meg hirtelen Dean. Hát mégis tud mit felelni. – Sosem bántam meg, hogy a réten odamentem hozzád érdeklődni lelki állapotod iránt. Teljesen lehangoltnak tűntél, és habár megfordult a fejemben, hogy szó nélkül elmegyek, és hagyom, magadtól rendbe jöjjél, mégsem akartam ezt tenni. Tudtam, hogy ha én lettem volna a helyedben, én sem örültem volna annak, ha nem kérdezed meg, mi a bajom. Így hát kicsit izgulva, de megkérdeztem, jól vagy-e. Sosem bántam meg azt a percet, mert akkor most nem alkotnánk egy párt, és az évek során egyetlen egy olyan kalandban sem lett volna részem, amiben te szerepelsz. Úgyhogy... Köszönöm. Bearanyozod az életemet, tőled csak szebb lehet. Szeretlek. – Teljesen meglepődök, mert így még sosem mondott el semmit. Sosem árulta el, mit érzett akkor, mikor megismerkedtünk. Egyszer sem kérdeztem rá, miért jött oda hozzám, nem mertem, mert féltem, nem mondja el, vagy ha el is mondja, akkor rosszra számíthatok. De ez nem rossz. Ez kifejezetten jó.

- Én is szeretlek. – Mélyen a szemébe nézek. Elvarázsol.

- Csókot! Csókot! Csókot! – tapsikol és vigyorog a barátnőm. Mindketten felé fordítjuk a fejünket, a vállunkat húzogatjuk, majd a kérésére megcsókoljuk egymást. Nem tart sokáig, de nekem még így úgy tűnik, mintha egy örökké valóságig a csókjába mélyednék.

Csak ujjongást hallok a háttérből, meg hogy milyen cukik vagyunk, mindjárt megesz bennünket, és hogy milyen kár, hogy a Viadalon vagyunk. Erre a szóra elhúzódzkodom, majd lesütöm a szemem. A Viadalon vagyunk. Az Éhezők Viadalán, ahol bármelyik percben az életünkre törhetnek és megölhetnek bennünket. Ahol nincs esélyünk a boldogságra. Ilyen egy viadal. Gonosz és kegyetlen.

Erősen megölelem Deant, csakhogy ne gondolja azt, valami probléma merült fel. Sophie-ra pillantok, akin most már némi szomorúságot látok.

- Mi a baj? – kérdezem, majd Sophie szeméből egy könnycsepp bukik ki, amit hamar le is töröl.

- Semmi, csak olyan jó nektek, hogy megtaláltátok a szerelmet, hogy boldogok vagytok. Örülök nektek, mert totálisan összeilletek, és feltétlenül megérdemlitek a másikat. És ha már nekem nem adatik meg ez, akkor ti használjátok ki az időt. Mert ez a ti időtök. – A mi időnk. Lehet, igaza van neki, de nem tudok felhőtlen boldog lenni, ha közben ő felszínen aluli rosszkedvben részesül. Neki is kijár az, ami nekünk, hiszen egy nagyszerű lány kívülről-belülről. Talán némileg irigy is vagyok rá, de inkább nem hozom szóba, mert újabb vita kerekedne belőle, amiért mindegyikünk a saját igaza mellett állna ki. Magamban tartom.

- Köszönöm, és habár van, amivel nem értek egyet, azért köszönöm – felelem, majd megölelem.
A beszélgetésünket a hatalmasat korgó gyomrom szakítja félbe. Aprót nevetünk. Mondjuk, számomra nem olyan vicces, mert hányingerem van, és úgy érzem, majd' kilyukad a gyomrom a fájdalomtól.

- Ennivalót kell szereznünk – szólal meg Dean, miközben fölpattan a bal oldalamról.

- És innivalót – teszi hozzá Sophie. Nekem kéne befejeznem, de nem jut semmi eszembe, amire szükségünk lenne még.

- Indulunk? – teszem fel a kérdést felhúzott vállakkal. A fejüket csóválják.

Rengetegszer elmondjuk Sophie-nak, hogy vigyázzon magára, vigye magával egy egyik kést biztonságul, és hogy jöjjön vissza, mire a Nap eléri a tetőpontot. Folyamatosan bólogat, de már látni rajta, mennyire unja.

- Oké, rendben van, tiszta, világos, értettem – hadarja el. Mi csak szimplán aggódunk érte.

- Nem sokára találkozunk – teszem hozzá, és Deannel együtt megöleljük. Ezután elindulunk mind a hárman, a magunk útját járva. Csak ne essen semmi baja.

Percenként hátranézek, mintha így megbizonyosodhatnék róla, hogy épségben van, pedig tudom, attól nem csökken az aggódás.

- Megfognád? – kérdezi Dean, míg a drótkötelet vagy mit próbálja helyre állítani. A kezembe veszem a kést, de olyan gyengén fogom, hogy bármelyik pillanatban a földön landolhatna.

Kicsit odébb sétálunk, és elbújunk az egyik fa mögé. Halál csend lenne, ha a gyomrom befejezné a morgást, de úgy tűnik, egyáltalán nem akarja.

- Minden oké? – kérdezi váratlanul Dean. Kicsit meglepődök.

- Miért ne lenne? – kérdezek vissza zavarodottan.

- Hát csak kérdezem. Vagy nem lehet?

- Miért ne lehetne? – válaszolom ismét kérdéssel. Az idők végezetéig tudnánk folytatni.

- Nem tudom. Azért kérdeztem meg inkább.

- Minden a legnagyobb rendben van – felelem elhalkuló hanggal.

Percekig csönd honol kettőnk között, de mégis kibukik belőlem.

- Igaz, amit nemrég mondtál? Az első találkozásunkról.

- Persze. Nem szoktam hazudni. Miért kérdezed?

- Hát, csak úgy. Felidéződöttek bennem azok a pillanatok, és kíváncsi voltam, mert sosem beszéltél róla mostanáig.

- Neked mindig az igazat mondom – néz rám aranyos tekintettel. Szégyenlősen elmosolyodok.

Nem tudom mennyi ideig, de csak várunk, várunk, és várunk, hogy valami történjen. Vagyis hogy egy állatot elkapjunk, de teljesen a reménytelennek tűnik.

Mindvégig szorosan egymás mellett üldögélünk, és már kezd mindenem elzsibbadni. Ráadásul a gyomrom egyre éhesebb, a végén saját magát felfalja, úgy érzem.

A szemhéjaim sokszor lecsukódnak, nagyon elálmosít a tétlenkedés, de aztán mikor meghallom, hogy Dean mocorog mellettem, felfigyelek. És így megy ez nagyon sok ideig.

Mikor már teljesen feladjuk, és úgy gondoljuk, hogy máshol kéne szerencsét próbálni, meglepetésünkre, tényleg nagy meglepetésünkre foglyul ejtünk egy kis állatot. Egyből rohanunk oda kibogozni a csapdából, de aztán olyan hangos sikításra rezzenünk össze, hogy a szívem kihagy egy hatalmas nagy ütemet, és az első gondolatomban Sophie-ért kezdek el aggódni.

Felismerem a hangját. És ez az ő hangja volt.